Az út másik oldala

Ó, micsoda filozófiai tartalom, érzelmi mélység, elvont mondanivaló rejtőzhet e cím mögött. Holott erről szó sincs. A dolog valódi jelentése már-már földhözragadtan prózai, mondhatni szó szerinti értelmezés mellett áll csupán össze. Tehát igen, valóban az út másik oldaláról lesz szó.

Emlékszem, nem is olyan régen, májusban kezdődött az egész. A nyár, a meleg, a sokak által jónak tartott idő csak-csak nem akart megérkezni. Sőt, egy ponton még az a csúfság is megesett, hogy bizony a tavasz végén egyes háztartásokban beizzították a radiátorokat, a kazánokat, vagy egyszerűen csak bekapcsolták a hősugárzókat. Hideg volt, na, piszkosul hideg. Az időjárási előrejelzések az évszázad legenyhébb nyaráról kezdtek el cikkezni, a tóparti büfék tulajdonosai imára kulcsolt kézzel rimánkodtak a dolgok jobbra fordulása érdekében, miközben a gazdák a tenyerüket dörzsölgették, mondván: idén végre nem viszi el a termés felét a kibírhatatlan meleggel szövetségre lépő aszály.

Így telt el a májusunk. Aztán beköszöntött a nyár első hónapja, és a dolgok csak nem akartak megváltozni. A hőmérséklet hétről hétre alig kúszott feljebb, így a pulóver és a kiskabát továbbra sem volt ritka látvány az utcán. Ekkor már tényleg ezernyi helyről lehetett hallani a nyávogó panaszkodást: hol marad a nyár? Hol van a meleg? A kánikula? A strandidő? Hát már ettől is megfosztják az embert?

Abba most ne menjünk bele, pontosan kire akarták ráhárítani a felelősséget a meleg hiánya miatt. A lényeg, hogy a hűvös nem igazán tetszett a népeknek.  Unták a hideget, elegük volt a réteges öltözködésből, vagy egyszerűen csak panaszkodni akartak, mindegy, mi miatt. 

Aztán a dolgok kezdtek átfordulni. Először csak egyetlen hétre köszöntött be a 40 fok, aztán pár nap kihagyás után sebesen feljebb kúszott a hőmérő mutatója. Most ott tartunk, hogy némi csapadékos szaunázást leszámítva három hete konstans kánikula tombol az ország szinte egész területén. 

Eljött hát a megváltás, amire oly sokan vágytak, ugye? A Kánaán költözött az országba a meleg eljövetelével, igaz? Egy frászt!

A hely, ahol lakom észak-dél fekvésű. Azaz a délelőtt folyamán az egyik oldal napos, míg a másik teljesen árnyékos marad, délután pedig ezek szépen felcserélődnek egymással. Mindkét fél egyenlő részben osztozik az áldásban. 

Én pedig galád módon egyre csak azt figyelem, miként hat ez a gyalogosok közlekedési szokásaira. Mert azt hihetnénk, hogy akik korábban telesírták a párnájukat (illetve manapság ezek az egyének az üzenőfalukat szokták telesírni lájkokra vadászva) a meleg hiánya miatt, azok most dúskálnak a jóban, és eszükbe sem jut, hogy akár egy pillanatra is megtagadják a testüktől a nap fényének kényeztető, simogató érintését. 

Ehelyett viszont azt látni, hogy reggel fél 9 után egyetlen lélek sem merészkedik át a napos oldara. Senki. Nuku. Zéró humanoid. Aki időnként mégis odatéved, az vagy egy keresztutcából érkezik, vagy egy kapualjból lép elő. De akár így, akár úgy, mindannyian sebes léptekkel sietnek a legközelebbi zebra irányába, hogy minél rövidebb ideig kelljen a napon tartózkodniuk. Ha egy átkelőhelyen a lámpa pirosra vált, automatikusan árnyékba húzódva várakoznak. Tisztára olyan ez, mintha nem is élveznék a "jó időt"!

Pedig itt a nyár, a meleg, a kánikula, a strandidő. Immár senki nem fosztja meg őket attól, amire annyira vártak, hogy nem győztek panaszkodni emiatt. 

Azért a nagy számok törtvénye alapján az elmúlt hetekben csak kellett volna találnom legalább egy valakit, aki szánt szándékkal választja az éppen napos oldalt az árnyékos helyett. De ilyen nem akadt. Ezért hát nehéz szívvel, fájó lélekkel, könnyes szemmel kell levonnom a keserű tanulságot: akik pár hónapja a meleg miatt rinyáltak, igazából nem is gondolták azt olyan komolyan! No még ilyet, ki hitte volna?!   

Mondják, az embereknek soha semmi nem jó. Ha hideg van, akkor az a baj, ha meleg, akkor meg az. De ez nem mindenkire igaz ám! Példának okáért a melegben én is hűvösebbre vágyom. Hidegben viszont... még hidegebbre. A fagypontnál ailg magasabb hőmérséklet iránti vágyakozásom tehát adott, nem úgy, mint az állandó önellentmondásokba keveredő idióták esetében.