Highschool of the Dead

Akkor most tegyünk egy gyors kitérőt a bizarr magával ragadó világába, amit a mai napon úgy hívnak: Highschool of the Dead! Van itt nekünk egy jó kis zombi apokalipszisünk, patakokban folyó vér, egy pár fehérneműmodell-alkattal megáldott középiskolás csajszi, és hatalmas örömünkre ezt az egyveleget ezúttal egy csodásan megrajzolt, akciódús anime sorozatként tálalják fel nekünk. Kellhet ennél több bárkinek is?! Nekem biztosan nem!

Hékás! Egyrészt ne ítélj, hogy ne ítéltess, másrészt ezen alkotóelemeket jól adagolva tényleg egy rendkívül szórakoztató történetet kapunk, amit nehéz nem kiélvezni teljes valójában. Bevallom, rég nem fordult elő velem olyan, hogy egy sorozatot egy ültő helyemben végignéztem volna, de a H.O.T.D. egyszerűen nem engedte, hogy szünetet tartsak az utolsó fejezet záróképsoraiig. Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy az egész mindössze egyetlen évadból, azon belül is mindössze 12 részből és egy extra epizódból álljon, de hé, ez akkor is nagy fegyverténynek számít egy mese esetében. 

Sajnos az eredetileg 2006-ban megjelent mangához nem sikerült hozzájutnom, de hála a legnagyobb videómegosztó portálnak és a szorgos feltöltőknek, a 2010-es anime teljes pompájában megtekinthető angol felirattal és/vagy szinkronnal. De mindegy is, hiszen amennyit láttam a képregényből, az alapján megállapítható, hogy az animált változat egy az egyben követi a rajzolt verziót, tehát nem maradtam le semmiről.

Történetünk kezdetén egy tipikus középiskolában találjuk magunkat, tipikus diákokkal és tipikus tiniproblémákkal körülvéve. Ami azonban a legkevésbé sem nevezhető tipikusnak az az, hogy a néhány rövid idillikus pillanat elmúltával szó szerint elszabadul a pokol, ugyanis zombik kezdik el ostromolni az intézmény falait. Kitör a pánik, a fertőzés gyorsan terjed, a rémült diákok és tanárok pedig egymás után esnek áldozatul a harapásoknak, hogy aztán pillanatokkal később élőhalottakként térjenek vissza túlélőkre vadászva. 

(Meglehet, bennem van a hiba, de nekem valamiért mindig tetszett, ha a műfajokat kicsit - vagy inkább nagyon - összemossák. Legjobb példám erre eddig a Starship Troopers volt, ami úgyszintén középiskolás romantikus drámaként indult, szerelmi háromszöggel, kétes erkölcsű tinikkel és mindenféle egyéb közhellyel. Aztán egy hirtelen suhintással szereplőink egy bolygóközi háború kellős közepén találják magukat, ahol minden egyes túlélt pillanat kész csodának számít. Sajnos a filmesek ritkán alkalmazzák ezeket a hirtelen váltásokat, így ez külön jó pont volt a H.O.T.D. esetében.) 

A káosz és zűrzavar közepette aztán a nézők megismerkednek a történet fontosabb szereplőivel, akik eleinte elszórtan, kis csoportokba verődve próbálnak boldogulni a rettenetes túlerővel szemben, de természetesen, az egységben az erő nemes eszméit szem előtt tartva útjaik rövidesen találkoznak, onnantól kezdve pedig indulhat a csapatos zombiölés! A cselekmény eleinte csigalassúsággal halad, a hangsúly inkább az akción és a karakterek bemutatásán van, de ez nem is baj, mert cserébe igen-igen látványos, időnként tényleg szemet gyönyörködtető animációkkal ábrázolják a betörő koponyák és a szétszakadó hús látványát. 

A harmadik epizód végére aztán hőseinknek sikerül nagy nehezen kereket oldaniuk a borzalmas suliból. Ám reménykedésre nincsen okuk, hiszen a zombifertőzés az egész világon elterjedt, menekülni lényegében nincs hova, marad tehát az állandó harc a túlélésért. Nagy szerencsénkre azért, hogy a feszültséget oldják, a kis csapat lánytagjai viszonylag gyakran megszabadulnak ruházatuk bizonyos darabjaitól. Mindezen túl pedig igen nehéz nem észrevenni, hogy az animátorok még az átlagosnál is több energiát fektettek a legnagyobb jóindulattal is csak kiskorú korcsoportba sorolható teremtések görögdinnyényi lökhárítóinak minél alaposabb és részletesebb bemutatásába. Azok a szemérmetlen disznók... hogy nem sül le a képük!! E sorok írója ezennel határozottan elhatárolódik!

Szereplőink a jól ismert, szokásos sablonokat követik, így aki életében legalább két anime vagy manga történettel találkozott, tudja, kitől mire számíthat. Főhősünk időnként dühös, de általában csak bambán mered maga elé, közben mély gondolatokon jár az esze, a csajok pedig mind odavannak érte. A kettes számú hímünk egy dagadt, szemüveges kocka, aki a szokásos kocka tudáson túl még a különböző lőfegyvereknek is a szakértője, és azokkal mesterien is bánik. A lányok közt van hideg, kimért kendós, nagyképű zseni, meg a szokásos butácska és romantikus hősnő, aki azért szét tudja rúgni az élőholtak zrityóját, ha arra kerül a sor. Később összeszednek még egy kislányt és egy kutyát is, valamint van velük egy ábrándos tekintetű tanárnő, aki leginkább csak azért kapott szerepet, hogy legyen egy MILF is a csapatban. 

A sorozat fontos előnye (legalább is az első évadé), hogy nem kapunk semmiféle választ arra, hogyan és miért szabadult el ez a vírus, honnan származik, és azzal sem foglalkoznak, miként lehetne megállítani. Így aztán nem tereli el semmiféle ostobaság a figyelmünket az eredeti problémáról. Hőseinknek nem kell titkos katonai bázisokat átkutatniuk, kormányok összeesküvéseit leleplezniük, nagyvállalatok piszkos ügyleteit kutatniuk. Nincsenek speciális zombik, főszörnyek, küldetések - csak ők vannak, meg a világ, ami összeomlik körülöttük. Persze, fölösleges hosszútávon reménykednem, hiszen a későbbi évadokban - ha lesznek - minden bizonnyal majd elkezdenek a készítők is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. De egyelőre még csak egyetlen évad létezik, ami így szerencsére nem több, mint egy klasszikus túlélőhorror.    

Vizuálisan szép kivitelezés, remek akciójelenetek, dögös iskoláslányok; minden együtt van egy mókás sorozathoz. A világot nem váltja meg, a zombi apokalipszis témája meg már tényleg annyira túlerőltetett, hogy a csapból is ez folyik, és mégis... A Highschool of the Dead kimondottan egyszerű eszközökkel képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet, és kíváncsian várom a folytatását. Már ha lesz.

Legyen!

Izolációs terápia

E becses hét még becsesebb hétfőjén izolációs terápiára ítéltettem. 

Hét napot tűztem ki célul magam elé, nem többet, mert a dolgok kezdtek kicsit elfajulni körülöttem. Nem szeretnék túlzottan belemenni a részletekbe, így legyen elég annyi, hogy önmagam által elrendelt terápiáról van szó, aminek segítségével megkíséreltem a lehető legtávolabb kerülni egy bizonyos személytől. Ez a terápia az én esetemben annyit jelentett, hogy nem néztem meg naponta ötször az illető Facebook profilját. Továbbá nem néztem meg ugyanennyiszer a rokonai, ismerősei profilját sem, nem kutattam iskolai és munkahelyi információk után, nem vájtam bele magam internetes profilok és azonosítók keresésébe. Valamint erre az egy hétre feladtam a lakcím és a telefonszám felderítésének mámorító érzését is. Mindezek beismerése mellett kedves olvasóim is minden bizonnyal egyetértenek, hogy az a bizonyos izolációs terápia kijárt már e sorok írójának.

A lényeg, hogy elérkezett a hatodik nap estéje, és eddig minden rendben ment. Bár néha kicsit úgy éreztem magam, mint a szomjazó a sivatag mélyén, de eddig hősiesen ellenálltam a mostanra már reflexszerűvé vált kattintásoknak, legyűrtem a kíváncsiságot, mely óráról órára egyre veszedelmesebb rohamokkal igyekezett bevenni akaraterőm omladozó falait, és ketrec mögött tartottam a szörnyeteget, aki álnok szavakkal suttogta nekem, hogy ezzel az egész önkéntes szeparációval nem érek el mást, mint azt, hogy lemaradok pár életbevágóan fontos információról. Bátor és dicsőséges küzdelmet vívtam eddig, és úgy éreztem, eljött az ideje a kissé korai jutalomnak. Elindultam hát, hogy ünnepi vacsorával tegyek pontot epikus vívódásom utolsó előtti napjára - mert mi más is lehetne méltóbb tisztelgés az öntudat és az elhivatottság győzelmének a lélek gyengesége fölött, mint egy kiadós zabálást rendezni a diétám kellős közepén? 

Lelkem örömittas szárnyalása azonban hamar alábbhagyott, mikor kiderült, hogy kedvenc vendéglőmben épp telt ház van. Hangulatomra a következő csapást az mérte, amikor a kettes számú kedvenc helyemen is ugyanezzel kellett szembesülnöm. Ugyan, ki hallott már olyat, hogy szombat este mindenhol vendégek lepik el az éttermeket, ezzel szorítva ki dicsfényben úszó személyemet?! Nem is hagytam annyiban a dolgot; már régóta ott motoszkált a tudatalattim mélyén, hogy érdemes lenne meglátogatni egy helyet, ahol évek óta nem jártam ugyan, de azelőtt sosem okozott csalódást. Közel is volt, a gyomrom is egyre hangosabban korgott, ezért meg sem álltam a fogadó rozzant bejáratáig (na jó, nem volt ott semmi rozzant, egyszerűen csak tetszik ez a szófordulat). 

Ezúttal végre szerencsém volt: az egyik sarokban akadt még egy utolsó, eldugott szabad asztaluk, amit én nagy megnyugvással vettem tudomásul. Testben és lélekben meggyötörten zöttyentem le a székre, buzgón vetettem bele magam az étlap titkainak feltárásába, szomjúságomat pedig egy jéghideg üdítővel csillapítottam. Aztán, mire leadtam a rendelésemet az étekre (óvatos duhaj vagyok, így azt kértem, amit lényegében lehetetlenség elrontani: rántott hús, sült krumpli, saláta... igen, tényleg ennyire unalmas fószer vagyok!), immár biztos voltam benne, hogy egy bugyuta nyálgép film főszereplője vagyok!

A következő volt a felállás: voltam én, tökegyedül, a sarokban, éhesen, szomjasan, az előző hat nap brutális elvonási tüneteitől legyengülve, aki nem vágyik másra, mint némi csöndes, barátságos háttérduruzsolásra, egy jó adag étekre, és a lelki szemeim előtt megjelenő éljenző-buzdító arctalan tömegre, akik egy órán át lelkes üdvrivalgás közepette adják majd tudtomra, milyen remek munkát is végeztem a terápiám eddigi szakasza során. Mellettem úgy egy tizenkét fős társaság foglalt helyet, csálén összetolt asztalok körül, akik láthatólag már nagyon nem voltak szomjasak, és akik a létező legostobább, legkínosabb poénokon is akkorákat hahotáztak, mint a nevetőgépek az idióta vígjátéksorozatok háttereként. Sekélyes beszélgetéseikből (amelyeknek minden rohadt szavát tisztán hallhattam, mert azok a kretének torkuk szakadtából ordítottak) arra tudtam következtetni, hogy a 120 éves érettségi találkozójukat tartják. Nem vicc, ez is a banda egyik szószólójának poénja volt... szakadtak is rajta a kis drágák a röhögéstől! Előttem egy négytagú család foglalt helyet. Ott valami születésnapos történet volt a szombat esti tivornya hátterében, amire az asztaluk közepén fonnyadozó, gyertyákkal teletűzdelt tortából sikerült rájönnöm. Az előző asztaltársaság féktelen mulatozásának hála az ő diskurzusukból nem sokat értettem, de vidámak voltak, annyi hétszentség. Kicsit távolabb pedig egy újabb, nagyobbacska csoportosulás telepedett le, akik nagyjából velem egy időben érkeztek, és így sikerült kivétel nélkül mindannyiuknak előttem leadniuk a rendelésüket. Hangzavar ott is volt bőségesen, meg a söröcske is vidáman csúszott le a torkukon, de az általuk keltett ricsaj csak nagyon szórványosan jutott el hozzám. És hogy mindezzel vége lenne a megpróbáltatásoknak? Egy frászt, hiszen az eddigi sorscsapások mellé akadt itt még három jómadár, akik hegedűkkel jártak fel-alá az asztalok között, és elnyekeregték az összes nótát, amiktől egyébként békés lelkiállapotban is azonnal a falra mászom. 

Úgy fél óra elteltével kezdtem el magam kívülről szemlélni. Addig egyre csak fortyogtam magamban, szidtam a muzsikusokat, egyesek béka segge alatt tanyázó humorérzékét, a születésnapok ostoba intézményét. Aztán megláttam magam, kicsit fentről, olyan negyvenöt fokból, ahogy egy mocskosan fárasztó hét után csak egy békésen elköltött vacsorára vágyva magányosan vergődöm az örömmámorban úszó csoportok között. Kicsit sorsszerű, kicsit közhelyes, és nagyon is ismerős helyzet volt ez, és egy pillanatra ismét teljes pompájában átéreztem, miért is gyűlölöm annyira az embereket. Harmadik személyből nézve mókásan festettem; olyan szereplőnek, akire nem érdemes többet vesztegetni egy lemondó legyintésnél. Hiszen úgysem változik semmi. Soha. A vesztesek mindörökké vesztesek maradnak. 

Fizettem, hazajöttem, és mondjuk úgy: az izolációs terápiám egy nappal a tervezett befejezés előtt elég brutális módon megszakadt. Ráadásul még a kaja is szar volt!         

 

Warlock

Egy másik, általam klasszikusnak vélt mozi bemutatása következik, ezúttal a nyolcvanas évek végéből. A Warlock műfajilag az Őrült Stone-hoz hasonlóan újfent nehezen besorolható; egyesek horrornak titulálják, mások dark fantasy címkével látják el. Én meg egyszerűen nem tudom eldönteni, mi is akar lenni, így azt mondom, ugyanolyan, mint az Ítéletnap, aztán jóccakát! Az azonban tény, hogy a létező legalapvetőbb konfliktussal találkozunk benne, azaz a nagybetűs Jó és nagybetűs Gonosz ezerszer és ezerféleképp ábrázolt harcával. Amit azért a költséghatékonyság címén a nagyfiúk helyett természetesen emberek vívnak meg egymás közt. Meg van itt nekünk egy kis Terminátor beütésünk is.

Ez utóbbit tényleg nem viccnek szánom. Mert amíg a Terminátor első része egy kicsit ijesztőre sikerült sci-fi volt, addig a Warlock ugyanannak a történetnek a fantasy változata. A különbség annyi, hogy ezúttal az időutazás a múltból történik a jövőbe (azaz a történet szerinti jelenbe), nem pedig fordítva. 

Indulásnak egyből 1691-ben, Bostonban találjuk magunkat, ahol egy furmányos boszorkányvadász (Richard E. Grant) sikeresen fogságba ejtett egy férfit, akiről az a hír járja, hogy gonosz varázsló (boszorkánymester, hívhatjuk akárminek, egyre megy). Az egyház képviselői, ahogy azt a történelemből sajnos jól ismerjük, annak rendje és módja szerint halálra ítélik a szerencsétlent, minden bizonnyal mondvacsinált és koholt vádak alapján! Vagy mégsem? Mert bizony a mi mágusunk (Julian Sands) korántsem tűnik épp ma született báránynak. Sőt, ha van valaki, akiről első blikkre elhisszük, hogy tiltott praktikákat űz, démonokkal paktál le és időnként még a piros lámpán is áthajt a szekerével, az éppenséggel pont ez a fickó. Gyanúnk nem is alaptalan, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a semmiből előbukkanó tornádó, aminek hála a rettegett varázsló kiszabadul a fogságból, és három évszázadot utazik előre az időben. Pechére azonban az utolsó pillanatban a korábban emlegetett boszorkányvadászunk (a furmányos) is jegyet vált az időutazás expresszre, így a sötét lelkű mágusunknak nem kell egyedül szembenézni az ismeretlen jövő bűbájt próbáló nehézségeivel.  

És hogy miért pont háromszáz évet ugrik a boszorkánymester előre az időben? Azért, hogy ne kelljen fölöslegesen pénzt költenie a stábnak díszletekre és jelmezekre... izé... akarom mondani: mert éppen abban az időben válik lehetségessé, hogy a három részre tépett Grand Grimoire-t, a létező legsötétebb varázskönyvet (Necronomicon, valaki...?) egyesíteni lehessen. És az miért jó? Mert megtudhatjuk belőle Isten valódi nevét, amit ha fordítva mondunk ki, a Teremtés visszájára fordul, és megsemmisül a világ. 

Biztató kilátások, nem mondom, de aggodalomra nincs okunk, hiszen itt van nekünk a furmányos, aki szerencsére pontosan tudja, hogyan és mivel kell felvenni a harcot a sötétség erőivel. A modern világgal való ismerkedéshez szüksége lesz némi női energiára is, amit a filmben Lori Singer fog nekünk biztosítani. Az ifjú hölgy azonban nem kizárólag szívjóságból segít hősünknek a beilleszkedésben. Ugyanis a hálátlan boszorkánymester, tornádó sújtotta érkezése után nem sokkal randa átkot szór a lányra, aki ettől kezdve minden egyes nappal húsz évet öregszik. Cudar dolog, a lehetőségek száma pedig véges: vagy visszaszerzi az ellopott karkötőjét a mágustól, amivel megtöri a varázst, vagy egyszerűen belehal a korába. 

Ebből is látszik, hogy a készítők milyen remek érzékkel tolják egyre feljebb és feljebb a tétet. Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy a furmányosunknak meg kell mentenie a világot és minden embert a biztos pusztulástól, hanem ráadásul még az idő is szorítja, mert egy rendkívül idegesítő és zavaró random csaj problémájával is törődnie kell.

Na jó, ezt az egy szálat leszámítva igazán nem lehet okunk panaszra. A film két nagy pozitívuma közül az egyik kétségkívül a zenéje, amelyet Jerry Goldsmith szerzett, és ami mind a mai napig ugyanúgy elvarázsol és lenyűgöz, mint tette azt az első alkalommal. Afféle misztikusan félelmetes muzsikája van, ami annyira addiktív, hogy gyerekként képes voltam bizonyos jelenteket tucatszor végignézni, csak azért, hogy újra meg újra meghallgassam. De most komolyan, nem zseniális?!

A másik, nem elhanyagolható piros pontot minden kétséget kizáróan Julian Sands kapja nálam, aki nagyszerű alakításával egy rendkívül izgalmas és érdekes főgonoszt teremtett a vászonra. Ráadásul a karakter mágikus képességei eleinte egyáltalán nincsenek túltápolva, azaz simán elhisszük, hogy a furmányos akár tényleg fülön is csíphette őt a régmúlt idők ködös homályában. Viszont a történet előrehaladtával egyre újabb és újabb trükköket sajátít el, így a kezdeti átkok és telekinézis mellé megtanul repülni, tüzet lő a kezéből, meg még pár egyéb érdekesség, amit szerencsére a korhoz mérten kimondottan látványos trükkökkel sikerült a filmeseknek bemutatniuk. Ez végeredményben sajnos oda vezet, amihez majdnem minden hasonszőrű történet - a boszorkánymesterünk hatalma egy ponton már annyival meghaladja a hőseinkét, hogy a néző számára nyilvánvaló lesz: a jók győzelme csak valami ostoba és logikátlan mozis megoldással lesz megoldható. Ez a prognózis aztán be is jön. További nagy-nagy bónusz, hogy kimarad mindennemű szerelmi szál, így a romantikus vonalra vágyóknak be kell érniük egy baráti búcsúpuszival a végén. Ennél nagyobb csalódás soha ne érjen senkit! 

A film annak idején finoman szólva is mérsékelt bevételt produkált a mozipénztáraknál, ennek ellenére két folytatása is született, amelyekkel most nem kívánok érdemben foglalkozni. Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha a Warlock önálló filmként épül be a nézők tudatába, nem pedig egy trilógia nyitódarabjaként. Izgalmas, feszült, hangulatos alkotás, amit kár lenne bárkinek is kihagynia. És szívből remélem, hogy nincs egyetlen ütődött, pénzéhes mocsadék sem a nagy filmstúdiók döntnökei között, akinek valaha is eszébe jutott egy, a "kor igényeihez igazított" remake gondolata! Nem akarunk remake-eket, nem vágyunk "újragondolásokra", sem digitálisan szétcseszett, 3D trágyahalmokra! El a kezekkel a régi filmektől!

Személyiségteszt

Méghozzá nem is akármilyen személyiségteszt! Ennek segítségével bárki kiderítheti, hogy milyen D&D karakter lenne belőle az egyik jól ismert, népszerű szerepjátékos dimenzióban. Faj, kaszt, tulajdonságok, jellem - mindent megtudhatunk magunkról, amit eddig csak óvatosan mertünk tippelgetni végtelenül unalmas óráink során. 130 kérdést tesz fel nekünk a rendszer - tehát ne számítsunk 2 perc alatt kitölthető karaktergenerálásra -, amely kérdésekre illik a lehető legprecízebb végeredmény kedvéért helyesen felelnünk.

Kipróbáltam, létrejöttem. Nem egészen az lettem, amire számítottam, de azért így is érdekes.

Tulajdonságok:

Strength: 9

Dexterity: 10

Constitution: 13

Intelligence: 16

Wisdom: 15

Charisma: 10

Human, True Neutral, Wizard (lvl. 5). 

Akik nincsenek tisztában az értékek jelentésével, azoknak mondom, hogy ebben a rendszerben lényegében egy 3 és 18 közötti skálán mozgunk, ahol a 10 számít az emberi átlagnak, míg a 18 jelenti a kimagasló, szinte egyedülálló tehetséget valamiben. Bevallom, a kapott értékeket itt-ott túlzónak érzem (elsősorban a karizma és intelligencia mutatóimat), de ha ezt mondja a teszt, hát üsse kő! True Neutral helyett is inkább Lawful Neutral-ra saccoltam volna magam, a Wizard kaszt meg gondolom az eléggé fölülértékelt IQ-ból következik.

Meglehet, ha legközelebb belekezdek egy vadi új Baldur's Gate végigjátszásba, önmagamat fogom indítani ezekkel a statisztikákkal. Mindenesetre ha valaki kíváncsi, milyen hős válna belőle a Forgotten Realms világában, ne legyen szégyenlős, és hozzám hasonlóan álljon neki tesztet töltögetni! Erre tessék:

What D&D Character Am I?

God Bless America

Mit kapunk, ha az Összeomlás főhőse mellé társul szegődik a Leon, a profi Mathildája, majd hagyjuk, hogy ez a páros Bonnie és Clyde módjára szabadon kószáljon fegyverekkel és sok-sok tölténnyel megpakolva? Elárulom. Egyfajta fekete humorú társadalomkritikát, ami egyszerre gondolkodtat el és szórakoztat, és közben végtelen precizitással és éleslátással mutatja be mindazt, ami olyannyira elcseszett a társadalomban, hogy azt más műfaj által sokkal nehezebb lenne érzékeltetni. Mindezeken túl pedig valóra váltja sokak dédelgetett, féltve őrzött és bűnös vágyát - azt, hogy az ember egy nap, nem törődve a következményekkel, véres módon vehet elégtételt az összes, őt ért addigi sérelem miatt. Mert azért tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be: a gondolat időnként sokaknak átfut az agyán. Bizony, ez itt, kérem, a God Bless America, és kétlem, hogy a film valaha is eljutna a magyar címig vagy megjelenésig.

Főhősünk, Frank (Joel Murray) talán még nálam is kevésbé méltó az Élet Császára titulusra. A munkahelyéről egy nevetséges ok miatt kirúgják, a volt feleségénél élő lánya fütyül rá, ráadásul még az orvosa is azt közli vele, hogy végzetes kórságban szenved. Az öngyilkosságtól már csupán egy hajszál választja el, amikor beköszönt a fordulópont; egy tévéműsor, aminek köszönhetően Frank megvilágosodik, és úgy dönt, halála előtt még megszabadítja a világot néhány elkényeztetett, felfuvalkodott, rosszindulatú polgártársától, akiknek napi rutinja abból áll, hogy mások életét pokollá teszik. Nemes küldetéséhez már rögtön az első, kicsit még bénázós gyilkossága után csatlakozik Roxy (Tara Lynne Barr), a mindössze tizenhat esztendős lány, akinek legalább annyira elege van az emberiség söpredékéből, mint bárkinek, aki nyitott szemmel jár a világban. 

A film remekül használja a mai popkultúra elemeit, kiválóan reflektál a társadalmi csoportok megítélésére, és ez adja egyik legfőbb erősségét. Nem magyarázza túl, mit is akar mondani és mi is a baj a világgal, ugyanakkor kellően komikus karaktereivel és szélsőségesen ábrázolt helyzeteivel megteremti a tökéletes környezetet egy látszólag könnyed és mérsékelten véres vígjátékhoz. Ha viszont az ember többet akar látni annál, amit a felszín mutat, lehetősége van mélyebben is elgondolkodni a nyilvánvalón túli jelentésen. Vajon a főhősünk valóban megoldást keres a problémára, vagy ő ugyanúgy része a problémának? A maga módján gyógyír a feloldhatatlannak tűnő társadalmi feszültségekre, vagy csupán annak a bizonyos társadalomnak a mellékterméke? Ezekre a kérdésekre a filmben nem kapunk semmiféle választ, így azokat nekünk kell megtalálnunk. Már ha egyáltalán akarunk válaszokat találni fel nem tett kérdésekre. 

Az elidegenedést, a média népbutító hatását, az emberekre egyre inkább jellemző undok, kegyetlen és önimádó jellemvonásokat sokan sokféleképp próbálták már ábrázolni, de a God Bless America bebizonyította, hogy ezt legjobban a fekete komédia eszközeivel lehet filmvászonra ültetni. És mindezt olyan könnyed és szórakoztató módon teszi, hogy a néző azonnal képes azonosulni a szereplőkkel és a cselekménnyel, hiszen pontosan ugyanezek a jelenségek játszódnak le idehaza is. A suttyó ugyanúgy két helyet foglal el a parkolóban, a hülyegyerekek ugyanúgy bunkón viselkednek a moziban, a tévés reality-k ugyanúgy kihasználják a saját versenyzőiket és nézőiket egyaránt, mint Amerikában. Különbség nincs. Legfeljebb annyi, hogy odakint valakik mernek egy bevállalós és kíméletlenül őszinte filmet forgatni a témáról. Ezért feltétlenül megemelem a kalapomat a készítők előtt. 

A film mondanivalóját nem ott kell keresnünk, hogy egyesek számára az erőszak és az önbíráskodás maradt az utolsó megmaradt eszköz a seggfejek ellen vívott küzdelemben. Nem arra világít rá elsősorban, hogy azoknak a bizonyos seggfejeknek még a létezését is tabuként kell kezelnie a média és a politika/közélet szereplőinek, hiszen főként az ő tudatos tevékenységüknek köszönhető, hogy a film által remekül ábrázolt mélységekig jutott a társadalom. A lényeg ott van, hogy a néző felismerje: ő is ugyanennek a félresikerült és minden ízében manipulált világnak a részese, amit csak úgy áll módjában megváltoztatni, ha saját magát formálja át, nem pedig arra vár, hogy majd a nép egyik névtelen gyermeke fegyvert ragadjon és megtegye azt, amihez ő túlságosan beszari volt. 

Szép, bár kicsit közhelyes mondanivalója egy jól sikerült vígjátéknak, amit valószínűleg soha nem fog leadni egyetlen tévécsatorna sem az éppen aktuális X-Faktor vagy Megasztár negyvennyolcadik döntője előtt. De erre nincs is szükség. A film így is minden bizonnyal megtalálja majd a közönségét, bármennyire is igyekeznek majd távol tartani tőle a szélesebb nézőközönséget. Másztszí!