2017. 04. 09.

All the Fine Boys - színházkritika

Oké, ehhez egy kicsit utaznom kellett. Nem volt vészes, a Budapest-New York útvonal megvan fél nap alatt, nincs ok túlragozni a dolgot. Meg aztán van itt valaki, aki ne nyargalt volna át egy másik kontinesre pusztán azért, hogy megnézzen egy színdarabot? Na, ugye, hogy nincs! Ennél természetesebb dolgot el sem lehetne képzelni, nincs itt kérem semmi látnivaló!

"Megnézzen egy színdarabot" – írom némi költői túlzással, de az igazság az, hogy magának a színdarabnak vajmi kevés köze volt a színházi látogatásomhoz. A címén és a szereplőgárdán (ki nem találná a Kedves Olvasó, ki miatt utaztam 8500 kilométert a marha nagy ismeretlenbe!) kívül gyakorlatilag nem tudtam róla semmit, és nem is tettem jelentős lépéseket ezen állapot megváltoztatása érdekében. All the Fine Boys – ránézésre (és a rövid leírást elolvasva) úgy hangzott, mint a szokásos "két felnőtté váló tinilány első szerelmi kalandjai a szemét pasikkal" nonszensz. Valami romantikus vígjátéknak gondoltam, ahol majd sajnálnunk kell a leányokat a rájuk váró kötelező csalódások miatt, de a végén mégis kellemesen jóleső, bizsergető érzéssel távozunk, mert a történet morális zárásaként megtudjuk, milyen jó és erős is a kapocs a nők között (HAHAHA!!), és mennyire nincs szükségük a rohadt hímekre ahhoz, hogy boldogok legyenek és szeressék magukat.
Ó, jaj, mekkorát tévedtem, te jó ég!
Az All the Fine Boys nem egy romantikus vígjáték. Kicsit annak indul, itt-ott előtérbe kerül ez a jelleg, de összességében egy felnőtteknek szóló dráma lapul a felszín alatt, amiért e sorok írója igen hálás volt. Igaz, két tinilány első romantikus kalandjait mutatja be a hímekkel, de a történet alatt és a függöny legördülése után nem érezzük úgy, hogy egy barátságról, szerelemről és unikornisokról szóló felemelő darabbal lett volna dolgunk.

A két főszereplőnk Jenny (Abigail Breslin) és Emily (Isabelle Fuhrman), a két barátnő, akik belezúgnak egy-egy tipikus férfiideálba. Jenny esetében ez egy idősebb pasas, Joseph (Joe Tippett), akinek már rendes, felnőtt élete van. Emily eközben egy rosszfiú-light srác (Alex Wolff) után kezd futni, akinek mindig mindenre van valami jól hangzó, de rém ostoba válasza, és aki folyton lázad a világ ellen.
Az egész darab alatt ennek a négy figurának a történetét ismerjük meg. Több szereplő nincs, és nincs is szükség több szereplőre. Felváltva látjuk a párocskákat, amint építgetik a szerelmi viszonyukat. Jenny és Joseph esetében minden jól indul, aztán fokozatosan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Emilyék románca ezzel szemben végig bizarr, furcsa és legtöbbször gyerekes marad, ami éles kontrasztot képez Jenny nyűglődéséhez képest. 
A maga módján mindkét szál hihetőnek tűnik, mert a párbeszédek kimondottan jól vannak megírva és a színészek is jól adják elő őket. Ugyanakkor mégis kicsit kiszámíthatónak és közhelyesnek tűnt a cselekmény bizonyos pontokon, ami valahol csalódást keltő volt. Mire gondolok? (Miután a színdarabnak március 26-án volt az utolsó előadása, így nincs értelme spoilerekkel szórakozni. Aki eddig nem látta, az többé nem is fogja). Az, hogy menet közben Josephről kiderül, hogy házas és gyereke is van, aligha nevezhető meglepő fordulatnak. És mikor félúton Jenny elsőként zsarolja meg a férfit azzal, hogy beszámol kettejük viszonyáról a feleségének, azonnal felötlött bennem az "Ejj, halott vagy, kisanyám!" mondat. Nem is tévedtem, Jennyt tényleg elteszi láb alól a fickó. (Tudom, sokkoló: egy sztori, ahol NEM Isabelle Fuhrman karaktere hal meg! Ilyent sem sokat láttunk még!)
Az Emily-vonal eközben arról szól, ahogyan a lány ügyetlenül próbálja felhívni magára a kamugép-művészlélek-lázadó srác figyelmét. Az egész szál sokkal ártatlanabb és egyszerűbb, mégis ebben az egyszerűségben valószínűleg sokan magukra ismerhetnek. A kapcsolatuk végül nem jut sehová, a srác visszautasítja Emilyt, amit a lány akkor és ott nem visel éppen túlzottan jón. De a néző tudja, hogy ez volt a helyes döntés, a színdarab végén pedig, mikor a karakterek újra találkoznak, a lány is belátja ezt. Számára a korábbi szerelmi csalódás egyet jelentett a happy end befejezéssel. Minden jól és logikusan épül fel, a néző pontosan tudja, minek miért kellett úgy történnie, ahogy. De talán pont ennek köszönhető, hogy itt sem éri meglepetés az embert. A kapcsolatok legtöbbször nem járnak be ilyen jól kiszámított és logikus utakat. Talán jó lett volna valami meglepőt és újszerűt belecsempészni a sztoriba. Így a néző csupán elégedetten bólogat és egyetértően hümmög. Én meg általában nem szeretek elégedetten bólogatni és egyetértően hümmögni. De ezzel talán én vagyok így egyedül.

Az All the Fine Boys a 80-as években játszódik. Ennek igazából nem sok jelentősége van azon kívül, hogy időnként jól jött a cselekménynek a mobiltelefonok hiánya. Feltételezem, ezért is kellett ebbe az időszakba ültetni a történetet. A jelmezek és egyéb körítés passzolt, zenei aláfestésnek is a kornak megfelelő muzsikát válogattak be.
Abigail Breslinről viszonylag keveset tudtam eddig, és a színdarab megtekintése után sem támadt fel bennem a vágy, hogy ezen a hiányosságomon azonnal javítanom kell. A szerepet hozta, de ezzel nagyjából ki is merült minden, amit mondani tudok róla. Joe Tippett és Alex Wolff közül egyértelműen az előbbinek volt nehezebb és komolyabb feladata, és ezt elég jól meg is oldotta.
És, igen, örömmel vettem tudomásul, hogy jó lóra tettem: Isabelle Fuhrman valóban remek, kivételes és zseniális. E sorok írója szerint a jelenlegi generáció talán legjobbja. Most, hogy élőben láttam, ezt immár bizonyítottnak érzem. Csak kapna végre jó szerepeket! Nem kell annak mindenáron Star Warsnak, szuperhősös nonszensznek vagy James Bondnak lennie! Elég, ha csak egyszerűen emlékezetes az a bizonyos szerep.
Gyerünk, Hollywood, szedd végre össze magad! Legyen végre okom a szutyok filmjeiteket újra figyelemmel követni!

2016. 08. 04.

Suicide Squad - Öngyilkos osztag kritika

Ezen a ponton csak azoknak nem tűnnek fel bizonyos jelenségek a filmipar és a sajtó viszonyával kapcsolatban, aki szánt szándékkal nem tudnak vagy nem akarnak tudomást venni a dolgokról. Elég, ha egy pillantást vetünk a Szellemirtók nevű förtelmes gyalázatra, illetve a körülötte zajló médiaháborúra. A kritikusok minden létező eszközzel igyekeztek rávenni bennünket arra, hogy megnézzük azt a szemetet, holott ők is tisztában voltak annak nézhetetlen voltával. Hogy miért, az bizony nagyszerű kérdés!
Erre most befutott a nyár következő nagy mozis durranása, a Suicide Squad, ahol viszont pont az ellenkezőjét teszik ugyanazok, akik nemrég pénzkidobásra próbáltak rávenni bennünket: nevezetesen igyekeznek eltántorítani bennünket attól, hogy beüljünk a moziba. Újból felmerülhet a kérdés: vajon miért? Miért kötelező látni az egyiket, és miért kell(ene) elkerülnünk a másikat? Akkora minőségbeli különbség lenne a két mozi között a Szellemirtók javára(!!), ami indokolja ezeket a szélsőséges véleményeket? 
Ezekhez hasonló kérdések szép számmal akadnak, de menjünk csak szépen sorjában, és kezdjük rögtön a legfontosabbal: milyen film is a Suicide Squad? Egy nézhetetlen, förtelmes borzalom, amint arra a kritikusok véleményéből következtethetni lehet? A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem az! Sőt, a mozi az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját kínálta e sorok írójának. Kaotikus, véletlenszerű,  zagyva és kusza két órát, ezt nehéz lenne tagadni, de attól még kiváló mulatság volt!
Az alaptörténet mostanra valószínűleg mindenki számára tiszta és világos. A kormány a rendkívül veszélyes és a világra fenyegetést jelentő természetfeletti alakok kiiktatására létrehoz egy különleges egységet, amely csupa rosszcsontból áll. Az ötlet egyszerű és nagyszerű: hasznos, mégis feláldozható embereket vetnek be, akikért senki nem aggódik, akikért nem kár, ha odavesznek, és akiket megfelelő eszközökkel rá lehet bírni az együttműködésre. Ebben az esetben ugyan az "együttműködés" egy nyakba ültetett bombát jelent, amit a legkisebb engedetlenség vagy bajkeverés esetén bármikor felrobbanthatnak (helló, Battle Royale és társai), de kicsire ugye nem adunk. 
Ebbe az Öngyilkos osztagba olyan, a képregényeket ismerők számára jól csengő neveket szerveznek be, mint Deadshot, Harley Quinn, Killer Croc, Boomerang és Diablo. Az osztagot Amanda Waller koordinálja, aki szokásához híven itt sem túlzottan szívbajos, ha a kis csapat fegyelmezéséről van szó. 
Ki nem találnánk, de alig, hogy összeáll a Piszkos tizenkettő modern, képregényes változata, azonnal be is fut egy vészhelyzet, amire egyformán illik a "rendkívül veszélyes" és a "világra fenyegetést jelentő természetfeletti alak" kifejezés. Az osztagunkat kiküldik hát a terepre rendet rakni a még náluk is elvetemültebb gonosztevők között, ezzel pedig el is érkeztünk a Suicide Squad egyszerű, de nagyszerű lényegéhez.
A dolog azért természetesen bonyolultabb annál, mint első ránézésre tűnik, hiszen nincs szó arról, hogy kizárólag üres akció-dömpinget zúdítanának a nyakunkba a filmesek. A bő két óra alatt rengeteg dolog történik, talán túlságosan is sok minden, aminek hála kicsit tényleg zsúfolt és kaotikus benyomást kelt bennünk az összkép. Rengeteg karaktert vonultatnak fel, akiknek a lehetőségekhez képest igyekeznek háttértörténet biztosítani és képernyőidőt szorítani, ezért pedig természetesen jár az elismerés. A Suicide Squad enélkül eleve nem is lett volna képes jól működni. És ha mindehhez még hozzávesszük Batman néhány kósza felbukkanását (ami egyáltalán nem tűnik annyira idegennek vagy erőltetettnek, mint az előzetesek alapján gondoltuk), Joker kívülállóként is jelentős bajkeverését, valamint a két főgonosz történetét, akkor már kezdjük megérteni, mi is szakad a nyakunkba. 
Természetesen a két főszereplő, Deadshot (Will Smith) és Harley Quinn (Margot Robbie) vannak a középpontban, mint arra előzetesen számítani is lehetett. A bérgyilkos szerepében Smith meglepően jó választásnak bizonyult, bár az azért feltűnő, hogy a színész inkább önmagát alakítja, nem pedig a képregényekből megismert hideg, számító, kicsit gépies karaktert. Ennek ellenére elégedett voltam a végeredménnyel.
De lássuk be, sokan Harley Quinn miatt váltanak majd jegyet erre a filmre, amiért egy fikarcnyit sem tudok neheztelni rájuk. Ennek viszont az az ára, hogy az elvárások is olyan nagyra nőttek vele szemben, aminek megfelelni igazán emberes feladatnak tűnik. Margot Robbie az előzetesek alapján egyáltalán nem nyűgözött le és nem győzött meg arról, hogy ő lenne az igazi Harley Quinn. Sem a kinézetet, sem a viselkedést nem éreztem rendjén valónak. A film megtekintése után pedig sajnos be kellett látnom, miszerint az előzetes megérzéseim többé-kevésbé helytállóak voltak. Egyáltalán nem rossz, amit látunk tőle, de nem is beszélhetünk lenyűgöző vagy tökéletes alakításról. 
Érdemes még külön kiemelni Amanda Wallert, akit a filmben Viola Davis alakít. Ő igazán telitalálatnak bizonyult, remekül hozza a szerepet, és igazán meggyőzően alakítja a kőkemény és kegyetlen vezetőt.
A Jokert alakító Jared Leto inkább idegesítő ripacsnak tűnik, akinek a nevet és a zöld hajat leszámítva édeskevés köze van a karakterhez. Erre természetesen számítottam is, de azért mégis jó lett volna kellemesen csalódni.     
A Suicide Squad szerencsére nem lett túlságosan vicces, annak ellenére, hogy a hírek szerint számos jelenetet újraforgattak a könnyedebb és mulatságosabb összkép érdekében. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a gonosznak beharangozott főszereplőink tulajdonképpen semmi olyat nem tesznek, amitől ténylegesen rosszfiú benyomást keltenének bennünk. Persze, újra és újra a fejünkbe verik, hogy akiket látunk, azok gyilkosok, pszichopaták, és közveszélyes alakok, de erről pillanatok alatt megfeledkezünk, amint valami más téma kerül a középpontba. Ha itt-ott átírnánk a szöveget, és a nagyképű beszólásokat lecserélnék aggódó moralizálásra, akkor egy hétköznapi, átlagos szuperhősös mozinak is el lehetne ezt adni, komolyabb erőlködés nélkül. Nincs értelmetlen és öncélú erőszak, az antihősök néhány kiosztott pofont leszámítva nem bántanak senkit, aki erre nem szolgált rá, ez pedig nyilván elengedhetetlen volt a PG13-as korhatár-besorolás megszerzéséhez (nálunk a film 16+ kategóriát kapott, ami a legkevésbé sem tűnik jogosnak vagy megalapozottnak).
Az akció látványos és élvezetes, bár a shaky cam nonszenszet sajnos itt sem tudták kihagyni a repertoárból. A zene viszont egyszerűen kiábrándító volt. Bíztam abban, hogy csak az előzeteseknél lőttek mellé, de nem, a film pontosan ugyanazt a bizarr aláfestőmuzsikát vonultatja fel, amitől kiráz a hideg. Egyszerűen nem passzol ez ide. Világos, egy gonosz csapat mellé nem lehet betenni másfajta zenét, mint ezt, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból ellensúlyozni kell a "sötét hangvételt" (ami itt egyébként sincs jelen). De attól még ez nagyon nincs rendjén.
Eddig többnyire a jó dolgokat vettük sorra, ám a film természetesen messze nem hibátlan vagy tökéletes. Sok filmes klisé köszön vissza benne, amelyek hiánya senkinek sem tűnne fel, ám a jelenlétükkel valószínűleg a nézők agyára mennek. Olyanokra gondolok, mint a tucatellenfelek, akik eleinte fegyvert szorongatnak, ám az osztagunkra már puszta kézzel rontanak rá, hogy Deadshot mind a kétszázat egyesével leszedhesse. Meg a kiszámítható végkifejletre, amit annyiszor láttunk már, hogy úgy siklunk át fölötte, mintha ott sem lenne. Vagy éppenséggel a gyenge és erőltetett poénokra, amelyek esetében már ahhoz is lusták vagyunk, hogy a fejünket csóváljuk miattuk. A néhol csalódást okozó szereplőválogatásról vagy éppen a béna zenei kínálatról már korábban említést tettem. 
Mindezek ellenére a film engem szórakoztatott. Nem voltak előzetesen alacsony vagy magas elvárásaim, ehhez képest meggyőzött arról, miszerint megérte kiadni rá a mozijegy árát. Talán nem egészen arra számítottam, amit kaptam tőle, de így utólag be kell látnom, ez is képes volt visszaadni az eredeti képregények hangulatát. 
És meglátásom szerint éppen ez a lényeg. Ezért voltam annyira elégedett a végén: mert a Suicide Squad úgy épül fel, úgy zajlik a cselekmény, úgy csavarodik a történet, mintha a képregényt olvasnánk. Önálló filmként zsúfolt, talán túl sok benne a fontos és befolyásos szereplő, itt-ott közhelyes és kiszámítható, és ráfért volna még bő 15 perc ahhoz, hogy mindent kellő mértékben kifejtsenek. De így is működőképes volt ez a recept. 

Akkor tehát újra felteszem a kérdést: mi volt az a hatalmas különbség a kritikusok szerint a Szellemirtók és a Suicide Squad között, amiért ennyire a két végletet lőtték be az értékeléseik során? Esetleg túlkompenzáltak, amiért elsőre aljas mód félrevezették a nézőket? Vagy egyszerűen csalódtak a Suicide Squadban, mert az nem pont olyan volt, mint amit a Marvel filmek esetében megszoktak? 
Tulajdonképpen számomra a válasznak nincs semmi jelentősége. A lényeg, hogy a nézők újra szembesültek azzal, hogy nem érdemes hallgatniuk a kritikusokra - beleértve engem! Mert mi van, ha én voltam az egyetlen, akinek ez a film tetszett? Egyáltalán nem kizárt a dolog. 
Bár a mozi közönségének reakcióit elnézve gyanítom, mások is pont olyan jól mulattak ezen a katyvaszon, mint jómagam!
 

2016. 08. 03.

Abzu - kritika

Az Abzu tipikusan az a játék, amit nagyon könnyű lenne az egekig magasztalni - ám sajnos egyáltalán nem kizárólag abból az okból, mert megérdemli a dicséretet vagy mert ténylegesen különlegesnek tartjuk. Sokkal inkább azért, mert egyesek alig várják, hogy világgá kürtöljék, milyen nyitottak is az újdonságokra és mennyire befogadóak az iparág ritkaságaira. Megértem őket, bár nem tudok teljesen azonosulni a gondolatmenettel.
Ugyanígy könnyű lenne csupa-csupa rosszat írni róla - amennyiben az a célunk, hogy kilógjunk a tömegből és megmutassuk a többieknek, mennyire kemények és "őszinték" is vagyunk. Viszont ebben az esetben sem az igazmondás vezérelné a tetteinket, hanem egyfajta lázadás és dacos gúny, ami ugyanúgy félrevezető, mint az érdemek nélküli ömlengés.
Az igazság, mint oly sokszor az életben, itt is valahol a két véglet között mozog, és aki ténylegesen a játékosok érdekeit tartja szem előtt, az kénytelen megemlíteni a jó és a rossz tulajdonságokat. Mert mindkettőből vannak szép számmal az Abzu-ban, még akkor is, ha ezekről sokan nem szeretnének tudomást venni. 
A játék voltaképpen egy víz alatti felfedezős mulatság. Fejlesztője a Giant Squid, amelynek alapítója korábban a játékosok és a kritikusok által is elismert Journey-t tette le az asztalra. Ennek megfelelően az Abzu sok tekintetben hasonlít az elődre, azzal a különbséggel, hogy itt talán egy árnyalatnyival erősebb történetszálat és puzzle elemeket kapunk. No meg sivatag helyett vízzel találkozunk - sok-sok vízzel!
Azért a sztorit és a feladványokat tessék óvatosan kezelni. A játék teljesen lineáris, a történet pedig részben a helyszínek felfedezéséből és átvizsgálásából, részben pedig a főszereplő küzdelméből bontakozik ki előttünk. Nem rágnak semmit a szánkba, nem magyaráznak el minden részletet, helyette inkább hagyják, hogy magunk rakjuk össze a fejünkben a drámát. Nagy titkokra azért senki ne számítson, elég hamar minden egyértelmű és világos lesz.
Ugyanígy a puzzle is elég erős kifejezés, hiszen általában nincs szó másról, mint kapuk kitárásáról, amely tevékenység soha nem fogja igénybe venni az agysejtjeinket. Ráadásul sajnos ezek ismétlődnek, és a harmadik-negyedik alkalommal már inkább idegesítőnek, vagy legalábbis repetitívnek érezzük a "keresd meg a dolgot és nyomd meg/törd fel/kapcsold be a dolgot" akadályt. Ebben a tekintetben az Abzu hatalmas csalódást jelentett, és egyértelműen rossz benyomást tett rám. Ennyi erővel nyugodtan ki is hagyhatták volna őket, mert semmi olyat nem adtak hozzá a játékhoz, amitől az érdekesebbé vált volna.
A víz alatti helyszíneket első ránézésre talán változatosnak és egyedinek érezzük majd, ám ha őszinték akarunk lenni, ezek sajnos jórészt csak színárnyalatokban térnek el egymástól. Zárt barlangok, elsüllyedt romok és épületek, különös gépezetek, szűk járatok és kiemelkedő platformok - túlzás lenne azt állítani, hogy nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, de sosem éreztem azt, hogy hatalmas eltérések lennének közöttük. Kimondom, mert így van: egyáltalán nem voltam lenyűgözve tőlük.
Az animáció ezzel szemben szép és jól kidolgozott. A víz alatti búvárkodás ténylegesen 3 dimenziós volta miatt ennél kevesebbel nem is elégedhetünk meg, de szerencsére a fejlesztők hozták, amit elvártunk tőlük. A karakter, akit irányítunk nem lett valami égbekiáltóan szép, de a célnak tökéletesen megfelel. A halak és egyéb tengeri élőlények élethűen viselkednek, a kicsiktől kezdve egészen a hatalmasokig. Látszik, miszerint a stúdió ezekre fordította a legnagyobb figyelmet, és ezt meg is hálálják a monitorunkon úszkálva.
Hangok tekintetében szintén jól szerepel a játék. Elhisszük, hogy víz alatt vagyunk - a csobogás, az állatok által keltett zajok, és az áramlatok zúgása segít abban, hogy az élmény valódinak tűnjön. A felfedezésekre építő játékok esetében kiemelten fontos szerepet kapnak az aláfestőzenék, és nincs ez másképp az Abzu esetében sem. Én ugyan nem voltam elragadtatva tőlük (sütött belőlük az erőlködés és a túlzott "művészkedünk" butaság), de természetesen ez ízlés kérdése.
Az Abzu a jelek szerint azt a célt tűzte ki maga elé, hogy érzésekre és hangulatokra próbál hatni. Szeretné, ha a nyilvánvalón túl belelátnánk olyan dolgokat, amelyek viszont nem feltétlenül találhatóak meg benne, ennek a célnak pedig kompromisszumok nélkül alávetették a tényleges játékmenetet. Egyesek ezért talán hálásak lesznek, mások pedig valószínűleg elvesztegetett időnek érzik majd a végigjátszáshoz szükséges 2 és fél órát. 
Jómagam valahol a két véglet között vagyok. Sosem akart a játék másnak tűnni, mint egy elegáns és szép köntösbe bújtatott víz alatti sétálószimulátor, így aztán nincs is értelme panaszkodni amiatt, hogy végül azt kaptuk, amit beígértek nekünk. Az előzetes várakozásoknak azonban mégsem tudott maradéktalanul megfelelni. A Journey annak idején tökéletesen tudta adagolni azokat az összetevőket, amelyek végül képesek voltak valódi, maradandó érzéseket kelteni bennünk. Ezzel szemben az Abzu inkább pórázon rángat bennünket, nem pedig könnyed eleganciával vezet a cél felé. Az "üzenet, Üzenet, ÜZENET!!!" bizony csak úgy működik, ha nem akarják lenyomni azt a torkunkon.
Természetesen a játék így is képes kikapcsolni az embert. Két óra víz alatti relaxáció mindenkinek jól jön, ezt pedig egészen biztosan megkapjuk tőle. Kellemes atmoszféra, ráérős felfedezés, szemrevaló és változatos víz alatti élővilág - aki erre vágyik, nem fog csalódni. A rejtett kagylók gyűjtögetése, vagy éppenséggel víz alatt rekedt állatokat kiszabadítása azt a célt szolgája, hogy motiváljon bennünket a helyszínek átkutatására. Apró, mégis kellemes adalékok, amivel egy parányi változatosságot csempésztek az életünkbe.
A fejlesztők szerint erősen ajánlott a kontroller használata, és ebben bizony igazuk is van. A billentyűzet-egér kombóval sem játszhatatlan (én a PC változatot teszteltem), de nem is nevezném kellemesnek. Ha van kéznél irányító, válasszuk azt, és könnyítsük meg ezzel az élményt. 
 
Az Abzu összességében tehát kellemes, mégis gyorsan felejthető. Nem fog bennünk mély nyomot hagyni, bármennyire is szeretne, ez pedig egészen biztosan rosszul fogja érinteni azokat, akik ennél többre vágytak. Kár érte.

2016. 07. 29.

A Ghostbusters film - háttér, okok, valóság

Az új Szellemirtók film végre megérkezett hozzánk is, így mindenki a saját szemével győződhet meg annak förtelmes voltáról. De vajon mi vezetett odáig, hogy a 80-as évek kedvencéből mára nem maradt más, mint egy siralmas, ötlettelen, ciki és bosszantó roncshalmaz? Milyen utat járt be a film a tervezőasztaltól a mozivászonig? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben az értekezésben. 
Alighanem mostanra mindenki találkozott olyan cikkekkel, melyben kifejtik, miszerint a film ugyan önmagában gyakorlatilag nézhetetlen, de valamiért mégis páratlan fontossággal bír, kulturális és szociális óriás a nagyok között is, és aki ettől nem ájul el, az egyszerűen gyűlöli a női nem egészét. Valami ilyesmiket zagyvál össze-vissza hónapok óta a sajtó és a progresszív blogszféra teljes egésze. Ám ebben a cikkben inkább azokkal a dolgokkal és eseményekkel foglalkozunk majd, amelyekről ugyanez a média és bloggerbrigád némán hallgat, sőt amiket igyekeznek eltitkolni a nézőközönség előtt, nehogy azok belerondítsanak a heroikus feminista utópiájukba.

A Szellemirtók március elején befutott első előzetese katasztrofális rajtot produkált. Míg a rajongók és a film iránt érdeklődők elborzadtak a látottakon, addig a Sony illetékesei valószínűleg a közönség reakciói miatt csináltak maguk alá. A félresikerült kedvcsinálót sokan úgy emlegették, mint a "legtöbb dislike-ot begyűjtő trailer a YouTube történetében", holott ez tévedés, ugyanis a legújabb Call of Duty játék előzetese ennek több, mint háromszorosát gyűjtötte össze, méghozzá jóval rövidebb idő alatt. Hiába, ebből is látszik, hogy a videojátékok tényleg minden tekintetben lekörözik a fáradt, ósdi Hollywood-szemeteket!
Ám attól még a probléma adott volt. A Sony nyakába jókora marketinges lavina szakad, amit valahogy kezelniük kellett. A nyár egyik húzócíme esetében a kudarcot kudarcra halmozó stúdió nem engedhette meg magának azt, hogy már a film debütálása előtt elbukjanak. Ráadásul mostanra azt is tudjuk, hogy a 2016-os Szellemirtók filmet a Sony a franchise hosszútávú feltámasztásaként képzelte el, amire a későbbiek során újabb filmeket és sorozatokat akartak felhúzni. Hogy ezekből a tervekből mi fog megvalósulni, az hamarosan kiderül. Mindenesetre a nézettségi és bevételi adatok pillanatnyilag nem sok jóval kecsegtetnek a jövőre nézve. 
A helyzeten csak tovább rontott a Szellemirtók második, nemzetközinek szánt előzetese, ami képes volt még az első trailert is alulmúlni a fogadtatás tekintetében. A Sony tehát elkezdte a maga eszközeivel orvosolni a problémát. A stúdió március elején gyorsan megszabadult a 16 éve náluk dolgozó George Leon marketingfőnöktől, aki az erősen dögszagú közlemény szerint maga döntött a távozás mellett. 
Második lépésben pedig nekiálltak a károk enyhítésének. Számos YouTube csatorna számolt be arról, hogy az előzetest kritizáló videóikat a Sony leszedette a videómegosztóról. A trailerek alá érkező hozzászólásokat pedig úgy kezdték el moderálni, amiből aztán kialakíthatták a későbbi "szexista hímek!" narratívát - azaz eltüntettek minden olyan kommentet, amely konstruktív kritikát fogalmazott meg az előzetessel kapcsolatban, különösen odafigyelve arra, hogy a női felhasználók negatív hozzászólásait töröljék. Emellett pedig érintetlenül hagyták azokat a hozzászólásokat, amelyek szexistának vagy rasszistának tűntek. Ezekkel a lépésekkel aztán összességében azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy a filmet ellenzők egytől egyig nőgyűlölő fickók, akiknek nincs jobb dolguk, mint a hősies amazonok fikázása. Természetesen erre a manipulációra nincs egyéb bizonyíték, mint a YouTube kommentelők saját beszámolói, de a forgatókönyvet nagyon is jól ismerjük, továbbá egyáltalán nem lenne meglepő, ha a Sony ilyen mélységekig képes lenne lesüllyedni a bukásra ítélt filmje érdekében.  

Ez már önmagában sem fest túlságosan jól. És akkor még egy szót sem szóltunk az előzményekről, valamint a háttérben húzódó kicsinyes, aljas játszmákról. Ezért most vessünk azokra is egy pillantást, a miheztartás végett, kezdve a korábbi rendező-producer, Ivan Reitman kigolyózásával!
Dan Aykroyd már 1999-ben megírta a Szellemirtók 3 forgatókönyvét. Ebben egy sor új, fiatal szereplő csatlakozott volna az eredeti csapathoz, ezzel elhozva a stafétabot átadását és a vérfrissítést. A tervet újra és újra átdolgozták, de a Sony sosem tanúsított iránta túlzottan nagy érdeklődést. Ám ez azonnal megváltozott a 2009-ben megjelent Ghostbusters videojáték hatására, ami milliós eladást produkálva végre felnyitotta a filmstúdió illetékeseinek a szemét, és igazolta, hogy igenis lenne érdeklődés egy estleges új Szellemirtók mozival kapcsolatban.
A Sonynak voltak saját elképzelései, ám problémát jelentett, miszerint Ivan Reitman, a korábbi filmek rendezője és producere túlságosan nagy kreatív befolyással rendelkezett a franchise fölött. Nevezetesen a legfőbb gondot az okozta, miszerint Reitman beleszólhatott a rendező személyébe, amely pozíciót ő az új film esetében saját magának szánta. Ez patthelyzetet okozott. A Sony nem dönthetett magától a rendező személyével kapcsolatban, Reitman pedig nem kényszeríthette a stúdiót a film leforgatására. 
Az eredeti forgatókönyvekben fiatal férfi és női szellemirtók szerepeltek, ám a Sony akkori ügyvezetője, Amy Pascal egyáltalán nem rajongott Reitmanért és az ő ötleteiért. Mindenki a saját embereit szerette volna látni a kulcspozíciókban. Ám minden terv és előkészület megszakadt Harold Ramis 2014-ben bekövetkezett halálával. Hogy ezután mi történt, nem tudjuk, csak annyi biztos, hogy Ivan Reitman nem sokkal később bejelentette, hogy végleg lemond a rendezői székről, és megelégszik a produceri feladatokkal.
Innentől kezdve Amy Pascal előtt megnyílt az út, hogy rendezőt találjon a készülő filmhez. Az egy percig sem volt kérdés, hogy a stúdió feje nőket szeretett volna látni minden létező filmben, műfajtól és tartalomtól függetlenül, beleértve a szuperhősös mozikat. Ezért aztán cseppet sem meglepő, hogy a Szellemirtók rendezői széke végül egy olyan valakihez került, aki Pascalhoz hasonlóan nőközpontú álláspontot vallott. Így került a képbe Paul Feig.
Feig eleinte hezitált, és csak úgy volt hajlandó belevágni a rendezésbe, ha teljesen szabad kezet kap a stúdiótól, beleértve ebbe azt is, hogy nem kell kötnie magát az első két részhez, illetve azok cselekményéhez. Amy Pascal ebbe végül beleegyezett, és innentől kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy Ivan Reitman kimaradjon a döntésekből. 
   
Az új Szellemirtók film történetének korai vázlata a WikiLeaks 2014-es Sony szivárgását követően került a nyilvánosság elé.  Ezekből megismerhetjük az író-rendező Paul Feig korai elképzeléseit a történetre és a karakterekre vonatkozóan. 


Ám ennél sokkalta érdekesebb az a március eleji Reddit bejegyzés, amelyben egy Stantz1984 nevű felhasználó arról számol be, hogy már látta a filmet, és szerinte az egész egy nagy rakás szerencsétlenség. Elmondása szerint az utómunkálatokkal foglalkozó csapat tagja, de mivel a főnökség nem bánik velük valami kedvesen, ezért egy cseppet sem bánja, hogy ezzel a szivárogtatással megszegi a titoktartási szerződését. Ezen az archív linken elérhető az illető bejegyzése.
Érdekesség, hogy a poszt jórészt pontosan leírja a kész film részleteit, elejétől a végéig, azaz szinte biztosra vehetjük, hogy a feltöltő tényleg az, akinek vallotta magát. Ugyanez a személy elsőként erősítette meg, miszerint az eredeti színészgárda még élő tagjai cameo szerepekben fel fognak tűnni a 2016-os filmben is. 
Ezzel kapcsolatban érdemes újból kiemelni, hogy a Sony minden létező eszközt bevetett annak érdekében, hogy az első két rész gárdáját rávegye az "együttműködésre", akár tetszett ez nekik, akár nem. A WikiLeaks szivárgásából tudjuk, hogy például Bill Murray esetében a stúdió képes lett volna jogi eszközökkel kényszeríteni a színészt a szerep elvállalására. 

A filmből azonban nem csak a történet szivárgott ki teljes egészében, hanem azt is csiripelték a madarak, miszerint a forgatás sem zajlott éppenséggel zökkenőmentesen. Kezdetben felmerült Emma Stone, Jennifer Lawrence és Amy Schumer neve is a potenciális színészek között, de miután ezek az egyeztetések végül nem jutottak semmire, így lassan kialakult a jelenlegi szereposztás. Feltételezhetően nem tett jót az sem a körülményeknek, hogy az Amy Pascalt a Sony élén váltó új elnök 15 millió dollárral megrövidítette a Szellemirtók költségvetését közvetlenül a forgatás kezdete előtt. 
Érdekesség, hogy a marketinges dömping csupán négy hónappal a bemutató előtt, az első hivatalos előzetessel indult be, ami egy nagy stúdió zászlóshajójának számító film esetében több, mint szokatlan húzás. De aki figyelemmel követte a forgatásról szóló híreket, annak ez valószínűleg egy cseppet sem volt meglepő. 2016 februárjában egy 4chan felhasználó névtelenül beszámolt róla, hogy bizony a Szellemirtók filmes projekt ezer sebből vérzik, már jóval a bemutató előtt. Elmondása szerint eleinte mindenki lelkesen vetette bele magát a munkálatokba, különös tekintettel Melissa McCarthyra, aki saját bevallása szerint nagy rajongója a Ghostbusters rajzfilm-sorozatnak. Ám a forgatókönyv förtelmes volta miatt ő és a stáb többi tagja állandó vitákba keveredett a rendezővel. Mindezt tetézve ráadásul McCarthy valamelyik színésztársával is komoly konfliktusba keveredett, aminek köszönhetően a forgatás jelentős része azzal telt, hogy a stáb igyekezett gondoskodni arról, hogy a két színész egyenlő bánásmódban részesüljön és egyenlő szövegmennyiség jusson nekik a végleges filmben. Kristen Wiig folymatosan kritizálta a készülő mozit, elégedetlen volt vele, és úton-útfélen kifejtette, mennyire bánja, hogy egyáltalán elvállalta a szerepet. Ezeknek a belső konfliktusoknak hála a stáb valamennyi tagját újabb titoktartási szerződések aláírására kötelezték, valamint azt is kikötötték nekik, hogy a filmről kizárólag a lehető legpozitívabb fényben beszélhetnek és nyilatkozhatnak.
Anonim forrásként mindezt tessék óvatos távolságtartással kezelni. De azt is láttuk, hogy az eddigi titkos források elég jó képet festettek arról, mi is zajlott a háttérben, és a moziban látható termék is önmagáért beszél. 

Természetesen nincs mindenre magyarázat, és kívülállóként valószínűleg sosem fogjuk megtudni az összes piszkos részletet. De szívből ajánlom az alul felsorolt források megtekintését, amelyek ezeken az információkon kívül is számos egyéb, szaftos és fincsi részlettel szolgálnak. 

A rendező, a stáb és a sajtó mindent megtett annak érdekében, hogy a potenciális közönséget zsarolással, megszégyenítéssel rávegye a film megnézésére. De a jelek szerint ez sem sokat segített. A Szellemirtók költségvetése 144 millió dollár volt, amihez hozzájön még a valószínűleg több tízmilliós marketing is. Ehhez képest mostanáig a film összesen 92 millió dollárt hozott (aminek durván a fele ugyebár a mozikhoz vándorol), és a nézőszám meredeken esik. A taktika nem vált be, Sony. A potenciális közönséget támadni nem kifizetődő. A feminizmusra felhúzni egy közönségfilmet egyet jelent a pénzügyi öngyilkossággal. Remélhetőleg ez elég jó lecke volt a számotokra, amiből a jövőben tanulni fogtok. 
Források:

2016. 07. 28.

Szellemirtók (Ghostbusters) 2016 - kritika

Hogy egy magamfajta zugfirkász mennyire tud objektív maradni egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek rendezője és főszereplői megállás nélkül azt hangoztatták, mennyire gyűlölnek, megvetnek és lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat? Mennyire tudom egy olyan filmstúdió termékét elfogulatlanul kezelni, amely a teljes marketingjét arra alapozta, hogy érzelmi zsarolással, vádakkal, rágalmakkal és pökhendi nagyképűséggel igyekezett rávenni a mozi megnézésére? Mennyire vagyok képes elfojtani magamban az eredeti filmekkel (bizony, vessen meg, aki akar, de én kedveltem a Szellemirtók második részét is) kapcsolatos szeretetemet, hogy aztán nyílt elmével értékeljem ezt az új változatot? Mennyire tudok túllendülni Hollywood lassan közröhejbe forduló remake, reboot és folytatásmániáján, ami az utóbbi 10 évben másról sem szólt, mint a náluk jobb, érdekesebb, színvonalasabb műfajok kizsigereléséből, illetve a régi klasszikusok meggyalázásából? Egyáltalán akarok-e túllendülni ezeken a dolgokon?
Nos, örömmel jelenthetem, hogy képes voltam elfogulatlan és objektív maradni az első perctől az utolsóig, ráadásul ez semmiféle nehézséget nem okozott. És most, közvetlenül a film megtekintése után elfogulatlanul és objektíven tudom állítani, hogy az új Szellemirtók film valami elmondhatatlanul rosszul sikerült! 
És ezúttal többről van szó, mint a szokásosan gyenge moziról vagy egy félresikerült próbálkozásról. Nem, ez a film egyenesen sértő a rajongók és az átlagos nézők intelligenciájára nézve. Ha valaki szeretné teljesen fölöslegesen kidobni egy mozijegy árát, ha a film végi stáblista láttán sírva könyörögne az égieknek azért, hogy visszakapja az elvesztegetett két órát az életéből, ha végleg szeretne búcsút venni fiatalkora egyik kedvencétől, ha ízelítőt szeretne kapni, mennyire sötétnek, primitívnek és igénytelennek is tartja az amerikai filmipar a saját nézőit, akkor irány a legközelebbi mozi, mert a Szellemirtók bizony minden vágyunkat teljesíteni fogja. Aki viszont szeretné a pénzét, az idejét és az agyi kapacitását valami értékesre pazarolni, valamint félti a gyerekkora emlékeit, az jobb, ha távol marad ettől a gusztustalan förmedvénytől. 
A karakterek leírhatatlanul buták, egydimenziósak, szemernyi változáson vagy fejlődésen sem mennek keresztül a "gyötrelem két órája" (ezt a becenevet adtam a filmnek valahol a századik vérciki jelenetnél) alatt, és lényegében egy-egy unalomig ismert filmes sztereotípiát testesítenek meg. A sztorit az írók (Paul Feig és Katie Dippold) az első és második rész néhány kóbor jelenetéből ollózták össze, amihez persze hozzáadták a saját, agybeteg elképzeléseiket is, ennek hála pedig egy zavaros, felszínes, kiszámítható masszát kapunk. A cselekmény, lévén ez nem egy folytatás, hanem valahol a remake és a reboot között mozgó valami, többnyire az első filmet követi, de még azt a bolondbiztosnak látszó formulát is sikerült feltrancsírozniuk. Műfajilag nagyon rámentek a vígjáték vonalra, de ezt is az elképzelhető legrosszabb oldalról közelítették meg. Az eredeti film azért volt vicces, mert a nézőt a karakterek reakciói, esetenkénti bénázása, szeretni való személyisége és  közösen képernyőre varázsolt kémiája szórakoztatta. Az új filmben viszont béna gegeket vonultatnak fel, erőltetett és humortalan poénokra hegyeznek ki mindent, gyerekes ostobaságokat próbálnak színes köntösbe bújtatni, ezalatt pedig minden egyes szóból, mondatból arckifejezésből süt az erőlködés.
Történet, na az nincs sok. Összeállnak a Szellemirtók és megmentik New Yorkot az elszabadult szellemektől. A főgonosz indítékairól nem tudunk meg sokat, legfeljebb azt, hogy mindenki csúnyán bánt vele, ezért nem szereti különösebben az embereket. Ezért ki hibáztatja?! Arra viszont már nincs magyarázat, hogy ez a látszólag jelentéktelen, dühös, gyűlölködő kis senki (valószínűleg Paul Feig, az író-rendező így képzeli el lelki szemei előtt azokat, akik nem voltak elragadtatva a filmje előzetesétől) hogyan tudott építeni olyan gépeket, amelyek képesek kapukat nyitni a világok között, és hogyan válik a karakterből a halála után mindenható szuperszellem. Ezek csak úgy megtörténnek. Szükség volt egy gonoszra, ezért ott termett egy gonosz - célok, szándékok és magyarázatok nélkül.
Annyi baj legyen. Azért legalább a négy főszereplő szellemirtó képes valami értelmeset a képernyőre varázsolni, ugye?  Ó, jaj, de csúnya meglepetések várnak azokra, akik ebben reménykednének!
Kristen Wiig, Melissa McCarthy, Kate McKinnon és Leslie Jones külön-külön sem képesek lekötni az ember figyelmét a mozivásznon, de igazán csak együtt válnak igazán idegesítővé és elviselhetetlenné. Egyáltalán nem működnek jól együtt ezekben a szerepekben, a figurákat elképesztően túljátsszák, egyikük sem különösebben szerethető vagy szimpatikus. Az első benyomásaink pontosan ugyanazok lesznek róluk, mint a film végi utolsó benyomások. És ha ezek a benyomások nem pozitívak (márpedig cseppet sem azok), akkor elejétől a végéig utálni fogjuk őket.  A legborzalmasabb közülük egyértelműen Leslie Jones karaktere volt, aki olyannyira ráment a sztereotipikus, hangos, taszító "fekete nő" figurára, ami már szinte ténylegesen paródiának vagy szatírának tűnt. 
Ott van még persze Kevin, a hígagyú titkár (Chris Hemsworth), aki még arra sem képes, hogy a telefont felvegye, ezzel pedig számos "vicc" forrásaként szolgál. Mert ezt a színvonalat célozták meg humor kérdésében a készítők.
A trükkökről sok érdekeset nem tudok mondani. Aki látta az előzeteseket, az tudja, mire számíthat - a rikító neonszínekben pompázó szellemek nem nagyon illenek a vászonra. Inkább elvesznek az élményből, nem pedig hozzáadnak valamit, mert egy cseppet sem hihetőek és idegennek érezzük őket. Talán eleve ez volt a készítők szándéka vele, fene sem tudja. 
A régi szereplőgárda még élő tagjai is feltűnnek a filmben, de csupán cameo jelenetekben, nem pedig az eredeti karaktereikként. Ernie Hudson például Leslie Jones bácsikáját játssza, míg Dan Aykroyd taxisofőrként bukkan fel. Annie Potts szállodai recepciósként tündököl, míg a néhai Harold Ramis szoborként jelenik meg az egyik egyetemi jelentben. Sigourney Weaver felbukkanásáról attól tartok, lemaradtam. A WikiLeaks szivárgásokból tudjuk, hogy Bill Murray feltételezhetően azért vállalta be azt, hogy a nevét egybemossák ezzel a filmes trágyahalommal, mert a Sony pereskedéssel fenyegette meg, ha nemet mond a "felkérésükre". Vajon a többieket is így fűzték be? Talán sosem fogjuk megtudni. Az mindenesetre furcsa, hogy Rick Moranis valahogy kihúzhatta magát ebből a kudarchalmazból.
Jó feminista filmhez méltóan a Szellemirtók egyetlen pozitív férfi karaktert sem vonultat fel. Akikkel találkozunk, azok vagy rosszindulatúak, vagy végtelenül ostobák. De ha akarnám, ezt meg tudnám érteni. Az viszont már számomra is felfoghatatlan, hogy a női karakterek miért lettek olyan elviselhetetlenek, amilyenek.  Senkit nem lehet ebben a filmben szeretni. Senkit és semmit. Sem a szereplőket, sem a történetet, sem a humort, sem az akciót, de még azt sem, amikor a gyötrelem két órája végre véget ér. Csak tompa üresség és mély letargia marad utána, semmi több. 
Az tényleg már csak hab a tortán, amikor a film végi fináléban a Szellemirtók tökön lövik a franchise logóját. Ez a jelenet szimbolizálja a stúdió, a rendező és a stáb viszonyát ahhoz a közönséghez, akiktől elvárnák, hogy pénzt adjanak ki erre az iszonyatra.
A Sony valamiért azt hitte, jó ötlet nőgyűlölettel és szexizmussal vádolni a potenciális közönséget. A rendező és a főszereplők marketing címszóval végighaknizták az összes beszélgetős műsort, ahol újra és újra a fejünkbe verték, hogy a Szellemirtók a feminizmus új, nagy-nagy diadala, aki pedig nem hajlandó megnézni, az egyszerűen egy szörnyeteg. 
A filmet elnézve már értem, miért ezt az utat választották az illetékesek - mert egyszerűen nem volt semmi olyan a kezükben, amellyel pozitívan tudtak volna kampányolni a végtermék mellett. 
Teljes, totális csőd. A rajongók szemen köpése, egyben pedig az új nézőcsoport hülyének nézése. Azért néztem meg, hogy legalább másoknak ne kelljen átélniük azt a kínt, amit nekem kellett. Ne hagyják a Kedves Olvasók, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen, és kerüljék el a Szellemirtókat, amilyen messze csak lehet!     

2016. 07. 24.

The Killing Joke - kritika

Végre befutott az idei esztendő általam egyik legjobban várt filmje, a Killing Joke! A legendás képregényből a DC, engedve a rajongók és a pénzsóvárságuk nyomásának, rajzfilmet faragott, és azt remek időzítéssel a San Diego Comic Con felhajtás csúcspontjaként rászabadította az izgatott közönségre.
Hatalmas elvárások, reménykedő rajongók, és egy klasszikusnak számító Alan Moore történet a két ikonikus karakter, Batman és Joker főszereplésével. Minden adott ahhoz, hogy valami igazán különleges szülessen ebből. Vagy éppen ahhoz, hogy a nézők és rajongók újra hatalmasat csalódjanak és ezredszerre is pokolba kívánják a förtelmesen félresikerült feldolgozásokat. Lehetséges egyáltalán olyan forgatókönyv, ahol a Killing Joke nem válik egyértelműen besorolhatóvá a két véglet valamelyikébe? Remélhetőleg az alábbi rövid bemutatóból választ kaphat a Kedves Olvasó ezekre a kérdésekre!
A Killing Joke képregény nem nevezhető éppenséggel hosszúnak - legalábbis nem elég hosszú ahhoz, hogy egy teljes rajzfilmet össze tudjanak ollózni belőle a szakik. Ezért két lehetőség volt a készítők előtt: vagy elnyújtják a forrásanyagot a végtelenségig, vagy hozzáadnak extra jelenteket, ezzel töltve ki a stúdió által elvárt játékidőt. A DC-Warner páros ez utóbbi mellett tette le a voksát, aminek köszönhetően kapunk egy szűk fél órás előzményt a történet kezdetén. De bárcsak megkíméltek volna bennünket ettől! 
Ez a 28 perc azt a célt szolgálja, hogy bemutassa nekünk Batgirl és Batman kapcsolatát, és hogy szerethetővé, szimpatikussá tegye számunkra Barbara Gordon karakterét, akit majd sajnálni illik a sztori jelentős része alatt. Legalábbis gyanítom, hogy ez volt az eredeti célja az íróknak. 
Nos, azt a bizonyos szereplők közti kapcsolatot alaposan bemutatják ám nekünk, a kelleténél tán sokkal jobban is (SPOILER WARNING: szexjelenet kettejük között a tetőn). És hogy minderre rátegyenek egy lapáttal, Batgirl egyáltalán nem lett szerethető és szimpatikus az előzmény alatt. Helyette lett belőle egy unalomig ismert sztereotipikus, arrogáns, akaratos, némiképp erőszakos figura. Azaz egy olyan karakter, aki a legkevésbé sem emlékezteti a hozzáértőket a képregényekből és a videojátékokból ismert valakire. Az a Barbara Gordon, akire a gyanútlan néző előzetesen számít, egy vérprofi, higgadt, nyugodt és intelligens szereplő. Ebből itt nem sok jellemvonással találkozunk, sajnos. 
Batman mindig is egyfajta védelmező és mentorszerepet játszott Batgirl életében. Ezzel szemben a két karakter közti romantikus viszonynak az ég világon semmi értelmét sem látom. Nem illik a képbe. Nem vall egyik figurára sem. A semmiből jön, semmilyen célt nem szolgál és semmiféle eredményt nem érnek el vele, leszámítva néhány értetlenkedve fejcsóváló rajongót.
Ezzel szemben viszont jó hír, hogy ami ezután következik, azaz a történet kétharmada, az nem fog csalódást okozni. Megkapjuk, amire várunk, a képregény cselekménye többnyire jól van átültetve a képernyőre, a sztorit hűen és alázatosan követi a feldolgozás.
A Killing Joke egyszerűen összefoglalva a következő: Joker bizonyítani akarja, hogy a teljes őrülethez nincs szükség másra, mint egyetlen, igazán rosszul sikerült napra. Tesztalanyának Jim Gordont szemeli ki, akit válogatott lelki kínzásokkal akar mentális összeomlásba kergetni. Batman feladata természetesen az, hogy megmentse a felügyelőt a Bohóc fogságából, valamint, hogy igazságot szolgáltasson Barbara Gordonért, azaz Batgirlért, akit Joker egy életre lebénított. 
A sztori nem túl vidám, de azért azzal sem értek feltétlenül egyet, hogy ez valami különösen sötét és megrázó alapanyag lenne. Talán a megszokott szuperhősös történetekhez képest keményebb a téma és durvább az ábrázolásmód, de azért semmiképpen nem látok benne többet, mint egy ritka kivételnek számító csodabogarat. 
Joker itt nem egy vicces figura, nem a megszokott komikus-gonosz, hanem egy velejéig romlott, szadista szörnyeteg, ugyanakkor talán ebben a történetben a legérdekesebb és leginkább "emberi". Visszaemlékezések során kapunk egyfajta eredettörténetet a karakterhez (az alapsztoriból kiindulva számára is csak egyetlen rosszul sikerült nap jelentette az őrületet), de természetesen ezeket a jeleneteket nem vehetjük 100 százalékig biztosra. Vagy így történt, vagy nem. Senki sem tudja biztosan, sem a néző, sem Joker. És pont az ilyen és ehhez hasonló vissza-visszatérő bizonytalanság, kettősség és többfajta értelmezés teszi sokak számára különlegessé a Killing Joke-ot.   
Az animáció a Batman: Assault on Arkham színvonalán mozog - szép, kellemes, kellően részletes. A színek tompák és fakók, de ez ebben az esetben tökéletesen illeszkedik a sztori képi világához. A szinkronok terén a DC szerencsére igazán kitett magáért. Batman Kevin Conroy hangján szólal meg, míg Joker szerepében ismét Mark Hamillt köszönthetjük. Batgirl esetében is klasszikus a választás Tara Strong személyében. A színészek a legendás történethez méltó remek teljesítményt nyújtják, ami igazán örömteli. Zenék terén nem voltam túlságosan elragadtatva, talán egy árnyalattal sötétebb és drámaibb tónus jobb választás lett volna, de ez természetesen egyéni ízlés kérdése. 
Technikailag és a külsőségek tekintetében rendben van a Killing Joke, nagyon is. Csak kár azért a teljesen feleslegesen hozzáadott - és egy kicsit elszúrt - fél órácskáért. És ami a legfájóbb, az az, hogy lényegében a két fél között nincs kapcsolat. Nincs összekötő elem a karaktereken kívül. Ha akarjuk (márpedig miért ne akarnánk), a fél órás bevezetőt nyugodt szívvel átugorhatjuk, és a világon semmit nem veszítünk vele. És ez fordítva is igaz - a prológus önmagában is egy többé-kevésbé teljes sztorit alkot, amit önálló-különálló egységként is kezelhetünk a fő történetszál nélkül. Persze, a kettő között minőségben ég és föld a különbség, de azért mégiscsak együtt kellet volna kerek egészet alkotniuk, méghozzá úgy, hogy az előzmény hozzáad a forrásműhöz, nem pedig szemöldökráncolásra késztet bennünket.       
A Killing Joke tehát összességében jó. Nem frenetikus, nem ámulatos, nem lenyűgöző - egyszerűen csak jó. Talán a platformok közti különbségek okolhatóak ezért, vagy talán máshol kell keresnünk a hiányosságokat. Akik hozzám hasonlóan valamilyen megmagyarázhatatlan okból csodára számítottak, azok talán kicsit csalódni fognak. Akik viszont képesek voltak kordában tartani az elvárásaikat, valószínűleg azt kapják, amire előzetesen számítottak. 
A 28 percnyi extra nonszensz a történet kezdetén valószínűleg azt a célt szolgálta volna, hogy mélységet adjon Barbara/Batgirl karakterének. Ez nemhogy nem sikerült, de egyenesen ellentétes hatást értek el vele. Ám ha túllendülünk az első fél órán, onnantól kezdve a képregény elevenedik meg a szemünk előtt, méghozzá viszonylag hűen a forrásműhöz. A vége pont annyira jól működik, mint ahogyan az eredetiben működött, az odáig vezető út pedig szinte mindent felvonultat, ami szükséges a sztori szabadon értelmezhető lezárásához. 
A Killing Joke összetettségét, komplexitását és az ezekhez kapcsolódó értelmezéseket oldalakon keresztül lehetne taglalni, hasonlóan az összes többi Alan Moore műhöz. Ez - szerintem - azért is jó, mert a néző maga dönthet arról, milyen mélységig is kíván leásni a történetben. Aki akar, belemélyedhet a részletekbe, aki pedig csak felületes szórakozásra vágyik, az is megkapja, amire vágyik.
Élvezhető és (többször is) nézhető. Aki eleve kíváncsi volt rá, az nem bánja meg, ha leül a tévé elé. Aki számára pedig ez a sztori új élményt jelent, az sem fogja elvesztegetett időnek érezni az 1 óra 16 perces játékidőt.

2016. 07. 15.

Terrortámadás Nizzában - a média a teherautót okolja

Újabb terrortámadás Franciaországban, egészen pontosan Nizzában. A jelenlegi értesülések szerint 80-nál is több halott, és legalább 100 sebesült. Az elkövető a legfrissebb információk szerint egy 31 éves tunéziai muszlim férfi volt, akit a rendőrök tűzharcban lelőttek. Jelentések szólnak egy esetleges második terroristáról is, ám ezt hivatalosan még senki nem erősítette meg, és valószínűleg ezek a hírek épp olyan gyorsan fognak eltűnni a süllyesztőben, mint amilyen gyorsan eltűntek a hírek az orlandói támadás állítólagos második elkövetőjével kapcsolatban. A cselekményért az Iszlám Állam vállata a felelősséget.

Ám a bátor, hősies, félelmet nem ismerő média mintha ismét habozna néven nevezni az elkövetőt - vagy legalábbis annak vallását. Sőt, egyenesen az az ember érzése, mintha egy radikális teherautó tehetne mindenről, nem pedig az, aki vezette. Vessünk csak egy pillantást a címlapokra és hírekre!
A CNN-nek még ahhoz is volt bőr a képén, hogy ezzel a förmedvénnyel rukkoljon elő:
A magyar oldalak sem maradnak ám el a teherautó-fóbiával. Mintha egy csapásra mindenki megfeledkezett volna arról, hogy azt a rohadt járművet vezette valaki!
Ilyen és ehhez hasonló címeket oldalakon keresztül lehetne sorolni, de fölösleges. A média ismét bizonyította, milyen gerinctelen, gyáva, képmutató és aljas, ha néven kell nevezniük egy terrortámadás elkövetőjét. Illetve ha egy bizonyos elkövetőtípusról van szó. Mert vajon ugyanígy a teherautó kerülne a fókuszba, ha egy keresztény fundamentalista, egy KKK tag vagy egy neonáci követne el egy terrortámadást? Aligha. A kettős mérce nevetséges, gyomorforgató és felháborító.
A tettes egy iszlamista muszlim volt. A feleősséget az Iszlám Állam vállalta magára. A francia elnök válaszretorzióként a közel-keleti francia támadások számának növelését helyezte kilátásba. Vajon ha egy japán fehérneműmodell vagy egy buddhista szerzetes lenne az elkövető, akkor is ez lenne a terrorelhárítás legjobb eszköze? Mi kéne még, hogy legyen vér a pucátokban néven nevezni a terroristát? A terroristát, aki (ismétlem) egy muszlim férfi volt, tettét pedig az iszlám nevében követte el.

És itt van még egy apróság. Az állítólagos menekültválság kezdetén ugyanez a média hetekig címlapok sokaságán mutogatott egy halott arab gyereket a tengerparton, akinek a tulajdon embercsempész apja okozta a halálát. Ezzel akarták motiválni az európaiakat a cselekvésre, ezzel próbáltak együttérzést és bűntudatot kiváltani belőlük. Ez akkor - számomra érthetetlen módon - jól működött, mindenki telesírta a zsepijeit és a közösségi médián keresztül minden ismerősének tudtára adta, milyen együttérző és meghatódott a látványtól.
Ezen felbuzdulva itt van egy újabb kép, drága, egyetlen sajtó. 
Halott gyerek, Nizzából. Némiképp csalódás lehet a számotokra, hogy az illető lány, ráadásul fehér, azaz a kedvenc, általatok pátyolgatott ideológia szerint jóval kevesebbet ér, mint a tengerpari barna fiú, de azért hátha ezzel a képpel is el tudtok adni néhány extra kattintást! Meg cselekvésre buzdíthatnátok vele az embereket! Vagy ezúttal ezt nem érzitek helyénvalónak? 
Gyáva, gerinctelen férgek!

2016. 07. 14.

Nőkkel interakcióba lépni immár bűncselekmény!

Egy kultúrháború kellős közepén vagyunk. Ez aligha maradt titok olyanok előtt, akik hajlandóak időt és energiát szánni a hazug narratívák mögött húzódó okok felderítésére, és akik tudják, hogy a fősodratú médiát csak a móka kedvéért érdemes nézni, nem pedig a tények megismeréséért. És mint mindig, a háborút néhol mocskos, aljas eszközökkel vívják. Minél közelebb kerül az egyik fél a vereséghez, ezek az eszközök annál mocskosabbak és aljasabbak lesznek.  A természet törvénye.

De mivel ezt a harcot nem fegyverekkel és bombákkal vívják (egyelőre), így a nukleáris opció a csatákban kimerül a cenzúrában, a betiltásokban, a nyomásgyakorlásban, a zsarolásban, a fenyegetésekben és a félrevezetésben. Ezek együttes kombinációja az a bizonyos új rendelkezés, amiről be kívánok számolni az olvasóknak.

Egy brit város, Nottinghamshire rendőrsége bejelentette, hogy mostantól kezdve szigorít a nőket érő "zaklatásokkal" kapcsolatban, melyeket innentől kezdve gyűlöletbűncselekményként tartanak majd számon. BBC
Ez elsőre talán szépnek és jónak hangzik egy figyelmetlen hírolvasó számára, de természetesen a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű és világos. Hogy a társadalom meg akarja védeni a nőket, az nemes gondolat. De vajon mitől is védi meg ez a szabályozás a nőket? Nos, a jelek szerint attól, amitől csak akarják. (Telegraph)
Azaz még ha nem is történik semmiféle bűncselekmény (vagy arra utaló jel), ha az "áldozat" ezt zaklatásnak, vagy gyűlöletből fakadó tettnek minősíti, a rendőrség nyomozást indít a tettes ellen. Beszólás? Bűncselekmény! Flörtölés? Bűncselekmény! Kéretlen megszólítás? Bűncselekmény. Bókolás? Ki lehet találni!
Lehet arról vitázni, hogy mi számít törvénytelennek egy olyan kényes ügyben, mint a gyűlöletkeltés. De ahhoz olyan törvényekre van szükség, amelyek világosan lefektetik a szabályokat és kategóriákat. Ha az áldozatra bízzuk annak eldöntését, történt-e bűncselekmény, az nem jogi procedúra és nem igazság, hanem boszorkányüldözés és egyenes út a jogi kiskapukkal való visszaélésekhez. 
 
Ha valaki fenyeget vagy fizikailag bántalmaz valakit a neme miatt, az tiszta sor. Ha valaki udvarolni próbál, és ez a "célpontnak" nem tetszik, az már kevésbé. Illetve öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ez a törvény kizárólag egy irányba működik - ha az elkövető férfi, az áldozat pedig nő. 
Tehát egy nő után nem fog nyomozást indítani a rendőrség, de ugyanazért a cselekményért egy férfi után igen. Nem vagyok jogász, de az az érzésem, hogy egy ilyen kettős mércének az ég világon semmi köze a törvényes eljáráshoz. Egy törvény vagy mindenkire egyformán vonatkozik, vagy az egész nem több, mint bizonyos emberek - ebben az esetben bizonyos emberek sértett érzéseinek - mások fölé helyezése. 
 
Csupán egyetlen kérdés, drága feministák (illetve több is, de menjünk szépen sorjában): mégis, milyen büntetést érdemel az, aki hozzátok mer szólni az engedélyetek nélkül? Mi jár egy füttyentésért? Mi a méltó válasz egy beszólásra? Megelégszünk pénzbüntetéssel, vagy inkább börtön jár a bitangnak?
És itt van még egy, amin lehet elmélkedni: ha a nők és a férfiak állítólag egyenrangúak, akkor ugyebár ez azt jelenti, hogy senkinek nem jár különleges bánásmód. Senkit nem kezelünk kesztyűs kézzel, és mindenkiről feltételezzük, hogy ugyanúgy képes kezelni a dolgokat, mint a másik nem képviselői. Ám ez a törvény nagyon úgy hangzik, mintha a nők egyáltalán nem lennének egyformák a férfiakkal. Mintha gyengébbek lennének, akik védelemre szorulnak, akiket segíteni kell pusztán a nemük miatt, akik képtelenek egyedül megbirkózni olyan dolgokkal, amelyekkel másoknak egyedül kell szembenéznie. Akkor most mi az igazság? A nők egyenlők, vagy a nők védettek? Milyen érzés az, hogy a rendőrség még annyit sem képes a gyengébbik nemről feltételezni, hogy önállóan, egy felsőbb hatóság segítsége nélkül képesek elviselni csípős megjegyzéseket és kéretlen figyelmet? Nincs semmi, ami ennél jobban érzékeltetné az "erős, független, emancipált nő" képét a fejünkben!   

A harc tehát folytatódik, hogy tovább mélyítsék a szakadékot a nemek között. És ebbe immár beszállt a rendőrség is. Annyira progresszív! 
És azzal kapcsolatban se legyenek kétségeink, hogy ezt az új törvényt egyesek a lehető legrosszabbra fogják felhasználni. Áldozatnak lenni a mai világban roppant kifizetődő - de természetesen csak úgy, ha ténylegesen nem vagyunk áldozatai semminek. Erre pedig egy ilyen szabályozás a lehető legjobb eszköz rossz kezekben!

2016. 07. 06.

Dear Eleanor - kritika

Ez a nyár olyan, mintha karácsony lenne! Vagy előrehozott születésnap! Az idejét sem tudom, mikor néztem meg ennyi új filmet ilyen rövid idő leforgása alatt - egy hónapon belül kettőt. Na persze, ezt inkább kritikának szánom a filmipar jelenlegi helyzetére nézve, nem pedig elismerésnek a káprázatos mozis felhozatal előtt, de a lényegen ez szemernyit sem változtat. 
A frenetikusnak semmiképpen nem nevezhető Mobil után most egészen más vizekre evezünk, és éber figyelmünket a Dear Eleanor című könnyed vígjáték/dráma/road movie egyvelegre irányítjuk. Mert fő a változatosság, mert nyitottak vagyunk minden műfajra, és mert akkor is adunk esélyt egy filmnek, ha nem feltétlenül mi vagyunk annak elsődleges célközönsége. Nem állítom ugyan, hogy az én esetemben ezek a magasztos okok bármit is befolyásoltak volna, de a nézők többsége szereti, ha egy hozzám hasonló zugfirkász minden ok nélkül elismerően vállon veregeti őket. Kezdjük hát!
A Dear Eleanor a hatvanas évekbe kalauzolja el a közönséget. Főszereplőnk két tinilány, Ellie Potter (Liana Liberato) és Max the Wax (Isabelle Fuhrman - LONG LIVE THE QUEEN!), akik egy egész Amerikát átszelő utazás során lényegében minden elképzelhető kalandba belefutnak, amely egy egész Amerikát átszelő utazásos filmben csak eszébe juthat egy forgatókönyvírónak.
Ellie elveszítette az anyját, aki életében nagy Eleanor Roosevelt rajongó volt. A lány nehezen tudja feldolgozni a tragédiát, ezért legjobb barátnője, Max ír egy levelet a volt first ladynek, amiben felvázolja a helyzetet és kér tőle egy aláírt fényképet, hátha ezzel helyre tudja pofozni a pajtása lelkivilágát. Válasz is érkezik, de nem az elnök feleségétől, hanem a két lány közös barátjától, Billytől (Joel Courtney), aki azt hiszi, hogy egy Eleanor Roosevelt nevében írt levél segíteni fog a helyzeten. Ám ennek épp az ellenkezője történik, ugyanis főszereplőink a válaszlevélen felbuzdulva útra kelnek, hogy személyesen is meglátogassák az eredeti levél címzettjét. Innentől pedig problémák és kalandok egész sora veszi kezdetét, mint arra számítani lehet.   
A film egyszerű, mégis hatásos és jól működő eszközökkel próbál a nézőkből reakciókat kiváltani, általában elég meggyőzően. Sőt, a Dear Eleanor engem az olyan régebbi mozikra emlékeztetett, amelyek még képesek voltak jól beosztani a rendelkezésükre álló képernyőidőt, amelyek adtak teret a karaktereknek, amelyek pont elegendő mértékben adagolták a komédiát és a drámát. Ha nem tudnám, mikor is készült a film, azt hinném, valahonnan a kilencvenes évekből pottyant ide, és ezt most valóban tiszta jóindulatból mondom. Az operatőri munka, az időnkénti finom utalások és gesztusok, amelyeket csak az vesz észre, aki komolyabban beleássa magát a történetbe, a szemnek kellemes vágás, és a rendező, Kevin Connolly, aki érezhetően mindig tudta, mit is akar mind-mind felélesztik a nézőben azt a bizonyos ismerős, nosztalgikus érzést.
Tévedés ne essék, a Dear Eleanor természetesen nem több, mint egy végtelenül könnyed kis nyári film, ami nem próbálja megváltani sem a világot, sem a műfajt. Egy road movie, ami a célközönség igényeit tartja szem előtt. Tinimozi, elsősorban tinilányoknak, akik - vélhetően - bele tudják élni magukat a helyzetbe és képesek azonosulni a karakterekkel. Ellie története van a középpontban, az utazás végső soron az ő küldetése, neki kell lezárnia ezzel a múltat, Max pedig leginkább azt a barátfigurát testesíti meg, akit a legtöbben fiatalkorukban mindig is szerettek volna maguk mellett tudni. Az élő lelkiismeret és motiváció egyvelege, aki egyszerre a legtöbb baj és a legtöbb élmény forrása.
A road movie műfaj lényege, hogy sokszor nem is a cél a fontos, hanem az odáig vezető út. Most is ez a helyzet. A két lány az út során összefut néhány érdekes karakterrel, akiknek aztán természetesen a segítségére sietnek a gondjaik rendezésében. A fő mondanivaló azonban nyilvánvalóan az, hogy a közös kalandok még jobban összekovácsolják a párost, akik így jobban elmélyíthetik a barátságukat, mint ezt megelőzően bármikor. Egyszerű formula, kevés lehetőség a hibázásra.   
Külsőleg valamennyi elem stimmel és a helyén van. A jelmezektől kezdve a zenéken és a helyszíneken át egészen az apró részletekig minden adott ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg a hatvanas években járunk. A világ akkor még más volt, a rakétaválság idején az emberek nyugodtan meginvitáltak másokat az otthonukba, valamint azt is feltétel nélkül elfogadjuk, hogy a börtönből szökött fegyenc valójában egy érzőszívű és kedvelhető rosszcsont.
Liana Liberato Ellie szerepében jól hozza a néhol vonakodó, lelkileg kicsit megnyomorodott figurát, Isabelle Fuhrman (GOD BLESS HER!) pedig most először látható ilyen jellegű szerepben. Mondanom sem kell, teljesen elfogulatlan és 100 százalékig objektív véleményem szerint természetesen itt is remekel, mint minden másban. Rajtuk kívül felbukkan még Jessica Alba, Luke Wilson és Josh Lucas is, akik szintén jót tesznek az összképnek.
Örömmel jelentem tehát, hogy a film jobb lett, mint amire számítottam. Ugyan nem nekem készült, nem az én igényeimhez igazodik és nem nekem akar megfelelni, de ennek ellenére többet kaptam tőle, mint amire előzetesen számítottam. A műfaji kereteken belül mindenképpen erős próbálkozás. A rendező jó munkát végzett, a forgatókönyvben minden megvan, amire szükség lehet, a színészek igyekeznek, a képi világ színes és barátságos, a film hossza pedig ideális. 
Véleményem szerint a célközönség kedvelni fogja, még úgy is, hogy a Dear Eleanor kizárólag DVD-re, valamint különféle streaming szolgáltatásokra jelenik meg mozis bemutató nélkül. Hogy miért, arra nehéz észerű magyarázatot találni, főleg a mai felhozatal tükrében, amelyhez képest ennek a filmnek nincs az égegyadta világon semmi szégyenkeznivalója! 

  

(Tudom, ismét önkényes képválasztás. No comment. #DealWithIt)

2016. 06. 12.

Cell (A mobil) - filmkritika

Hogy mire számíthat az ember, amikor egy, nevezzük úgy: tűrhető könyvből egy terjesztési, forgalmazói és esetenként forgatási apokalipszist többszörösen megjárt film születik? Nos, reménykedni mindig lehet a jóban. Én is ezt tettem. Bíztam abban, hogy a Cell rácáfol azokra az aggályaimra, amelyek a mozival kapcsolatos újabb és újabb negatív hírek kapcsán megfogalmazódtak bennem. Reméltem, valami elfogadható végtermék születik belőle, dacára annak, hogy hosszú évek keserű csalódásai suttogva figyelmezettek az elkerülhetetlenre.
A belső konfliktus eredménye az lett, hogy mikor végre leültem megnézni a filmet, kompromisszumként kiegyeztem magammal abban, hogy egy "Nem volt ez olyan rossz, mint amire számítottam!" eredménnyel már elégedett lennék. Biztató gondolat, nem igaz? És hogy sikerült-e megugrania a mozinak ezt a nem túlzottan acélos szintet, arról ezúton fogok beszámolni Kedves Olvasóimnak!
A Cell filmes változata sok ponton eltér a könyvtől, ám a cselekmény fő váza a karakterekkel együtt ugyanaz maradt, mint ami az eredetiben volt. Egy ismeretlen forrásból származó jel megy ki a mobiltelefon-hálózatokon, amely pillanatok alatt megfosztja a készülék használóit a tudatos énjüktől, és átváltoztatja őket agyatlan ösztönlényekké, akik önmagukra és főként mindenki másra veszély jelentenek. Főhősünk Clay Riddell (John Cusack) képregény-rajzoló, aki túléli az első bekattanás-hullámot, majd Amerikán keresztül elindul hazafelé, hogy kiderítse, mi történt a családjával. Két társa is akad a gyalogtúrához Tom McCourt (Samuel L. Jackson) és Alice Waxman (Isabelle Fuhrman - FUCK YEAH!) személyében. (Waxman?! Mi? A könyvben még Maxwell volt a neve a karakternek!)
A cselekmény jórészt minden tekintetben az ismert túlélőhorror/zombi apokalipszis kellékeket vonultatja fel, tényleges élőhalottak nélkül. Hőseink menekülnek és harcolgatnak a buggyantakkal, próbálják kideríteni a világot sújtó csapás okait és következményeit, időnként pedig más túlélőkkel hozza össze őket a sors. Közben az agyatlanok is fejlődni kezdenek, kaptártudatot növesztenek, összehangoltan tevékenykednek, hogy végleg átvegyék az irányítást. A történetet természetesen a főszereplők szemén keresztül látjuk, így arról a könyvhöz hasonlóan nincsenek információink, vajon mi a helyzet a világ többi részén, de gyanítjuk, máshol sem túl rózsás a helyzet. Persze, a valóságban a bolygó lakosságának jelentős része nem fér hozzá olyan luxuscikkhez, mint egy mobiltelefon, azaz a jel terjedésének nagyon is komoly korlátai lehetnek, de ebbe kár mélyebben belemenni.
Olyan alaphelyzet ez, ami számos lehetőséget kínál, mégsem érnek bennünket soha nagy meglepetések. Az ember egyre csak vár és vár valami frissre és izgalmasra, de a könyvek, képregények, játékok, filmek és sorozatok újra meg újra ugyanazokat az utakat járják be. Aki valami nagyot szeretne durrantani a műfajban, az kénytelen erkölcsi és morális dilemmákat feszegetni a túlélős móka mellett, különben a közönség észre sem fogja venni.
A Cell 2006-ban íródott, amikor még a zombis téma annyira nem volt lerágott csont, mint most, és a mobilos térhódításra is egészen más szemmel tekintettünk. Ezért volt képes újként hatni az emberekre. Nem kellett erőlködnie, hogy kitűnjön a tömegből, mert akkora tömeg még nem volt. Ám megváltozott a világ, és immár nem elég pusztán egy újszerűnek tűnő ötletet bedobni a levesbe, és reménykedni abban, hogy a nézők rákattannak a kóstolóra.        
Sajnos a film a fontosabb összetevőkből mindig egy csöppet kevesebbet vonultat fel a kelleténél. Lehet, hogy ocsmány sznobság ez a részemről, de az alacsony költségvetés bántóan szemet szúrt nekem. Az országjáró kaland államokon át tart, ennek ellenére óhatatlanul az az érzése támad az embernek, hogy végig ugyanazt a parkerdőt látjuk a képernyőn. A mozi elejét leszámítva bántóan kevés nagyvárosi jelenttel találkozunk, pedig azok nélkül hiányérzet keletkezik bennünk. Minden olyan üres, statikus, kevés. Több élőszereplős bekattant statisztát szerettem volna látni, nem csupán CGI-vel előállított tömegeket. Apropó effektek! Mit ne mondjak, nem lettünk elkényeztetve holmi szemkápráztató trükkökkel, hogy roppant finoman fejezzem ki magam. Persze, költségvetés, de ez már igenis a csúnya kategóriába tartozik.
A könyv hosszú, a film pedig ehhez képest túlságosan rövid. Ezt nem lehet egyszerűbben kifejezni. Sok dolog kimarad, amelyek talán fontosak lehettek volna, mindeközben pedig az az érzésünk támad, hogy néhány jelenetet nyugodtan vághattak volna rövidebbre, feszesebbre. Az így felszabaduló néhány percet pedig használhatták volna akár a történet jobb kifejtésére vagy a karakterek érdekesebb ábrázolására. Nyilván aki jobban bele akarja rágni magát a miértekbe, az most is jobban jár a könyvvel, de néhány extra elejtett mondat magyarázatként sokat segített volna azoknak, akik a filmmel találkoznak elsőként.
Az apróságok pedig ahelyett, hogy megpróbálnák kompenzálni a film szemünket kibökő hiányosságait, még rátesznek egy lapáttal az összképre. Olyanokra gondolok, mint a film elején látható stáblista. Mégis, mik ezek a hatalmas fekete keretek a színészek nevei mellett? Miért? Ez egyszerűen ronda, ráadásul a világon semmilyen funkciót nem tölt be.
 
A könyvben a főgonosz képes valóban fenyegetőnek, veszélyesnek hatni, részben annak köszönhetően, hogy King jól adagolja róla az információkat, valamint tudja, mikor és mennyit kell interakcióba lépnie a főszereplőkkel. Ám a filmben nem kényeztetnek el bennünket Rongyos Ember jelenetekkel, amit óriási hiányosságnak és elvesztegetett lehetőségnek tartok. Eleve ritka dolog az, hogy egy "zombi" apokalipszis történetnek legyen egy nagy főellensége, ezért részemről evidensnek tűnt, hogy a készítők rájátszanak kicsit erre a viszonylag egyedi jellemvonásra. Nem tették. Hiba volt.
Tom szerepére (aki egy középkorú, meleg, köpcös fehér fickó) szerződtetni Samuel L. Jacsont kicsit furcsa ötletnek tűnhet, de a mai politikailag korrekt légkörben ez nem túl meglepő változtatás, főleg annak tükrében, hogy az eredetileg fekete főgonosz szerepére természetesen fehér színészt válogattak be. John Cusack számomra logikus választásnak tűnt Clay szerepére, és végső soron hozta, amit elvárhattunk tőle. Nekem nem volt vele bajom, de ízlések és pofonok.
Isabelle Fuhrman Alice-ként szokásához híven remek, ez pedig jó hír olyanoknak, mint én - azaz akik miatta nézik meg a filmet. A könyv a karakter végső jelenete miatt maradt sokak számára olyan emlékezetes és maradandó, bár a filmben talán ez nem arat majd olyan átütő sikert a változtatásoknak köszönhetően.   
A forrásmű vége mindig is erősen megosztotta az olvasókat. A többség általánosságban véve nem rajongott túlzottan a teljesen nyitva hagyott befejezésért, amelyből nem derül ki, vajon megérte-e az egész könyvön át tartó elkeseredett küzdelem.
A film esetében Stephen King komoly változtatásokat ígért a végjátékkal kapcsolatban, és ezt a fogadalmat (forgatókönyvíróként) valóban be is tartotta. Itt sötétebb végkifejlettel találkozunk, ami egy kicsit Ambrose Bierce bizonyos remekművére emlékeztetheti a nézőt. Legutóbb a Vanishing of Ethan Carter című videojáték próbálkozott hasonló megoldásokkal, sikerrel. Nekem személy szerint nem volt bajom a könyv lezárásával, ám a film végi megoldás is kedvemre való volt, annál is inkább, mert így megnyílhat az út különféle elméletek és teóriák gyártásához.
Összességében mit is mondhatnék? Vérzik a szívem, holott az eszem kezdettől fogva tisztában volt a törvényszerűségekkel. Szerettem volna kellemesen csalódni, ami teljesült is, épp csak a "kellemes" kitétel nélkül. Sajnos olyan lett, amilyenre előzetesen számítottam. Nem a világ szemete, az igaz, de azért már csak ne járjon elismerés, ha valami nem egyöntetűen pocsék.
A film jelenleg különféle online streaming VOD szolgáltatásokon keresztül érhető el, meglehetősen borsos (10+ dollár) áron. Az amerikai mozikban a következő hónap elején fogják bemutatni (bizarr üzleti modell, de ők tudják, mit csinálnak), ám hozzánk valószínűleg jó esetben is csak DVD formában fog megérkezni.
Mentségként fel tudnám hozni, hogy ebből a könyvből filmet készíteni igazán emberes feladat lehetett, és 400 King-oldalt 1 óra 38 percbe sűríteni képtelenség komoly tartalmi veszteségek nélkül. Kár érte! Szerettem volna valami jobbat írni róla!

(U.i.: Igen, tisztában vagyok vele, hogy a képek kiválasztásánál egy picit elfogult voltam. Tudatosan. Ha már ennyi rosszat írtam a filmről - amely folyamatért nem rajongtam -, akkor legalább ránézésre okozzon némi könnyebbséget magamnak a kritika. És mindezt megkoronázva a koreai filmplakátot tettem ki az elejére, mert az jobban tetszik, na! Ez van, ha tetszik, ha nem!)