Kényszerleszállás

A Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) rendezte Kényszerleszállás megtekintése után az ember óhatatlanul is furcsán kezdi érezni magát. Nem könnyű eldönteni, hova is tegyük a látottakat, miként kezeljük a bennünk kialakult érzelmi konfliktusokat, és egyáltalán, fogalmunk sincs arról, mi okozza azt a megmagyarázhatatlan dilemmát, amitől valami a világ minden kincséért sem akar a helyére kerülni. No, nem azért, mert ez a film olyannyira felkavaró vagy magával ragadó lenne. Egyszerűen csak van egyfajta utóíze, amit elsőre talán nem mindenki képes megfelelően kezelni. Nekem sem ment.

Aztán egy kis idő elteltével megértettem, hogy a mozi egyszerűen csak a bolondját akarta járatni velem, és attól a perctől kezdve az összes zavaró benyomás a helyére került. Jó próbálkozás volt, elismerem, kis híján sikerült is palira venniük. De erre majd még visszatérek a későbbiekben.

Történetünk főszereplője Whip Whitaker (Denzel Washington), a pilóta, aki kivételes tudásának és lélekjelenlétének köszönhetően megmenti a levegőben irányíthatatlanná vált gépén utazók többségének életét. Ő maga néhány könnyebb sérüléssel vészeli át a zuhanást, bátor tettéért pedig az igazi hősöknek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapja viszonzásul. Ám a repülőgép-szerencsétlenségek okait vizsgáló bizottság (NTSB) nyomozása olyan információkra is fényt derít, amelyek egyre inkább árnyalják a kapitányról kialakult pozitív képet. A közvetlenül a baleset után végzett vértesztek szerint ugyanis Whitaker alkoholt és kábítószert is fogyasztott a tragédia napján, ami felveti az esetleges pilótahiba lehetőségét. A film innentől kezdve pedig szép lassan átalakul, a figyelmünket Washington magánéletére és emberi gyarlóságaira irányítja, miközben a háttérben folyamatosan lebegteti a jövőben esedékes felelősségre vonás komor fellegeit. 

Mindez elméletben remek alapjául szolgálhatna egy lassú folyású, lelkiismereti kérdéseket feszegető drámának. Ám a Kényszerleszállás nem ezt az utat választja. Helyette rögtön a legelején a nézők tudtára hozza, hogy Washington karaktere valóban ivott és drogozott a felszállás előtt. Ráadásul a több, mint két órás játékidő folyamán végig mindent megtesz annak érdekében, hogy bizonyítsa: a figura az alkohol- és kábítószerproblémáit leszámítva is az egyik legellenszenvesebb valaki, akit az utóbbi évek során a készítők a mozivászonra kreáltak. Mindezen negatívumokat a film mindössze egyetlen jó dologgal próbálja ellensúlyozni: azzal, hogy nélküle valószínűleg mindenki odaveszett volna a szerencsétlenség során. 

És itt kerül képbe a film nagy csapdája. Ugyanis a látszólag a vásznon zajló morális ellentmondások valójában egyszerűen nem léteznek. Morális konfliktusok egyedül a nézőben zajlanak, nem pedig a film szereplői között. A néző az, aki nem tudja eldönteni, hogy most akkor a kapitány szerethető-e vagy sem, a néző az, akinek szembe kell néznie saját erkölcseivel és világlátásával, és a néző az, aki időről időre megkérdőjelezi saját józan ítélőképességét. A készítők izzadtságszagú erőlködésének hála a felületes szemlélő mindent szürkének lát. Ha Washington egy jelenet során igazi rohadékként viselkedik, a következőben mindenkit emlékeztetnek rá, hogy az utasok neki köszönhetik az életüket. Aztán megint átmegy szemétládába, amire menetrendszerűen érkezik az ellenpólus, miszerint nélküle mindenki szörnyethalt volna. És ez így megy egészen addig, amíg a nézőt egyszerűen már nem érdekli, mit is gondoljon a főszereplőről. 

Ám ha a mesterséges ellentmondásokat lehámozzuk, akkor nem kapunk mást, mint egy alkoholistát, aki hazudik a környezetének, hazudik saját magának, és akit tízből hét pszichiáter valószínűleg negyed óra elteltével szociopatának nyilvánítana. Egy kicsit sem szerethető, ám annál ellenszenveseb valaki, aki nem érdemel sem szimpátiát, sem szánalmat. Lehet azon vitatkozni, hogy a film célja annak bemutatása, milyen nehézségeken és megpróbáltatásokon mennek keresztül azok, akik különböző függőségektől szenvednek, de nem érdemes, mert a hangsúly ebben az esetben tényleg nem ezen van.

A kamu moralizálást és az antihős főszereplőt leszámítva azonban a mozin nem könnyű olyan fogást találni, amibe bele lehetne kötni. Unatkozni nem fogunk, a történet és a cselekmény is kellő ütemben halad a végkifejlet felé, a színészek pedig egytől egyig remekül hozzák a szerepeiket. Denzel Washington pazar alakításával ugyan nem nyert az idei Golden Globe díjátadón, ám az Oscar még hátra van, ott talán javíthat. Don Cheadle a dörzsölt és minden hájjal megkent ügyvéd szerepében igazi üde színfoltja a filmnek, csakúgy, mint John Goodman, aki két, rövidke jelenetével is képes belopni magát a nézők szívébe. Továbbá ott van még Kelly Reilly, aki a drogproblémákkal küzdő Nicole bőrébe bújva egyfajta erkölcsi iránytűként (és romantikus szálként) funkcionál a történetben. Jelentős képernyőideje ellenére ugyan meglepően kevés vizet zavar, de annyi baj legyen, hiszen itt van nekünk Nadine Velazquez, aki ezért kárpótol minket a film elején látható, mára már kihalófélben lévő, igen ritka pointless nudity jelenetével.  Köszönjük meg és legyünk hálásak neki azért a szép, nosztalgikus pillanatért.

A Kényszerleszállás mindenképpen a nézhető kategóriába tartozik. Az egyszer nézhetőbe. Amennyiben nem hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessen minket és elhitesse velünk, hogy a főszereplő árnyaltabb annál, mint amire saját, józan ítélőképességünk alapján gondolnánk, akkor túl nagy csalódás nem érhet minket.