2013. 02. 05.

Boszorkányvadászok

Bárcsak lenne arra valami mód, hogy visszakapjam életemnek azt a kínkeserves másfél óráját, amit ez a filmnek csúfolt tömegoszlató eszköz örökre elvett tőlem. De sajnos tudom jól, hogy erre nincs lehetőség, így csak egy dolgot tehetek: mindenkit figyelmeztetek, hogy tartsa magát olyan távol a Boszorkányvadászok című borzalomtól, amennyire ez emberileg lehetséges. És most nem viccelek. Hollywood az utóbbi években képes volt hónapról hónapra, sőt, hétről hétre állandóan alulmúlni önmagát. Ezt mindannyian jól ismerjük. De most ezzel a filmmel egy pillanat alatt olyan mélyre süllyesztették az egyébként is a béka feneke alatt poshadó színvonalat, aminek talán még Uwe Boll sem lesz képes soha úgy istenigazából alányesni. 
De most komolyan, mégis mire lehetett számítani? A klasszikus Grimm mese, a Jancsi és Juliska akció-fantasy feldolgozásáról csak az nem képes mérföldekről megállapítani, hogy egy nagy rakás gőzölgő tehénürülék, aki még nem kezdte meg tanulmányait az általános iskola második osztályában. Szerencsére azonban őket egyébként sem engedik be a moziba a korhatár-besorolás miatt, így velük nem is kell számolni. Viszont normális esetben az, hogy egy filmnek a művészi értéke a nullával egyenlő, még nem jelenti azt, hogy nézhetetlen lenne. Létezik ugyanis az a bizonyos bűnös élvezet, amit mindannyian tapasztaltunk már: amikor hiába tudjuk, hogy amit nézünk, az rossz, akkor is tetszik, amit látunk. Amikor szemet hunyunk a hibákon, a tévedéseken, a képtelenségeken, és egyszerűen csak remekül szórakozunk. 
Nos, jelentem, a Boszorkányvadászok a filmes értékekhez hasonlóan nélkülöz minden ilyen jellegű bűnös élvezeti értéket is. Sőt, elmondhatjuk róla, hogy a létező legrosszabb és legvisszataszítóbb közhelyeket ötvözi egybe, amelyek láttán még a legjámborabb mozinéző is tehetetlenül szorítja össze az öklét és értetlenül vakargatja a fejét. A történet, mint olyan, egyszerűen nem létezik, a karakterek még az átlag látványmozikhoz képest is jelentéktelenül laposak, az akciójelenetek pedig egyszerűen nevetségesek. Mindezeken túl a trükkök helyenként még a középiskolai számítástechnika gyakorlatok szintjét sem érik el, a humort pedig minden bizonnyal a Közhelyes Poénok - Alapfok című tanulmánykötetből gyűjtötték ki a minden tehetséget nélkülöző írók. És mindezt 3D-s pompában élvezhetjük!
A film bevezetője lényegében a Grimm mese cselekményét teszi ki. Jancsit és Juliskát az apjuk egy éjszaka kiviszi a sötét rengetegbe, és magukra hagyja őket. A két halálra rémült gyerek némi kóborlás után ráakad arra a bizonyos mézeskalács-házra, ahol aztán egy csúf boszorkány foglyul ejti őket. Ám szerencsére sikerül megszabadulniuk, a banyát pedig elevenen megsütik a saját kemencéjében. Ennyit az expozícióról (és az eredeti forrásműhöz való kötödésről), innentől ugyanis ugrunk egy nagyot az időben, és megismerkedhetünk a felnőtt Jánossal (Jeremy Renner) és Júliával (Gemma Arterton), a tapasztalt, dörzsölt - értsd: bugyuta egysorosokban beszélő, csúnyán néző, keménynek beállított, de valójában dögunalmas és ezerszer látott kartonpapír - boszorkányvadászokkal, akik a világot járva, mit tesz Isten, boszorkányokra vadásznak! Vajon ki lehetett az az agytröszt, aki ezt a lerágott csont koncepciót méltónak találta arra, hogy film készüljön belőle? 
Mindegy is. A kérdés inkább az, hogy vajon mi olyat tudtak hozzátenni a filmesek ehhez a nagy semmihez, amitől a mozi mégis nézhetővé válik. A rövid válasz erre az, hogy semmit, a hosszú pedig az, hogy az ég világon semmit! Kapunk egy főgonosz boszit (Famke Janssen), aki azt az ördögi célt tűzte ki maga elé, hogy fajtáját egy rituálénak köszönhetően ellenállóvá teszi a tűzzel szemben. És ez valamiért nagyon problémás lenne a világ többi része számára, így a két hős elindul, hogy szembeszálljon a pokoli nőszeméllyel és társaival. Hogy miért van szükségük a bosziknak pont erre a védelemre, és mondjuk miért nem fontos számukra a tucatnyi egyéb módszer, amelyek ugyanúgy végezni tudnak velük, arra nem kapunk magyarázatot. De ne is firtassuk, elvégre ez lesz a cselekmény egyetlen mozgatórugója, és ha már itt elakadunk értelmet keresve ott, ahol az nincs, akkor a film minden egyéb mozzanata is megkérdőjeleződik számunkra. Azt pedig nem szeretnénk, mert bizony ha egyszer elkezdünk belekötni a mérhetetlen mennyiségű hibába, önellentmondásba és katyvaszba, amelyet ez a mozi felvonultat, akkor soha nem leszünk képesek emberi lényként tekinteni azokra, akik a film létrejöttében kisebb vagy nagyobb mértékben szerepet vállaltak.
Ha nagylelkű és engedékeny lennék, könnyen szemet hunynék olyan apróságok felett, mint a történet korával összeilleszthetetlen fegyverek és eszközök szerepeltetése. A filmben ugyanis a géppuskától kezdve az inzulinos injekción át egészen az elektromos sokkolóig minden előfordul, amit aligha lehet a boszorkányüldözések időszakához köthető tárgyakként azonosítani. Ám sajnálatos módon ebben az esetben sem nagylelkűnek, sem engedékenynek nem érzem magam, köszönhetően a mozi vérlázítóan ostoba voltának, így engedtessék meg nekem, hogy megemlítsem őket, mint egy újabb elem, ami tovább ront az egyébként is silány élvezeti értéken. Továbbá érdemes arról is szót ejteni, hogy a készítők láthatólag nem sok időt és energiát fordítottak olyan apróságokra, mint a korszaknak megfelelő karakterek realisztikus ábrázolása. A film szereplői lényegében végig ugyanúgy beszélnek, ugyanúgy viselkednek, olyan attribútumokkal rendelkeznek, mint a jelenkor emberei, ami bizonyos esetekben, jól alkalmazva működhet a vásznon. Elvégre el lehetne képzeni annál rettenetesebb dolgot, hogy az átlag mozinéző nem tud kellően azonosulni a karakterekkel (karakterek... pfff!), mert azok nem úgy viselkednek és beszélnek, mint ahogy azt a többi filmben megszokhatta? Ugye, hogy nem, és ezt nem is szabad hagyni! Így hát mindenki ugyanazokat a káromkodásokat használja, mint manapság, az eltűnésekről aktákat vezetnek, hőseink rajongója pedig újságcikkeket vág ki kedvenceiről és gyűjti azokat mappába (tekintsünk el attól, hogy ez az idegesítő Jar-Jar Binks utánérzet a korral szöges ellentétben tud olvasni, hogy hozzájuthat bármiféle nyomtatott sajtóhoz, és azokat büntetlenül szétvagdoshatja kedve szerint). 
Ebben a filmben azonban ezek az elemek egyáltalán nem működnek jól, simán csak cikik. Értem én, hogy ezeket humornak szánták. De ezzel meg az a bajom, hogy képtelenek voltak viccesen tálalni őket. A Boszorkányvadászok nem a műfaj, hanem önmaga paródiájaként képtelen hozni azt, amit a néző elvár tőle. Túl nagy falat neki még az együgyű, bugyuta szórakoztatás is, ami azért sokat elárul a minőségéről.
A film, ha másra nem is, arra mindenképpen jó, hogy kitűnően érzékeltesse az amerikai filmgyártás arrogáns és pökhendi hozzáállását a nézőkhöz. Két lehetőség van ugyanis. Hollywood vagy totálisan hülyének, ostobának, butának tartja a közönségét, és a fejesek azt hiszik, hogy bárkivel bármit meg lehet etetni. A másik opció az, hogy a nézőknek mostanra tényleg olyan alacsony lett az ingerküszöbe, annyira hozzászoktak a sorozatban gyártott antifilmekhez, hogy a nagy stúdiók jó úton járnak, és valóban bármit le lehet gyömöszölni a torkunkon. Az előbbi esetben a filmkészítők idővel a saját bőrükön tapasztalják majd meg, milyen az, ha a nézőnek elege lesz abból, hogy palira veszik. Ha viszont a második lehetőség az igaz, akkor sok év múlva még ezt a minden képzeletet felülmúlóan ócska filmet is visszasírjuk majd.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése