2017. 04. 09.

All the Fine Boys - színházkritika

Oké, ehhez egy kicsit utaznom kellett. Nem volt vészes, a Budapest-New York útvonal megvan fél nap alatt, nincs ok túlragozni a dolgot. Meg aztán van itt valaki, aki ne nyargalt volna át egy másik kontinesre pusztán azért, hogy megnézzen egy színdarabot? Na, ugye, hogy nincs! Ennél természetesebb dolgot el sem lehetne képzelni, nincs itt kérem semmi látnivaló!

"Megnézzen egy színdarabot" – írom némi költői túlzással, de az igazság az, hogy magának a színdarabnak vajmi kevés köze volt a színházi látogatásomhoz. A címén és a szereplőgárdán (ki nem találná a Kedves Olvasó, ki miatt utaztam 8500 kilométert a marha nagy ismeretlenbe!) kívül gyakorlatilag nem tudtam róla semmit, és nem is tettem jelentős lépéseket ezen állapot megváltoztatása érdekében. All the Fine Boys – ránézésre (és a rövid leírást elolvasva) úgy hangzott, mint a szokásos "két felnőtté váló tinilány első szerelmi kalandjai a szemét pasikkal" nonszensz. Valami romantikus vígjátéknak gondoltam, ahol majd sajnálnunk kell a leányokat a rájuk váró kötelező csalódások miatt, de a végén mégis kellemesen jóleső, bizsergető érzéssel távozunk, mert a történet morális zárásaként megtudjuk, milyen jó és erős is a kapocs a nők között (HAHAHA!!), és mennyire nincs szükségük a rohadt hímekre ahhoz, hogy boldogok legyenek és szeressék magukat.
Ó, jaj, mekkorát tévedtem, te jó ég!
Az All the Fine Boys nem egy romantikus vígjáték. Kicsit annak indul, itt-ott előtérbe kerül ez a jelleg, de összességében egy felnőtteknek szóló dráma lapul a felszín alatt, amiért e sorok írója igen hálás volt. Igaz, két tinilány első romantikus kalandjait mutatja be a hímekkel, de a történet alatt és a függöny legördülése után nem érezzük úgy, hogy egy barátságról, szerelemről és unikornisokról szóló felemelő darabbal lett volna dolgunk.

A két főszereplőnk Jenny (Abigail Breslin) és Emily (Isabelle Fuhrman), a két barátnő, akik belezúgnak egy-egy tipikus férfiideálba. Jenny esetében ez egy idősebb pasas, Joseph (Joe Tippett), akinek már rendes, felnőtt élete van. Emily eközben egy rosszfiú-light srác (Alex Wolff) után kezd futni, akinek mindig mindenre van valami jól hangzó, de rém ostoba válasza, és aki folyton lázad a világ ellen.
Az egész darab alatt ennek a négy figurának a történetét ismerjük meg. Több szereplő nincs, és nincs is szükség több szereplőre. Felváltva látjuk a párocskákat, amint építgetik a szerelmi viszonyukat. Jenny és Joseph esetében minden jól indul, aztán fokozatosan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Emilyék románca ezzel szemben végig bizarr, furcsa és legtöbbször gyerekes marad, ami éles kontrasztot képez Jenny nyűglődéséhez képest. 
A maga módján mindkét szál hihetőnek tűnik, mert a párbeszédek kimondottan jól vannak megírva és a színészek is jól adják elő őket. Ugyanakkor mégis kicsit kiszámíthatónak és közhelyesnek tűnt a cselekmény bizonyos pontokon, ami valahol csalódást keltő volt. Mire gondolok? (Miután a színdarabnak március 26-án volt az utolsó előadása, így nincs értelme spoilerekkel szórakozni. Aki eddig nem látta, az többé nem is fogja). Az, hogy menet közben Josephről kiderül, hogy házas és gyereke is van, aligha nevezhető meglepő fordulatnak. És mikor félúton Jenny elsőként zsarolja meg a férfit azzal, hogy beszámol kettejük viszonyáról a feleségének, azonnal felötlött bennem az "Ejj, halott vagy, kisanyám!" mondat. Nem is tévedtem, Jennyt tényleg elteszi láb alól a fickó. (Tudom, sokkoló: egy sztori, ahol NEM Isabelle Fuhrman karaktere hal meg! Ilyent sem sokat láttunk még!)
Az Emily-vonal eközben arról szól, ahogyan a lány ügyetlenül próbálja felhívni magára a kamugép-művészlélek-lázadó srác figyelmét. Az egész szál sokkal ártatlanabb és egyszerűbb, mégis ebben az egyszerűségben valószínűleg sokan magukra ismerhetnek. A kapcsolatuk végül nem jut sehová, a srác visszautasítja Emilyt, amit a lány akkor és ott nem visel éppen túlzottan jón. De a néző tudja, hogy ez volt a helyes döntés, a színdarab végén pedig, mikor a karakterek újra találkoznak, a lány is belátja ezt. Számára a korábbi szerelmi csalódás egyet jelentett a happy end befejezéssel. Minden jól és logikusan épül fel, a néző pontosan tudja, minek miért kellett úgy történnie, ahogy. De talán pont ennek köszönhető, hogy itt sem éri meglepetés az embert. A kapcsolatok legtöbbször nem járnak be ilyen jól kiszámított és logikus utakat. Talán jó lett volna valami meglepőt és újszerűt belecsempészni a sztoriba. Így a néző csupán elégedetten bólogat és egyetértően hümmög. Én meg általában nem szeretek elégedetten bólogatni és egyetértően hümmögni. De ezzel talán én vagyok így egyedül.

Az All the Fine Boys a 80-as években játszódik. Ennek igazából nem sok jelentősége van azon kívül, hogy időnként jól jött a cselekménynek a mobiltelefonok hiánya. Feltételezem, ezért is kellett ebbe az időszakba ültetni a történetet. A jelmezek és egyéb körítés passzolt, zenei aláfestésnek is a kornak megfelelő muzsikát válogattak be.
Abigail Breslinről viszonylag keveset tudtam eddig, és a színdarab megtekintése után sem támadt fel bennem a vágy, hogy ezen a hiányosságomon azonnal javítanom kell. A szerepet hozta, de ezzel nagyjából ki is merült minden, amit mondani tudok róla. Joe Tippett és Alex Wolff közül egyértelműen az előbbinek volt nehezebb és komolyabb feladata, és ezt elég jól meg is oldotta.
És, igen, örömmel vettem tudomásul, hogy jó lóra tettem: Isabelle Fuhrman valóban remek, kivételes és zseniális. E sorok írója szerint a jelenlegi generáció talán legjobbja. Most, hogy élőben láttam, ezt immár bizonyítottnak érzem. Csak kapna végre jó szerepeket! Nem kell annak mindenáron Star Warsnak, szuperhősös nonszensznek vagy James Bondnak lennie! Elég, ha csak egyszerűen emlékezetes az a bizonyos szerep.
Gyerünk, Hollywood, szedd végre össze magad! Legyen végre okom a szutyok filmjeiteket újra figyelemmel követni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése