Siófoki túra

Olykor merész fondorlatok jutnak az eszembe. Most például arra vetemedtem, hogy egy hajnali ébredés után vonatra szálltam, és meg sem álltam Siófokig!

Nagy ügy - mondhatja kedves olvasóim közül bárki, aki számára az ilyen kirándulások csak úgy zsigerből sikerülnek, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy az Élet Császárának udvartartásában nem mennek olyan könnyen a dolgok. Két rohadt, nyomorúságos, kínkeservesen hosszú hét után jött el végre az a pillanat, hogy tényleg elindulhattam. És bizony két hét kifogás, két hét gyávaság, két hét szánalmas vergődés piszkosul hosszú idő tud lenni. Olimpia, fejfájás, olimpia, rossz idő, olimpia, fáradtság, olimpia, levertség, olimpia, túlzsúfolt vonatok, olimpia, kánikula, olimpia, hideg, olimpia, kedvetlenség, na és a legfontosabb, az olimpia - ezernyi kitalált, buta indok, amiért aznap épp nem keltem útra. Persze, mindegyik alaptalan volt a maga nemében, de ahhoz elégséges, hogy otthon tartsanak. Sajnos. Most mondja meg nekem a kedves olvasó, hogy ezek után hogyan fogom rászánni magam egy esetleges komoly utazásra?! Ám ma reggel, hajnali négy órakor arra kellet ráeszmélnem, hogy kifogytam a kifogásokból. Egyszerűen nem tudtam már semmi újat kitalálni, nem maradt semmiféle mese, híján maradtam a süket dumáknak. Kibúvó híján így nem maradt más választásom, mennem kellett!

Azért azt szomorúan kellett megállapítanom, hogy a túlzsúfolt vonatok igenis valós problémát jelentenek. Odafelé pusztán annak köszönhettem ülőhelyemet, hogy korán felszálltam a vonatra. Visszafelé mindvégig állni kellett. És tessék nekem elhinni, kedves olvasó, hogy két óra szobrozás egy bő hat órás folyamatos csatangolás után bizony kikészíti a bátor túrázót, úgy ám! Tiszta szerencse, hogy a Déliből, jegy vagy bérlet híján gyalogszerrel bő ötven perc alatt ripsz-ropsz hazaértem! Azt gyanítom, holnap az ágyból sem lesz erőm kikászálódni. De ez legyen inkább a másnap misztériuma, mi pedig kanyarodjunk vissza a mai nap eseményeihez.

Szóval, úgy tíz óra magasságában, némi bóklászást követően ott álltam a végtelen hosszúságú parton, és mit láttam? Hát, ezt!

Bizony, ezen a képen azt láthatjuk, hogy nem láthatunk semmit! Mert nagyon úgy fest, a siófokiak nem éppen korán kelő népek. Nem túlzok, mikor azt mondom, lényegében minden, vízbe vezető lépcsősorra egy, de legfeljebb kettő strandoló jutott. Ám nem egyszerűen arról volt szó, hogy a fránya turisták az előző esti féktelen tivornyázás után nem bírtak korán kikászálódni az ágyaikból. Mert bizony a helybélieket sem láttam semerre. Érkezésemkor (olyan 9 óra magasságában) azt hittem, egy kihalt szellemvárosba kerültem, és egy ponton már azon sem lepődtem volna meg, ha az egyik sarok mögül lassan csoszogó zombik hada agyra éhes nyálcsorgatás közepette indult volna meg felém, vagy ha a habok közül (mert habok, azok bezzeg voltak, mivel igen kellemetlen szellő fújdogált és korbácsolta fel a máskülönben békés vízfelületet) felemelkedett volna Nagy Cthulhu, és bűzös leheletével borította volna be az általa megszentségtelenített vidéket. A tömeg hiánya azonban nem vette el a kedvem, sőt! Így sokkal nyugodtabb, békésebb lelkiállapotban tudtam a sziklákon megtörő hullámok zajára elmélkedni az élet nagy igazságtalanságairól (hogy mire jutottam, arról majd a következő bejegyzésben számolok be), vagy éppen kényelmesen odafértem a hattyúkhoz, akik az ember látványát oktondi módon összekeverik a harapnivalóval, így a homo sapiens bármely egyedének közeledtére odaverekszik magukat a part közelébe. 

De, ahogy az lenni szokott, minden csoda tovaszáll egyszer, ami történetünk ezen pontján annyit tesz, hogy a partszakasz lassan kezdett megtelni fürdőzőkkel. Kicsit elszontyolodtam emiatt, de aztán mégis inkább örültem neki, mert ez bizonyította, hogy a két órás vonatutam alatt mégsem pusztultunk ki teljesen. 

Azt ötlöttem ki, hogy elindulok kelet felé, és egészen addig megyek, amíg nem ütközöm kikerülhetetlen akadályba, kerítésbe, áthidalhatatlan partszakaszba. Kíváncsi voltam, meddig jutok és mennyi idő alatt, ugyanis hosszú távú terveim között szerepel a Balaton gyalogosan történő megkerülése, amihez, tulajdonképpen, ez a mai út egyfajta terepszemlének volt tekinthető. És némi büszkeséggel számolhatok be arról, hogy egészen ügyesen teljesítettem ezen a magam elé állított bohókás kihíváson. Sajnos, pontos adatokkal a távolságra vonatkozóan nem szolgálhatok, de azt elmondhatom, elég messze kerültem a kiindulási pontomtól ahhoz, hogy ne lássam magát a kiindulási pontot! Három, esetleg négy kilométer lehetett, ami elegendő volt ahhoz, hogy a túlpartra tekintve teljesen más kép táruljon a szemem elé ahhoz képest, mint amit először szemügyre vettem, indulásom pillanatában. Az apró, piciny, szinte nüansznyi hiba mindössze annyi volt a dologban, hogy  egészséges túrám végeztével most vissza kellett térnem arra a bizonyos szem elől vesztett kiindulási pontra, ahonnan aztán elérhető közelségbe került az étkezők, büfék, kávézók és fagyizók által alkotott színes kavalkád. Így tehát testben kissé megfáradtan, de lélekben üde buzgalommal vetettem magam a siófoki gasztronómia kissé sekélyes, de annál ízletesebb bugyraiba.  

Választásom a Brutálburgerre esett. Ez a két emeletes, marhahúsból, friss, ropogós salátából, baconből, tojásból, uborkából, ketchupból és - sajnálatos módon - paradicsomból álló fenséges költemény a mellé járó hasábburgonyával oly kellemes ízpompával ajándékozott meg, amit valóban örömmel fogyaszthat a magamfajta, gyalogtúrából megtérő vándor. 

Itt azért megállnék egy szóra. Ugyanis az a fránya paradicsom nem volt rajta az étlapon, mint az összetevők egyike, és, basszus, pontosan ezért esett a választásom a Brutálburgerre! Ha tudom, hogy paradicsom van benne, fel sem merül benne, hogy ezt rendelem. Akkor maradtam volna az ennél eggyel nagyobb GigaBurgernél, aminél tudvalevő volt, hogy a kiszerelés része a pari, de legalább megmérkőzhettem volna a fél kiló(!) húsból készült hamburger-szörnyeteggel! Így viszont a szerényebb, de parimentes változatnál maradtam, amiben, mint kiderült, mégis volt pari! A pariról meg csak annyit, hogy e sorok írója szerint az egyetlen jó pari a halott pari! Ezt neked, pari!!!

De, azt hiszem, kicsit elkanyarodtam a témától, és a hevület is elragadott, így inkább vissza is térek eredeti elbeszélésem izgalmas részleteihez. Illetve térnék, ha lennének még izgalmas részletek. Ugyan beszámolhatnék a városközpontban tett rövid kalandozásomról, a bevásárlóközpontban vívott epikus küzdelmemről az emeletről való lejutással, esetleg tehetetlen kínomról, amit az váltott ki, hogy nem bírtam döntésre jutni arról, melyik fagylaltkelyhet részesítsem abban a kegyben, hogy elfogyasztom, de inkább mégsem teszem ezt. Fáradt, nyűgös, álmos vagyok, és úgy vélem, a tagjaimat zsibbasztó tompa fájdalom pusztán vidám előszele a holnap rám váró embertelen kínoknak.

De annyi erő még maradt bennem, hogy röviden összefoglaljam az eddigieket. Siófok összesen két dologra jó: fürdeni és zabálni!