Piranha 3D

Mondhatnám, hogy azért néztem meg ezt a filmet, mert a mély és elgondolkoztató tartalmak helyett végre egy kis agyatlan szórakozásra vágytam. Megemlíthetném, hogy a "zs" kategória ellenére mind a nézők, mind a kritikusok viszonylag pozitívan nyilatkoztak róla, ami azért mégiscsak figyelemreméltó teljesítmény Hollywood mai viszonyai között. Cinkos kacsintással adhatnám olvasóim tudtára, hogy a brutális erőszak jelentős mennyiségű csöccsel vegyítve igenis egy működő, jól bevált recept a szórakoztatóiparban, amire a magamfajta gyenge jellem nehezen tud nemet mondani. Pedzegethetném, hogy a horror műfajának parodizálását nyíltan vállaló alkotásokban komoly lehetőségek vannak, amelyeket jól kiaknázva akár kultuszfilmet is lehet teremteni. 

Igen, mindezeket tényleg felhozhatnám mentségnek, mert valóban jogos érvek egytől egyig. Ám mégsem teszem, mert az egyszerűen szemen szedett hazugság lenne. Az igazság mindenféle szépítés és mellébeszélés nélkül annyi, hogy a kettes számú kedvenc pornószínésznőm, Ashlynn Brooke is játszik benne, és, gyenge jellem lévén, ennyi nekem bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy jelentős energiákat mozgósítva beszerezzem ezt a 2010-ben megjelent popcornmozit. És bár összességében a hölgy valószínűleg harminc másodpercnyi képernyőidőt sem kapott, attól még nem éreztem úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna végignézni a Piranha 3D-t. Hogy miért? Arról azonnal lerántom a leplet!

A film az 1978-as Piranha című rémségesen gyenge szörnymozi remake-je, ami már önmagában is vicces, hiszen maga a forrásmű sem egyéb, mint az 1975-ös Spielberg-remekmű, a Cápa koppintása. A történetére, kicsit sem meglepő módon nem kell túlságosan sok virtuális betűt vesztegetnünk; egy földrengés következtében megnyílik egy víz alatti barlangrendszer, ahonnan évmilliók óta kihaltnak hitt őspirányák lepik el a Victoria-tavat. A gond csupán annyi, hogy minderre a tavaszi szünet kezdetén kerül sor, amikor is bulizni vágyó, piás, drogos és kanos tinik ezrei lepik el a vidéket. És... lényegében ennyi az egész, a többi innentől, ahogy mondani szokás: jön magától! Egyre-másra tűnnek el az emberek a dögök támadásai során, miközben a néző fokozatosan ismerkedik meg a történetben fontosabb szerepet betöltő jövendőbeli haleledelekkel. És bár ezen karakterek mélységeinél még egy használt papírzsepi is összetettebb jellemnek tűnik, még sincs okunk túl sokat panaszkodni rájuk. A film első felében fokozatosan adagolják a készítők a feszültséget, és érezhetően valami nagy dolog van készülőben. Azért, persze, senki ne gondoljon komoly rémisztgetős dolgokra - itt nyomát sem találjuk Freddy Krueger ördögien zseniális húzásainak, sem az ázsiai horrorokra oly jellemző idegtépő rettegésnek. Történetünkben mindig ragyogóan süt a nap, mindenki jól érzi magát, miközben a nézők felváltva gyönyörködhetnek az übermuffok bájaiban és a halak véletlenszerű lakmározásaiban. De, mint azt tudjuk, a készítők nem is igazán törekedtek arra, hogy bárki is túlságosan komolyan vegye azt, ami a vásznon történik. 

Aztán, amikor elérünk történetünk feléig, hirtelen minden megváltozik. Felejtsük el, amit eddig láttunk, dobjuk a kukába a jól bevált klisék mindegyikét, ugyanis a mosolyra késztető ijesztgetésből és a szereplők lassú elfogyasztásából egycsapásra egy minden képzeletet felülmúló vérfürdőbe csöppenünk. Bevallom, sok mindent láttam már a filmvásznon, de azt hiszem, ilyet még sosem. A tónál tartott csónakos, pancsizós, csöcsvillantós bulit egy egész hadseregnyi éhes halacska zavarja meg, és olyan mészárlást csapnak a szigorúan 18-adik évüket betöltött, kétes erkölcsű és erősen ittas tinik között, hogy az ember hirtelen nem is tudja, megbotránkozzon, vagy a hasát fogja a nevetéstől. Egy bő negyed órás, meglehetősen intenzív jelenet alatt százakat marcangolnak szét, amit aztán a készítők igyekeznek minden részletében bemutatni nekünk. Szerencsére azért akadnak szép számmal kreatív és brutális elhalálozások is a rágicsáláson túl. A pillanatok alatt elharapózó pánik és rémület csak tovább növeli a szórakozási faktort, a tévé előtt ülők pedig kezdhetnek fogadásokat kötni, hogy a kedvenc szereplőik vajon túlélik-e a következő harminc másodpercet vagy sem. Förtelmes sebek, lógó belsőségek, kettészakadó testek, lebegő szemgolyók - van itt kérem minden, amit az átlagnéző gyomra elbír. Hőseink száma percről percre fogy, ami azt jelenti, hogy közeledünk a mészárlás végkifejlete felé. A történet végén - nem meglepő módon - a készítők lehetőséget biztosítanak a folytatásnak, lezáratlanul hagyva a cselekményt és életben hagyva néhány szerencsés kiválasztottat. 

A film összességében tehát beváltotta az általam támasztott nem túl magas elvárásokat. A szereplőgárdában felbukkan néhány komolyabb név is, mint például Richard Dreyfuss, aki a Cápa egyik főszereplőjeként érdekes fricskának számít a történetben. Christopher Lloyd karaktere is inkább a műfajban elengedhetetlen figura, az események hátteréről információkat szolgáltató tudós-féleség paródiája. Ving Rhames a szokásos, tökös fickót hozza, ami valóban jól is áll neki. Elisabeth Shue viccesen hat, mint a városka sheriffje. Mellettük pedig valóban igazi vizuális nehézbombázók garmadája tűnik fel, akik olyan mennyiségű szoftpornót produkálnak, ami helyenként már-már túl sok és túlságosan erőltetett. Természetesen a pucér szilikoncsodák a műfaj elengedhetetlen kellékei, de azért ilyen mennyiségű "eksönnel" ritkán találkozik az ember. 

A speciális effektek néhol egész jók, máshol viszont borzalmasak. A halacskák a legkevésbé sem ijesztőek, a szereplők sebei olykor eltűnnek, majd újra megjelennek, a vízen ringatózó szétmarcangolt babák pedig mindenkit emlékeztetnek a film alacsony költségvetésére. A színészi játék leginkább semmilyen, bár azért rossznak sem nevezhető, a karakterek egydimenziósak, és legtöbbjük egy csöppet sem szerethető, a történet több lukat tartalmaz, mint egy ementáli sajt, és a tiszta játékidő a 80 percet sem éri el. És mégis... a Piranha 3D képes volt végig lekötni, majdhogynem szórakoztatni olyan végtelenül egyszerű eszközökkel, mint kivillanó domborulatok és véres halálesetek. Meglehet, bennem van a hiba - vagy esetleg a rendező, Alexandre Aja tényleg annyira jól eltalálta az összetevők arányát, hogy azok valóban egy jól funkcionáló egészet alkottak. Mindenesetre a filmet ajánlom megtekintésre mindenkinek, elsősorban nagyobb társaságoknak, akik képesek remekül szórakozni ezeken a mozikon. Minden egyes másodpercet, elhangzott mondatot és eseményt ízekre lehet szedni benne, és érdemes is, pusztán a mulatság kedvéért.

És, ha már oly őszinte voltam kedves olvasóimmal a bejegyzés kezdetén a film megtekintésének valódi okát illetően, továbbra is maradnék ezen a jól bejáratott ösvényen. Ez jelen esetben annyit tesz, hogy mélységes csalódottságomat szeretném kifejezni a készítők felé azzal kapcsolatban, hogy a folytatásban, a Piranha 3DD-ben (ó, az a mindent felülmúló kreativitás...) nem hozták vissza Ashlynn Brooke karakterét. Mármint, értem én, hogy a szereplő hivatalos neve a történetben egy igen hangzatos "cheerleader" volt, ráadásul egy elszabadult kábel egy vidám csattintással annak rendje és módja szerint konkrétan kettévágta a hölgyet, de azért csak van némi remény a visszatérésre valamikor, nem?

Egyébként is, az a vágás nem is olyan vészes! Ha Ving Rhames karaktere túlélte, hogy felzabálták, és visszatért a folytatásban, egy ilyen kis karcolást igazán könnyen lehetne orvosolni. Vegyük például a Hegylakóból Kurgant.

A fickó biztosítótűkkel rögzítette a fejét a nyakához, miután azt majdnem levágta egy másik halhatatlan! Jó, lehet, hogy a pasi háromezer éves és atomtápos, de szerintem akkor is megoldható lenne a dolog. Léccilécci! Plíz...!