The Walking Dead - A játék

Furcsa, időnként milyen lassan őrölnek a popkultúra kerekei. Itt van például ez a zombi apokalipszis mizéria, ami a tengerentúlon hosszú évek óta az egyik legnépszerűbb téma, és nem csupán a túlélőhorror műfajának rajongói körében. Filmek, játékok, sorozatok dömpingje a legjobb bizonyíték erre, nem is beszélve az internetezők millióiról, akik nap nap után készítik az újabb és újabb mémeket, osztják meg az elméleteiket a túlélés fortélyairól, vagy csak egyszerűen beszélnek róla, mint az unatkozó háziasszony az X-Faktorról. 

Nálunk azonban valamiért csupán az utóbbi hónapokban kezdett beépülni a közös tudatba, mint lehetséges világvége-forgatókönyv és mint potenciális menekülési útvonal a monoton és unalmas hétköznapok elől. Persze, a hazai viszonyok abban is különböznek mondjuk az amerikaitól, hogy itthon a jobb sorsra érdemes nézőknek szükségük van arra, hogy a média és néhány túlreprezentált celeb is felkarolja a témát. Enélkül az átlag fogyasztó nem érzi úgy, hogy naprakész, friss és trendi dolgokkal foglalkozna. Más szóval: amíg Sebestyén Balázs és Vadon Jani nem beszél róla a Morning Show-ban, a zombi apokalipszis csupán egy ostoba, "nerd" butaság, ami nem éri el az ingerküszöbünket. Ám amint fent nevezett személyek azt mondják, hogy a cucc kúl, azonnal érdekessé válik a dolog. Ha meg a Fókusz is rittyent erről egy 3 perces összeállítást, akkor egyenesen szuperkúl! Az ég óvjon mindenkit attól, hogy az ember maga döntse el, mi érdekli, és mi nem!

Egy szó, mint száz, a zombi apokalipszis vírusa lassan, de biztosan beférkőzött a magyar nézők ingerküszöbének sejtjeibe, és kezdi kifejteni a kór áldásosnak semmiképp sem nevezhető tevékenységét. Bevallom, én magam sosem voltam túl nagy rajongó. A téma a látszat ellenére rendkívül kevés lehetőséget tartogat, ráadásul pillanatok alatt ellaposodik és unalmassá válik. Épp ezért kénytelenek az írók, rendezők kivétel nélkül ahhoz a szánalmasan illúzióromboló és bugyuta eszközhöz folyamodni, hogy egy ponton az élőhalottak szépen eltűnnek a képből, és a velük való csatározás helyét átveszi az élők csatározása. Ettől a ponttól pedig a történetek rendszerint végleg kifulladnak, ami sokszor abban csúcsosodik ki, hogy a kezdetben szebb napokat látott zombik a problémák forrásából lealacsonyodnak a problémamegoldás eszközeivé. Két fontosabb karakter kis híján egymásnak ugrik? Jönnek a zombik! Gonosz, lelketlen banditák készülnek végezni hőseinkkel? Jönnek a zombik! Bátor, önfeláldozó főszereplőnk valahol csapdába került? Valahol, valamit csinálnak a zombik, aminek köszönhetően az út hirtelen szabaddá válik! Pocsék, ötlettelen és a témára fogékonyak számára egyenesen sértő megoldások sokaságát lehetne még sorolni, de inkább nem teszem. 

Azonban akad itt egy viszonylag újnak mondható sorozat, amiről szinte mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. Természetesen a The Walking Dead-ről van szó, aminek - minő meglepetés! - eredetileg semmi köze a televízióhoz. Nem tudom, hogyan lehetne végre tudatosítani a nézőkben azt az egyszerű tényt, hogy amennyiben valahol valami jót látnak a moziban vagy a képernyőn, akkor száz százalékig biztosak lehetnek abban, hogy nem eredeti vagy újszerű dolgot akarnak eladni nekik. Ez a helyzet a TWD esetében is, ami eredetileg, ugyebár, egy képregény volt, ami aztán az alapot szolgáltatta a szériának. Szó sincs tehát semmiféle újdonságról, emberek! Ismét csak egy újabb rókabőrt tálaltak fel nekünk, az elismerő szavakat és kritikákat pedig - szokás szerint - a rossz emberek zsebelhetik be.

Régóta vívódom tehát magammal, hogy egyáltalán nekiálljak-e a sorozatnak. Egyrészt biztos vagyok abban, hogy a korábbi, általános kritikáim a zombi apokalipszissel kapcsolatban itt is ugyanúgy fennállnak majd, másrészt a képregény-feldolgozásoknak sem vagyok a híve. De amíg nem jutok döntésre, addig sem kellett a témát nélkülöznöm, hiszen itt van nekünk a The Walking Dead című játék, amit az elmúlt napokban volt szerencsém alaposan letesztelni!

A TWD játékadaptációja alapvetően szakít a Left for Dead vagy a Dead Rising szabályaival, így az agyatlan hentelés és mészárlás helyett egy kalandjátékot kapunk. Bizony, jól hallotta mindenki: egy igazi, hamisítatlan, vérbeli kalandjátékot, fejtörőkkel, tárgyhasználattal, nehézkes és lassú irányítással. Ki hitte volna, hogy 2012-ben ez is megeshet velünk?! Egyesek (nevezetesen a fiatalabb generáció dicstelen tagjai) most bizonyára felhördülve kapnak a szívükhöz, és nem értik, hogyan lehetséges, hogy ilyen programokat egyáltalán készít még valaki! Pedig a Telltale Games igenis megtette! Dacolva a modern kor elvárásaival, a fejlesztők visszanyúltak a gyökerekhez, és ahogyan a Bioware annak idején a Baldur's Gate-tel 1998-ban megkísérelt új életet lehelni a szerepjátékok kihalófélben lévő műfajába, úgy most annak lehetünk tanúi, hogy a TWD az élőhalott állapotban agonizáló point 'n click játékoknak próbálja elhozni a reneszánszát. A szerepjátékok az utóbbi 14 esztendő alatt soha nem látott népszerűségre tettek szert. Vajon ez lesz a helyzet a kalandjátékokkal is? Lássuk, hogyan muzsikálnak a zombik, és talán okosabbak leszünk!

A történet nem a képregényben (sorozatban) látottakat követi, hanem egy teljesen új szálon indítja a cselekményt. Főszereplőnk, Lee Everett, egy gyilkosságért elítélt egyetemi történelemtanár, aki épp egy rendőrautó hátsó ülésén utazik a börtön felé. Azonban a nyomasztó kocsikázás nem tart sokáig, a figyelmetlen sofőr elgázol egy furcsa alakot az autópálya közepén, aminek következtében az árokban kötünk ki. Innentől kezdve pedig rettenetes események egész sorozata veszi kezdetét. Kitört a zombi apokalipszis, menekülnünk kell, biztonságos helyet kell találnunk, és természetesen további túlélőkkel kell szövetséget kötnünk. Ám menekülni nehéz, hisz oly nagy a túlerő, a biztonságosnak tűnő helyekről általában hamar kiderül, hogy a legkevésbé sem biztonságosak, a többi túlélő pedig egyáltalán nem olyan készséges és segítőkész, mint szeretnénk. Magyarán a jól ismert elemekkel találkozunk majd kalandozásaink során.

A játék alapvetően 5 epizódra oszlik. Hasonlóan az Alan Wake-hez, az egyes részek elején rövid összefoglalót kapunk a korábban történtekről, a végén pedig egy izgalmas előzetest a folytatásról. Valóban, mintha egy sorozatot néznénk. Ez viszont azzal a sajnálatos ténnyel párosul, hogy az irányítás igen sokszor kerül ki a kezünk közül, mi pedig nem tehetünk mást, mint bambán bámuljuk a monitort hosszú perceken keresztül. A TWD nagyon erősen történet- és karakterközpontú, ennek megfelelően a párbeszédek és döntések komoly hatással vannak a cselekmény alakulására. Nem egyszer kell döntenünk élet és halál között, rajtunk múlik, ki marad életben és ki vész oda, és ezzel milyen irányt vesz a cselekmény a továbbiakban. Ezeken a nyilvánvaló és látványos fordulóponton kívül a szereplők igen precízen számon tartja, mikor, melyik vitában álltunk az ő pártjukra, és mikor döntöttünk az ő érdekeik ellen, és bizony ezen apró döntéseink szerint alakul majd a hozzánk való viszonyuk. És egy világvége helyzetben, amikor zombik tömegei ütnek rajtunk, nem mindegy, ki jön vissza segíteni rajtunk, és ki iszkol el gyáván, sorsunkra hagyva minket a bajban.

A kalandjátékos elemek igen szép számmal fordulnak elő, ám sajnálatos módon agytekervényeinket egyik rejtvény sem fogja komolyabban igénybe venni. Egyszerű, logikus, pár lépésből álló "fejtörők" várnak ránk, nem pedig összetett puzzle feladatok. Továbbá nincs szó a legszebb, Sierra játékokat idéző helyzetekről sem, ahol (már ha emlékszik azokra valaki) pillanatok alatt elhalálozhattunk, ha akár egyetlen, apró lépést is kifelejtettünk a megoldásból. Itt egyszerűen nem tudunk tovább jutni addig, amíg minden a helyére nem került. Bevallom, ebből a szempontból csalódás volt a játék. El tudtam volna képzelni komolyabb fejtörőket és akadályokat is. Az esetek többségében egyetlen szobát, vagy pár folyosónyi területet tudunk bejárni, mielőtt megnyílna az út a következő szakaszhoz. 

Harcolni is bőven lesz módunk, de ahogyan arra már korábban utaltam, ne számítson senki szuperhőshöz méltó zúzásra. Általában csak a képernyő bizonyos területére kell klikkelnünk, vagy egy gombot nyomogatnunk, ha megszorongatnak bennünket. A lőszerből mindig annyi van nálunk, amennyit a történet megkíván, tehát mindig akkor fogyunk ki belőle, amikor azt a sors (és a történet írói) előre elrendelték nekünk. Az inventory rendszerét sem nevezném lenyűgözőnek. Meglátásom szerint vagy legyen erősen lekorlátozva, vagy vehessünk fel bármit - de itt például elképzelhetetlen, hogy egyszerre két csavarkulcs legyen nálunk, hogy előre magunkhoz vegyünk egy elsősegélydobozt, vagy egyáltalán megszerezzünk bármit, amit aztán nem tudunk ugyanabban a szobában fél percen belül felhasználni. Egyszerű, túlontúl is egyszerű rendszer ez, ami ugyan remek munkát végez azzal kapcsolatban, hogy a játékos nem érzi magát elveszettnek, ám a veterán kalandjátékosok valószínűleg csak legyintenek majd az egészre, és elintézik majd egy "túl könnyű" sóhajtás közepette.

Tehát összefoglalva: egy interaktív történetet kapunk, ahol sokszor csak tétlenül asszisztálhatunk. A feladványok rendkívül egyszerűek és gyorsan átláthatóak. A harc nem tartogat semmi kihívást, és a tárgyhasználat sem fog mély nyomokat hagyni bennünk. Akkor hát ez egy rossz játék, igaz?

Egy frászt! Sőt! Azt kell mondjam, a TWD idén simán indul nálam az Év Játéka díjért, ráadásul eséllyel száll harcba az első helyért! Ugyanis a történet és a karakterek végrehajtották azt a ritka csodát, hogy képesek voltak az első perctől az utolsóig a székhez szögezni, elérték, hogy a magaménak érezzem a gondjaikat, érzelmileg képesek voltak maximálisan hatni rám.* A cselekmény magával ragadó, a társak éppen azért olyan szerethetőek, mert emberiek, több dimenziósak, és teljes mértékben hihetőek. A morális választások nagyon nehezek, a "ki él és ki hal meg" döntések brutálisan mély nyomot hagynak a játékosban, a cselekményben pedig megfelelő időben helyezik el a cliffhanger pontokat. Egyszerűen alig vártam, hogy lássam, mit tartogat a következő csavar a történetben, hogy megoldjam az éppen aktuális nehézségeket, hogy lássam, milyen sors vár a kedvenc karaktereimre.

Apropó karakterek. Kedves olvasóim emlékeznek erre a filmes torzszülöttre?

Bezony, ez az a végtelenül idegesítő kölök az Indiana Jones és a Végzet Templomából, aki létezésével megásta minden további gyerek karakter virtuális sírját a mozivásznon. Mert nézzünk szembe a ténnyel: Spielberg ezen szörnye igen jelentős figura a filmtörténetben. Vele kezdődött ugyanis az a tendencia, hogy a vásznon vagy a tévében felbukkanó kiskorúak egytől egyig kiállhatatlan, ellenszenves, gyűlöletes alakokká váltak a moziszerető közönség szemében. Egyfajta őskori Jar-Jar Binks volt ő, akit aztán tucatnyi más, rosszabbnál rosszabb klón követett. Vajon miért nem tudnak a szórakoztatóiparban azóta sem szimpatikusan ábrázolni gyerekeket?

Ám a TWD ebben a tekintetben is kisebbfajta csodát hajtott végre. Ugyanis a történet másik főszereplője egy gyerek, a mindössze 8 esztendős Clementine, aki, mit tesz Isten: szerethető figura lett! Nem irritáló, nem közhelyes, nem bugyuta, nem hangos. Simán csak tökéletes! Olyan karakter, akiért érdemes a tűzbe tenni a kezünket, átgázolni egy hordányi zombin, vagy akinél kétszer is meggondoljuk, melyik lehetőséget válasszuk a párbeszédek során. Szóval gratula, kislány, ezennel megfordítottál egy több évtizedes tendenciát!

A szinkronhangok remek munkát végeztek, a zene hangulatos és illik a cselekményhez, a grafika pedig teljes egészében azt a stílust követi, amelyet a képregények. Egyeseknek bizonyára tetszik majd, másoknak talán kevésbé, mindenesetre nagyon egyedi és meglátásom szerint különösen karakteressé teszi a figurákat. A fejlesztők ígérete szerint várható a folytatás, hiszen ezt az öt részt tekinthetjük az első évadnak. Mindenesetre a két hónap alatt eladott 1,7 millió kópia igencsak jelentősnek mondható, és mindezt úgy, hogy a konzolokra megjelenő dobozos verzió majd csak valamikor december elején kerül a boltok polcaira!

Jómagam szívből tudom ajánlani mindenkinek. A kalandjátékok szerelmeseinek talán azért, hogy a vásárlással támogassák a fejlesztőket, ezzel bizonyítva azt, hogy a műfajra igenis a mai napig igény van. A zombi apokalipszis rajongóinak feltétlenül, mert alighanem ők mindent megkapnak, amit csak elvárhatnak. A jó és lebilincselő történetek szerelmeseinek, mert itt egy jó és lebilincselő történettel van dolgunk. És most először végre van egy cím, amit gond nélkül tudok ajánlani olyanoknak is, akik most ismerkednek magával a videojátékok műfajával. Ugyanis a TWD-ben minden megvan, ami a "keserűaszőlő" kereskedelmi adók által sugallt negatív képet alaposan megtépázza. 

10-12 óra játékidő, az elágazások miatti újrajátszhatóság, osztályon felüli történet - kiváló vétel az őszre!

*Ezt megelőzően egyedül talán a Lost Odyssey volt képes kizárólag a történetével és karaktereivel úgy lekötni, hogy megfeledkeztem a játékélmény borzalmairól.