Attack on Titan - élőszereplős film

Egyszerűen tanácstalan vagyok. Ugyanis most először nehezen tudom szavakba önteni, mennyire rossz az Attack on Titan élőszereplős filmváltozata. Kutakodom kifejezések után, de csak olyan közhelyek jutnak eszembe, mint a „tragikus”, a „szörnyű” vagy a „katasztrofális”. Ám ezek egészen egyszerűen nem képesek jól érzékeltetni azt az abnormális, természetellenes förmedvényt, ami a szemem előtt zajlott fájdalmas másfél órán keresztül.

Itt fontos megjegyezni, hogy a manga és anime széria egyaránt elnyerte a tetszésemet. Beismerem, elfogult vagyok, éppen ezért tessék az itt elhangzottakat egy csipetnyi kétkedéssel kezelni. Mégsem érzem azt, hogy igazságtalan lennék, amikor azt mondom: ezt a filmet – függetlenül a forrásanyag ismeretétől – mindenkinek messze el kell kerülnie.

Tudom magamról, hogy az elvárásaim hatalmasak, amelyeknek semmi a világon nem lett volna képes maradéktalanul megfelelni. Ráadásul az előzetesen kiszivárgott információk alapján tudható volt, hogy annyi változást iktattak be a történetbe, amely óvatosságra intette még a legoptimistább rajongókat is. Éppen ezért némileg reményvesztetten, óvatos távolságtartással és lemondással álltam neki a filmnek – és még így is sikerült annak hatalmas csalódást okoznia! Mondhatom, nem kis bravúr volt ez a részéről.

De menjünk csak szépen végig azokon a változásokon, amelyek nem feltétlenül tettek jót a végeredménynek, és amelyek tanácstalan fejvakargatásra késztették a hozzám hasonlókat. Egyrészt a fantasy közegnek búcsút mondhatunk, helyette pedig kapunk valamiféle poszt-apokaliptikus egyveleget, amely alapján arra következtethetünk, miszerint a filmben látott világ a miénk akar lenni az óriások inváziója után.

Mindez legalább olyan fölösleges változtatásnak tűnik, mint amennyire értelmezhetetlennek. Persze, nem tudjuk, merre is tart a történet egésze (ez csak az első rész volt – sajnos!), tehát meglehet, lesz értelme a dolognak. De jelenleg mindez nem tűnik egyébnek, mint egy kényszeres változtatásnak az eredetiség nevében.

A karakterek részben megmaradtak. A három főszereplő ugyanaz, továbbá néhány rajongói kedvenc is felbukkan. Az ugyan különös, hogy miért pont a minden létező népszerűségi listát vezető Levi nem kapott helyet a moziban, de ugyebár nem láthatunk bele a készítők különös gondolatmenetébe. Helyette viszont előkerül egy Shikishima nevű alak, aki részben ugyanazt a szerepet hivatott betölteni, mint Levi, épp csak rosszul, bizarrul, közhelyesen és erőltetetten.

Hanji bolond a mangában és a sorozatban is, de legalább jó értelemben vett bolondról beszélünk. A filmben viszont egy ostoba, idegesítő bohóc-bolondot csináltak belőle, amit valószínűleg sokan zokon fognak venni. Sasha szörnyű, Jean tulajdonképpen különösebb ok nélkül utálja a főhőst és a világot, a többi fontosabb szereplőt pedig részben újak helyettesítik, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A film eleje és vége hasonlít a forrásműhöz (körülbelül a nyolcadik epizód végéig jutunk el benne), a közte lévő kaotikus, üres, semmitmondó és lélektelen szenvedés viszont a remény legapróbb lángocskáit is pusztítót szélviharral söpri el. Az egymást követő jelenetek egytől egyig felidézik bennünk a legszörnyűbb filmes emlékeinket. A párbeszédek olyan rosszak, hogy szinte már én érzem magam kellemetlenül. Az, hogy a színészek túljátsszák a szerepet, hihetetlenül enyhe kifejezés. Az általuk megformált karakterek pedig körülbelül annyira szerethetőek, mint egy szinte teljesen kiapadt, koszos pocsolya egy elhagyott út mentén.

A trükkökről sok jót nem lehet elmondani, és talán jobb is, ha nem mondok róluk semmit. És nem azért, mert nem egészen fair, ha Hollywood látványvilágához és szintjéhez mérjük őket (miért baj, ha a legjobbat állítjuk fel mérceként?), hanem azért, mert szeretnék minél kevesebbet gondolni rájuk. Rosszak, legyen elég ennyi, és a film előrehaladtával a minőségük csak egyre gyatrább lesz. Hogy a pénzből, az időből vagy az akarásból fogytak ki, azt természetesen nem lehet tudni. 

Az Attack on Titan mentőkörülmény és pozitívum nélkül rossz. Nem tudom, igazából kinek is szánhatták ezt a filmet. A manga és anime rajongóinak egészen biztosan nem, mert semmit nem találunk meg benne azon jellemzők közül, amelyek jóvá, érdekessé és szerethetővé tették a forrásműveket. A szériát nem ismerőket megcélozni ezzel a borzalommal pedig szintén nem tűnik életszerű forgatókönyvnek, hiszen egyrészt (a széria népszerűségét és ismertségét figyelembe véve) jóformán ők vannak kisebbségben, másrészt meg ez valóban egy förtelmesen rosszul sikerült film, akár vannak előzetes elvárásaink, akár nincsenek.

Az adaptációk nem erősségei sem az amerikai, sem a japán filmiparnak. És mindezt következetesen újra és újra bizonyítják a nézőknek. Ugyanakkor az Attack on Titan kudarcát nem lehet egyszerűen a műfajok közti különbségek és a nehezen átültethetőség számlájára írni. A filmben található változtatások egytől egyig tudatos döntések eredményei, és egytől egyig a végtermék kárára vannak. A nézők tudják, min ment el a buli. A készítők is tudják, min ment el a buli. Innentől kezdve pedig a történetnek vége van.

Sokat lehetne még beszélni erről a filmről, de fölösleges. Az, hogy a rendező hatalmas hisztivel esett neki a kritikusoknak, akik őszintén elmondják a véleményüket legalább annyira beszédes, mint az, hogy a jó mozis nyitóhétvége után a manga szerzője személyesen könyörgött a rajongóknak, hogy adjanak a filmnek egy esélyt, miután villámgyorsan híre ment, mennyire kitoltak velük.

Én viszont arra kérnék mindenkit, lehetőleg ezt ne tegye! Ne adjon esélyt és ne bízzon abban, miszerint annyira azért csak nem lesz rossz, mint mondják. Mert bizony ezúttal a film tényleg annyira rossz, mint mondják!