Cell (A mobil) - filmkritika

Hogy mire számíthat az ember, amikor egy, nevezzük úgy: tűrhető könyvből egy terjesztési, forgalmazói és esetenként forgatási apokalipszist többszörösen megjárt film születik? Nos, reménykedni mindig lehet a jóban. Én is ezt tettem. Bíztam abban, hogy a Cell rácáfol azokra az aggályaimra, amelyek a mozival kapcsolatos újabb és újabb negatív hírek kapcsán megfogalmazódtak bennem. Reméltem, valami elfogadható végtermék születik belőle, dacára annak, hogy hosszú évek keserű csalódásai suttogva figyelmezettek az elkerülhetetlenre.

A belső konfliktus eredménye az lett, hogy mikor végre leültem megnézni a filmet, kompromisszumként kiegyeztem magammal abban, hogy egy "Nem volt ez olyan rossz, mint amire számítottam!" eredménnyel már elégedett lennék. Biztató gondolat, nem igaz? És hogy sikerült-e megugrania a mozinak ezt a nem túlzottan acélos szintet, arról ezúton fogok beszámolni Kedves Olvasóimnak!

A Cell filmes változata sok ponton eltér a könyvtől, ám a cselekmény fő váza a karakterekkel együtt ugyanaz maradt, mint ami az eredetiben volt. Egy ismeretlen forrásból származó jel megy ki a mobiltelefon-hálózatokon, amely pillanatok alatt megfosztja a készülék használóit a tudatos énjüktől, és átváltoztatja őket agyatlan ösztönlényekké, akik önmagukra és főként mindenki másra veszély jelentenek. Főhősünk Clay Riddell (John Cusack) képregény-rajzoló, aki túléli az első bekattanás-hullámot, majd Amerikán keresztül elindul hazafelé, hogy kiderítse, mi történt a családjával. Két társa is akad a gyalogtúrához Tom McCourt (Samuel L. Jackson) és Alice Waxman (Isabelle Fuhrman - FUCK YEAH!) személyében. (Waxman?! Mi? A könyvben még Maxwell volt a neve a karakternek!)

A cselekmény jórészt minden tekintetben az ismert túlélőhorror/zombi apokalipszis kellékeket vonultatja fel, tényleges élőhalottak nélkül. Hőseink menekülnek és harcolgatnak a buggyantakkal, próbálják kideríteni a világot sújtó csapás okait és következményeit, időnként pedig más túlélőkkel hozza össze őket a sors. Közben az agyatlanok is fejlődni kezdenek, kaptártudatot növesztenek, összehangoltan tevékenykednek, hogy végleg átvegyék az irányítást. A történetet természetesen a főszereplők szemén keresztül látjuk, így arról a könyvhöz hasonlóan nincsenek információink, vajon mi a helyzet a világ többi részén, de gyanítjuk, máshol sem túl rózsás a helyzet. Persze, a valóságban a bolygó lakosságának jelentős része nem fér hozzá olyan luxuscikkhez, mint egy mobiltelefon, azaz a jel terjedésének nagyon is komoly korlátai lehetnek, de ebbe kár mélyebben belemenni.

Olyan alaphelyzet ez, ami számos lehetőséget kínál, mégsem érnek bennünket soha nagy meglepetések. Az ember egyre csak vár és vár valami frissre és izgalmasra, de a könyvek, képregények, játékok, filmek és sorozatok újra meg újra ugyanazokat az utakat járják be. Aki valami nagyot szeretne durrantani a műfajban, az kénytelen erkölcsi és morális dilemmákat feszegetni a túlélős móka mellett, különben a közönség észre sem fogja venni.
A Cell 2006-ban íródott, amikor még a zombis téma annyira nem volt lerágott csont, mint most, és a mobilos térhódításra is egészen más szemmel tekintettünk. Ezért volt képes újként hatni az emberekre. Nem kellett erőlködnie, hogy kitűnjön a tömegből, mert akkora tömeg még nem volt. Ám megváltozott a világ, és immár nem elég pusztán egy újszerűnek tűnő ötletet bedobni a levesbe, és reménykedni abban, hogy a nézők rákattannak a kóstolóra.        

Sajnos a film a fontosabb összetevőkből mindig egy csöppet kevesebbet vonultat fel a kelleténél. Lehet, hogy ocsmány sznobság ez a részemről, de az alacsony költségvetés bántóan szemet szúrt nekem. Az országjáró kaland államokon át tart, ennek ellenére óhatatlanul az az érzése támad az embernek, hogy végig ugyanazt a parkerdőt látjuk a képernyőn. A mozi elejét leszámítva bántóan kevés nagyvárosi jelenttel találkozunk, pedig azok nélkül hiányérzet keletkezik bennünk. Minden olyan üres, statikus, kevés. Több élőszereplős bekattant statisztát szerettem volna látni, nem csupán CGI-vel előállított tömegeket. Apropó effektek! Mit ne mondjak, nem lettünk elkényeztetve holmi szemkápráztató trükkökkel, hogy roppant finoman fejezzem ki magam. Persze, költségvetés, de ez már igenis a csúnya kategóriába tartozik.
A könyv hosszú, a film pedig ehhez képest túlságosan rövid. Ezt nem lehet egyszerűbben kifejezni. Sok dolog kimarad, amelyek talán fontosak lehettek volna, mindeközben pedig az az érzésünk támad, hogy néhány jelenetet nyugodtan vághattak volna rövidebbre, feszesebbre. Az így felszabaduló néhány percet pedig használhatták volna akár a történet jobb kifejtésére vagy a karakterek érdekesebb ábrázolására. Nyilván aki jobban bele akarja rágni magát a miértekbe, az most is jobban jár a könyvvel, de néhány extra elejtett mondat magyarázatként sokat segített volna azoknak, akik a filmmel találkoznak elsőként.
Az apróságok pedig ahelyett, hogy megpróbálnák kompenzálni a film szemünket kibökő hiányosságait, még rátesznek egy lapáttal az összképre. Olyanokra gondolok, mint a film elején látható stáblista. Mégis, mik ezek a hatalmas fekete keretek a színészek nevei mellett? Miért? Ez egyszerűen ronda, ráadásul a világon semmilyen funkciót nem tölt be.

 

A könyvben a főgonosz képes valóban fenyegetőnek, veszélyesnek hatni, részben annak köszönhetően, hogy King jól adagolja róla az információkat, valamint tudja, mikor és mennyit kell interakcióba lépnie a főszereplőkkel. Ám a filmben nem kényeztetnek el bennünket Rongyos Ember jelenetekkel, amit óriási hiányosságnak és elvesztegetett lehetőségnek tartok. Eleve ritka dolog az, hogy egy "zombi" apokalipszis történetnek legyen egy nagy főellensége, ezért részemről evidensnek tűnt, hogy a készítők rájátszanak kicsit erre a viszonylag egyedi jellemvonásra. Nem tették. Hiba volt.
Tom szerepére (aki egy középkorú, meleg, köpcös fehér fickó) szerződtetni Samuel L. Jacsont kicsit furcsa ötletnek tűnhet, de a mai politikailag korrekt légkörben ez nem túl meglepő változtatás, főleg annak tükrében, hogy az eredetileg fekete főgonosz szerepére természetesen fehér színészt válogattak be. John Cusack számomra logikus választásnak tűnt Clay szerepére, és végső soron hozta, amit elvárhattunk tőle. Nekem nem volt vele bajom, de ízlések és pofonok.

Isabelle Fuhrman Alice-ként szokásához híven remek, ez pedig jó hír olyanoknak, mint én - azaz akik miatta nézik meg a filmet. A könyv a karakter végső jelenete miatt maradt sokak számára olyan emlékezetes és maradandó, bár a filmben talán ez nem arat majd olyan átütő sikert a változtatásoknak köszönhetően.   

A forrásmű vége mindig is erősen megosztotta az olvasókat. A többség általánosságban véve nem rajongott túlzottan a teljesen nyitva hagyott befejezésért, amelyből nem derül ki, vajon megérte-e az egész könyvön át tartó elkeseredett küzdelem.
A film esetében Stephen King komoly változtatásokat ígért a végjátékkal kapcsolatban, és ezt a fogadalmat (forgatókönyvíróként) valóban be is tartotta. Itt sötétebb végkifejlettel találkozunk, ami egy kicsit Ambrose Bierce bizonyos remekművére emlékeztetheti a nézőt. Legutóbb a Vanishing of Ethan Carter című videojáték próbálkozott hasonló megoldásokkal, sikerrel. Nekem személy szerint nem volt bajom a könyv lezárásával, ám a film végi megoldás is kedvemre való volt, annál is inkább, mert így megnyílhat az út különféle elméletek és teóriák gyártásához.

Összességében mit is mondhatnék? Vérzik a szívem, holott az eszem kezdettől fogva tisztában volt a törvényszerűségekkel. Szerettem volna kellemesen csalódni, ami teljesült is, épp csak a "kellemes" kitétel nélkül. Sajnos olyan lett, amilyenre előzetesen számítottam. Nem a világ szemete, az igaz, de azért már csak ne járjon elismerés, ha valami nem egyöntetűen pocsék.

A film jelenleg különféle online streaming VOD szolgáltatásokon keresztül érhető el, meglehetősen borsos (10+ dollár) áron. Az amerikai mozikban a következő hónap elején fogják bemutatni (bizarr üzleti modell, de ők tudják, mit csinálnak), ám hozzánk valószínűleg jó esetben is csak DVD formában fog megérkezni.

Mentségként fel tudnám hozni, hogy ebből a könyvből filmet készíteni igazán emberes feladat lehetett, és 400 King-oldalt 1 óra 38 percbe sűríteni képtelenség komoly tartalmi veszteségek nélkül. Kár érte! Szerettem volna valami jobbat írni róla!

(U.i.: Igen, tisztában vagyok vele, hogy a képek kiválasztásánál egy picit elfogult voltam. Tudatosan. Ha már ennyi rosszat írtam a filmről - amely folyamatért nem rajongtam -, akkor legalább ránézésre okozzon némi könnyebbséget magamnak a kritika. És mindezt megkoronázva a koreai filmplakátot tettem ki az elejére, mert az jobban tetszik, na! Ez van, ha tetszik, ha nem!)

Stephen King - A mobil

Az olvasótábor előszeretettel vitázik azon, vajon Stephen King régebbi és újabb regényei milyen elbírálás alá essenek. És bizony valóban érdemes foglalkozni a kérdéssel, ha másért nem is, legalább azért, hogy előrángassuk a jó öreg „a korábbi jobb volt” érvet, vagy éppen az „ez már unalmas, valami új kell” ellenérvet. A vita örök, heves, ráadásul sok tekintetben izgalmas, amiből ugyan messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, de legalább ütköztetjük azokat a bizonyos érveket.

És a mester A mobil című könyve a legjobb példa erre a megosztottságra. Ugyanis ritkán találkozni olyan eltérő, egymásnak teljesen ellentmondó rajongói értékelésekkel, mint ami ezt a történetet övezi. Egyesek az egekbe magasztalják, mások SK egyik nagy melléfogásának tartják – és az igazán furcsa a dologban az, hogy a véleményüket az olvasók (bármelyik szélsőségbe essenek is) többségében abszolút jogosnak tűnő érvekkel és indokokkal tudják alátámasztani.

De ha jobban belegondolunk, milyen elemekkel dolgozik a könyv, hamar megértjük, miből is táplálkozhat ez a nagy ellentmondás. Elvégre King a mostanra teljesen elcsépeltnek tűnő zombis nonszenszet tálalta fel nekünk – amiben végül egyetlen árva zombival sem találkozunk. A túlélőhorror klasszikus elemeit használja – viszont a szereplők időnként aktívan alakítják a cselekmény és a világ eseményeit (ami alapvetően nem megszokott ebben a műfajban), máskor meg bántóan passzív semmittevések közepette sodródnak az árral. King a klasszikus értelemben vett agyatlan tucatellenfeleket használja ellenségként – akik idővel átalakulnak valami teljesen szokatlan és különös teremtményekké. A végét pedig a szerző tudatosan hagyja teljesen nyitottan, teret adva a spekulációknak és alaptalan következtetéseknek.

SK tehát amennyire csak lehetett, igyekezett a saját ízlése szerint összerakni a Mobilt. Ezzel pedig felrúgott egy sor íratlan szabályt, valamint könnyed fricskát mutatott az előzetes olvasói elvárásoknak. Ugyanazt a történetet olvassuk, amit már számtalanszor annak előtte – mégis minden kicsit más és szokatlan. Egyeseknek pedig mindez tetszik, mások viszont egyáltalán nem rajonganak a dolgok ilyen jellegű tálalásáért. Épp ezért hiteles mindkét oldal véleménye, amikor a könyvről beszélnek.

De nézzük, mivel is állunk szemben. A Mobil főszereplője Clayton Riddell, aki Bostonban próbálja nyélbe ütni első képregényének kiadását. Ám a történet hamar (szó szerint az első néhány oldal után) sötét fordulatot vesz: valamiféle jel indul útjára a mobilhálózatokon, amitől a telefont használók átváltoznak agyatlan, agresszív, vérengző fenevadakká, és elkezdenek öldökölni. Hősünknek – nagy szerencséjére – nincsen telefonja, így elkerüli a mobil-apokalipszis első és egyben legnyilvánvalóbb hatását. Ám egy zsúfolt nagyváros kellős közepén, tomboló őrültek közepette a túlélés egyáltalán nem gyerekjáték, ráadásul művészünk minden áron haza szeretne jutni a fiához, aki viszont egy állammal odébb tartózkodik. A káosz és világvége közepette aztán maga köré gyűjti Tomot és Alice-t, akik hozzá hasonlóan mobilmentesek, és akik jobb dolguk nem lévén vele tartanak a hazafelé vezető hosszú út során. Menet közben aztán újabb túlélőkkel hozza össze őket a sors, és nem mellékesen egyre többet derítenek fel a sorscsapás hátteréről és tényleges hatásairól is.

A történet tehát úgy indul és úgy épül fel, ahogyan a többi, hasonló kategóriás kaland. Az első szakasz (amíg hőseink a városban tartózkodnak, illetve amíg kijutnak onnan) kimondottan szórakoztató és érdekes. A mobiloktól bekattant emberek nem válnak élőhalottá, nincsenek ténylegesen zombik a történetben, viszont technikailag nehéz különbséget tenni köztük és a „valódi” élőhalottak között. És nincs is értelme, hiszen a koncepción lényegében ez semmit nem változtat – menekülj, szerezz fegyvert és felszerelést, öld meg, amelyik közel jön, haladj a következő helyszínre. Egyszerű, de nagyszerű formula, ami SK kezében is egészen kellemesen működik, és ami talán az egyedüli ok, amiért az ilyen jellegű sztorik nem mentek ki a divatból évekkel ezelőtt.

És eleinte ugyanez az elismerés kijár a főszereplőgárdának is. Clay nem egy idegesítő, nyávogó, teszetosza, semmihaszna karakter, aki csak azért van ott, hogy az ő szemén keresztül találkozzunk a cselekménnyel. Persze azért arról sincs szó, hogy szuperhős lenne. Inkább gondoljunk egy olyan valakire, aki többé-kevésbé úgy viselkedik, ahogyan egy ilyen extrém helyzetben talán viselkedik az ember, és akinek a motivációi érthetőek. Aztán ott van Tom McCourt, aki a hűséges barát szerepét tölti be a történetben, és akit King kimondottan szimpatikusra és szerethetőre próbált formázni. Mindig ott van és mindig segít, ha kell, megbízhatóságával pedig remekül kiegészíti a főszereplő időnként előtörő érzelmi hullámzásait. Végezetül a fiatal Alice Maxwell hivatott szimbolizálni azt a figurát, akit az apokalipszis megfosztott a jelentől és az élhető jövőtől, és akit az események okozta trauma egyértelműen a legmélyebben érint.

Ám a sok szempontból jó kezdet hamarosan átvált középszerű, vagy még inkább semmitmondó események sorozatává. Clay szeme előtt kizárólag a fia testi épsége lebeg – amivel viszont az a baj, hogy az olvasó nem ismeri a kölköt, nem tud róla semmit, hiszen személyesen egyszer sem találkoztunk vele. Ebből kifolyólag egy ponton túl elég nehéz aggódni egy számunkra teljesen ismeretlen, mellékes, jelentéktelen karakter miatt, a mentőakció sikere pedig így hamar totálisan érdektelenné válik.

A főszereplő trió pedig ugyanilyen varázsütésre alakul át érdekesből teljesen egyforma, semmitmondó alakokká. Olyannyira elveszítik a jellemzőiket és tulajdonságaikat, hogy ha felcserélnénk a szövegben azt, éppen ki beszél, aligha tűnne fel bárkinek is a változtatás. Clay és Tom lényegében ikrekké válnak, Alice pedig egy ponton felnő hozzájuk, elveszíti tini énjét és ezzel együtt személyisége jelentős részét is. Holott az ilyen túlélős mesékben épp attól válik minden érdekessé, ha egymástól eltérő, ellentmondó morális álláspontok ütköznek, majd a végkifejletet szem előtt tartva meglátjuk, mi volt helyes és mi volt katasztrofális döntés az adott szituációban. Itt ellenben mindenkinek egy rugóra jár az agya, nincsenek komoly erkölcsi válságok vagy dilemmák. E sorok írója szerint ez pedig elég komoly hibának számít.

A történet vége felé pedig jóformán a semmiből a nyakunkba kapunk néhány új karaktert, akikből aztán végképp hiányzik a személyiség minden szikrája. Jelenlétük nem sokat ad hozzá a cselekményhez, sőt, különösebben nem is hiányoznának, ha éppenséggel nem lennének ott. És akkor még egyetlen szót sem szóltunk Jordanról, az ifjú titánról, aki pusztán azért, mert életében látott már számítógépet, varázsütésre képes kikövetkeztetni, mi miért történt, mi lehetett az a bizonyos jel, és mik állhatnak a dolgok hátterében. King a Mobilt 2006-ban írta, de azért ez még majd' tíz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest is hajmeresztően szeleburdi megoldásnak tűnik. Igaz, a karakter sokszor találgat – de ezek a találgatások mindig betalálnak és helyesnek bizonyulnak, ami összhatásában nem tesz jót a hihetőségnek.

Egy másik hiányosság maga a történet antagonistája. A Mobil esetében ne is számítsunk Randall Flagg-szintű királyságra! Nem, itt be kell érnünk a mobil-zombik kaptártudatának kivetülésével, a Rongyos Emberrel, vagy más néven a Harvard Igazgatójával, aki se nem érdekes, se nem ijesztő, se nem titokzatos. Ott van, néha feltűnik, időnként bosszantja a szereplőinket, máskor meg valamiért segít nekik rendezni egy bizonyos tartozást, de igazából ő sem ad hozzá sokat az összképhez. Nagy kár!

Jó hír viszont, hogy amint korábban már említettem, szereplőgárdánk időnként a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és komolyan odacsap a hordányi rosszcsontnak. Ez mindenképpen egy üdvös és szimpatikus elem volt, amire sajnos nagyon ritkán találunk példát más túlélőhorror történetekben. Az már más tészta, hogy a későbbi problémáik jelentős részét pont annak köszönhetik, hogy aktiválták magukat a kellő időpontban, de végső soron ez legyen hőseink problémája, mi pedig élvezzük nyugodtan azt a furcsaságot, hogy valakik tudatosan alakítják a cselekményt.

Ám ha már a telefon-zombiknál tartunk, említsük meg, hogy King a klasszikus formátumot ötvözte a saját sci-fi elképzeléseivel és „technológiai veszedelem” látomásával, aminek hála igencsak furcsa szerzetekkel fogunk találkozni. Az, hogy szellemi képességek nélkül kialakul egyfajta kaptártudatuk, önmagában nem egy újszerű elképzelés, de nem is egy elcsépelt formula, így működik a dolog. Viszont a horda különféle mentális bűvészkedéseire, akaratátvitelére, telepátiájára és levitációs képességeire azért már én is felhúztam a szemöldököm. Kicsit talán mindez már erős. Több a kelleténél. Túllő a célon. Mások viszont talán pont ezt fogják élvezni, ki tudja?!

Azaz A mobil tényleg az egyik legmegosztóbb könyv, amit King valaha is alkotott, épp ezért képtelenség megmondani, ki hogyan fog reagálni rá olvasás közben. Jómagam többször kedveltem, mint utáltam, ami végeredményben jó dolog. Viszont azokat a részeket, amiket nem szerettem, azokat NAGYON nem szerettem, és ez némiképp elgondolkodtató. A túlélős, zombis műfaj kedvelőinek biztosan újat mutat – de hogy ez kinek lesz az ínyére, azzal kapcsolatban még csak találgatni sem merek. A King rajongók pedig így is, úgy is elolvassák/olvasták, tehát az ő meggyőzésük vagy elriasztásuk eleve lehetetlen feladat.

Ó, és elvileg idén érkezik a filmes feldolgozás, amiről már most tudni, hogy egyéb dolgok mellett a történet végét is teljesen átdolgozza. Kíváncsian, bár némi jogosnak tűnő aggodalommal várjuk azt is!