Stephen King - A mobil

Az olvasótábor előszeretettel vitázik azon, vajon Stephen King régebbi és újabb regényei milyen elbírálás alá essenek. És bizony valóban érdemes foglalkozni a kérdéssel, ha másért nem is, legalább azért, hogy előrángassuk a jó öreg „a korábbi jobb volt” érvet, vagy éppen az „ez már unalmas, valami új kell” ellenérvet. A vita örök, heves, ráadásul sok tekintetben izgalmas, amiből ugyan messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, de legalább ütköztetjük azokat a bizonyos érveket.

És a mester A mobil című könyve a legjobb példa erre a megosztottságra. Ugyanis ritkán találkozni olyan eltérő, egymásnak teljesen ellentmondó rajongói értékelésekkel, mint ami ezt a történetet övezi. Egyesek az egekbe magasztalják, mások SK egyik nagy melléfogásának tartják – és az igazán furcsa a dologban az, hogy a véleményüket az olvasók (bármelyik szélsőségbe essenek is) többségében abszolút jogosnak tűnő érvekkel és indokokkal tudják alátámasztani.

De ha jobban belegondolunk, milyen elemekkel dolgozik a könyv, hamar megértjük, miből is táplálkozhat ez a nagy ellentmondás. Elvégre King a mostanra teljesen elcsépeltnek tűnő zombis nonszenszet tálalta fel nekünk – amiben végül egyetlen árva zombival sem találkozunk. A túlélőhorror klasszikus elemeit használja – viszont a szereplők időnként aktívan alakítják a cselekmény és a világ eseményeit (ami alapvetően nem megszokott ebben a műfajban), máskor meg bántóan passzív semmittevések közepette sodródnak az árral. King a klasszikus értelemben vett agyatlan tucatellenfeleket használja ellenségként – akik idővel átalakulnak valami teljesen szokatlan és különös teremtményekké. A végét pedig a szerző tudatosan hagyja teljesen nyitottan, teret adva a spekulációknak és alaptalan következtetéseknek.

SK tehát amennyire csak lehetett, igyekezett a saját ízlése szerint összerakni a Mobilt. Ezzel pedig felrúgott egy sor íratlan szabályt, valamint könnyed fricskát mutatott az előzetes olvasói elvárásoknak. Ugyanazt a történetet olvassuk, amit már számtalanszor annak előtte – mégis minden kicsit más és szokatlan. Egyeseknek pedig mindez tetszik, mások viszont egyáltalán nem rajonganak a dolgok ilyen jellegű tálalásáért. Épp ezért hiteles mindkét oldal véleménye, amikor a könyvről beszélnek.

De nézzük, mivel is állunk szemben. A Mobil főszereplője Clayton Riddell, aki Bostonban próbálja nyélbe ütni első képregényének kiadását. Ám a történet hamar (szó szerint az első néhány oldal után) sötét fordulatot vesz: valamiféle jel indul útjára a mobilhálózatokon, amitől a telefont használók átváltoznak agyatlan, agresszív, vérengző fenevadakká, és elkezdenek öldökölni. Hősünknek – nagy szerencséjére – nincsen telefonja, így elkerüli a mobil-apokalipszis első és egyben legnyilvánvalóbb hatását. Ám egy zsúfolt nagyváros kellős közepén, tomboló őrültek közepette a túlélés egyáltalán nem gyerekjáték, ráadásul művészünk minden áron haza szeretne jutni a fiához, aki viszont egy állammal odébb tartózkodik. A káosz és világvége közepette aztán maga köré gyűjti Tomot és Alice-t, akik hozzá hasonlóan mobilmentesek, és akik jobb dolguk nem lévén vele tartanak a hazafelé vezető hosszú út során. Menet közben aztán újabb túlélőkkel hozza össze őket a sors, és nem mellékesen egyre többet derítenek fel a sorscsapás hátteréről és tényleges hatásairól is.

A történet tehát úgy indul és úgy épül fel, ahogyan a többi, hasonló kategóriás kaland. Az első szakasz (amíg hőseink a városban tartózkodnak, illetve amíg kijutnak onnan) kimondottan szórakoztató és érdekes. A mobiloktól bekattant emberek nem válnak élőhalottá, nincsenek ténylegesen zombik a történetben, viszont technikailag nehéz különbséget tenni köztük és a „valódi” élőhalottak között. És nincs is értelme, hiszen a koncepción lényegében ez semmit nem változtat – menekülj, szerezz fegyvert és felszerelést, öld meg, amelyik közel jön, haladj a következő helyszínre. Egyszerű, de nagyszerű formula, ami SK kezében is egészen kellemesen működik, és ami talán az egyedüli ok, amiért az ilyen jellegű sztorik nem mentek ki a divatból évekkel ezelőtt.

És eleinte ugyanez az elismerés kijár a főszereplőgárdának is. Clay nem egy idegesítő, nyávogó, teszetosza, semmihaszna karakter, aki csak azért van ott, hogy az ő szemén keresztül találkozzunk a cselekménnyel. Persze azért arról sincs szó, hogy szuperhős lenne. Inkább gondoljunk egy olyan valakire, aki többé-kevésbé úgy viselkedik, ahogyan egy ilyen extrém helyzetben talán viselkedik az ember, és akinek a motivációi érthetőek. Aztán ott van Tom McCourt, aki a hűséges barát szerepét tölti be a történetben, és akit King kimondottan szimpatikusra és szerethetőre próbált formázni. Mindig ott van és mindig segít, ha kell, megbízhatóságával pedig remekül kiegészíti a főszereplő időnként előtörő érzelmi hullámzásait. Végezetül a fiatal Alice Maxwell hivatott szimbolizálni azt a figurát, akit az apokalipszis megfosztott a jelentől és az élhető jövőtől, és akit az események okozta trauma egyértelműen a legmélyebben érint.

Ám a sok szempontból jó kezdet hamarosan átvált középszerű, vagy még inkább semmitmondó események sorozatává. Clay szeme előtt kizárólag a fia testi épsége lebeg – amivel viszont az a baj, hogy az olvasó nem ismeri a kölköt, nem tud róla semmit, hiszen személyesen egyszer sem találkoztunk vele. Ebből kifolyólag egy ponton túl elég nehéz aggódni egy számunkra teljesen ismeretlen, mellékes, jelentéktelen karakter miatt, a mentőakció sikere pedig így hamar totálisan érdektelenné válik.

A főszereplő trió pedig ugyanilyen varázsütésre alakul át érdekesből teljesen egyforma, semmitmondó alakokká. Olyannyira elveszítik a jellemzőiket és tulajdonságaikat, hogy ha felcserélnénk a szövegben azt, éppen ki beszél, aligha tűnne fel bárkinek is a változtatás. Clay és Tom lényegében ikrekké válnak, Alice pedig egy ponton felnő hozzájuk, elveszíti tini énjét és ezzel együtt személyisége jelentős részét is. Holott az ilyen túlélős mesékben épp attól válik minden érdekessé, ha egymástól eltérő, ellentmondó morális álláspontok ütköznek, majd a végkifejletet szem előtt tartva meglátjuk, mi volt helyes és mi volt katasztrofális döntés az adott szituációban. Itt ellenben mindenkinek egy rugóra jár az agya, nincsenek komoly erkölcsi válságok vagy dilemmák. E sorok írója szerint ez pedig elég komoly hibának számít.

A történet vége felé pedig jóformán a semmiből a nyakunkba kapunk néhány új karaktert, akikből aztán végképp hiányzik a személyiség minden szikrája. Jelenlétük nem sokat ad hozzá a cselekményhez, sőt, különösebben nem is hiányoznának, ha éppenséggel nem lennének ott. És akkor még egyetlen szót sem szóltunk Jordanról, az ifjú titánról, aki pusztán azért, mert életében látott már számítógépet, varázsütésre képes kikövetkeztetni, mi miért történt, mi lehetett az a bizonyos jel, és mik állhatnak a dolgok hátterében. King a Mobilt 2006-ban írta, de azért ez még majd' tíz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest is hajmeresztően szeleburdi megoldásnak tűnik. Igaz, a karakter sokszor találgat – de ezek a találgatások mindig betalálnak és helyesnek bizonyulnak, ami összhatásában nem tesz jót a hihetőségnek.

Egy másik hiányosság maga a történet antagonistája. A Mobil esetében ne is számítsunk Randall Flagg-szintű királyságra! Nem, itt be kell érnünk a mobil-zombik kaptártudatának kivetülésével, a Rongyos Emberrel, vagy más néven a Harvard Igazgatójával, aki se nem érdekes, se nem ijesztő, se nem titokzatos. Ott van, néha feltűnik, időnként bosszantja a szereplőinket, máskor meg valamiért segít nekik rendezni egy bizonyos tartozást, de igazából ő sem ad hozzá sokat az összképhez. Nagy kár!

Jó hír viszont, hogy amint korábban már említettem, szereplőgárdánk időnként a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és komolyan odacsap a hordányi rosszcsontnak. Ez mindenképpen egy üdvös és szimpatikus elem volt, amire sajnos nagyon ritkán találunk példát más túlélőhorror történetekben. Az már más tészta, hogy a későbbi problémáik jelentős részét pont annak köszönhetik, hogy aktiválták magukat a kellő időpontban, de végső soron ez legyen hőseink problémája, mi pedig élvezzük nyugodtan azt a furcsaságot, hogy valakik tudatosan alakítják a cselekményt.

Ám ha már a telefon-zombiknál tartunk, említsük meg, hogy King a klasszikus formátumot ötvözte a saját sci-fi elképzeléseivel és „technológiai veszedelem” látomásával, aminek hála igencsak furcsa szerzetekkel fogunk találkozni. Az, hogy szellemi képességek nélkül kialakul egyfajta kaptártudatuk, önmagában nem egy újszerű elképzelés, de nem is egy elcsépelt formula, így működik a dolog. Viszont a horda különféle mentális bűvészkedéseire, akaratátvitelére, telepátiájára és levitációs képességeire azért már én is felhúztam a szemöldököm. Kicsit talán mindez már erős. Több a kelleténél. Túllő a célon. Mások viszont talán pont ezt fogják élvezni, ki tudja?!

Azaz A mobil tényleg az egyik legmegosztóbb könyv, amit King valaha is alkotott, épp ezért képtelenség megmondani, ki hogyan fog reagálni rá olvasás közben. Jómagam többször kedveltem, mint utáltam, ami végeredményben jó dolog. Viszont azokat a részeket, amiket nem szerettem, azokat NAGYON nem szerettem, és ez némiképp elgondolkodtató. A túlélős, zombis műfaj kedvelőinek biztosan újat mutat – de hogy ez kinek lesz az ínyére, azzal kapcsolatban még csak találgatni sem merek. A King rajongók pedig így is, úgy is elolvassák/olvasták, tehát az ő meggyőzésük vagy elriasztásuk eleve lehetetlen feladat.

Ó, és elvileg idén érkezik a filmes feldolgozás, amiről már most tudni, hogy egyéb dolgok mellett a történet végét is teljesen átdolgozza. Kíváncsian, bár némi jogosnak tűnő aggodalommal várjuk azt is!