86. nap: A szörny életre kelt!

Ma részleges napfogyatkozás volt kis hazánk fölött. Budapesten ebből ugyan semmit nem lehetett látni a vastag felhőréteg és a hóesés miatt, de attól még tény, hogy az esemény bekövetkezett. 

Az évezredek során bizonyosan rengeteg népcsoport kapcsolt a ritka égi tüneményhez misztikus babonákat, mások a természetfeletti erők megnyilvánulásának ékes bizonyítékát, vagy épp istenségek és démoni teremtmények hatalmának kiteljesedését vélték felfedezni benne. Az biztos, hogy egykoron rettenetes hatása lehetett az emberekre; a boszorkányság és a varázslat idejében még a legbátrabb haramiák is alighanem keresztet vetettek, s legendák, mendemondák, történetek keringtek arról, milyen pokoli rémek léphetnek át a mi ártatlan, törékeny világunkba egy-egy napfogyatkozás alkalmával. 

E régi, szép időket felelevenítve én is bemutatnék egy gyönyörűséget, amelyre pont a csillagászati kuriózum ideje alatt bukkantam. Igazi cukormázas tündi-bündi a kis drága!

Nem csalás, nem ámítás, ez egy Hell Pit Abomination! Lenyűgöző! S bár a napfogyatkozás ideje alatt született (meg bennem a gondolat, hogy be kéne egyet szereznem), a világra csupán január 15-én fogja betenni pokoli lábait, hiszen akkortól lesz kapható a boltokban. 

A Games Workshop ezzel a figurával ismét magasra tette a lécet, és már előre dörzsölöm a mancsom, mekkora élmény lesz ezt (persze némileg lebutított formában) ráereszteni egy túlbuzgó Mordheim csapatra! 

*Ide most kéretik mennydörgést és villámcsapást képzelni, no és persze a napfogyatkozást! Így teljes a borzongató élmény!*

85. nap: Antifocista

Mikor nekikezdtem ennek a blognak, voltak bizonyos irányelveim. Ilyen volt, példának okáért az, hogy igyekszem távol tartani magam olyan dolgok szidásától, amelyekkel kapcsolatban másutt már kifejeztem egyértelmű nemtetszésemet. Ám ma meg kell szegnem ezt a fogadalmat, bármennyire nincs ez ínyemre.

Délután volt szerencsém egy ideig kispályás focit nézni valamelyik tematikus csatornán. Egy rendkívül látványos, szórakoztató, érdekes és izgalmas sportágról van szó... ami így gyakorlatilag mindenben szöges ellentétben áll a nagytestvérrel. 

Ezért nyilván kapni fogok hideget-meleget mindenkitől, de véleményem szerint nincs még egy olyan sportág,  ami annyira fordítottan arányos minőség kontra überhype mutatókkal rendelkezik, mint az európai foci. Hogy ez ne csak egyszerű, fröcsögős, haraggal és bosszúsággal átitatott bejegyzés legyen, mint amilyenre eredetileg készültem, inkább tételesen, pontról pontra mutatnám be az aggályaimat, amelyek felmerültek bennem, miután végignéztem, miképp lehet normálisan is játszani ezt a sportot.

1. A csere. Ugyan miért van az a szabály, hogy egy meccsen csupán hármat lehet cserélni? Most az a cél, hogy a végső sípszóra mindkét csapat játékosai hullafáradtak legyenek, így percről percre lassuljon a játék, unalomba fulladjon az egész buli? Ezen kívül csak a síugrásban tapasztalható, hogy az egyre nagyobb és látványosabb ugrások elérését a bírók kívülről próbálják megakadályozni azzal, hogy a beülőt egyre lejjebb viszik. De nekik legalább ott van az az érvük, hogy ezzel próbálják a versenyzők testi épségét óvni. Vajon mi erre az érv a fociban? Mi a fenéért nem lehet rendesen cserélni? 

2. A les. Bármennyit is keresgélnék, nehezen tudnék ennél ostobább szabályt találni, legyen szó bármilyen sportról (na jó, például hülyeség, hogy a női műkorcsolyát ruhában kell űzni, de az más tészta). Ez egyetlen dologra jó, hogy minél kevesebb gól szülessen, hogy akadályozzák a támadójátékot, hogy lehetőséget adjanak a védekező csapatnak unalmas kifutásokkal meggátolni az ellenfelet szinte mindenben. Arról már nem is beszélve, hogyan magyarázza el ennek a lényegét a férfi annak a bátor asszonyságnak, aki úgy dönt, végigszenvedi az urával azt a 90 percet. Mert az a kevés hölgy, aki még talán meg is érti ennek a lényegét, elmagyarázni, tovább adni már biztosan nem tudja senkinek. Egy régi világ lassú tempójának csökevényes maradványa ez a szabály, nem több, ami fölött alaposan eljárt az idő. 

3. A megállíthatatlan idő. Na jó, ez az, amire tényleg nincs magyarázat. Egyrészt kétszer 45 perc indokolatlanul hosszú. Persze itt jön be a kettes pont (a gólszerzés akadályozása), de attól még tényleg nem értem, mire jó, hogy történjen bár szabálytalankodás, szöglet, kirúgás, tömegbunyó, vulkánkitörés vagy pestisjárvány, azt a rohadt órát semmilyen körülmények között nem lehet megállítani. Egy meccs döntő többségében úgysem történik semmi, halál unalmas passzolgatás az egész, de azzal, hogy nincs timestop, erre még bátorítják is a játékosokat. A dolog akkor kezd igazából nevetséges formát ölteni, amikor valaki véletlenül betalál a másik hálójába, és az egész csapat visszaáll védekezni. Kérdem én: ha azt el tudják érni a szabályokkal, hogy piszok nehéz legyen gólt lőni, miért nem tudnak vagy akarnak kezdeni valamit a pofátlan időhúzással? Ez kinek jó így? 

Erre aztán rátesz egy lapáttal a bíró, aki kedve szerint hosszabbíthat, persze, ott is szigorúan bruttósítva mérik az időt. Azért egy milliárd Eurós ágazatnál legalább annyit elvárhatna a néző, hogy azt tudja, meddig tart az a mérkőzés. 

4. A szimulálás. Örök téma, állandó vitákat képez, mégsem tesz ez ellen senki semmit. Érdekes jelenség, ahogyan az évtizedek óta erőnléti edzésekre járó, fitt és egészségbomba ifjak egy érintés vagy egy mezráncigálás után visítva, torkuk szakadtából ordítva hullanak a fűre, mintha legalább is nyílt törésük lenne. Persze, megtehetik, a bíró úgyis mérföldekre van tőlük, a kamut biztos megeszi, a foci meg egyébként is az egyetlen, ahol a cél a teljes és totális sportszerűtlenség. A feladat, hogy a másik sárgát, jó esetben pirosat kapjon, hogy a műesés után jöjjön a szabadrúgás, hogy bár tudom, hogy rólam ment ki a labda, de azért vonyítva reklamálok a játékvezetőnél, hátha az a barom rosszul látta az egészet, és mégis én jövök. Rúgnak, csípnek, aljasul egymásba taposnak a játékosok, és rettentően fel vannak háborodva, amikor ezt valaki meglátja. De ez már a következő pontra tartozik.

5. Alattomosság. Ez a foci legfőbb mozgatórugója, olyan szintig, hogy a nézők már kénytelenek szórványos tapssal jutalmazni, ha az egyik játékos felsegíti a másikat, akinek egyébként fél perccel korábban belebikázott az oldalába, vagy ha visszaadja a csapat a labdát, miután a másik gárdából valakinek kifolyt a szeme, és ezért ki kellett rúgni a játékszert az oldalvonalon túlra. Különben a 4. és az 5. pont kéz a kézben jár egymással, az alattomos megmozdulásokra válaszul érkezik a nagyhalál focipályás megfelelője. Öröm nézni, komolyan mondom. De mindkettőnek elejét lehetne venni, ha akarnák, és ezzel el is értünk a hatos ponthoz.

6. Videobíró. Egy ideje már téma, de mégsem vezetik be. Miért? Mi baj származna abból, ha visszanéznének bizonyos eseteket? És most nem csak azt, hogy vajon az ellenfél stoplija okozott sípcsonttörést, vagy az a fránya végtag magától ment tropára, hanem a lesek és a gólok eldöntésénél is nagy segítségre lenne. A focivébé után is mindenki ezért nyavalygott, aztán mégis maradt minden a régiben. Sokan mondták korábban is, hogy szükség van változtatásra, és mindössze annyi történt, hogy bizonyos meccseken több lett a bíró. Na bumm. Egy kosárlabda mérkőzésen is sok a játékvezető, egy tenyérnyi helyet kell csak szemmel tartaniuk, és mégis alig bírják követni az eseményeket. Itt meg aztán hatványozottan igaz ez az aggály... 

Valahogy az az ember érzése, hogy ezek a pontok mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A döntnökök válasza ezekre legtöbbször az, hogy amennyiben ők átalakítanának egy dolgot, át kellene alakítani vele együtt minden mást is, ami szerintük káros lenne a sportágra nézve. Szerintem meg csak meg kéne nézniük egy kispáylás focimeccset, és rájönnének, hogyan is kéne ezt jól, szórakoztatóan és komolyan csinálni.

Mielőtt a kedves olvasók válogatott szitkokat szórva nekem esnének, kérdeznék valamit. Kérek mindenkit, tegye a szívére a kezét, és úgy válaszoljon rá. Ha mindennemű előélet, előítélet, tapasztalat, gyerekkori szeretet, rajongás, megszokás, meccsélmény nélkül ezt a sportágat így, ahogyan van, ebben a formában bemutatnák a kedves olvasónak, és megkérnék, alkosson róla véleményt, vajon mit mondana róla? Ha életében most először szembesülne a focival, és azzal, hogy ezt a sportot tartják a királynak, hogy ezért rajonganak millióan világszerte, hogy emberek, és olykor egész nemzetek sorsa dől el egy-egy meccsen, miként reagálna?

Nekem úgy, hogy van megfelelő előéletem, előítéleteim, tapasztalatom, gyerekkori... valamim, rajongásom(?), megszokásom, meccsélményem(?!), az a meglátásom, hogy a világ legunalmasabb, legerőszakosabb,  legdurvább, legzavarosabb sportját látom, valahányszor véletlenül meglátom a tévében. És mindezt napi 24 órában a hét minden egyes napján, hónapról hónapra, évről évre megállás nélkül árasztják mindenhonnan. Ha épp nincs hazai bajnoki, jöhet a külföldi. Ha az sincs, legyen egy kis nemzetközi kupa. Ha kifogytunk, akkor a válogatott. És ha tényleg minden kötél szakad, ha valóban elfogytak a közvetíthető meccsek... akkor jöhet a jó sok ismétlés!

84. nap: Ki volt az?!

Akárki is volt, töredelmesen vallja be! A hallgatást ezennel meg kell törni, elég a mellébeszélésből, ideje, hogy fény derüljön a tettes, vagy tettesek kilétére! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! Egy utolsó esélyt adok, hogy a bűnös könnyíthessen a lelkén, és részletes beismerő vallomást tegyen! Legyen annyira vagány, hogy ideáll elém, és megmondja a frankót! Ígérem, e tettét enyhítő körülménynek fogom tekinteni. De végre tudni akarom azt, hogy ki a jófene dobál még az ünnepek alatt is reklámanyagokat a postaládámba!

A kérdésre, s ezt bizton állíthatom, nem a "röplapos" a válasz. Ismétlem, ünnepek alatt, karácsony és újév napján is jön belőlük bőven, marokszámra, kéretlenül. Ilyentájt még a legelszántabb, legvehemensebb szórólapos is szünnapot tart, azaz valaki más lesz a tettes. Ráadásul fontos körülmény lehet az is, hogy egy bizonyos hirdetést több példányban is megkapok, egymást követő napokon, teljesen véletlenszerűen. Ugyan mi oka lenne egy jó szórólapgurunak meglátogatnia ugyanazt a kapualjat többször egy huzamban? Hisz minden alakalommal kész tortúra neki, mire végre átjut a kaputelefonos beugrón, és szétszórhatja a bádogkalitkákba a legeslegolcsóbb pizza, szinte ingyen házhoz érkező, évszázados tapasztalatokkal rendelkező vízvezetékszerelő és hiperszuperül modern fénymásolószalon elérhetőségét. A hirdetőknek is a mennyiség a fontos, nem pedig a minőség, azaz jobb, ha többen kapnak egy lapocskát annál, mintha tucatnyi hirdetés bombázna egyetlen delikvenst. 

Akkor hát nincs mese, valaki (vagy valakik) a házból döntenek úgy, hogy egyszerűbb bedobni a saját röplapjaikat egy másik lakó postaládájába, jelesül az enyémbe. Vajon puszta jóindulatból teszik mindezt? Úgy vélik, engem talán majd érdekel az, ami őket annyira nem hozza lázba? Vagy könnyebb már ott helyben megszabadulni a fölösleges cetliktől ahelyett, hogy három méterrel odébb vonszolnák magukat, és kidobnák a szemetet a kukába? 

A kérdés nyilván fölösleges, a választ mindenki tudja, így vizslató szemünket vessük inkább abba az irányba, ahol érdekesebb dolgokat vélhetünk felfedezni. Hiába zártuk ki a röplapost, a dilemma attól még nem változott. Ki a tettes? Ki a lusta? Ki a bunkó? 

Könnyű lenne kideríteni. Egyszerűen csak ujjlenyomatot kéne venni a szórólapokról, és összehasonlítani őket a ház lakóival. A módszer gyakorlatilag 100 százalék, hogy sikerre vinne. Csak annyi a bibi, hogy nem tudom, hogyan vegyek ujjlenyomatot, de még ha tudnám, akkor sem állna módomban összehasonlítani azt bárkiével is. Kézenfekvő megoldás tehát törölve.

A "B" terv egy figyelőkamerás rendszer lenne, ami megfelelő pozícióba állítva megdönthetetlen bizonyítékkal szolgálna. A gond csak az, hogy piszok drága lenne. Arról már nem is beszélve, mennyire gyanúsan festene, ha felvevőkkel pásztáznám éjt nappallá téve a földszintet. Ha mindenhonnan lencsék merednének a tettesre, az biztosan felhagyna gonosz cselekedeteivel. Ha jobban belegondolok, ez, bizonyos szempontból eredményes lenne, hiszen megszüntetné a kelleténél több reklámanyag érkezését. Ugyanakkor a gazfickó is megúszná a büntetést szörnyű tette után, így nem elégedhetek meg ezzel sem. Valakinek, ezért, lakolnia kell, és ebből nem engedhetek egy fikarcnyit sem!

Sajnos egy ilyen atrocitást egyedül tettenéréssel tudnék leleplezni, ami pedig pusztán a szerencsén múlik. Számomra ez nem elég, alternatív megoldást kell hát kidolgoznom. Hogy mi lesz az, még nem tudom, de az biztos, hogy amint kézre kerül az elkövető, bosszúm rettenetes erővel fog rá lesújtani! Addig tömöm majd szeméttel a ládáját, amíg visítva nem borul előttem térdre és kér heves imádságok közepette bocsánatot. Amitől, ugyebár, megkímélhette volna magát, ha e bejegyzés elején olvasható felszólításra megjött volna a józan esze, és önként jelentkezik. 

De most már késő! Eljátszotta az utolsó esélyét! Megtorlom az engem ért sérelmet, és haragom szörnyű lesz! Nincs menekvés! Nincs irgalom! Nincs kegyelem! Isten óvja bűnös lelkét az unatkozó ember bosszújától!

83. nap: Tanulság egy csöndes napon

Furcsa, de igaz: minden év legcsöndesebb, legnyugodtabb napja a legelső. A szilveszteri éjszakától eltérően, amely trombitaszótól, rakétáktól, petárdáktól és ezek járulékos kísérőitől, a mentőautók szirénájától hangos, elsején minden visszafogott és békés. A hajnalig tartó mulatozásnak vége, az ünneplők hazatértek, hogy kipihenjék a pezsgő és a dínom-dánom okozta fáradtságot, csupán a nagyobb terek és főbb utak szeméthegyei árulkodnak arról, hogy előző este óriási buli tombolt mindenfelé.

Ilyenkor érdemes elindulni egy kicsit sétálni. Megtapasztalni, milyen hangulatos is tud lenni a város, elmélkedni az éjszakáról maradt romhalmazok és lerobbant kezek szükségszerűségéről, vagy egyszerűen csak elgondolkodni az előző esztendő szépségein és bosszúságain. Bizonyára mindenkinek kijutott mindkettőből, a szerencsésebbeknek az előbbiből valamivel tetemesebb mennyiség, a többségnek pedig maradt a többi. Forgalom ilyentájt gyakorlatilag nincs, szinte csak turistákat és kómából eszmélő fiatalokat láthatunk mindenfelé.  No, és persze hozzám hasonló magányos vándorokat, akiknek nincs jobb dolguk, mint a hidegben is a kihalt utcákat járniuk. 

Nehezen indul be az élet, mintha december utolsó napja valóban valaminek a végét jelentette volna, és most a világra várna a feladat, hogy a tűzijátékok és konfettik hamvaiból újra életre keltse saját magát. Ilyenkor még sokan nem szívesen gondolnak a rájuk váró feladatokra, kihívásokra, nehézségekre, hiszen ez a nap még ugyanúgy az ünnep elmaradhatatlan része, mint ahogyan a meredek emelkedőt követi a végtelen szakadék. És ezzel jómagam is így vagyok; a hétvége csak az enyém, kizárom a külvilágot, legfeljebb csupán kívülállóként szemlélődöm a néptelen utcákat járva. 

De ez nem tarthat vissza attól, hogy egy nyugodt pillanatban levonjam az óévre vonatkozó tanulságokat. Pontosabban inkább idéznék egy remek kis mondást a Nevem Senki című fimből, amit meglehetősen helyénvalónak érzek 2010-re vonatkozóan. Nem szó szerint, de valahogy így szól: egy tehén rácsinál egy reszkető, fázó madárkára, hogy melegen tartsa. De arra jár egy prérifarkas, és felzabálja a madarat. A tanulság: nem biztos, hogy rosszat akar az, aki a fejedre tojik, és nem biztos, hogy jót akar, aki kihúz a szarból. De ha már valaki nyakig ül a trágyában, az jobb, ha befogja a száját!

Nos, ezúton kívánok tanulságokban és érdekességekben gazdag új esztendőt mindenkinek!

82. nap: Az Év Játéka - Végeredmény

Elérkeztünk hát az esztendő utolsó napjához, így ideje, hogy ígéretemhez híven kihirdessem mindenki előtt az Év Játéka cím győztesét! 

Ahogyan arra előzetesen számítottam, a legnagyobb csata a bronzéremért folyt; erre három cím volt esélyes, míg az aranyérem sorsáról két nagyszerű játék párharca volt hivatott dönteni. A végleges sorrendet vállalom bárki előtt, bár tisztában vagyok vele, hogy sokan hiányoltak a jelöltek közül címeket, amelyek szerintük odakívánkoztak volna. Ez teljesen rendben van így, érthető, ha egyesek nem értik, egy Call of Duty, Starcraft II., Assassin's Creed: Brotherhood vagy éppen egy WOW Cataclysm miért nincs a listán. 

A válasz egyszerű: ez nem egy népszerűségi verseny, ami figyelembe venné az eladási statisztikákat, hanem egy teljesen szubjektív válogatás, a saját szempontjaim alapján. Mindenki legyen szíves így kezelni a dolgot!

5. helyezett: Fable III.

Remek játék, kiváló szórakozás, ráadásul valamennyi korosztály számára befogadható és értékelhető. Egyszerre könnyed és véresen komoly fő története példaként szolgálhat a jövő fejlesztői számára, a fantasy-steam punk műfaj keveredése szintúgy. 

Ugyanakkor ezzel ki is merített mindent. Nem sandbox, hanem csak majdnem sandbox, a sztori viszont ehhez képest sok helyen laza, kevésbé központi ahhoz képest, mint amennyire az szükséges lenne. A poénok hol ülnek, hol nagyon mellétrafálnak, a grafika nem túl penge, és a játék olykor tényleg lesüllyed egy egyszerű hack'n slash szintre, ami szintén alaposan csökkenti az egyébként kellemes játékélményt. 

Azért szégyenkezni így sincs oka a Peter Molyneux fejéből kipattant frencsájz harmadik epizódjának. Az esztendő ötödik legjobb játéka címe így is az övé, és ezzel rengeteg, komoly versenytársat szorított maga mögé. 

87%

4. helyezett: The Saboteur

Mondhatni, hogy egy laza szoft csíttel került fel a listára, hiszen a Saboteur 2009-ben jelent meg, én mégis engedtem indulni az idei versenyben. De jó okom volt erre, hiszen a játék nagyszerű, az elejétől a végéig. Hangulatos, korhű Párizs, a megszállás feszültségét szinte tapintani lehet a levegőben, s mindeközben a magányos hős vívja elkeseredett, reménytelen harcát a túlerő ellen. A történet, a cselekmény elfogadható, a látvány kellemes, a bejárható tér, a várossal és a környező vidékkel épp megfelelő. Az ellen likvidálására szolgáló eszközök kielégítőek, a fegyverekből pont elég van, az akcióból szintúgy. Stabil, minden létező szempontból nézve, így fogást találnom rajta szinte lehetetlen volt. Egyedül talán annyi, hogy a kelleténél kicsit könnyebb, mint az elvárható lenne, de ezt képes ellensúlyozni azzal, hogy valóban a játékos módszerein múlik, mennyire nehezíti meg magának az életet a tisztelt szabotőr.

Ám a játék legnagyobb erénye, a minden részletre kiterjedő, megbízható minőségi színvonala egyszerre a hátránya is. Mert bár mindenhol az átlag fölöttit hozza, de kimagasló mutatókat nem tudott villantani egyetlen kategóriában sem. Valamennyi kérdéses szempont mellé oda lehet biggyeszteni a zöld pipát, de a húha, ejha, nohát szintet sehol nem képes megütni. Talán ebben a játékban valóban ennyi van. És ez idén kevés volt a bronzérem megszerzéséhez.

89%

3. helyezett: Red Dead Redemption

Kijelenthetjük: jelenleg a Red Dead Redemption a sandbox műfaj koronázatlan királya! Óriási, csodálatos vadnyugati táj, revolverhősök, gonosztevők, banditák, kocsmai bunyók minden mennyiségben a Rockstar prezentálásában. Akik belevágnak a játékba, bizton számíthatnak sok hangulatos küldetésre, és a feladatok közti szünetben sok vidám pillanatra. Hogy ez egy gondtalan vadászatot, vagy pár útonálló szitává lövését jelenti, azt a játékos vérmérsékletére bízhatjuk, az azonban biztos, hogy unatkozni nem könnyű a játék során, bármennyire is szeretné ezt is kipróbálni az ember.

Technikailag tökéletes, az atmoszféra lenyűgöző, a harc gyors, pörgős és élvezetes, és érdemes minden pillanatban észnél lennünk, nehogy meglepjen minket egy bozótban rejtőző puma, vagy épp egy bajba jutott hölgynek álcázott lótolvaj. Van itt szerencse- és ügyességi játék, párbaj a főutca kellős közepén, vonatrablás, meg bármi, amihez a kedves játékosnak épp kedve szottyan. Ráadásul a történet befejezése után sem kell szögre akasztanunk a pisztolyunkat, hiszen vár ránk a nagyvilág, ráadásul a közelmúltban megjelent a kiegészítő is, az Undead Nightmare, ami újabb küldetésekkel és egy élőhalott invázióval bővíti az egyébként is lenyűgöző játékélményt. Az RDR egyetlen, és talán döntő hibája az, hogy nem jelent meg PC-n, csupán konzolon, ami miatt sokan csalódtak a fejlesztőkben. Ám mindezeken túl, más körülmények között semmi nem vehette volna el tőle az általam odaítélt Év Játéka címet. De szerencsétlenségére csupán a bronzérem jutott osztályrészéül, köszönhetően két olyan címnek, amely 2010-ben jöttek, láttak, és taroltak!

93%

2. helyezett: Alan Wake

Egy pszichológiai akció-thriller - jelentsen az bármit is - vitte el idén az ezüstérmet, pedig korántsem hibátlan a kérdéses játék. Hosszú évek fejlesztése, az eredetileg beígért sandbox stílus sutba dobása, az XBox 360-as exkluzív megjelenés, és a felturbózott elvárások kereszttüzében talán mindenki többet várt annál, mint amit a Remedy képes volt letenni az asztalra. A játékosok egyértelműen két táborra oszlottak, volt, aki az egekig magasztalta a rémálmokkal küszködő író kalandjait, mások viszont igen hevesen fejezték ki nemtetszésüket. Azzal, hogy az Alan Wake nálam az év második legjobb játéka lett, sejthető, melyik csoportba is tartozom.

Mert eddig gyakorlatilag soha nem találkoztam olyan játékkal, ami ennyire brutálisan jó hangulatot volt képes teremteni a tévéképernyőn keresztül. Magával ragadó, párját ritkító élményben volt részem általa, és ami a legfurcsább, a következő öt végigjátszás alatt is, ami villámgyorsan követte az elsőt. A harcrendszer különleges, hiszen minden ellenséges lényről először zseblámpánkkal (vagy bármely más világító eszközzel) kell "leolvasztani" az őket átitató sötétséget, hogy aztán telepumpálhassuk a delikvenseket ólommal. Sűrű, sötét erdőségekben és elhagyatott bányásztelepeken visz keresztül a főhősünk útja, aki az ébrenlét és álom határán mozogva próbálja megfejteni a természetfeletti különböző félelmetes megnyilvánulásait. 

Számomra mégis az adja meg Alan kalandozásainak savát és borsát, ahogyan ezt a fejlesztők a játékosnak prezentálják; összetett, bonyolult hermeneutikai rendszerek szövedékén át a valóság és a képzelet megfejtése nem olyan egyszerű. Az, hogy vajon mi álmodunk, vagy minket álmodnak, szintén olyan kérdés, amire - nagyon helyesen - nem kapunk egyértelmű válaszokat. Mindeközben pedig minden megtett lépésért keményen meg kell küzdenünk, hiszen a sötétségben újabb, rettenetes lények rejtőzködnek, akik csak arra várnak, hogy utunkat állják. 

Ezüstérem, megérdemelten, egyértelműen. Ha hosszabb lett volna, talán több esélye lett volna az aranyéremre is. De így sincs oka szégyenkezni!

94%

1. helyezett: Mass Effect 2

A Bioware csodát tett, méghozzá nem is kicsit! A Mass Effect első része után, a folytatás fejlesztése közben kaptak a rajongóktól hideget-meleget az RPG elemek drasztikus csökkentése és a felszerelés variálhatóságának minimalizálása miatt. Ráadásul úgy tűnt, a játék sokkal inkább akció, sem mint szerepjáték lesz, csupán azért, hogy konkurense legyen a Gears of War sorozatnak. Ám, mint eddig oly sokszor, a Bioware bebizonyította, ki a király, és olyan játékot készített, ami valóban párját ritkítóan nagyszerűre sikeredett. 

Tény, hogy a shooter elemek száma nőtt. Ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy a fejlesztők ennek köszönhetően kiküszöbölték azokat az apró, de bosszantó hibákat, amelyek az első részben gyakran felbukkantak. A fedezékrendszert tökéletesítették, a célzás immár nem a statisztikáinkon, hanem az irányzékon múlik, és a fegyverek túlmelegedése helyett visszatértek az egyszerű tárcsere megoldáshoz. 

Ám a harcrendszer pofozgatásán (és sokak szerint egyszerűsítésén) túl óriási figyelmet és energiát fordítottak ezúttal arra, hogy a csapattársak, akik az emberiség megmentésében majd a segítségünkre lesznek, olyan páratlanul részletgazdag személyiséget kapjanak, amivel a játékos egy csapásra megkedveli őket. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a főküldetés mellett segítsünk bajtársaink személyes ügyeit is elrendezni, legtöbbször mindenféle durva eszközök és heves fegyverropogás közepette. Ha ez sikerül, az eddig morcos, barátságtalan, unatkozó figurák hűségesen követni fognak minket az űr legmélyebb bugyraiba is, amire szükségünk is lesz, ha túl akarjuk élni a végső bevetést.

A Mass Effect 2 a legjobb sci-fi játék, amivel valaha is játszottam és bátran kijelentem, hogy a legjobb játék, ami 2010-ben megjelent. Ha hibát keresgélnék benne, egyedül a néhol unalmas nyersanyagbányászatot tudnám kiemelni, ami eléggé időigényes, ráadásul csak arra jó, hogy a bolygószkennelések után a különböző nehézfémekből és gázokból megvegyünk pár fejlesztést a hajónkra, a fegyvereink erejének növelésére, illetve más egyéb, kisebb haszonnal kecsegtető apróságra. Továbbá a talaj textúrája néha csúnya... és ennyi. Semmi, de semmi más negatívum nincs, amit fel tudnék hozni a játék ellen! Briliáns mestermunka, ezen nincs mit szépíteni. Megérdemelten nyerte el nálam az Év Játéka címet!

98%

És a nyertes bizony nem maradhat díj nélkül! A jutalom pedig mi más lehetne, mint az, hogy újrajátszom!  A Mass Effect 2 esetében ez lesz az ötödik alkalom! Tartalmas szórakozásnak nézek elébe, az kétségtelen!

81. nap: Leárazások

Mindenki tisztában van vele, hogy a boltok legalább akkora forgalmat könyvelhetnek el a karácsonyi ünnepek után, mint az azt megelőző bevásárlódömping alatt. Ennek pedig a különböző leértékelések az okai. Azt hiszem, nem lövök túlzottan mellé, ha feltételezem: sokan eleve úgy bonyolítják le az ajándékozás sokszor hálátlan és energiaigényes tevékenységét, hogy karácsonyra vesznek a szeretteiknek valami apróságot, és a nagyobb dolgokkal várnak az újévi leárazásokig. 

A dolgok ilyen jellegű intézése nem túl elegáns, viszont roppant kifizetődő. Ráadásul erre még a nagyobb üzletláncok rá is teszek egy lapáttal, előre tudatják leendő ügyfeleikkel, hogy ne aggódjanak, amennyiben a karácsonyi tumultusban inkább elkerülték az ő portékáikat, hiszen nincs veszve semmi, várják vissza őket sok szeretettel pár nappal később. 

Persze meg lehet érteni a boltokat is. Az ünnepekre alaposan feltöltötték a készleteket, bízva a forgalom fellendülésében és a zsebük dagadásában, ám az élet nem áll meg karácsony  után sem, a raktárak befogadóképessége véges, így lehetőség szerint túl kell adni mindenen, hogy helyet biztosítsanak majd az újdonságoknak. Az árrés így is tetemes, a hasznot bezsebelik, és még a drága vevő is úgy érezheti, okos döntést hozott, és jól járt. Ez, persze, aligha van így, ám az tény, hogy ezekben a napokban is rengeteg új tévé, házimozi, telefon, és még kismillió egyéb fogyasztási cikk talál gazdára.

Ez a fajta leárazás engem soha nem hozott lázba. Viszont számomra sokkal érdekesebb folyamatok zajlanak le az élelmiszerboltokban, ahol most hirtelen minden - illetve majdnem minden - szaloncukor féláron kapható. Sajnos marcipánosat nem találtam sehol - azok vagy elfogytak, vagy ugyanúgy normál áron kaphatók, esetleg félretették őket jövő karácsonyra. Mindazonáltal lehetőségem adódott kipróbálni egy-egy zacskó kókuszosat és vajkaramellásat, mindkettőt a Bonbonetti termékcsoportból. A teszt pedig sikeresen lezárult, mindkettőt fogyasztásra alkalmasnak találtam, bár megjegyezném, szükségesnek érzek néhány újabb íztesztet sürgősen elvégezni, csupán a csomagok tartalmának állandó kontroll alatt tartása végett. Hozzáteszem: kizárólag, egyedül azért, hogy ezeket aztán teljes szívvel, lelkiismereti gubancok nélkül tudjam ajánlani mindenkinek. 

Mindig, mindent, önzetlenül, a kedves olvasókét, ugyebár.

80. nap: Gyertyaláng a sötétben

Immár nyolcvan napja bosszankodom, panaszkodom, kritizálok és nyavalygok mindenen és mindenre, ami olyan szerencsétlen sorsra jut, hogy váratlanul belém botlik a nagyvilágban. Hogy ez sok, vagy kevés, annak eldöntését a kedves Olvasóimra bízom.

De helyénvaló lenne ez így? Ez a feladata, küldetése egy bloggernek? Hogy rávilágítson olyan apró, hétköznapi dolgokra, amelyek fölött sokan átsiklanak, legyen szó bármilyen apró-cseprő, szomorú vagy érzékeny témáról? 

Vagy csak arról van szó, amit oly sokan állítanak, miszerint a rosszról könnyebb beszámolni,  írni, megemlékezni, mint a jóról? És ha ez így van, vajon mi ennek az oka? Félelem, hogy az ember túlságosan kitárja a lelkét a világnak,  ami által gyengének, vagy legalább is sebezhetőnek mutatkozik embertársai előtt? Esetleg a társadalom embertelensége kényszerít rá minket arra, hogy azt a csekélyke kis jót, ami bennünket ér, őrizzük a lelkünk mélyén, vigyázva, nehogy kihunyjon az aprócska láng? Tényleg olyan nehéz dolog találni a világban valamit - bármit, ami van annyira becses, hogy önmagában, értékként kezeljük, és mások előtt is titkoljuk, ha úgy érezzük szükségét?

Ma levelet kaptam. Egy régi, nagyon kedves, messzi barátomtól érkezett. Igazi, kézzel írt, terjedelmes, hamisítatlan, gyönyörű levelet küldött, amiben gratulált a születésnapomhoz, és beszámolt arról, ami az utóbbi néhány hétben, hónapban történt vele. 

A barátommal személyesen soha nem találkoztam. Egy fórumon ismerkedtem meg vele, és akkor Ő még nagyon fiatal volt, szinte még kislány.  Hamar jóban lettünk egymással, és bár azt a bizonyos fórumot mindketten rövid idő elteltével magunk mögött hagytuk, de attól még folyamatosan kapcsolatban maradtunk egymással, hosszú-hosszú leveleket írtunk a másiknak, először kézzel, majd a technika tagadhatatlan előnyeit felismerve, e-mailben. 

Azóta, persze, felnőtt már, lassan készülődik az érettségire, zajlik körülötte a fiatalok nyüzsgő, egyszerre csodálatos és rémisztő élete. A továbbtanulás kényszere is ott kopogtat az ajtaján, és Ő még mindig bizonytalan, mihez is kezdjen az életben. De bármerre is fújjon a szél, rólam, a távoli, ismeretlen ismerősről idén sem feledkezett meg. 

És ha valamire emlékezni fogok ebből a karácsonyi-újévi szezonból, az bizonyosan ez a levél lesz. Sok kellemes, baráti impulzus ért az utóbbi néhány hét során, és Ő ezzel a kedves levéllel még inkább megerősített abban a hitben, hogy talán még nem késő, és még van remény az emberiség számára.

Nagyon köszönöm ezt neked, kedves Viki!

79. nap: Error

A netem valamiért ma reggel úgy döntött, hogy durcás módba megy át, és cefetül belassul. Nem tudom, ezt pusztán figyelmességből teszi-e, vagy van valami konkrét betegsége, de a változás szabad szemmel is érzékelhető. A Blogspotot 7 frissítés után volt hajlandó teljes egészében megnyitni (a belépés szintén érdekes művelet volt), a különböző közösségi izék esetében pedig hosszú perceket kell várni, hogy a kérdéses portálok életre keljenek. A Frímél megnyitása rémálom - bár korábban is az volt -,  a hírportálok olyanok, mint egy lecsupaszított ház vázszerkezete, a számos képet és videót tartalmazó oldalak megtekintéséről inkább nem is beszélnék.

Aggódni nem aggódom - nem először fordul elő, gondolom nem is a szolgáltatóm teljesen egyedi jelenségéről van itt szó, hanem valami technikai nyavalyáról, amit a cég emberei biztosan szorgosan próbálnak majd elhárítani. Amíg az ember élete során ez a legnagyobb probléma, amivel szembesülnie kell, aligha lehet oka bárminemű panaszra. Mert mi baj is származhat abból, ha belassul az Internet? Lassabban tudjuk megnézni a leveleinket? Lemaradnak a villódzó reklámok és animációk a képernyő széléről? Nem tudunk bankokat rabolni és túszokat ejteni a Mafia Wars-ban? Bagatell problémák ezek, lássuk be!

De valamiért mégis zavar a dolog. Idegesít a szenvedés, amit a gépem művel, gőzölög a fejem a forgó LOAD szimbólum meg a homokóra látványától, rosszallóan vonom fel bozontos szemöldökömet az összekuszálódott menüsoron és ikonokon. Vaknak és süketnek érzem magam, mintha egy börtöncellában ülve megszakadt volna az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. És az a szomorú az egészben, hogy talán tényleg ez az igazság.

Nézhetnék ugyan tévét, de azon sosem az megy, amit én szeretnék, hanem amiért a csatorna korábban jogdíjat fizetett, és most a képembe törli a terméket, amit megvásárolt. (Rövid, zárójeles megjegyzés kívánkozik ide, egy délutáni megfigyelés okán: ugyan mióta állították át a CSI különböző sorozatainak besorolását korhatár nélkül bárki megtekintheti-re?  Eddig ott volt a 16-os karika, most meg simán mehet a Kúl Tévén a 15 órás idősávban? Mi a franc...?) Rádiót is hallgathatnék, ha hírekre vágynék, de tudom jól, hogy egyáltalán nem az zavar a dologban, hogy nem értesülök arról, ami a nagyvilágban történik. (Na, most ide megint lehetne egy zárójeles bekezdést írni arról, mennyire apró, csekély kis szeletkéjét látjuk és halljuk a hírekben azoknak az eseményeknek, amelyek a nagyvilágban történnek, de ebbe végképp nem szeretnék belemenni!)

Meglehet, annyira elkényelmesedtem attól, hogy minden adat és információ egyetlen gombnyomásra van, hogy elvonási tüneteim lesznek, ha homokszem kerül a gépezetbe? Vagy arra használom a netet, hogy az unalmas órákat kitöltsem hasztalan és szükségtelen böngészéssel, aminek most átmenetileg lőttek? Esetleg hozzászoktam, hogy az engem érintő kérdésekben a lehető legnaprakészebb vagyok, legyen szó bármilyen haszontalan tudásról?

Gyanítom, mindhárom dolog közrejátszhat bosszankodásom valódi természetében. Ha pszicho-doki lennék, biztosan tudnék alaposabb, részletesebb magyarázatot is adni, de mivel nem vagyok, inkább egyszerűen belekezdek egy meghitt imába, hogy ez a bejegyzés ne vesszen el valahol a Internet felbolydult, kavargó, hömpölygő áradatában.

78. nap: Édes a bosszú

A 65. napon említést tettem arról, milyen nehézségekkel és komplikációkkal jár, ha valaki olyan szerencsétlen sorsra jut, hogy karácsony után születik, és tortarendelésre adja a fejét. Azt talán elfelejtettem ugyan megemlíteni, hogy a süteményt magamnak, a rettentő rosszul hangzó harmadik X napjára szerettem volna igényelni, de most ez teljesen mellékes körülmény.

A lényeg, hogy az akkor átélt kudarcsorozat alaposan felbosszantott. Kiválasztottam hát az egyik közeli cukrászlétesítményt, ahol oly kedvesen utasították vissza igényeimet, hogy kedvem lett volna ott helyben belekezdeni egy tömeggyilkos karrierbe. Jól is hangzott volna az esti híradóban: A vendég, aki tortába fojtotta az alkalmazottakat! 

Gondoltam, utánanézek az alibijüknek, hátha tényleg én voltam a hülye, amikor benyitottam az ajtajukon, és ostoba kívánságokat terjesztettem elébük. Direkt nem mentem nyitásra, inkább csak úgy dél körül. Reméltem, ismeretlen arcok fogadnak majd, akiktől nyugodtan megérdeklődhetem, mikor lesz újra kapható friss torta a hosszú kihagyás után. Nos, az új arc stimmelt, nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárki felismerjen (amire, egyébként jó esély lett volna, tekintettel arra, milyen remekül mulattak rajtam alig két héttel korábban). Viszont az is rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy fölösleges kérdeznem bármit is, mert a pult rogyásig volt tömve millió fajta krémessel, tekerccsel, habos trutymóval - és természetesen tortával. Rengeteg, frissen készült, íncsiklandozó tortával. Direkt rá is kérdeztem: mind aznapi volt!

Fölöslegesnek éreztem megérdeklődni, mi a fenéért nem vállalták el akkor a mai határidőt két héttel korábban. Nem akartam a szemükre vetni, hogy ha az adott tortát felszeletelve képesek árulni, ugyan miért nem voltak képesek egyben elkészíteni azt nekem. Övön alulinak éreztem volna, ha a képükbe vágom: "Gyerekek, ez állati nagy bukta a részetekről! Nem túrós, hanem szopacsos!" Megfeledkeztem arról is, hogy felháborodva kérjem ki magamnak, hogy hülyének néztek, és ennek anno harsányan hangot is adtak. 

Én inkább megelégedtem egy ilyenfajta, csöndes, magamban hahotázó elégtétellel, és a bejegyzéssel, amivel a részemről lezártnak tartom az ügyet. Nincs unalmas tanulság, mellőzöm a konzekvenciák levonása, és marad a nyugodt, szerény ünneplés. 

Édes a bosszú, szó se róla... de még édesebb lenne az a fránya, flancos torta!

RETRO

Nini, kiadják újra az ősöreg klasszikust, a Commodore 64-et, alaposan felturbózva, a modern kor igényeihez igazítva. Az árról most még fogalmam sincs, de a masina egész biztosan sokakban erős, nosztalgikus érzéseket kelt, így a siker szinte garantálható. 

Erre tessék:

Részletek

77. nap: I need Hiro!

- It's a bird!

- It's a plane!

- It's a politician!

Csak, mert kedvem támadt ismét végignézni a Hősök első évadját. Időm nem tudom, mikor lesz rá ugyan, de majd csak kitalálok valamit. 

Video

Mellesleg érdekes húzás a TV2 részéről, hogy hajnali fél 2-kor kezdték el leadni a harmadik évad epizódjait. Sok logikát nem látok benne, hiszen ennyi erővel Telejósdát, vagy TV Shop-ot is sugározhatnának, a nézettsége azoknak sem lenne alacsonyabb a fent nevezett műsorénál. Biztosan morcos és pipa lennék, ha érdekelne a dolog, de mivel ez nem igaz, így még egy rövidke bejegyzés erejéig sincs kedvem puffogni az ügyön.