Kipróbáltuk: Hooters Budapest

Megszokhattuk már, hogy időnként brutális médiafelhajtás előzi meg egyes márkák vagy termékek hazai megjelenését. Azt nem állítom, hogy ezek kicsit is sikeresek lennének - emlékezzünk csak a legújabb, RTL Klub által elindított vírusmarketing-izére azokkal a közhelyeket felvonultató óriásplakátokkal. Ember nincs, aki felfigyelt volna rájuk, olyan meg pláne nem, akit kicsit is lázba hozott volna a dolog. Ez aztán egy ponton oly rémesen kellemetlenné kezdett válni, hogy a csatorna kénytelen volt a saját műsoraiban elsütni néhányat a szerkesztőik által összemontírozott plakát-verziók közül, amelyeket, természetesen a "kíváncsi és találékony" internet-használók alkottak meg. Na persze, mocskosul elhittem a dolgot!  Aztán az egekbe szökő érdektelenséget látva végre leleplezték a titkot: RTL 2! Eredetileg szerettem volna erről egy hosszabb elemzést írni a blogra, de aztán rájöttem: fölösleges olyanról mélyebben elmélkedni, amit egyetlen képben össze lehet foglalni. Úgyhogy, tisztelt RTL Klub, íme a véleményem a marketingeseitek munkájáról!

De térjünk is vissza gyorsan a bejegyzés eredeti témájához. A Hooters is bőségesen megkapta a neki járó felhajtást, legyen szó akár a jövendőbeli pincérlányok válogatásáról, vagy az örökös polémiáról, ami az étterem sikerének valódi okait elemezgeti. Az amerikai lánc tulajdonosai akár tankönyvet is írhatnának a média működéséről; ugyanis tökéletesen tisztában vannak vele, miképp kell úgy nyilvánosságot kapni, hogy ezért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Tudják, hogy a bulvárlapok imádni fogják őket, és tudják, hogy a magukat komolyabbnak valló médiumok sem tehetik meg, hogy nem foglalkoznak velük. A tévécsatornáknak és a lapoknak egészen egyszerűen szükségük van rájuk! A "könnyednek" és "szórakoztatónak" szánt anyagokban lehet mutogatni a csinos lányokat, miközben a "nagyok" megmondóemberi azon kezdenek el filozofálni, hogy miért is létezik ez az egész Hooters-jelenség, hogy miért lehet eladni egy terméket a remekül képzett plasztikai sebészek legjobban sikerült alkotásaival, és hogy vajon miért van mindezzel tele a bulvársajtó. 

Mindenki, aki minimális mennyiségű agysejttel rendelkezik, tisztában van vele, hogy a Hooters nem egy sztriptízbár. De azzal, hogy az étterem többnyire a természet (vagy az előbb említett dokik) által remekül felszerelt hölgyeket alkalmaz pincérnek, nem az egyszerű vendégek ingerküszöbét lépi át, hanem a médiáét, ami az ilyen jellegű megosztó és ellentmondásos sztorikból él. Tucatnyi országban működött már ez a stratégia a Hooters esetében, és itt is tökéletesen bevált. Ezért aztán az RTL-lel ellentétben a marketingkampányuk igen jól vizsgázott!

A remek rajt azonban önmagában kevés, a puding próbája az evés (bocs a rímért), ezért aztán nézzük, hogyan szerepelt az étterem az éles bevetés során! Három dologra voltam kíváncsi, mielőtt beültem volna elfogyasztani a mindennapi hamburgeremet - (1) hogy milyen maga a hely és az ételek, (2) hogy a hölgyek körüli felhajtás mennyire megalapozott, s végezetül a legnagyobb rejtély: (3) milyen magasságokat ér el a vendégek douchebag*-szintje.

Ha ezen szempontokat követjük, rögtön el is érkezünk arra a pontra, ami felhajtás ide, hírverés oda, magasan a legfontosabb szempont mind közül egy étterem esetében. Vajon mennyire ízletesek a harapnivalók, mennyire hívogató-barátságos a környezet, mennyire kell mélyre nyúlni a pénztárcánkban, ha jól akarunk lakni? Nos, annyit elárulhatok: a menüsort módomban állt nem egyszer, hanem kétszer is alapos tesztnek kitenni, aminek köszönhetően viszonylag alapos és átfogó képet alkothattam az ételekről. A kínálat egyáltalán nem hosszú - néhány könnyed előétel, esetleg saláta, majd jöhetnek a szendvicsek, a hamburgerek, valamint az étteremlánc méltán híres csirkeszárnyai. Természetesen a fine dining szabályait nyugodtan elfelejthetjük itt; az evőeszközt külön kell kérni, a ketchup és a mustár előbb-utóbb mindenkit maga alá gyűr, szalvéta gyanánt pedig mindenki téphet magának az asztal közepén elhelyezett Tesco budipapírból. De ezeken a vendégek többsége valószínűleg hamar túlteszi magát, elvégre ide a hangulatért, a hideg sörért, a masszív adag falnivalókért, valamint a számos, idehaza sosem látott sportadókért jár az ember. Szerencsére bármit is rendelünk, előzetesen módunkban áll megszabadulni a nem kívánatos összetevőktől, így gomba nélkül sikerült kipróbálnom a klasszikus Philadelphia szendvicset, valamint paradicsom nélkül élvezhettem a gusztusos hamburgereket (pusztulj, pari!!!!). Ez utóbbiakhoz alapjáraton kapunk egy adag tekeredett sült krumplit, ami sajnálatos módon nem mindig ért fel a máskülönben ízletes és zamatos csirke- és marhahúsból készült főétkekhez. Hiába, a kihűlt és szikkadt kolompérhez fogható köretnél kevesebb lehangoló dolgot ismerek. Desszertek még nincsenek, de állítólag majd lesznek valamikor; az italok a jól bevált éttermi módszert követve kegyetlenül túlárazottak - elvégre abból van a haszon, és nem az ételekből -, ráadásul minden fogás alá egy itatóspapírt biggyesztenek, ami, gondolom, a mosogatás miatt fontos, de attól még az evőeszközzel való falatozást alaposan megnehezíti. A mindenhol domináns világosbarna fa a narancssárga ülésekkel és díszekkel meglehetősen egyszerűen hat, de semmiképp nem túl sivár vagy barátságtalan. Aki járt már sportbárban, nagyjából el tudja képzelni, milyen is a Hooters. Némi extrával megfűszerezve.

És ha már az extrákat emlegettem, térjünk is át a második pontra, a pincérlányokra. Elvégre ez az egyetlen olyan szempont, amivel az étteremlánc képes volt kitűnni a többi, hasonló profilú konkurense közül. Először is, két látogatásom alkalmával egy egész hadseregnyi hölgy nyüzsgött az asztalok körül, ami elsőre ugyan furcsának tűnhet, de egyrészt ezért a férfi vendégek aligha fognak panaszkodni, másrészt a felszolgálóknak az étterem bevett gyakorlatának megfelelően a szokásosnál több időt kell eltölteniük a vendégekkel. Kedvesek, aranyosak, beszélgetnek, leülnek az asztalhoz - egyszóval egy rakás olyan tevékenységet végeznek, amihez aligha van hozzászokva az átlag magyar étteremvendég. Az eljárás azonban meglepő módon nem tolakodó vagy zavaró, inkább csak szokatlan és érdekes. Kicsit azért sajnálom is őket emiatt, hiszen valószínűleg a munkájuk egyik legnehezebb része ez a kitétel. Normális körülmények között az itt dolgozó lányok a magamfajtát még csak arra sem méltatnák, hogy lehányják - erre most szóba kell elegyedniük velem és a hozzám hasonlókkal! Valahol, egy titkos összejövetelen a pszichiáterek egy csoportja biztos vigyorogva dörzsöli a markát a pár év múlva náluk kopogtató Hooters-hölgykoszorú miatt, akik aligha lesznek képesek a segítségük nélkül feldolgozni az ilyen alkalmak által okozott sokkot.  

De, amint mondtam, jópofa ez az amerikai módi. Az egyenruci dögös, a push-up beteljesíti a sors által rárótt epikus küldetést, egyszóval minden olajozottan működik. A vendégek szép számmal lépnek be az ajtón, hogy belekóstoljanak az étterem nyújtotta lehetőségekbe... no de kik is ezek a bizonyos vendégek? Kik látogatják a Hooters Liszt Ferenc téri fellegvárát?

Személyesen ez, a hármas számú kérdés volt az, ami a leginkább foglalkoztatott. Az előzetes várakozásnak megfelelően csupán csak kanos, nyálcsorgató kölkök és kapuzárási pánikban szenvedő műmájerek számára vonzó ez a hely? Vajon a betévedő hölgyvendégek arcára mennyi idő elteltével ül ki a savanyú féltékenység? Vajon mennyi időnek és sörnek kell eltelnie ahhoz, hogy a félénkebbek fel merjék emelni a tekintetüket az étlapból, amit már egyébként ezredszer olvasnak végig? 

Igazság szerint előzetes várakozásaim részben beigazolódtak, részben viszont hatalmasat tévedtem. Mert valóban, egy ilyen hely mágnesként vonzza a tajparasztokat (szerencsére az étterem magas árai távol tartják a legnagyobb sutyerákokat), és akad pár agyonszolizott díszpinty is, ugyanakkor szép számmal látogatják a helyet párok, családok, gyerekesek, idősebbek. Sok a külföldi, de mégis talán többségben vannak a magyarok. Akadnak olyan kanok, persze, akik a fejüket összedugva, sugdolózva beszélik ki az összes pincérlányt, ám mégsem ez a jellemző. Valószínűleg idővel kialakul majd a stabil törzsközönség, akik, kiegészülve az alkalmi kíváncsiskodókkal biztosíthatják azt, hogy az étterem biztosan megvesse a lábát Magyarországon. 

És hogy kinek ajánlható? Az eddigiek után nem nehéz kitalálni, hogy lényegében bárkinek! Ahogy már említettem, a Hooters elsősorban és kizárólag egy étterem, és semmi több. Mondhat bárki, amit akar, elemezhetjük a jelenséget akármilyen szemszögből, ráaggathatjuk, hogy didibár, de ez semmit sem változtat a lényegen. Kellemes, de egyszerű fogások, csinos pincérlányok időnként némi műsorral körítve, valamint sportadók minden mennyiségben.

*Douchebag - Meg kell valljam, nagyon kedvelem a magyar nyelvet. Szerintem páratlanul színes, és gyakorlatilag mindent ki lehet vele fejezni olyan módon, ahogyan azt a használója akarja. De egyetlen, nagy szívfájdalmam mégis akad: az, hogy az angol douchebag kifejezésnek nem nagyon van itteni megfelelője. Persze, körül lehet írni, valahogy így: paraszt, suttyó, bunkó, barom, féreg, patkány, véglény, illetve a többi, hasonló jelentéstartalommal bíró szavunkkal. Ugyanakkor egyik sem pontosan fedi le a douchebag tényleges jelentését. Épp ezért nem is próbálkozom tovább a meghatározással. Aki kíváncsi rá, mit értünk ezalatt, az nézze meg a Google képtalálatait, és minden azonnal világossá válik! Illetve, ha kedves olvasóim tudnak jó fordítást a szóra, kérem írják meg nekem a kommentek között!