Izolációs terápia

E becses hét még becsesebb hétfőjén izolációs terápiára ítéltettem. 

Hét napot tűztem ki célul magam elé, nem többet, mert a dolgok kezdtek kicsit elfajulni körülöttem. Nem szeretnék túlzottan belemenni a részletekbe, így legyen elég annyi, hogy önmagam által elrendelt terápiáról van szó, aminek segítségével megkíséreltem a lehető legtávolabb kerülni egy bizonyos személytől. Ez a terápia az én esetemben annyit jelentett, hogy nem néztem meg naponta ötször az illető Facebook profilját. Továbbá nem néztem meg ugyanennyiszer a rokonai, ismerősei profilját sem, nem kutattam iskolai és munkahelyi információk után, nem vájtam bele magam internetes profilok és azonosítók keresésébe. Valamint erre az egy hétre feladtam a lakcím és a telefonszám felderítésének mámorító érzését is. Mindezek beismerése mellett kedves olvasóim is minden bizonnyal egyetértenek, hogy az a bizonyos izolációs terápia kijárt már e sorok írójának.

A lényeg, hogy elérkezett a hatodik nap estéje, és eddig minden rendben ment. Bár néha kicsit úgy éreztem magam, mint a szomjazó a sivatag mélyén, de eddig hősiesen ellenálltam a mostanra már reflexszerűvé vált kattintásoknak, legyűrtem a kíváncsiságot, mely óráról órára egyre veszedelmesebb rohamokkal igyekezett bevenni akaraterőm omladozó falait, és ketrec mögött tartottam a szörnyeteget, aki álnok szavakkal suttogta nekem, hogy ezzel az egész önkéntes szeparációval nem érek el mást, mint azt, hogy lemaradok pár életbevágóan fontos információról. Bátor és dicsőséges küzdelmet vívtam eddig, és úgy éreztem, eljött az ideje a kissé korai jutalomnak. Elindultam hát, hogy ünnepi vacsorával tegyek pontot epikus vívódásom utolsó előtti napjára - mert mi más is lehetne méltóbb tisztelgés az öntudat és az elhivatottság győzelmének a lélek gyengesége fölött, mint egy kiadós zabálást rendezni a diétám kellős közepén? 

Lelkem örömittas szárnyalása azonban hamar alábbhagyott, mikor kiderült, hogy kedvenc vendéglőmben épp telt ház van. Hangulatomra a következő csapást az mérte, amikor a kettes számú kedvenc helyemen is ugyanezzel kellett szembesülnöm. Ugyan, ki hallott már olyat, hogy szombat este mindenhol vendégek lepik el az éttermeket, ezzel szorítva ki dicsfényben úszó személyemet?! Nem is hagytam annyiban a dolgot; már régóta ott motoszkált a tudatalattim mélyén, hogy érdemes lenne meglátogatni egy helyet, ahol évek óta nem jártam ugyan, de azelőtt sosem okozott csalódást. Közel is volt, a gyomrom is egyre hangosabban korgott, ezért meg sem álltam a fogadó rozzant bejáratáig (na jó, nem volt ott semmi rozzant, egyszerűen csak tetszik ez a szófordulat). 

Ezúttal végre szerencsém volt: az egyik sarokban akadt még egy utolsó, eldugott szabad asztaluk, amit én nagy megnyugvással vettem tudomásul. Testben és lélekben meggyötörten zöttyentem le a székre, buzgón vetettem bele magam az étlap titkainak feltárásába, szomjúságomat pedig egy jéghideg üdítővel csillapítottam. Aztán, mire leadtam a rendelésemet az étekre (óvatos duhaj vagyok, így azt kértem, amit lényegében lehetetlenség elrontani: rántott hús, sült krumpli, saláta... igen, tényleg ennyire unalmas fószer vagyok!), immár biztos voltam benne, hogy egy bugyuta nyálgép film főszereplője vagyok!

A következő volt a felállás: voltam én, tökegyedül, a sarokban, éhesen, szomjasan, az előző hat nap brutális elvonási tüneteitől legyengülve, aki nem vágyik másra, mint némi csöndes, barátságos háttérduruzsolásra, egy jó adag étekre, és a lelki szemeim előtt megjelenő éljenző-buzdító arctalan tömegre, akik egy órán át lelkes üdvrivalgás közepette adják majd tudtomra, milyen remek munkát is végeztem a terápiám eddigi szakasza során. Mellettem úgy egy tizenkét fős társaság foglalt helyet, csálén összetolt asztalok körül, akik láthatólag már nagyon nem voltak szomjasak, és akik a létező legostobább, legkínosabb poénokon is akkorákat hahotáztak, mint a nevetőgépek az idióta vígjátéksorozatok háttereként. Sekélyes beszélgetéseikből (amelyeknek minden rohadt szavát tisztán hallhattam, mert azok a kretének torkuk szakadtából ordítottak) arra tudtam következtetni, hogy a 120 éves érettségi találkozójukat tartják. Nem vicc, ez is a banda egyik szószólójának poénja volt... szakadtak is rajta a kis drágák a röhögéstől! Előttem egy négytagú család foglalt helyet. Ott valami születésnapos történet volt a szombat esti tivornya hátterében, amire az asztaluk közepén fonnyadozó, gyertyákkal teletűzdelt tortából sikerült rájönnöm. Az előző asztaltársaság féktelen mulatozásának hála az ő diskurzusukból nem sokat értettem, de vidámak voltak, annyi hétszentség. Kicsit távolabb pedig egy újabb, nagyobbacska csoportosulás telepedett le, akik nagyjából velem egy időben érkeztek, és így sikerült kivétel nélkül mindannyiuknak előttem leadniuk a rendelésüket. Hangzavar ott is volt bőségesen, meg a söröcske is vidáman csúszott le a torkukon, de az általuk keltett ricsaj csak nagyon szórványosan jutott el hozzám. És hogy mindezzel vége lenne a megpróbáltatásoknak? Egy frászt, hiszen az eddigi sorscsapások mellé akadt itt még három jómadár, akik hegedűkkel jártak fel-alá az asztalok között, és elnyekeregték az összes nótát, amiktől egyébként békés lelkiállapotban is azonnal a falra mászom. 

Úgy fél óra elteltével kezdtem el magam kívülről szemlélni. Addig egyre csak fortyogtam magamban, szidtam a muzsikusokat, egyesek béka segge alatt tanyázó humorérzékét, a születésnapok ostoba intézményét. Aztán megláttam magam, kicsit fentről, olyan negyvenöt fokból, ahogy egy mocskosan fárasztó hét után csak egy békésen elköltött vacsorára vágyva magányosan vergődöm az örömmámorban úszó csoportok között. Kicsit sorsszerű, kicsit közhelyes, és nagyon is ismerős helyzet volt ez, és egy pillanatra ismét teljes pompájában átéreztem, miért is gyűlölöm annyira az embereket. Harmadik személyből nézve mókásan festettem; olyan szereplőnek, akire nem érdemes többet vesztegetni egy lemondó legyintésnél. Hiszen úgysem változik semmi. Soha. A vesztesek mindörökké vesztesek maradnak. 

Fizettem, hazajöttem, és mondjuk úgy: az izolációs terápiám egy nappal a tervezett befejezés előtt elég brutális módon megszakadt. Ráadásul még a kaja is szar volt!