Warlock

Egy másik, általam klasszikusnak vélt mozi bemutatása következik, ezúttal a nyolcvanas évek végéből. A Warlock műfajilag az Őrült Stone-hoz hasonlóan újfent nehezen besorolható; egyesek horrornak titulálják, mások dark fantasy címkével látják el. Én meg egyszerűen nem tudom eldönteni, mi is akar lenni, így azt mondom, ugyanolyan, mint az Ítéletnap, aztán jóccakát! Az azonban tény, hogy a létező legalapvetőbb konfliktussal találkozunk benne, azaz a nagybetűs Jó és nagybetűs Gonosz ezerszer és ezerféleképp ábrázolt harcával. Amit azért a költséghatékonyság címén a nagyfiúk helyett természetesen emberek vívnak meg egymás közt. Meg van itt nekünk egy kis Terminátor beütésünk is.

Ez utóbbit tényleg nem viccnek szánom. Mert amíg a Terminátor első része egy kicsit ijesztőre sikerült sci-fi volt, addig a Warlock ugyanannak a történetnek a fantasy változata. A különbség annyi, hogy ezúttal az időutazás a múltból történik a jövőbe (azaz a történet szerinti jelenbe), nem pedig fordítva. 

Indulásnak egyből 1691-ben, Bostonban találjuk magunkat, ahol egy furmányos boszorkányvadász (Richard E. Grant) sikeresen fogságba ejtett egy férfit, akiről az a hír járja, hogy gonosz varázsló (boszorkánymester, hívhatjuk akárminek, egyre megy). Az egyház képviselői, ahogy azt a történelemből sajnos jól ismerjük, annak rendje és módja szerint halálra ítélik a szerencsétlent, minden bizonnyal mondvacsinált és koholt vádak alapján! Vagy mégsem? Mert bizony a mi mágusunk (Julian Sands) korántsem tűnik épp ma született báránynak. Sőt, ha van valaki, akiről első blikkre elhisszük, hogy tiltott praktikákat űz, démonokkal paktál le és időnként még a piros lámpán is áthajt a szekerével, az éppenséggel pont ez a fickó. Gyanúnk nem is alaptalan, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a semmiből előbukkanó tornádó, aminek hála a rettegett varázsló kiszabadul a fogságból, és három évszázadot utazik előre az időben. Pechére azonban az utolsó pillanatban a korábban emlegetett boszorkányvadászunk (a furmányos) is jegyet vált az időutazás expresszre, így a sötét lelkű mágusunknak nem kell egyedül szembenézni az ismeretlen jövő bűbájt próbáló nehézségeivel.  

És hogy miért pont háromszáz évet ugrik a boszorkánymester előre az időben? Azért, hogy ne kelljen fölöslegesen pénzt költenie a stábnak díszletekre és jelmezekre... izé... akarom mondani: mert éppen abban az időben válik lehetségessé, hogy a három részre tépett Grand Grimoire-t, a létező legsötétebb varázskönyvet (Necronomicon, valaki...?) egyesíteni lehessen. És az miért jó? Mert megtudhatjuk belőle Isten valódi nevét, amit ha fordítva mondunk ki, a Teremtés visszájára fordul, és megsemmisül a világ. 

Biztató kilátások, nem mondom, de aggodalomra nincs okunk, hiszen itt van nekünk a furmányos, aki szerencsére pontosan tudja, hogyan és mivel kell felvenni a harcot a sötétség erőivel. A modern világgal való ismerkedéshez szüksége lesz némi női energiára is, amit a filmben Lori Singer fog nekünk biztosítani. Az ifjú hölgy azonban nem kizárólag szívjóságból segít hősünknek a beilleszkedésben. Ugyanis a hálátlan boszorkánymester, tornádó sújtotta érkezése után nem sokkal randa átkot szór a lányra, aki ettől kezdve minden egyes nappal húsz évet öregszik. Cudar dolog, a lehetőségek száma pedig véges: vagy visszaszerzi az ellopott karkötőjét a mágustól, amivel megtöri a varázst, vagy egyszerűen belehal a korába. 

Ebből is látszik, hogy a készítők milyen remek érzékkel tolják egyre feljebb és feljebb a tétet. Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy a furmányosunknak meg kell mentenie a világot és minden embert a biztos pusztulástól, hanem ráadásul még az idő is szorítja, mert egy rendkívül idegesítő és zavaró random csaj problémájával is törődnie kell.

Na jó, ezt az egy szálat leszámítva igazán nem lehet okunk panaszra. A film két nagy pozitívuma közül az egyik kétségkívül a zenéje, amelyet Jerry Goldsmith szerzett, és ami mind a mai napig ugyanúgy elvarázsol és lenyűgöz, mint tette azt az első alkalommal. Afféle misztikusan félelmetes muzsikája van, ami annyira addiktív, hogy gyerekként képes voltam bizonyos jelenteket tucatszor végignézni, csak azért, hogy újra meg újra meghallgassam. De most komolyan, nem zseniális?!

A másik, nem elhanyagolható piros pontot minden kétséget kizáróan Julian Sands kapja nálam, aki nagyszerű alakításával egy rendkívül izgalmas és érdekes főgonoszt teremtett a vászonra. Ráadásul a karakter mágikus képességei eleinte egyáltalán nincsenek túltápolva, azaz simán elhisszük, hogy a furmányos akár tényleg fülön is csíphette őt a régmúlt idők ködös homályában. Viszont a történet előrehaladtával egyre újabb és újabb trükköket sajátít el, így a kezdeti átkok és telekinézis mellé megtanul repülni, tüzet lő a kezéből, meg még pár egyéb érdekesség, amit szerencsére a korhoz mérten kimondottan látványos trükkökkel sikerült a filmeseknek bemutatniuk. Ez végeredményben sajnos oda vezet, amihez majdnem minden hasonszőrű történet - a boszorkánymesterünk hatalma egy ponton már annyival meghaladja a hőseinkét, hogy a néző számára nyilvánvaló lesz: a jók győzelme csak valami ostoba és logikátlan mozis megoldással lesz megoldható. Ez a prognózis aztán be is jön. További nagy-nagy bónusz, hogy kimarad mindennemű szerelmi szál, így a romantikus vonalra vágyóknak be kell érniük egy baráti búcsúpuszival a végén. Ennél nagyobb csalódás soha ne érjen senkit! 

A film annak idején finoman szólva is mérsékelt bevételt produkált a mozipénztáraknál, ennek ellenére két folytatása is született, amelyekkel most nem kívánok érdemben foglalkozni. Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha a Warlock önálló filmként épül be a nézők tudatába, nem pedig egy trilógia nyitódarabjaként. Izgalmas, feszült, hangulatos alkotás, amit kár lenne bárkinek is kihagynia. És szívből remélem, hogy nincs egyetlen ütődött, pénzéhes mocsadék sem a nagy filmstúdiók döntnökei között, akinek valaha is eszébe jutott egy, a "kor igényeihez igazított" remake gondolata! Nem akarunk remake-eket, nem vágyunk "újragondolásokra", sem digitálisan szétcseszett, 3D trágyahalmokra! El a kezekkel a régi filmektől!