God Bless America

Mit kapunk, ha az Összeomlás főhőse mellé társul szegődik a Leon, a profi Mathildája, majd hagyjuk, hogy ez a páros Bonnie és Clyde módjára szabadon kószáljon fegyverekkel és sok-sok tölténnyel megpakolva? Elárulom. Egyfajta fekete humorú társadalomkritikát, ami egyszerre gondolkodtat el és szórakoztat, és közben végtelen precizitással és éleslátással mutatja be mindazt, ami olyannyira elcseszett a társadalomban, hogy azt más műfaj által sokkal nehezebb lenne érzékeltetni. Mindezeken túl pedig valóra váltja sokak dédelgetett, féltve őrzött és bűnös vágyát - azt, hogy az ember egy nap, nem törődve a következményekkel, véres módon vehet elégtételt az összes, őt ért addigi sérelem miatt. Mert azért tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be: a gondolat időnként sokaknak átfut az agyán. Bizony, ez itt, kérem, a God Bless America, és kétlem, hogy a film valaha is eljutna a magyar címig vagy megjelenésig.

Főhősünk, Frank (Joel Murray) talán még nálam is kevésbé méltó az Élet Császára titulusra. A munkahelyéről egy nevetséges ok miatt kirúgják, a volt feleségénél élő lánya fütyül rá, ráadásul még az orvosa is azt közli vele, hogy végzetes kórságban szenved. Az öngyilkosságtól már csupán egy hajszál választja el, amikor beköszönt a fordulópont; egy tévéműsor, aminek köszönhetően Frank megvilágosodik, és úgy dönt, halála előtt még megszabadítja a világot néhány elkényeztetett, felfuvalkodott, rosszindulatú polgártársától, akiknek napi rutinja abból áll, hogy mások életét pokollá teszik. Nemes küldetéséhez már rögtön az első, kicsit még bénázós gyilkossága után csatlakozik Roxy (Tara Lynne Barr), a mindössze tizenhat esztendős lány, akinek legalább annyira elege van az emberiség söpredékéből, mint bárkinek, aki nyitott szemmel jár a világban. 

A film remekül használja a mai popkultúra elemeit, kiválóan reflektál a társadalmi csoportok megítélésére, és ez adja egyik legfőbb erősségét. Nem magyarázza túl, mit is akar mondani és mi is a baj a világgal, ugyanakkor kellően komikus karaktereivel és szélsőségesen ábrázolt helyzeteivel megteremti a tökéletes környezetet egy látszólag könnyed és mérsékelten véres vígjátékhoz. Ha viszont az ember többet akar látni annál, amit a felszín mutat, lehetősége van mélyebben is elgondolkodni a nyilvánvalón túli jelentésen. Vajon a főhősünk valóban megoldást keres a problémára, vagy ő ugyanúgy része a problémának? A maga módján gyógyír a feloldhatatlannak tűnő társadalmi feszültségekre, vagy csupán annak a bizonyos társadalomnak a mellékterméke? Ezekre a kérdésekre a filmben nem kapunk semmiféle választ, így azokat nekünk kell megtalálnunk. Már ha egyáltalán akarunk válaszokat találni fel nem tett kérdésekre. 

Az elidegenedést, a média népbutító hatását, az emberekre egyre inkább jellemző undok, kegyetlen és önimádó jellemvonásokat sokan sokféleképp próbálták már ábrázolni, de a God Bless America bebizonyította, hogy ezt legjobban a fekete komédia eszközeivel lehet filmvászonra ültetni. És mindezt olyan könnyed és szórakoztató módon teszi, hogy a néző azonnal képes azonosulni a szereplőkkel és a cselekménnyel, hiszen pontosan ugyanezek a jelenségek játszódnak le idehaza is. A suttyó ugyanúgy két helyet foglal el a parkolóban, a hülyegyerekek ugyanúgy bunkón viselkednek a moziban, a tévés reality-k ugyanúgy kihasználják a saját versenyzőiket és nézőiket egyaránt, mint Amerikában. Különbség nincs. Legfeljebb annyi, hogy odakint valakik mernek egy bevállalós és kíméletlenül őszinte filmet forgatni a témáról. Ezért feltétlenül megemelem a kalapomat a készítők előtt. 

A film mondanivalóját nem ott kell keresnünk, hogy egyesek számára az erőszak és az önbíráskodás maradt az utolsó megmaradt eszköz a seggfejek ellen vívott küzdelemben. Nem arra világít rá elsősorban, hogy azoknak a bizonyos seggfejeknek még a létezését is tabuként kell kezelnie a média és a politika/közélet szereplőinek, hiszen főként az ő tudatos tevékenységüknek köszönhető, hogy a film által remekül ábrázolt mélységekig jutott a társadalom. A lényeg ott van, hogy a néző felismerje: ő is ugyanennek a félresikerült és minden ízében manipulált világnak a részese, amit csak úgy áll módjában megváltoztatni, ha saját magát formálja át, nem pedig arra vár, hogy majd a nép egyik névtelen gyermeke fegyvert ragadjon és megtegye azt, amihez ő túlságosan beszari volt. 

Szép, bár kicsit közhelyes mondanivalója egy jól sikerült vígjátéknak, amit valószínűleg soha nem fog leadni egyetlen tévécsatorna sem az éppen aktuális X-Faktor vagy Megasztár negyvennyolcadik döntője előtt. De erre nincs is szükség. A film így is minden bizonnyal megtalálja majd a közönségét, bármennyire is igyekeznek majd távol tartani tőle a szélesebb nézőközönséget. Másztszí!