Hogy milyen film az Acélember? Bizonyos tekintetben jó. Ez főleg akkor tűnik fel a nézőnek, amikor összehasonlítjuk az idei esztendő hasonló kategóriás alkotásaival. Ha így nézzük, a Feledést egy kevéssel, a Star Trek újabb résztét tucatnyi fényévvel veri, a Vasember harmadik epizódja pedig valahol a kettő között ténfereg.
Továbbá jó abban az értelemben is, hogy nem kíván többnek mutatkozni annál, ami. Egy látványos, szórakoztató, egydimenziós kikapcsolódást nyújtó mozinál, ami a rendelkezésére álló két és fél óra alatt mindent megtesz annak érdekében, hogy Superman újra a régi fényében tündököljön előttünk. Na, nem mintha valaha is elkényeztettek volna minket a filmesek a karakterről szóló jobbnál jobb alkotásokkal. A "cipőt a cipőboltból, szuper filmet szuperhőstől" elv nála valamiért soha nem akart a gyakorlatban megvalósulni, míg végül elérkeztünk addig a 2006-os szégyenfoltig, amit ma sokan úgy ismernek: Superman visszatér.
De mindez már a múlt. Hollywood, szokásához híven újra tiszta lapot nyitott, és útnak indított egy trilógiát, amiben a Warner stúdió reményei szerint végre fejőgépet tudnak faragni a leghatalmasabb ikonikus földi bálványból is. Superman pedig nem tétlenkedett, hanem megragadta a kínálkozó lehetőséget, és felröppent vele egészen a csillagos égig.
Viszont sajnos az Acélember másrészről egyáltalán nem egy jó film. Nem is lehet az. Így van ezzel minden egyes bevezető rész, kezdő epizód, első felvonás, és úgy fest, ez a mozi sem mentes ezektől a bosszantó, ám mégis kikerülhetetlen sallangoktól. Nem tudom, hányszor kell még végignéznem ugyanazokat a közhelyesen kiszámítható első, botladozó lépéseit és agonizáló önértékelési problémáit az éppen aktuális csodagyereknek. És különben is, ez az egész újraindítósdi egyszerűen nem működik. Miért érdekelne engem hirtelen a gyerekkori Clark Kent, amikor már korábban megismerhettük, milyen is a kész, teljes hatalmának birtokában lévő Superman? Mitől érdekesebb egy szárnyait bontogató, ügyetlen és gyenge valaki, amikor mindenki tudja, mire is képes valójában a figura, és egyre csak azt várjuk, hogy ezt a vásznon is láthassuk? Újra és újra végig kell szenvednie magát a nézőnek ezeken a kezdeti szakaszokon csak azért, hogy elérjünk addig a pontig, amit ismerünk és szeretünk.
A történet a megsemmisülés szélén álló Krypton bolygón veszi kezdetét. Itt megismerkedhetünk a csecsemő Superman szüleivel, továbbá a főgonosz Zod generálissal is, akit a csatlósaival együtt a planéta elleni ármánykodásai miatt arra a szörnyűségre ítélnek, hogy egy űrhajón a fajukat eltörlő kataklizmát mind egy szálig annak rendje és módja szerint éljék túl. Ez aztán a kegyetlen büntetés, nem mondom! Mi, az igazság bajnokai, a jó letéteményesei mind itt pusztulunk, de a közveszélyes bűnözőket azért megmentjük, pusztán azért, nehogy a cselekmény ellaposodjon.
De szerencsére nem ők az egyedüli túlélők, mert a szuperbébit is katapultálták a szülei a megsemmisülés előtt, aki így a Földön landolt, és akit ezután megtalálói gondozásba vettek. A gaz tábornok azonban nem adja fel, és hősünk után ered, mert a kölökbe a kedves papa beletáplált valami genetikai izét, amire a rettenetes hadúrnak roppantmód szüksége van. És... lényegben ennyi. Az Acélember nem épp acélos története, dióhéjban.
A rendező, Zack Snyder ezzel a mozival lényegében újraforgatta a klasszikus, Chistopher Reeve által jegyzett 1980-as Superman 2-őt. A főszerepet ezúttal Henry Cavill kapta, aki így utólag egyáltalán nem is tűnik rossz választásnak. Mellécsapták természetesen az elmaradhatatlan Lois Lane-t (Amy Adams) is, aki viszont a főhőssel ellentétben egészen egyszerűen elviselhetetlenül gyenge lett. Nincs egyetlen jelenete sem, ahol ne lenne ciki vagy az, amit mond, vagy az, amit tesz. Ez legfőképp a forgatókönyvírók számlájára írható, akik láthatólag elfelejtették, hogyan lehet egy női karaktert szerethetővé tenni. Vagy lehet, csak a riporterekbe tört bele a bicskájuk, nem tudom. Mindenesetre az a tény, hogy a figura megjelenése utáni első harminc másodperc végén már azért rimánkodtam, hogy hulljon a fejére egy több tonnás meteor és vonják ki végleg a forgalomból, önmagában is elég beszédes. A Zod-ot alakító Michael Shannon is főként ripacskodással veteti magát észre, de azért az ő esetében talán nem annyira vészes a helyzet.
Amiben viszont nincs hiány, az az akció. Úgy is mondhatnánk, majdhogynem túl sok is van belőle, mert a film harmadától mást sem látunk, mint robbanásokat, verekedéseket, lövöldözéseket, rombolást, pusztítást és kivételesen szép speciális effekteket. A harc mintha soha nem akarna véget érni, akár földön, akár levegőben tartózkodnak éppen hőseink. Felhőkarcolók, városnegyedek dőlnek romba, űrhajók röpködnek jobbra-balra, és nagy megelégedésünkre ez a vizuális orgia dominálja a film jelentős hányadát. Ezzel pedig - mondhatni szerencsénkre - háttérbe kerülnek olyan fölösleges és idegesítő elemek, mint a szerelmi szál túlbonyolítása (minél kevesebb Lois Lane, annál jobb) vagy a lelki tipródás a jó és rossz fogalmán. Superman ebben a moziban végre nem azzal tölti ideje nagy részét, hogy kitalálja, miképp védje meg az emberiséget az éppen aktuális veszedelemtől, simán csak megteszi azt, és kész. Kevés a dilemma, kevés a lelkizés, ami egyértelműen jó hatással van az összképre. Mindenki tudja, hogy Clark Kent jófiú. Minden szuperhős között a lehető legjobb. Ezért valóban nincs szüksége senkinek arra, hogy ezt párpercenként az eszünkbe vésse valami harmatos forgatókönyv.
Az Acélember ebből a szempontból is jól vizsgázott tehát akkor, amikor az akcióra helyezte a hangsúlyt, nem pedig valamiféle belső vívódásra, amire senki nem kíváncsi. Superman, mint karakter nem annyira érdekes, hogy a lelki gyötrődései bárkit is huzamosabb időre lekötnének. Őt azért szeretjük, mert jön a bajban, nagyon nagy pofonokat oszt ki a rosszaknak, és mindig kiáll az igazság mellett.
A Superman franchise újraindulása tehát meglátásom szerint egész pofásra sikeredett. Vagy úgy is mondhatnám, lehetett volna akár sokkal rosszabb is. Köztudott, hogy a forgalmazó a Batman és a Vasember mintájára trilógiát szeretne kanyarítani Clark Kent történetéből, ami azt jelenti, hogy a megfelelő bevételi mutatók teljesítése esetén számíthatunk a folytatásra. És nem kell túl nagy jóstehetségnek lennünk ahhoz, hogy nagyjából előre lássuk, mit is tartogatnak számunkra a forgatókönyvírók. A középső részben nagy valószínűség szerint felbukkan végre Lex Luthor, a záróepizódban pedig akár befuthat valaki komolyabb a főgonosz szerepére. Mondjuk Doomsday, teszem azt. De ez természetesen még nem több, mint puszta spekuláció.
Veled ellentétben, nem mindenkinek az az elsődleges igény egy szuperhős/képregényfilmnél, hogy a mai trendet követve a rendező agyon CGI-ozzon egy filmet, és az egész a céltalan pusztításról meg robbantgatásokról szóljon. Nekem igenis fontos a belső vívódás, a lelki drámája Clark-nak, mert hiisz gondolj bele - ő egy űrlény szuperképességekkel - teljesen normális a lelki probléma! Ha neked ez hátrány csak sajnálni tudlak és azt tanácsolom, hogy élvezkedj továbbra is a Feledésen, meg a hozzá hasonló szemeteken!
VálaszTörlésAmennyiben neked fontos, hogy Clark Kent előtörténetét ezredszer is megnézd - valamit, amit az utca embere is ismer anélkül, hogy bármit tudna a szuperhősökről - akkor jó mulatást kívánok hozzá.
TörlésDe mivel jómagam tucatszor láttam ezt különböző formában, így egyáltalán nem érdekelt.
Teljesen mindegy, hogy az illető karakter űrlény, mutáns, önjelölt bűnüldöző vagy valami démon által megszállt csávó. Mindnek csak egyszer lehet elmondani az előtörténetét. Superman esetében ez százszor megtörtént már korábban. Most itt az újabb, a százegyedik. Hasra ne essünk már ettől.
Az, hogy a kritika szakmaiatlan, nem zavar, lévén ez csak egy blog. Viszont az önellentmondások már elég fura befogadói élményre utalnak. Először azért siránkozik a szerző, mert hosszas és fölösleges az eredettörténet. Azután sok, nagyon sok az akció, a harmadától állítólag mást se látunk, szinte sok is. Majd kaján elégedettséggel nyugtázza, milyen jó, hogy ilyen sok az akció.
VálaszTörlésAztán meg: mivel a való életben is a "mit csinálsz"-on van a hangsúly, viszont állati fontos a hogyan, amit a honnan határoz meg - honnan jöttél, miért, hogy lettél az, aki vagy - egyáltalán nem fölösleges szerintem az eredettörténet. A nézők is kajolják, ld. a 2000-es évek egyik legnagyobb tévés jelenségét, a Smallville-t, ami összességében remek lett.
A nézői feedbackek szerint is van igény az eredetsztorikra, elég gyenge érv, hogy már láttuk, hiszen mindig egy picit más és mindig az aktuális konfliktusnak rendelődik alá. Lehet, hogy ennek a felfogásához már pszichológusnak vagy esztétának kéne lenni - de kötve hiszem.
Amúgy meg szerintem az 1978-as Superman remekmű, aki mást mond,eléggé ízlésficamos.
Ezen érveléssel az a baj, hogy akkor ezek szerint Hollywood tulajdonképpen jól csinálja, amit mostanában csinál. Jó, hogy külföldről összelopkodnak eladható történeteket, és azokat átalakítják a náluk bevált klisék szerint. Jó, hogy a régen sikeres franchise-okat feldolgozzák a mai 12 évesek elvárásainak megfelelően, ezzel kiherélve sok millió néző gyerekkorát. Hiszen az új változat is egy picit más lesz, az is alárendelődik az éppen aktuális konfliktusnak, és igény is van rá, ha igaz, amit állítasz. Igény, hogy újra és újra megnézd ugyanazt (illetve majdnem ugyanazt), amit korábban már láttál, még ha nem is lesz olyan jó, mint a régi. Igény, hogy újra végigkövesd ugyanazt az eredettörténetet, amit korábban már végigkövettél, épp csak átírnak két sort a forgatókönyvben.
TörlésHa valakinek tényleg erre van igénye ahelyett, hogy egy üres látványmoziban a látványt keresse, az az ő dolga. De azért arról ne feledkezzünk meg, hogy ezeket a förtelmes, előtörténeteknek csúfolt közhelyparádékat főként azok kedvéért rakják bele a filmekbe, akik még nem látták az előző verziókat. Az új nézőket próbálják megismertetni a figurával. Akik meg ismerik korábbról, azok legfeljebb annyit tehetnek, hogy végigszenvedik az első órát.
Clark Kent a létező legunalmasabb, leglaposabb és legsekélyesebb szuperhős mind közül. Isten lehetne az emberek között, de erről önként lemond, pusztán azért, nehogy főgonosz váljon belőle (és mert a közönség egyébként nem tudna szimpatizálni vele). Az egyetlen közeg, amiben a karakter életképes, az a civil újságírói és a világmegmentő énje közötti konfliktus. Ha ez nincs, akkor marad az akció, mert az, hogy az osztálytársai csúnyán néznek rá és három idősebb gyerek meglökdösi, aligha adnak bármiféle mélységet.
Szakmaiatlan? Még szép, hogy az! Nincs közöm ehhez a szakmához. Csak egy fickó vagyok az interneten, aki ilyenekről ír. A nagybetűs, lucskos nyelvcsapásokkal operáló szakmát megtalálod azokban az újságokban, ahol a mozik szokták hirdetni az éppen aktuális filmjeiket.
Igazából, van benne jó-rossz vívódás, de rosszul van mércézve. Mármint, a "gonoszok" végig arról beszélnek, hogy meg kell menteni a népüket, MINDEN ÁRON, (ez fontos) De Supermanus ezt nem nézi jó szemmel, mert ő az igazság bajnoka, mindenkinek meg kell adni a választás lehetőségét..blablabla meg stb. Ez a két nézetet egymás ellen állítja, de a knfliktus lezárása, egyenes arcbaköpi saját magát :-D xD A végén ugyanis, azzal, hogy Supermanus kinyírja a főgonoszt azért, hogy megmentse azt a családot, A FŐGONOSZNAK AD IGAZAT! Ugyanazt csinálta, mint a "gonoszok" és nem lett, a hősöktől elvárható módon erkölcsi győztes, mert lesüllyedt a gonoszok szintjére... Ő is bármire képes azért, hogy a "népét" mentse... De am, ezenkívül a kis erkölcsi bukáson kívül (meg azon kívül, hogy szinte már Zod-ot tekintettem a történet főhősének. ÚÚristen, szegény csávót tényleg sajnáltam...őt erre teremtették, és végig kellett néznie a bolygója pusztulását néhány hülye "politikus" miatt. Mármint ember, komolyan, minden épp eszű lény ezt tenné a helyében, sőt, egyes nézeteivel egyet is értettem.) Tetszett :-)
VálaszTörlésSok dologban igazat adok neked Zod-dal kapcsolatban. Nyilván tudatosan írták őt olyannak, hogy ne egyértelműen gonosz karakternek tűnjön, hanem inkább a szürke egyfajta árnyalatának. Ez rendjén is van, hiszen a szuperhős műfajban különösen fontos, hogy emlékezetes és hatásos gonoszokat vonultassanak fel a jókkal szemben.
TörlésAzzal sincs szerintem különösebb baj, ha maga Superman sem olyan egyértelműen jó, tökéletes, hibátlan. Az elmúlt évtizedekben sokan pont azért ábrándultak ki belőle, mert annyira egydimenziós valakiként ábrázolták, hogy egész egyszerűen túlságosan unalmas volt. De ebben a reboot-ban messze nem tökéletes, messze nem hibátlan és messze nem tévedhetetlen. És ez azért ad némi okot a reménykedésre a következő részekkel kapcsolatban.
Amiatt meg végképp ne érezd furcsán magad, mert az adott történet főgonosza érdekesebbnek tűnt számodra, mint a hős. Jómagam időtlen idők óta tapasztalom ezt, és egyáltalán nem zavar. Meg különben is, a legtöbb esetben tényleg százszor érdekesebbek és emlékezetesebbek a gonoszok, mint a dögunalmas jók. :)