A népszerű vélekedések ellenére tényleg nem vagyok! De most inkább tegyük félre vélt vagy valós bűneink meggyónását, és koncentráljunk arra a mókás kis könyvre, aminek a címe: Nem vagyok sorozatgyilkos.
Magyarországon a mű a Fumax kiadó gondozásában jelent meg, akiket jómagam még a Comics Invest-es korszakból ismerek. Nekik köszönhetően tudtam beszerezni számos olyan kiadványt, amelyek máskülönben csak a világ túlsó részén voltak elérhetőek, és ezért igencsak hálás vagyok. Persze, azóta rengeteg idő eltelt, a srácok kinőtték magukat, és a random gyűjtők és otakuk elcseszett igényeinek kiszolgálása helyett immár saját, jól bejáratott célközönséggel rendelkeznek.
A Nem vagyok sorozatgyilkos éppen ennek a csoportnak szól - azoknak, akik kicsit másfajta, kicsit eltérő szórakozásra vágynak, mint amit egyébként a nagyobb, biztonsági játékos kiadóktól megszokhattak. Dan Wells, a kezdő író ezzel a regénnyel (ami valójában egy trilógia első felvonása) egyértelműen valami egyedit szeretett volna létrehozni, miközben igyekezett azt a lehető legkönnyebben befogadhatóvá tenni az olvasók számára.
Van itt kérem spéci főhős, középiskolás mindennapok, családi dráma, lelki gyötrődéssel vegyített karakterfejlődés, és egy jó adag természetfeletti misztikum is, amelyek furcsán egybegyúrt egésze alkotja a könyv vázát. Ha nem lennék annyira cinikus, amennyire vagyok, nem említeném meg azt a tényt, hogy ezen összetevők alapján a kicsit is hozzáértők egyből egy végtelenségig elnyújtott anime/manga alapanyagára asszociálnak, méghozzá nem is alaptalanul. Ám a könyv mentségére szóljon, hogy elég jól kezeli az eltérő elemeket, és viszonylag könnyen, feltűnő átmenetek nélkül ugrál a különböző élethelyzetek között.
A történet főhőse John Wayne Cleaver, a 15 esztendős szociopata, aki tudatában van annak, hogy a személyiségjegyei között minden megtalálható, ami a történelem legmegátalkodottabb sorozatgyilkosainak is a jellemzői közé tartozott. Éppen ezért állandó megfigyelés alatt tartja a viselkedését, cselekedeteit, és szigorú büntetésben részesíti magát, valahányszor olyat tesz vagy gondol, amely közelebb hozza a felszínhez a lelke mélyén tanyázó és kitörni vágyó gyilkolási ösztönét. Pszichológushoz jár, majdnem normális életet él, igyekszik úgy tenni, mintha lennének érzései, és bár túl sok szociális tapasztalattal nem rendelkezik, ahhoz azért elég okos, hogy a környezete jelentős részével elhitesse, ő is olyan, mint a többi gyerek. Ám a békés, átlagos élet látszatáért komoly árat kell fizetnie, hiszen minden egyes nap keményen meg kell küzdenie saját magával és belső démonaival.
A maga által kialakított rendszer és begyakorolt szokások minden nehézség ellenére alapvetően jól működnek. De egy nap furcsa gyilkosságsorozat veszi kezdetét John álmos kis szülővárosában, amitől a fiú addigi önkontrollja minden korábbinál nagyobb igénybevételnek lesz kitéve. A zsigereiben érzi, hogy ő az egyetlen, aki a gyilkos kilétére fényt deríthet, hiszen saját magából kiindulva képes lehet megfejteni a szörnyű bűncselekmények mögött húzódó motivációt. Viszont ahhoz, hogy az ügy végére járhasson, enyhítenie kell a saját szabályain, ami viszont azzal a kockázattal járhat, hogy elveszíti az önmagával folytatott állandó küzdelmet.
A regény cselekményét végig egyes szám első személyben látjuk, ami biztosítékul szolgál arra, hogy gyakorlatilag mindig történik valami. A véres, időnként durva jelenetek ellenére a történet habkönnyű, ráadásul a nem túl vaskos, 240 oldalas terjedelem is sokat dob a fogyaszthatóságán. Alapvetően kellemes, szórakoztató, érdekes olvasmány, és helyenként képes meglepően izgalmas fordulatokat is felvonultatni. A hétköznapok vegyítése a horror elemekkel jópofa kísérlet, a főszereplő pedig elég érdekesre sikeredett ahhoz, hogy az olvasóban feltámadjon a kíváncsiság a folytatások iránt.
Fontos továbbá kiemelni, hogy a történetben nincsenek egyértelműen jó és gonosz figurák, még úgy sem, hogy egyébként a cselekmény lényegében a két oldal klasszikus párharcára hegyeződik ki. Mert hisz hiába száll szembe John a démoni gyilkossal, amikor ő maga sem különbözik tőle olyan nagyon. És annak ellenére, hogy a főgonosz könyörtelenül szedi áldozatait, mégis képes az olvasó bizonyos fokig szimpatizálni vele, miután a kilétére és motivációjára fény derül.
Nem tudom, egyedül én éreztem-e, de a könyv olvasása közben végig az volt a gyanúm, miszerint az író végig úgy alakította az eseményeket (forgatókönyvet), úgy váltogatta a helyszíneket (vágásokat), úgy építette fel az egész szerkezetet, hogy azzal jó mélyen benyaljon valami filmes ügynöknek, aki a remények szerint egyszer felfedezi a történetet és vaskos ajánlatokkal bombázza majd a jogok birtokosát egy szutyok mozis verzió elkészítésének lehetőségéért. Gyanítom, ezt a könnyen átkonvertálható formátumot és Hollywood számára vonzó rendszert inkább az amerikai kiadó erőltethette ("Legyen feszesebb, legyenek hirtelen váltások az események között, felejtsük el fölösleges sallangokat, mintha egy filmet néznénk, jó?"), ami, ha igaz a feltételezésem, igen alattomos és pitiáner húzás a részükről. De ha ettől az apróságtól eltekintünk, a Nem vagyok sorozatgyilkos viszonylag kevés hibával hozza azt, amit előzetesen elvárhatunk tőle.
A második rész, a Szörnyeteg úr már kapható a boltokban, és ha valaha eljutok addig, hogy kézbe vegyem, alighanem arról is kanyarítani fogok valami bemutatóféleséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése