Szóma Micuko

Tulajdonképpen nem is értem, miért nem készítettem eddig bejegyzést a címben szereplő lányról. Kicsit olyan ez, mintha nem láttam volna a fától az erdőt - a téma, amiről nem csupán egy cikkecskét, hanem egy egész könyvet meg tudnék tölteni tartalommal, végig itt hevert az orrom előtt, nekem mégis évekbe telt, mire lecsaptam rá. Pedig készült már az Egy év berkeiben néhány karakterbemutató, de úgy fest, a nagy hal, a végső préda eddig megúszta, hogy horogra akadjon. 

Meg egyébként is, szeretném kihasználni a kevés megmaradt időt, amíg szabadon írhatok bármiről, amihez éppen úri kedvem tartja. Ki tudja, meddig lesz erre még lehetőségem. És mi tagadás, kicsit a nem létező lelkemnek is jót tenne, ha foglalkoznék a témával. A kritikák, bemutatók, ismertetők, fan fiction hegyek, hibáktól hemzsegő Wikipedia lapok ugyanis mind-mind arra engednek következtetni, hogy túl sok félreértés és tévedés lengi körül a karaktert. Nem állítom persze, hogy az én értelmezésem a tökéletes vagy az egyedül elfogadható, és hogy ennek a bejegyzésnek a hatására hirtelen minden téveszmében szenvedő észhez tér majd a bolygón. De mondom, ezt az egészet inkább magamért teszem.

Előre szólok: oltári nagy kockulás következik. Nem is akármilyen, hanem egyenesen rajongói kockulás, aminél rosszabbat aligha tud elképzelni magának egy gyanútlan olvasó. De azt hiszem, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy emiatt rosszul érezzem magam. Ha valaki nem tudja, kiről is van szó a név alapján, az jobban teszi, ha már most elkattint. Nincs harag. Komolyan.

Arra gondoltam, hogy itt és most egyszerűen összehasonlítom a könyvben, a filmben és a mangában látott három, egymástól jelentősen eltérő Micukót. Na, nem mintha ezzel olyat alkotnék, ami rajtam kívül nem jutott eszébe még senkinek, viszont úgy vélem, az átfogó és alapos bemutatáshoz ezt a metódust szükséges követnem. Kiindulási alapnak pedig - természetesen - a könyvet választottam. Részben azért, mert ez a forrás, amiből aztán a másik két változat kedvére elvesz vagy esetenként hozzátesz, másrészt pedig azért, mert véleményem szerint ezen keresztül a legkönnyebb rámutatni az eltérésekre.
Nem hiszem, hogy különösebben fel kéne hívnom bárki figyelmét rá, de azért jobb, ha előre szólok: a most következő elemzés hemzsegni fog a karakterrel - és időnként a történettel - kapcsolatos spoilerektől. De mivel ezt a cikket elsősorban azoknak szánom, akik a Battle Royale legalább egyik verziójával korábban már találkoztak, így nincs is értelme ezen túl sokat rágódni.   

Könyv

Mikor a Battle Royale című könyvet először kézbe vettem, az alaptörténeten kívül nem tudtam róla az ég világon semmit. Nem volt fogalmam arról, hogyan zajlik majd az egész, el sem tudtam képzelni, miként próbálja majd a szerző kézben tartani a szálakat, de legfőképpen halvány lila gőzöm sem volt a szereplőkről. Az első oldalak valamelyikén található osztálylista üresen és mindenfajta jelentést nélkülözve terült el a szemem előtt. Nem tudtam összekapcsolni különböző attribútumokkal az ismeretlen - és kissé idegenül csengő - neveket, ahhoz meg nyilvánvalóan túl sokan voltak, hogy esélyem legyen előre memorizálni mindenkit. Sejtettem, hogy ennyi szereplő mellett nyilván lesznek köztük fontosabb és kevésbé fontosabb alakok, de hogy előzetesen kikre kell majd figyelnem, arról természetesen úgyszintén lövésem sem volt.
Így elmondhatom, hogy mindenki tiszta lappal indult nálam. Nem voltak kedvenceim, nem vártam senkitől semmit, nem sejtettem, ki kivel milyen viszonyban van és milyen teljesítményt nyújt majd a történet folyamán. Igaz, a kirándulás eleji buszút alkalmával kapunk némi ízelítőt az alapokból, de ezt aligha tekintheti bárki is részletes iránymutatásnak a könyv első olvasásakor.
Aztán, ahogy kezdett egyre komolyabbra fordulni a buli, hamar kiderült, kiket kell komoly játékosoknak tekintenünk. Na, nem mintha bármi is azon múlt volna, ki meddig marad életben. A Battle Royale szerintem a csúcstartó az "egy történetre jutó legtöbb nagyszerű karakter" összesített listáján, ezért aztán igazságtalan lenne a szereplőket az elhalálozásuk ideje alapján sorrendbe állítanunk. Ez tipikusan azt a helyzetet eredményezte nálam, hogy ugyan voltak kedvencek, akikért jobban szorítottam, de végeredményben a maga módján mindenkit megkedveltem.
Ám a sok érdekes és szerethető figura között volt egy bizonyos valaki, aki az elejétől fogva kitűnt a többiek közül. Aki jobban érdekelt mindenki másnál. Akiben automatikusan azokat az értékeket fedeztem fel, amelyek - legyen szó bármilyen fajtájú szórakoztatóipari termékről - biztosan felkeltik az érdeklődésemet a szóban forgó történet iránt. Természetesen ez az illető Szóma Micuko (lányok, 11.) volt.
Hogy egyike lesz a főszereplőknek, arra nem volt nehéz rájönni. A többiekkel ellentétben ugyanis, akikről egy idő után teljes bizonyossággal meg tudtuk állapítani, hogy rövidesen szörnyű halált halnak, mert a szerző megosztotta velünk az előtörténetüket, őróla jó darabig semmi személyeset nem tudtunk meg. Ami információ a birtokunkba jut Micukóról, azt mindig egy másik karakter szemszögéből, és nem a sajátjából kapjuk, és ezek a jól elhintett morzsák kivétel nélkül azt a célt szolgálják, hogy egyrészt minél fenyegetőbbé, másrészt ugyanennyire titokzatossá tegyék őt az olvasó szemében.  

Úgy vélem, javarészt életkori sajátosság (vagy esetleg értelmi-érzelmi fejlettség) kérdése, ki hogyan viszonyul a történet során a klasszikus értelemben vett jó és rossz fogalmához. Fiatalabb korban az ember talán hajlamosabb a két szélsőség mentén behatárolni a szereplők jellemét, holott meglátásom szerint sokkal inkább... *khm*... a szürke 42 árnyalatáról beszélhetünk. A diákok közül senki nem önszántából teszi kockára a bőrét (illetve egyvalaki igen, de az megint más tészta), ám ha már választás híján mást nem tehetnek, a rendelkezésükre álló összes eszközzel megpróbálják túlélni valahogy a dolgot. És ebben az esetben simán csak úgy hozta a sors, hogy Micukónak jóval nagyobb a repertoárja ilyen tekintetben, mint a legtöbb osztálytársának. Számító, manipulatív, hidegvérű, és teljes mértékben amorális hozzáállása a játékhoz nagy előnyt biztosít neki a többiekkel szemben, akik kétségek között őrlődve sokáig fel sem fogják, mibe keveredtek.
Kezdetben a felületes olvasók azt gondolhatják róla, hogy egy átlagos pszichopatával, esetleg szociopatával van dolgunk, vagy hogy a gonosz ezúttal egy kivételesen szép arcot öltött magára. De amennyiben odafigyelünk az apró részletekre, láthatjuk, hogy a lány nem lel különösebb élvezetet osztálytársai gyilkolásában. Amit tesz, azt azért teszi, mert az adott helyzetben ezt tekinti a túlélés egyedüli eszközének. Ugyanígy, ha a játék során egymás lemészárlása helyett egészen más jellegű követelményeknek kellett volna megfelelniük, Micuko azokat is ugyanilyen érzelemmentes precizitással hajtotta volna végre. Lehet mondani rá, hogy gonosz, amiért nincs baja azzal, ha gyilkolnia kell, de azt hiszem, pont ennél a pontnál értettem meg, menyire különleges valakivel van dolgunk. Öl, mert ölnie kell, és mindezt ugyanolyan nyugalommal, érzelemmentesen és hidegvérrel teszi, mintha egy hétköznapi iskolai feladatot kellene végrehajtania. Mondhatni, mindegy neki a dolog. És egy rajta kívül is remek szereplőgárdát felvonultató történetben ugyan ki ne lenne kíváncsi a folytatásra egy ilyen kezdés után?
Vajon mi húzódik meg a háttérben? Mitől vált ilyenné? Mik derülhetnek ki róla a későbbiek folyamán? Eleinte csupán egy nagy halom kérdőjel marad utána és az áldozatai után, és az olvasó csak reménykedhet benne, hogy a lassan, de biztosan épülő hype-nak Micuko végül képes lesz megfelelni. Elárulom, képes lesz. Ó, de még mennyire! És minden elvárásunkat jócskán túl is fogja teljesíti.

De kiről is beszélünk egészen pontosan? Szóma Micuko egy harmadikos középiskolás diák (ami a 15 éves korosztályt jelenti a bolygó azon fertályán), akiről első körben két dolgot tart fontosnak megosztani velünk a szerző: hogy ő az iskola legszebb lánya, továbbá, hogy ő a vezetője egy bandának, ami csupa "rossz lányokból" áll. Ez a besorolás elsőre kissé furcsa lehet abból a szempontból, hogy azt viszont sosem közlik velünk, kik is tartoznak akkor a "jók" közé. De ahogyan haladunk a történetben, egyre világosabbá válik számunkra, miért eshettek éppen ők ellenpólus nélkül ebbe a kategóriába.
Ezen a ponton jobb, ha mindenki elfelejti az amerikai középiskolás tinifilmekből származó ismereteit a hasonló figurákra vonatkozóan. Mert itt a "szép, de rossz" kategória alatt nem egy hisztis, elkényeztetett, beképzelt és arrogáns libát kell érteni, akinek a gonoszsága kimerül abban, hogy időnként csúnyán néz a főhősre, elveszi a kisebbek tejpénzét és a suli legnagyobb sportsuttyóival hetyeg.
Mert Micuko egyáltalán nem egy kispályás cicababa. Hironóval és Josimivel alkotott triója prostitúcióval, zsarolással, lopásokkal foglalatoskodik, és hírneve olyannyira elterjedt az iskolában, hogy a diákok és a tanárok jelentős része óvatos távolságtartással viszonyul hozzá. Ugyanakkor fontos azt is megjegyeznünk, hogy az olvasó csupán a többi szereplő által hallott pletykák alapján tud képet alkotni róla. Így egyesekben óhatatlanul is felmerül a kérdés, miszerint nem valami mesterségesen önmaga köré szőtt, hazugságokból és félinformációkból származó hálóval van-e dolgunk. Elvégre mégiscsak egy tizenöt éves kölyökről van szó. Csak nem olyan durva már a helyzet.
Pedig de, a helyzet valóban elég durva, és minél többet tudunk meg a szereplőről, annál inkább úgy érezzük, a róla terjengő pletykák ahelyett, hogy rossz fényben tüntetnék fel az osztálytársai előtt, inkább jótékonyan elkendőzik mindenki elől a szörnyű valóságot.
Ha egyszerűen akarnánk fogalmazni, sokan ezt úgy tennék meg, hogy a lány valahol mélyen legbelül nagyon el lett cseszve. Kilenc éves korától kezdve át kellett esnie egy sor lelki és fizikai traumán, kezdve attól, hogy a saját anyja eladta őt néhány alaknak, akik megerőszakolták, aztán ugyanezt tette vele a tanára is, akinek mindezt később elmesélte. A kedves mama nem sokkal rá újra megpróbálta árúba bocsájtani a kis Micukót, de az véletlenül végzett vele, és kellő szakértelemmel elterelte a gyanút magáról (így elmondhatjuk róla, hogy Kavadán kívül ő az egyetlen, aki már a Program előtt is megölt valakit). Aztán a nevelőszülőknél sem ment éppen minden túl jól, az ottani kölök piszkálta, aztán mikor önnön hibájából kipurcant, mindenki a mi lányunkat kezdte el okolni emiatt. Kivéve az apát, de ő is csak azért, hogy hamarosan szintén pedómacivá alakulva ott folytassa, ahol dicstelen elődei abbahagyták. 
Nagyon fontos kiemelnünk, hogy itt a hangsúly a sorozatterhelésen van, helyesen - mert egyetlen traumát, legyen az bármilyen súlyos is, mindenki fel tud dolgozni anélkül, hogy annak egy idő után bárminemű nyoma maradjon a személyiségében. A maradandó változások eléréséhez azonban olyan szintű külső "beavatkozásra" van szükség, amin Micuko keresztülment, és ami az egykoron teljesen normális lányt végérvényesen átalakította azzá, akit a könyvben megismerhetünk. Egy hideg, kemény, manipulatív, kíméletlen figurává, akinek egy ponton elege lett az áldozat szerepből, és úgy döntött, onnantól kezdve inkább ő vesz el másoktól ahelyett, hogy tőle vegyenek el.
És ha valaki ilyen háttérrel és életfelfogással belekeveredik abba a helyzetbe, amibe a Battle Royale szereplői kerültek, abból sok jó nem sülhet ki a többiek számára.

Persze, ezen háttérinformációk döntő többsége az utolsó percig rejtve marad az olvasók elől. Csak annyit láthatunk, hogy a lány különösebb megerőltetés nélkül (és különösen randa módon) végez első áldozatával, egyértelmű tanújelét adva, hogy a későbbiek során komoly versenyzőként kell vele számolnunk. Ezután nem sokkal ugyanilyen könnyedén teszi el láb alól a bandájába tartozó Josimit és annak szerelmét. Ennél a pontnál úgy tűnik, előnyben részesítette volna azt a megoldást, hogy a másik lányt inkább maga mellett tartja egy időre golyófogónak, de túlságosan nem rendült meg attól sem, hogy ez nem egészen úgy sikerült, ahogyan eltervezte.
Ám a Battle Royale szereplői nem dörzsölt szuperhősök és vérprofi bérgyilkosok, még ha időnként ennek ellenkezőjéről próbálnak is minket meggyőzni. Ebből kifolyólag egyikük sem tévedhetetlen, és ez alól nem kivétel Micuko sem. Következő áldozatánál elköveti az első hibát, méghozzá azt, hogy nem bizonyosodik meg arról, hogy Csigusza a hátába kapott lövések után ténylegesen meg is halt. Mint utóbb kiderül, ez nem bizonyul túlságosan komoly problémának, bár természetesen ezt az olvasó elsőre nem tudhatja. De annak köszönhetően, hogy Hiroki még tud beszélni a lánnyal annak halála előtt, a fontosabb szereplők nagy részéhez eljut a hír, miszerint Micuko belement a játékba.
Különben az osztály másik 11-esével igen különös a kapcsolata a Program alatt. Szugimura Hiroki lesz az egyetlen, akinek elárul néhány részletet a múltjával kapcsolatban, de ezt csupán azért teszi, hogy elterelje a figyelmét a szökéséhez. A fiú azonban még annak tükrében is hisz neki, hogy nyilvánvalóan egy trükk volt az egész, ezért az olvasó is önkéntelenül abba a helyzetbe kerül, hogy nem kételkedik az elhangzottak hitelességében. Miért is tenné? Elvégre a háttérben sejtjük, hogy a lány bőségesen tartogat még meglepetéseket, az előadása pedig annyira meggyőző és hiteles, hogy akár még igaz is lehet.
A kettejük közötti viszony másik érdekessége, hogy Micuko az a személy, aki végez mindkét lánnyal, akiket Hiroki előzetesen meg akart menteni. Egyesek ezt azzal próbálják magyarázni, hogy a szerző értékítéletében ez a két figura áll egymástól a lehető legtávolabb az összes karakter közül, ellentétük pedig abban csúcsosodik ki, hogy a "rosszabb" eltöröl mindent, ami a "jobb" számára érték volt a világban. Én ezt személy szerint mindig is erőltetett belemagyarázásnak találtam, és meglátásom szerint a történet ide vonatkozó eseményei pusztán dramaturgiai célokat szolgáltak. Viszont egy pontig természetesen nyitott vagyok a más jellegű interpretációkra is.

De kicsit előresiettünk az események sodrásában. Ott tartottunk, hogy Micuko meglépett a dühös és zavarodott Hiroki elől, hogy nem sokkal később belebotoljon az éppen a dolgát végző Hatagami Tadakacuba. És ekkor elkövet egy újabb hibát, aminek köszönhetően ezután a figura egyik legjobb és legemlékezetesebb jelenetsorát követhetjük figyelemmel. Mert a fiú bizony nincs egyedül, hiába is tűnt úgy elsőre - vele van legjobb barátja, Takigucsi Júicsiró, aki még azelőtt bukkan fel, hogy Micuko lesből végezhetett volna a társával.
A viszonylag egyértelmű helyzet ellenére a lány profi módon magyarázza ki magát, amennyire ez az adott körülmények között lehetséges, ezért a két fiú ostoba módon úgy dönt, szoros felügyelet mellett inkább maradjon velük a továbbiakban ahelyett, hogy elzavarnák vagy végeznének vele. A döntés meghozatalában Júicsiró játssza a legnagyobb szerepet, aki úgy tűnik, puszta naivitásból megbízik Micukóban, annak rossz híre ellenére is. 
Az első, kettesben eltöltött őrködésük során azonban az olvasó azt kezdi gyanítani, hogy a fiú nem csupán jóindulatból állt ki a lány mellett barátjával szemben. Ugyan a szerző maga sosem mondja ki vagy mondatja ki a szereplőkkel, de nagyon úgy fest, igencsak kedveli Micukót, holott nincs jele annak, hogy korábban lett volna közöttük bármiféle interakció. Ám ez inkább egyfajta plátói szerelemnek tűnik, aminek meglétével talán még Júicsiró maga sincs tisztában. Mindenesetre, mint kiderül, elég jól kisakkozta, mi is az ábra a lány körül, holott nem lehetett tudomása semmiről annak múltját illetően. Barátságos, őszinte és közvetlen viselkedése egyértelműen jó hatással van Micukóra, aki maga is meglepődik azon, milyen jól érzi magát a fiú társaságában.
De aztán eljön az őrségváltás ideje. Júicsiró aludni tér, a lány pedig hozzálát, hogy megvalósítsa eredeti tervét: a pisztoly megszerzését és Tadakacu játékból való kiejtését. Ehhez beveti legveszélyesebb fegyverét, a csáberejét, aminek a morcos és vonakodó fiú nem sokáig képes ellenállni. A bokorba csalja, ám pechére nem sikerül végeznie vele, így kénytelen visszamenekülni a táborba, hogy a másik fiú oltalmát keresve hazudjon az iménti eseményekről. Júicsiró két tűz közé szorul, nem tudja, melyiküknek higgyen, ami végül a jól ismert eseményekhez vezet majd.
A szerző nyilvánvalóan teljesen tudatosan nem szól arról, pontosan milyen tervei is voltak Micukónak Júicsiróval abban az esetben, ha Tadakacut sikerült volna az eredeti elképzelésnek megfelelően csöndben likvidálnia. Az olvasó így sosem kaphat egyértelmű választ arra vonatkozóan, hogy végzett volna-e a fiúval, vagy csöndben tovább áll, esetleg megpróbál szövetkezni vele. És mennyire jó is ez így! Akik azon a véleményen vannak, hogy esetleg kialakulhatott volna köztük valamiféle barátság-szerűség, vagy még annál is több, legtöbbször azzal érvelnek, hogy Micuko Júicsirót sokkal könnyebben elcsábíthatta volna, mint Tadakacut, mégsem tette. És ebben igazuk is van. Tényleg egyszerűbb dolga lett volna. Ám két gond is van ezzel az elmélettel. Egyrészt, hogy a fegyver végig Tadakacunál volt, így biztonságosabbnak tűnhetett először tőle megszabadulni, még ha ez komolyabb kihívásnak is bizonyul. Másrészt bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy Júicsiró - akaratán kívül - már azelőtt elcsábította Micukót, hogy annak ugyanerre lehetősége adódott volna.
Az olvasók döntő többségének ezen a ponton szokott gyökeresen megváltozni a véleménye a lányról. Mert azt láthatjuk, hogy néhány egyszerű gesztus, önzetlen kedvesség és figyelmes jóindulat képes kibillenteni őt a szokásos mederből. Hogy ezek számára annyira szokatlanok, hogy nem igazán tud velük mit kezdeni. Az olvasó joggal kezdhet itt azon morfondírozni, vajon milyen élete is lehetett valakinek, aki ennyire nincs hozzászokva a legalapvetőbb kedvességhez sem. És ami ennél is lényegesebb: vajon elég ez ahhoz, hogy Micuko ettől megváltozzon?  Van még számára remény a normális életre, amit gyerekkorában elvettek tőle?
A sors végül úgy hozza, hogy a helyzet anélkül oldódik meg, hogy válaszokat nyújtana bármire is. Júicsiró feláldozza magát azért, hogy megmentse a lányt barátja haragja elől, akinek így (Tadakacu péppé verése után) könyörületből végeznie kell a halálosan sérült fiúval. Búcsújuk kedves és szép, és úgy mutatja be nekünk Micuko egy új, korábban ismeretlen oldalát, hogy különben egy kicsit sem tér el attól a karaktertől, akit addig megismertünk. Nem kis bravúr, főleg, ha figyelembe vesszük, ugyanezt egy amerikai változatban milyen mérhetetlenül ócskán, csöpögősen és totálisan idegenszerűen oldották volna meg.
A karakter nagy fináléjáig már csupán annyi van hátra, hogy könnyedén végezzen a lelkileg teljesen összeroppant Kotohikivel, és máris ott találjuk magunkat a Kirijamával folytatott emlékezetes harc kellős közepén.

Micuko halála számomra a szórakoztató irodalom egyik legjobban megkoreografált és levezényelt jelenetei közé tartozik. De nem azért, mert a leghalványabb mértékben élvezném vagy örülnék az ott történteknek. Jóformán a semmiből jön, külön fejezetet kap (irónia vagy sem, de pont a 69-ediket), és rövid idő alatt olyan mennyiségű információt zúdít a nyakunkba, hogy ember legyen a talpán, akit nem kólint fejbe legalább egy kicsikét. Ez az a pont, ahol a narrátor végre fellebbenti a fátylat a lány borzalmas múltjáról, valódi személyiségéről, ezzel bizonyos mértékben magyarázatot szolgáltatva a miértekre.
Nincs arról szó, hogy mindez azért történne, hogy a karakter bűnbocsánatot nyerjen. Az okok önmagukban csupán a megértést segítik elő, és nem céljuk más színben feltüntetni semmit. De a lényeg pontosan itt bújik meg - hogy egyedül mi, az olvasók láthatjuk a szereplőt teljes valójában, ezáltal közelebb kerülve hozzá, mint a történet dimenziójában azelőtt bárki. Kivételes helyzetben érezhetjük magunkat, hiszen ennek a fejezetnek köszönhetően sokkal többet tudunk meg róla, mint bárki más a szigeten. Ezáltal nekünk lesz egyedül lehetőségünk arra, hogy ítélkezzünk Micuko Programban betöltött szerepéről és tetteiről - mi kapjuk a legteljesebb (az egyetlen) képet, ezért természetesen a legpontosabb jellemzést is nekünk van módunk elkészíteni róla.
És így talán érthetővé válik, hogy a cselekmény során miért nem láthattuk őt soha más szereplők szemüvegén, nézőpontján keresztül. Hiszen mások nem tudtak róla semmit. Mi ismerhettük meg igazán, és a karakter elkerülhetetlen halála a biztosíték arra, hogy a későbbiek során se legyen módja senkinek megismernie azt, amit nekünk lehetőségünk nyílt megismerni. Ennek köszönhetően alakul ki egyfajta belsőséges viszony és kötődés az olvasó és a figura között.

Azzal kapcsolatban ne legyenek kétségeink, hogy Micuko rendületlen népszerűségéhez elkerülhetetlenül szükség volt arra, hogy a szerző a lehető legjobb pillanatban végezzen vele. Ennek köszönhetően válik igazán tragikus hőssé, hiszen lehetősége sem lesz a későbbiek során arra, hogy kitörjön abból a személyes pokolból, amiben a cselekmény jelenében létezett. Rosszul esik kimondanom, de a figurának meg kellett halnia ahhoz, hogy működni tudjon és olyan mély benyomást hagyjon az olvasókban, amilyet hátrahagyott. 
De egy ennyire erős személyiség esetében illendő méltó körülményeket teremteni a halálához, különben minden, amit odáig felépítettek, veszítene az értékéből. Szerencsére azonban ebből a szempontból nézve sem lehet okunk panaszra. A tökéletes gyilkológép Kirijama ideális választás a feladathoz, hiszen minden érzelemtől, megbánástól vagy sajnálattól mentes személyisége csodálatos kontrasztot alkot az olvasóban - a jelenet hatására - kialakuló nehezen megfogható és körülírható emocionális kavarodással.
Kettejük harca már a legelején eldől. Az első Ingram-sorozat rövid időn belül megtette volna a hatását, aztán, biztos, ami biztos megkapja a másodikat is, ezúttal szemből. De Micuko még itt sem adja fel, nem hal meg; az olvasónak ezen a ponton az az érzése támad, hogy csupán azért lehet még életben, mert egyszerűen ennyire élni akar. A lány szemszögéből nézve immár semmi jelentősége nincs annak, hogy a maradék tárát kilövi a golyóálló mellényt viselő Kirijamára, hiszen a sebesülései túl súlyosak voltak ahhoz, hogy bármi esélye legyen a túlélésre. Ám a könyv, mint ahogy korábban többször megtette már, most is remekül játszik az olvasó közhelyeken alapuló elvárásaival. Elvégre a fő antagonisták esetében valahol számít arra az ember, hogy arra méltó körülmények között végeznek egymással, és valahogy ez a helyzet nagyon is jól adta volna magát éppen kettejük esetében. Ám természetesen nem ez történik, Kirijamát egy vacak .357-es nem tudja megállítani, Micuko arcát pedig az utolsó géppisztoly-sorozat "epres pitévé" változtatja. (Ó, hogy mennyire gyűlölöm, mégis mennyire csodálom ezt az egyszerű, de nagyszerű hasonlatot. Mondjuk azóta sem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljak egy ilyen sütit). Ez a szimbolika, pofonegyszerű volta ellenére jól teszi a dolgát, és ha lehet, még felkavaróbbá teszi az egész helyzetet. Micuko halála pillanatában elveszíti a szépségét, ezzel együtt pedig az egyetlen dolgot, ami ellentétben állt az egész létezését átitató sötétséggel, szörnyűséggel és borzalmakkal. 
      
Ha valamit egyedüliként kritizálni tudok Micukóval kapcsolatban, az furcsamód éppen ehhez a jelenethez köthető. Egész pontosan erre a szövegrészre gondolok:

"Amikor leért, vége volt. Illetve lehet, hogy már korábban meghalt. Teste néhány másodperccel azelőtt, lelke pedig már nagyon régen."

Valahogy soha nem éreztem ezt oda illőnek. Mármint az utolsó mondatot. Annyira eltért attól, amit addig megszoktunk, annyira nem passzolt bele az addig megszokott szövegbe, hogy sokáig nem is tudtam mire vélni az egészet. Mert mi történik itt? A szerző ezt a kijelentését közvetlenül nekünk, az olvasónak szánja, holott korábban mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy csupán közvetítőként funkcionál a cselekmény elmondásában. A távolságtartó, semleges, mindenfajta ítélkezéstől mentes narrátor szinte a semmiből elárul egy olyan információt, amelyet teljes bizonyossággal kizárólag ő tudhat a karakterről. Kimond, ezzel pedig kész ténnyé emel valamit, amiről viszont sokkal jobb lett volna, ha az olvasó dönthet. 

Mert lényegében ez a kijelentés azt jelenti, hogy Micuko valóban menthetetlen és gyógyíthatatlan volt. Hogy nem volt számára soha remény a normális, átlagos életre. Holott a Júicsiróval szövődő furcsa viszony épp az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni minket, méghozzá elég jó hatásfokkal.

Félreértés ne essék, nincs azzal bajom, hogy a karaktert ilyennek alkotta meg a szerző. Sőt, ahogy mondtam, éppen ettől válik számomra páratlanul érdekessé és különlegessé. Attól, hogy még a lelke legmélyebb bugyraiban sincs helye gyengeségnek, önsajnálatnak, nem vágyik megváltásra vagy feloldozásra. Ezért tökéletes. De azt sosem szerettem volna, ha ezt egyértelművé teszik számomra. Azt akartam, hogy lehessen érvelni mindkét meggyőződés, értelmezés mellett, hogy soha ne kapjunk választ a "mi lett volna, ha..." kérdéseinkre. 

Jómagam mindvégig úgy kezeltem ezt a karaktert, mint (ahogyan kiderült) a szerző is tette. Ám ez a végső igazság megfosztott még attól a lehetőségtől is, hogy esetleg tévedtem volna vele kapcsolatban!

Szóma Micuko, mint karakter tragédiája olyan mélyen gyökerezik, hogy a történet során mindössze egyszer van lehetősége jót cselekedni. És ez is abból áll, hogy könyörületből végeznie kell azzal a személlyel, aki időtlen idők óta először jó volt hozzá. Ennyi jut neki, ennyit kap az élettől - azt hiszem, soha, de soha nem találkoztam még egyetlen olyan figurával sem azelőtt, akivel ilyen csúnyán elbánt volna a mindenható szerző.

És mindezek ellenére mégsem azért szeretjük őt, mert sajnáljuk. Vagy nem csak azért; elvégre nekem is van szívem, valahol mélyen. Legalább ilyen mértékben közrejátszik az is, ahogyan ezekre a dolgokra reagál. Pontosabban fogalmazva - nem reagál. Nem akar bosszút állni a világon, mint azt bármelyik, magára valamit is adó közhelyes szuperhős-főgonosz akarná. Nem vágyik titkon arra, hogy jöjjön valaki, aki megérti őt és megváltja a bűnei alól, vagy hogy ő maga harcolja ki valahogy a feloldozást. Nem kesereg a múlton, nem sajnálja magát, és nem vágyik mások sajnálatára. Egyszerűen csak élni, túlélni akar, mindenáron, mert a Programot megelőző időkben is pontosan ugyanerről szólt az élete.

  

De legyen elég ennyi a könyvről. Most inkább nézzük, mi a helyzet a Micukónak nevezett tökéletesség egyéb vadhajtásaival.

Film

Ismeretes, hogy a filmnek létezik egy rövidebb, feszesebben vágott verziója (idehaza ez került egyedül kereskedelmi forgalomba), valamint van egy 8-10 perccel hosszabb rendezői változat is, ami meglátásom szerint minden tekintetben jobb, mint a mozikban eredetileg bemutatott kópia. A minket jelenleg érintő szempontból nézve egészen biztosan ez a helyzet, így nem is lehet kérdés, hogy ez utóbbit kell alaposabban górcső alá vennünk.
A legfontosabb, legjelentősebb különbség ugyanis a Direcor's Cut-ban az, hogy amíg eredetileg csak a főszereplő Nanahara és Kavada kapott méltó háttértörténetet a 42 tanuló közül - ha nem számítjuk Kitano, a tanár karakterét -, addig a bővített verzióban ezt még megtoldották nekünk egy kellemes adag Micukós lore-ral. Hogy erre a szerencsés helyzetre azért került sor, mert a rendező érezte szükségesnek a figura árnyalását, vagy egyszerűen csak a rajongók panaszkodtak túlságosan hangosan ennek hiánya miatt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket, arról sajnos nincsenek információim. Egyiket is, másikat is el tudom képzelni, sőt, még azt is, hogy amikor felmerült az ötlet, hogy újra gigantikusat kaszáljon a forgalmazó a film újbóli bemutatásával, ez tűnt a sikerhez vezető legbiztosabb útnak.
A mozik jellegzetes műfaji sajátosságaiból kiindulva természetesen itt sokkal élesebben elkülönülnek egymástól a jók a rosszaktól, mint azt a könyvben tapasztaltuk. A karakterek így jobban tudnak érvényesülni a rendelkezésükre álló képernyőidő alatt, és ez alól nem kivétel Micuko sem. Egyfajta furcsa átmenetet képezve az antagonisták és az antihősök között, a túlélésen, mint nyilvánvaló motiváción kívül megtaláljuk benne még a bosszúvágyat és a frusztrációból eredeztethető bizonyítási kényszert is. A könyvben ezek közül egyik sem volt tetten érhető a személyiségében, hiszen ott mindvégig a számító logika és a célirányos eltökéltség volt rá a leginkább jellemző, ám a filmben ennek ellenére a figura mégis ismerősként fog visszaköszönni a legtöbb jelenetében.

A karakterben beállt változások jelentősnek mondhatók. Az osztály alfanősténye szerepet itt egyértelműen elveszik tőle (az, hogy mindenki simán a keresztnevén szólítja a film alatt, arra utal, hogy a többiek egyértelműen lenézik és megvetik őt), ráadásul hiányzik belőle az a magabiztos, felsőbbrendű aura is, aminek a könyvben az volt az eredménye, hogy a tanulók döntő többsége már a Programot megelőző időkben is tartott tőle. Ehhez képest a filmben egy kiközösített, magányos lánnyal találkozunk, aki ellenségektől körülvéve kizárólag önmagára számíthat, ha túl akarja élni a játékot.
Ennek megfelelően a könyvvel ellentétben itt semmi szín alatt nem is lett volna módja rá, hogy társakat szerezzen maga mellé. Nagyon kevés információt kapunk arra vonatkozóan, hogy a Hironóval és Josimivel alkotott bandában milyen szerepet töltött be és mi lehetett a dinamika hármuk között, de azt nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a szigeten történtek előtt azoknak a kapcsolatoknak már vége szakadt, így rájuk nem is számíthatott.
Manipulatív képességeit azonban a könyvhöz hasonlóan megtartotta, amit egyrészt azzal bizonyított, hogy sikerült elég közel csalogatnia magához a feldühödött Hironót, hogy aztán a tőle szerzett fegyverrel végezzen is vele. Ez a jelenet egyébként dramaturgiailag ugyanazt a célt szolgálja, mint amikor Hirokival találkozik a könyvben (nevezetesen, hogy kapjunk némi rálátást Micuko személyiségére és a cselekedetei mögött húzódó okokra), még ha időrendben nem is ugyanott helyezkedik el. Másrészt sikerül elcsábítania Júicsirót és Tadakacut, hogy aztán könnyedén megölje őket, ami önmagában jelentős fegyverténynek tűnik, ám a könyv hasonló jelenetéhez képest az emberben akaratlanul is óriási hiányérzet támad, amiért mindössze egy néhány másodperces flashback-kel intézik el nekünk az egészet. Elszalasztott lehetőség volt ez a javából, de a végletes jó-rossz ellentétekre alapuló filmben sajnos nem nagyon lehetett többre számítani.

A film - egyéb eszközei nem lévén - kizárólag a nézőben ébresztett sajnálattal próbálja szerethetővé tenni a karaktert, amint azt a rendezői változatba bekerült extra jelenetek is bizonyítják. Egyrészt kapunk egy visszatekintést, amiben a gyermek Micukóval találkozhatunk. A kislány - feltételezem, kilenc évesnek kell tekinteni, mivel a másik két verzióban is akkor kezdődtek nála a gondok - iskolából hazajövet azzal szembesül, hogy hulla részeg anyja eladta őt egy meglehetősen gyanús külsejű alaknak. Úgy fest azonban, hogy a kis Micukót sem ejtették a feje lágyára, mert pedómaci közeledéseit nem igazán veszi jó néven. Aztán mikor mackó eléri a kislány toleranciaküszöbét, az egyszerűen lelöki őt a lépcsőről, véget vetve szánalmas létezésének.
Ezzel a jelenettel különösebben nem lenne semmi baj, jól működik, jó helyre került, kellően visszataszítóan van ábrázolva a helyzet, és azok számára, akik filmként találkoznak először a Battle Royale történetével, egész biztosan eléri a kellő hatást. Ám akik - hozzám hasonlóan - előbb olvasták a könyvet, azok tudják, milyen könnyed, vidám és mulatságos ez a változat ahhoz képest, amin Micukónak nyomtatásban kellett átesnie gyermekkorában. Persze örülök annak, hogy legalább ennyit kapunk, mert segít abban, hogy a lány egyszerű pszichopatából valódi karakterré váljon.
(Itt szeretnék két zárójeles megjegyzést tenni, ha lehet. Egyrészt nem tudom, én vagyok-e az egyetlen, aki kiszúrta, hogy a fiatal Micukót alakító gyerekszínész feltűnik egy furcsa szerepben a Battle Royale második részében is, amit jómagam egyfajta cameo-szerűségként értelmezek. Másrészt az a baba, amivel pedómaci próbálja lebűvölni a ruhát a gyerekről, kísértetiesen hasonlít Micuko mangában látott kinézetéhez. Nem állítom, hogy bármiféle tapasztalatom lenne a japán Barbie cuccok világában, így meglehet, mindegyik így néz ki arrafelé, de attól még érdekes ez az egybeesés.)
Aztán ott van még a kosárlabdameccs, és főként annak lezárása az egyes számú rekviemben a film végén. Magának a mérkőzésnek bizonyos eseményeit elszórtan már láthattuk korábban is a rendezői változatban, ám, mint kiderül, az egész csupán arra szolgált, hogy előkészítse a 3/b utolsó nagy közös összeborulását. Továbbá olyan éles kontrasztot tapasztalunk az ünneplő, felszabadult osztálytársak és a mindebből kimaradó, szomorúan magára hagyott Micuko között, hogy óhatatlanul is azt érezzük, a jelenet legalább annyira róla szól, mint a másik 41 tanulóról. Végső záróbenyomásnak keményen odavág, de nem feltétlenül azért, mert ezáltal bűnbocsánatot nyerne a karakter. Egyszerűen csak jó, és ennyi.               
   
A karakter halála jórészt az eredeti verzióban megismertek szerint zajlik, ami rendjén is van. Sőt, vannak olyanok, nem is kevesen, akik ezt a változatot preferálják a másikhoz képest, hiszen itt Micuko valóban rendesen megszorongatja Terminátor-Kirijamát. Azt ugyan nem kötik az orrunkra, hogy a könyvvel ellentétben itt lett volna bármi értelme annak, ha végez a fiúval (nem egyértelmű, mennyire voltak súlyosak az első géppisztoly-sorozat okozta sérülései), de rendesen helyt áll, és ez a legfontosabb. Ne feledjük, a 3/b becsülete a tét, hiszen az osztályból egyedül Micuko és Mimura képes eredménnyel felvenni a harcot a gyilkolási vágy hajtotta Kazuóval (Kavada nem számít, hiszen  ő szintén külsős, Nanahara szánalmas próbálkozásairól meg inkább ne is beszéljünk), ezért harca egyben az egész osztály harca a betolakodóval szemben, aki igazi szociopata módjára a vesztükre tör.
Persze, az egész visszaemlékezés-szakasz hiányában végül is egyszerűen csak a történet két főgonosza küzd meg egymással, aminek nyilván megvan a maga szépsége, ugyanakkor keletkezik is bennünk némi hiányérzet. Ezt ellensúlyozandó, kapunk egy szomorkás záró-egysorost a karakter halálának pillanatában, továbbá egyéb eszközökkel is igyekeznek emlékezetessé tenni a jelenetet. A váratlanul felbukkanó, de mégis jól működő FPS mód, valamint J. S. Bach aláfestő muzsikája mind-mind hozzáadnak a hangulathoz. 

Filmről lévén szó, nem mehetünk el szó nélkül a Micukót alakító színésznő, Kou Shibasaki teljesítménye mellett. Az osztály szép, dögös, ám mégis számkivetett manipulátora szerep megformálására meglátásom szerint keresve sem találhattak volna alkalmasabb személyt, és ezt mindenféle elfogultság vagy egyéni preferencia nélkül ki merem jelenteni. Önmagáért beszél a tény, hogy miközben előzetesen ezzel a karakterrel szemben szinte irreális és teljesíthetetlen elvárásokat támasztottam, aminek gyakorlatilag lehetetlen volt bárkinek is megfelelnie, a film megtekintése után mégis maradéktalanul elégedett voltam ezzel a bizonyos Micukó-variánssal. Mostanra már óvatos becsléseim szerint is jóval túl vagyok a 100-dik megtekintésen, és még mindig ugyanúgy tetszik a hölgy, mint első alkalommal. Már színészi értelemben, persze. Meg a másikban is, na!
Nincs annyi képernyőideje, mint amennyi jelenetet a könyvben kapott, a rendelkezésére álló mennyiségben mégis gond nélkül képes maradandó nyomot hagyni bennünk. Az utóbbi évek során a színésznő annyi filmjét és sorozatát néztem meg, amennyit csak tudtam, és bár tisztában vagyok vele, hogy a hölgy a Távol-Keleten mostanra egyike lett a legnagyobb celebritásoknak, és annyira távol tartja magát a pszichopata szerepektől, amennyire csak lehet, nekem mégis kicsit megmaradt Micukónak. Ezért aztán, mikor megpillantom bárhol, általában azt olyasféle módon szoktam kommentálni, hogy "Szent szar, Micuko kísértetté vált!" (One Missed Call), "Te jó ég, Micukón tényleg mocskosul jól áll az iskolai egyenruha!" (Go), vagy a "Basszus, Micuko már évszázadokkal ezelőtt is jól nyomta a bűnöző életmódot!" (Dororo).

Bár a filmet - a könyvhöz viszonyítva - ezer és egy ok miatt lehet kritizálni, Micuko egész biztosan nem tartozik ezek közé. Igaz, sokat finomítottak rajta, egyfajta light verziót kanyarítva belőle, de ebben a más fajta közegben, a jóval egyértelműbben szétváló fekete-fehér ellentétében sokkal többet nem is lehetett kihozni valakiből, aki technikailag csupán a történet kettes számú antagonistája volt.
Egyéb lehetősége nem lévén, magányos farkasként próbálja túlélni a Programot az egyetlen, általa járhatónak ítélt módon, és miután a rendezői változat vette a fáradtságot, hogy hátteret adjon a cselekedetei mögött húzódó motivációnak, az eredmény a filmtörténet egyik legjobban sikerült női horror-thriller főgonosza lett.   

Manga

És végül a manga. Az áldott-átkozott manga, ami oly sok mindent megváltoztatott a karakter személyiségében, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Kezdve a soft- és hardcore pornón keresztül a kettős személyiségen át egészen a túlzott szadizmusig, Micuko mindent felvonultat, ami a hozzám hasonló rajongókat a képregény olvasása közben oldalanként többszöri facepalm elvégzésére kényszeríti. 

Azért nem állítom, hogy az ezen változások mögött húzódó érveket ne érteném. Egy részével mostanra megbékéltem. Elfogadtam, hogy a demográfiai célcsoportot figyelembe véve belefért, sőt, majdhogynem szükséges volt az erotikusabbra vett ábrázolás. Sokan elvárták, hogy ez bekövetkezzen, és habár én meglettem volna nélküle, mások talán örömmel fogadták az ilyen jellegű tartalmakat. 

Meglátásom szerint a könyv mindezt sokkal jobban kezelte. Ott csupán utalásokat találunk Micuko szűziesnek épp nem nevezhető életére, de a szerző ezen a ponton nem megy tovább. Elegendő információt kapunk, hogy a hiányzó részeket kitöltsük magunknak tartalommal, és kész. Ám nyilvánvalóan a manga vizuális műfaj, így természetesen ehhez kell mindenkinek alkalmazkodnia. 

Továbbá arról sem szabad megfeledkeznie senkinek, hogy Japánban - a puhány, beszari nyugattal ellentétben - valóban keményen meg kell dolgoznia egy szórakoztatóipari terméknek ahhoz, hogy megkapja a legszigorúbb korhatár-besorolást. Bármilyen műfajról legyen is szó, ott durva dolgoknak kell szerepelniük, ha a 18-as karikát tűzi ki célul maga elé a cucc. A Battle Royale esetében mondjuk aligha volt kérdéses, hogy a képregény csakis ebbe a kategóriába eshet, így az írók jogosan mondhatták azt, hogy ha már úgyis ez a helyzet, akkor onnantól kezdve minden mehet. És ment is. Keményen.

De mondom, elfogadom. Sőt, ha egy kicsit szerényebben és finomabban kezelték volna a dolgot, még talán jópofának is tartottam volna. "Hardcore Souma" - a név kötelez, ahogy mondani szokás, és bizony a rajongóknak nem szabad csalódást okozni. De mint mindenben, a manga itt is túlzásokba esik, újra és újra igyekszik felülmúlni önmagát, ami jelen esetben abban a bizonyos Júicsiró - Micuko légyottban csúcsosodik ki. De erre még a későbbiekben visszatérek.

Az erotikus vonalhoz képest viszont sokkal kevésbé volt megosztó a karakter fel-felbukkanó személyiségzavara. Úgy is mondhatnám, mindenki egyöntetűen utálta, hogy időnként a hűvös, kegyetlen, manipulatív alfanőstény helyét egy kilenc éves, lelkileg eltorzult kislány veszi át. Ez az elem teljesen másfajta érzelmeket generál az olvasókban, mint például a könyv. A mangában nem azért sajnálja és/vagy drukkol neki az ember, mert együtt érez vele a múltja miatt, vagy mert azt akarja, hogy valamiféle elkorcsosult igazságérzettől vezérelve Micuko bosszút álljon azon a társadalmon, ami szörnyeteget faragott belőle. Nem. A képregényben azért sajnáljuk, mert beteg. Mert terápiára, gyógykezelésre és pszichiáterek egész seregére lenne szüksége a normális élethez, nem pedig töltött pisztolyokra és pengeéles sarlókra. 

Érthető, ha a könyv után szerettek volna valami mást kipróbálni az írók, és nem egyszerűen leutánozni azt, ami egyszer már működött. Ám ez így, ebben a formában hatalmas hibának bizonyult, ugyanis minden olyan lényeges elemtől megfosztották a karaktert, amitől az eredetileg olyan nagyszerűen klappolt. 

Mert Micuko elsődleges és legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy kemény. Kívülről, belülről, mindenhonnan nézve kemény, megingathatatlan, erős, és eltökélt. A túlélésért és a győzelemért bárkit és bármit feláldoz, gondolkodás vagy hezitálás nélkül. Ezzel szemben a mangában szereplő Micuko sajnos egyértelműen gyenge. Érzelmileg, mentálisan, pszichésen nézve gyenge, sebezhető és így pontosan azzá válik, amit a könyvben olyannyira szeretett volna elkerülni: áldozattá.
És ezt a különbséget már nem tudom és nem is akarom elnézni a szerzőknek. Mondanám, hogy valaki valamit rettenetesen félreérthetett a könyv olvasása közben, de hát kérem szépen, maga az író is részt vett a manga kidolgozásában. Akkor meg aligha lehet mindez a véletlen műve.

Természetesen az írói szabadság része, hogy mindenki azzá gyúrja a rendelkezésére álló nyersanyagot, amivé szeretné és ami szerinte aztán eladhatónak bizonyul. De az én olvasói szabadságomba meg az fér bele, hogy ha úgy tetszik, kifejezzem mélységes csalódottságomat és rosszallásomat. Ilyen mértékű tévedést és elhibázott megközelítést legföljebb egy szokás szerint szarul sikerült amerikai feldolgozástól vár az ember, nem pedig egy japán adaptációtól.

Sőt, tovább megyek. Nem csupán attól fosztották meg ezzel a karaktert, hogy mindvégig erős, és ezáltal csodálható maradhasson, hanem elvettek tőle minden olyan pillanatot is, ami a könyvben feloldozást jelentett a számára. Ezek közül az egyik természetesen a Júicsirós jelenet zárófelvonása. A könyvben található megoldás arra szolgált, hogy elsőként találkozzunk Micuko egy másik, eddig ismeretlen oldalával. Ennél a résznél szembesült vele az olvasó, hogy nem egy egyszerű, hétköznapi, kegyetlen pszichopatával van dolgunk, aki csak azért került bele a történetbe, hogy gyorsabban fogyjanak a diákok. Az író kiváló érzékkel ülteti el a tudatunkban, mennyire nincs hozzászokva a karakter a legalapvetőbb, legtermészetesebb emberi kedvességhez, figyelmességhez, törődéshez. Itt kezdjük megérteni, milyen mély lelki sérülései lehetnek annak a lánynak, aki azelőtt semmiféle bűntudatot vagy megbánást nem tanúsított a gyilkosságai során. És ez a könyvben kiválóan működött! Az olvasók jelentős hányadának véleménye ettől a ponttól kezdve változott meg Micukóval kapcsolatban. 

A mangában azonban azzal a hírhedté vált nemi erőszak jelenettel csak annyit értek el, hogy mindenkit meggyőztek a figura végtelenül kóros mentális zavarairól. Ez a pillanat nemhogy pozitívabb fényben tünteti fel, hanem egyenesen viszolygást vált ki mindenkiből, és hozzáteszem, némiképp ez jogosnak is mondható. 

Nyilvánvalóan sokkal nehezebb szimpatizálni egy olyan valakivel, aki menthetetlen, mint egy olyan valakivel, aki időnként felcsillantja a szebbik, emberibb oldalát, és ezt a szerzőknek is tudniuk kellett. Épp ezért gyanakszom arra, hogy valamilyen oknál fogva szánt szándékkal próbálták letörni a karakter népszerűségi indexét. Legalább is nekem nagyon úgy tűnik, és minden jel valóban erre utal. Az okokat ne kérdezze senki, talán egyszerűen csak más szereplőknek is több teret akartak adni, vagy talán csak egy ponton már nem volt visszaút, így ezt az utat kellett követniük.

És a halála is teljesen más megvilágításba kerül a könyvhöz képest. A mangában nincs szó katartikus felismerésekről, az olvasó nyakába zúdított sokkhatásról vagy belsőséges viszonyról. Micuko a képregényben egy rövid tűzharcot (és egy nem túl sikeres csábítási kísérletet) követően egyszerűen megtörik, az elfojtott énje teljesen átveszi az uralmat fölötte, ami odáig fajul, hogy a végén Kirijama tulajdonképpen egy védtelen kislányt, nem pedig a kíméletlen és számító antagonistát lövi agyon. És ezzel visszatértünk az áldozat szerephez, hiszen a könyvvel és filmmel ellentétben Micuko itt a harc legfontosabb pillanataiban nem ura sem önmagának, sem a tetteinek, és teljesen ki van szolgáltatva az ellenfelének, ami megint egy olyan helyzetet teremt, amit egészen biztosan nem szerettek volna látni a rajongók.
Mindenki előre sejthette, mi fog történni, amikor majd a történet két főgonosza elkerülhetetlenül összecsap egymással. Egyértelmű volt, hogy Micuko azt a harcot semmi szín alatt nem nyerheti meg. Ám amíg a másik két változatban megkapta azt a lehetőséget, hogy tisztességgel, emelt fővel eshetett ki a játékból, addig a manga ezt az utolsó, végső dicsőséget is elvette tőle.
Persze nem állítom, hogy ez a fajta halál nem működik jól, ha figyelembe vesszük az addig felépített karakter jellemét és személyiségjegyeit. Értem továbbá a szimbolikáját is, még ha nem is vagyok túlzottan elragadtatva tőle. Szomorúnak meg szomorú így is, de ez részben annak köszönhető, hogy az ember szíve vérzik, amiért ennyire le kellett alacsonyítani és meg kellett alázni ezt a kivételesen jó szereplőt létezésének utolsó pillanataiban pusztán azért, hogy tovább feszegessék a határokat és újabb csúcsokat döntsenek meg az "extrém" végtelenségbe nyúló skáláin.

(Itt szeretném továbbá megragadni a lehetőséget arra, hogy képregényt olvasni nem tudók számára elmagyarázzam, miért is úgy zajlik le a két antagonista harca, ahogy.
Sokan előszeretettel adnak hangot azon vélekedésüknek, hogy Kirijama egyfajta kíváncsiság vagy hirtelen feltámadt érdeklődés hatására nem végez azonnal a lánnyal, amint arra lehetősége adódik. Ezen elmélet szerint azért csak olyan helyeken lövi meg, ami biztosan nem okoz halált, hogy hagyja kibontakozni az eseményeket, vagy hogy megértse, miért viselkedik a másik olyan furcsán. Mások egyenesen odáig mennek, hogy azt feltételezik, Micuko látványos előadása valamilyen érthetetlen okból részben eléri a célját, és Kirijama egyszerűen elbizonytalanodik azzal kapcsolatban, hogy megölje-e egyáltalán. De miután eleget látott, egyszerűen ráun az egészre és végez vele.
Nos, ezen elméletek mindegyike hatalmas tévedés. Mert mindenki, aki ezt vallja, elfeledkezik arról a bizonyos apróságról, hogy Kirijama egy ponton átveszi a pisztolyt a jobb kezéből a balba. És éppenséggel ez a pillanat az egész jelenet kulcsa és mondjuk úgy: "poénja". Mert nem arról van szó, hogy habozna, hogy kíváncsi lenne a lány színjátékára, vagy hogy azt fontolgatná, szövetkezik vele.
Egyszerűen csak sérült a keze. Kirijama mellélő! Minden alkalommal, amikor tüzel, azt azért teszi, hogy végezzen a másikkal, nem azért, hogy elnyújtsa a szenvedéseit. A korábbi sérülés viszont akadályozza abban, hogy pontosan célozzon, ezért hibázik. Ez egészen odáig fajul, hogy végül már a ravaszt sem képes meghúzni, és ismétlem: nem azért, mert habozik. Ekkor veszi át a bal kezébe a fegyvert és vet véget az egésznek.
Huh, régi tüske volt ez bennem, de örülök, hogy végre kibeszélhettem magamból. De tényleg, arra kérek mindenkit, hogy ha már képregényt vesz kézbe, legalább tanulja meg azt el is olvasni.) 

Mindezek után nyilván mindenki arra gyanakszik, hogy a manga-Micukót nem kedvelem, holott ez egyáltalán nincs így. Az talán igaz, hogy a három változat közül ez áll tőlem a legtávolabb, de ettől függetlenül rengeteg jó pillanatot is szerzett nekem a kötetek olvasása közben. A "Hardcore" becenevet joggal birtokló lány az osztály egyértelműen legmeghatározóbb és legbefolyásosabb tagjai közé tartozik, a bandájába tartozó Hirono és Josimi pedig ennek következtében egy árnyalattal még fajsúlyosabb játékosoknak tűnnek a könyvhöz képest.
Az apakomplexus és a kicsit filmes klisének tűnő végső, nagy, háborítatlan összecsapás a gonoszok között egy csöppet közhelyesek. De ha elfogadjuk, hogy nem a könyv rajzra átdolgozott megfelelőjével van dolgunk, hanem egyfajta variánssal, akkor többnyire elég jól működik a karakter. A tudathasadásos dolog azok számára valószínűleg elfogadható, akik a mangával találkoznak először. Az pedig, hogy jóformán alig lehet olyan képet találni róla, ahol minimum a szél nem fújja a kelleténél magasabbra azt a rakoncátlankodó szoknyácskáját meg egyenesen előny lehet bizonyos demográfiai csoportok számára.
Tény, hogy számomra itt már nem az az "istencsászárnő-kategória", mint a könyvben volt, de attól még nem tudtam nem szeretni. Talán ez részben annak a végtelenül pozitív előítéletnek köszönhető, ami bennem munkálkodott. Vagy egyszerűen ez a fiktív karaktertípus a gyengém, nem tudom megmondani. Az azonban bizonyos, hogy a Battle Royale manga verziójához a rengeteg változás ellenére is sokat hozzátesz, érdekesebbé és izgalmasabbá téve azt. Ez pedig egy ilyen remek alapanyag esetében igenis sikerként kezelendő.

Konklúzió

Nehezen tudnám pontosan megfogalmazni, miért is vagyok úgy oda ezért a figuráért . A sötét, titokzatos, kegyetlen "bukott angyal" figura egészen biztosan nem tartozik az unalomig agyonhasznált minták közé. Legalább is nem a nyugati féltekén.
Ha gonosz karakterekkel van dolgunk, a szerzők általában nem szokták venni a fáradtságot, hogy túlragozzák a dolgot. Az illető vagy simán kattant, vagy valami belső motivációtól vezérelve próbál bosszút állni a világon a személyét ért sérelmekért. De Micuko esetében nem ez a helyzet. Talán az én értékítéletemmel van a baj, de meglátásom szerint ez a lány normálisabb bárkinél a szigeten. Sőt, ő az egyetlen, aki helyesen kezeli a szituációt. Nem azért, mert nincs baja a gyilkolással, hanem mert érti, hogy az életben mindenki egyedül van, nem számíthat senkire, és bizony küzdeni kell a túlélésért. Nincsenek kötöttségei, nem tartozik senkinek semmivel, nem hagyatkozik másra. Számomra ez lényegében a tökéletesség definíciója.
Egészen biztosan nincs még egy másik fiktív valaki, akiről a szabadidőmben annyit gondolkodtam volna, mint róla. Ha a jogtulajdonosok az amerikai mintát követve valaha is előzményeket akarnának feldolgozni a Battle Royale szereplőivel (és igen, tudok a Battle Royale - Angels' Border létezéséről, de az csak egy rövidke spin-off), nála jobb főhőst biztosan nem találnának maguknak. Vagy antihőst. Mindegy. Szóma Micuko egész egyszerűen a legjobb, bármilyen szempontból is nézzük.