2010. 11. 05.
26. nap: Egy igazi mese!
Ez az esztendő igen-igen erős volt, legalább is ami a videojáték felhozatalt illeti. Volt itt Mass Effect 2, Alan Wake, Saboteur, Red Dead Redemption... hogy csak a legizgalmasabb címeket említsem. Ezért aztán nem hittem volna, hogy idén még belefutok egy újabb címbe, ami nálam eséllyel szállhat harcba az Év Játéka címért. Ám tévedtem, méghozzá csúfondárosan. Mert bizony megérkezett, itt van, berobbant és tarolt a Fable 3!
Előre le szeretném szögezni: viszonylag csekély tapasztalatokkal rendelkezem az előző epizódokkal kapcsolatban, ezért az összehasonlítást inkább meghagynám másoknak. Jómagam pedig inkább csak a jelenlegi játék tartalmával és lehetőségeivel szeretnék foglalkozni, hiszen szép számmal, bőségesen akad azokból is a mesére áhítozó kalandozóknak.
Ha műfajilag akarjuk behatárolni a Fable 3-at, akkor egy akció-szerepjátékot kapunk. Akció, hiszen a ránk törő ellenséges hordákat a jól megszokott hack n' slash módszerrel tudjuk belegyepálni a földbe. És szerepjáték, mert a küldetések megoldásáért, a lények mészárlásáért és Albion világának lakóival való interakcióink által nyert tapasztalati pontjainkat (itt Guild Seal a neve) karakterünk képességeinek és jártasságainak fejlesztésére fordíthatjuk. Mindezeken túl pedig egyszerre van jelen az erős történet és a méretes világ felfedezésének élménye is, így aki időnként szeretne kicsit elszakadni a fő cselekményszál eseményeitől, az bátran megteheti, hiszen aligha fog unatkozni.
A cselekmény és a sztori egyszerre szimpla és végtelenül zseniálisan bonyolított: egy ifjú herceget/hercegnőt alakítunk, akinek zsarnokoskodó bátyja éhínségbe, nyomorba és romlásba taszítja alattvalóit, így ránk, a nagy betűs HŐSRE hárul a megmentő szerepe. Ez abból áll, hogy a palotából való szökésünk után nekiállunk, és az elégedetlenkedő népek különböző csoportjaiból verbuvált sereggel lázadást szítunk a király ellen. Nagy feladat, és ennek megfelelően alaposan meg is kell dolgoznunk a támogatók megszerzéséért. Mindezeken túl pedig mindenkinek szent esküvéssel kell megfogadnunk, hogy trónra kerülésünk után teszünk nekik valamilyen szívességet. Ezek a kérések egytől egyik a közjót, az emberek érdekeit, a jobb élet eléréséhez szükséges feltételek megteremtését szolgálják, így a játékosnak aligha esik majd nehezére elfogadni a feltételeket. Ám az uralkodók élete sem fenékig tejfel, amivel igazából csak akkor szembesülünk majd, amikor végre az általunk vezetett lázadás sikerrel jár, s elfoglalhatjuk jól megérdemelt helyünket a trónon.
És itt bizony a játék elérkezett a második felvonásához, az uralkodói teendők és az igazi felelősség kérdéséhez. Mert Albiont szörnyűséges veszedelem fenyegeti, ami ellen csupán hatalmas összegek felhalmozásával és egy ütőképes hadsereg felállításával vehetjük fel a harcot. Így hát a korábban tett ígéretek, amelyek teljesítésével osztatlan népszerűségre és rövid távon egy virágzó birodalomra tehetünk szert, bizony rettentően leterhelik a kincstárat, ezzel veszélybe sodorva minden falu, város, nemes és közember létét. Rajtunk áll, miképp oldjuk meg ezeket a helyzeteket: hiszen a szegény gyerekek számára iskolát építeni nemes szívre vall, ugyanakkor azt az épületet bordélyházzá is alakíthatnánk, amivel jelentős bevételekre tehetnénk szert. A hegyekben élő népek fáinak őrzése és védelme fontos és igazságos tett, viszont azt akár nyersanyagként is felhasználhatnánk a közelgő háborúban. A bátyuska által bezárt könyvtár felújítása és újbóli megnyitása is a közjót szolgálná, de biztosan ez a legégetőbb gond, amikor a teljes megsemmisülés már-már az ajtónkon kopogtat? Ám ha minden kötél szakad, a saját vagyonunkkal is támogathatjuk királyságunk védelmét, így akik nem szeretnének letérni a jó ösvényéről, és nem akarják megszegni a támogatóknak tett ígéreteket, azok számára is van még remény.
A Fable 3 képes volt ötvözni a humort és a komoly fantasy elemeket. Időnként vicces, parodisztikus, időnként viszont Lovecraftot és Alan Wake-et megszégyenítő horrorelemeket vonultat fel (Aurora kontinensére eljutva lenyűgöző küldetésben lesz részünk, azt garantálhatom!). A karakterek inkább túlzók és jópofák, mint valósághűek, s a velük való kapcsolatteremtést sem lehet túl komolyan venni. Ám mégis megéri leállni táncikálni és piros pacsizni a koldussal és a városi őrrel, hiszen tapasztalati pontjainknak és megítélésünknek is jót tesznek a kedves gesztusok. Azonban legtöbbször a harc az egyetlen megoldás a problémás szituációk feloldására, amiben egyaránt rendelkezésünkre állnak közelharci fegyverek, puskák és pisztolyok, valamint a különböző mágiaformák teljes arzenálja. Felszerelésünk velünk együtt fejlődik a csaták során, s többségük egyéb feltételek teljesülése által hasznos különleges képességekre tehet szert. Küldetésből is akad szép számmal, amelyek változatosak és érdekesek. A kedvencem az volt, amikor három ütődött, mágusnak öltözött ficsúr D&D-t játszik, és minket kérnek fel, hogy legyünk a karakterük. Apróra összezsugorítanak minket, majd a terepasztalukon nekiállhatunk teljesíteni a kalandmoduljukat. Közben pedig hatalmas óriásokként állnak körülöttünk, és azon vitatkoznak, hogy az általuk kiagyalt szörnyek, feladatok és helyszínek mennyire jók, rosszak, könnyűek és átlátszóak. Zseniális ötlet!
Akit érdekel:)
Part 2
Part 3
Ezeken túl pedig módunkban áll rövid minijátékokat játszani, pénzkereset gyanánt. Beállhatunk kovácsnak, süthetünk pitét, illetve a Guitar Hero mintájára játszhatunk Lant Hero-t is. Egy ideig jópofa, ha a birodalom megmentéséről van szó, szükséges is, de különben hamar monotonná és unalmassá válnak. Családot alapíthatunk, születhetnek gyerekeink (vagy akár örökbe is fogadhatunk néhányat), továbbá módunkban áll más játékosokkal is kapcsolatba lépnünk, közös kalandokat élhetünk át. A falvakban és városokban vásárolhatunk magunknak ingatlanokat, amelyekbe vagy mi magunk költözünk be, vagy kiadhatjuk őket albérletbe. Üzleteket, boltokat, kocsmákat és fogadókat birtokolhatunk, amelyek állandó jövedelemhez, és sokszor komoly kedvezményekhez juttatnak minket. És minden funkciót elérhetünk egy titkos helyszínről, melyet a karakterünk édesanyja (aki az utolsó, igazi HŐS volt Albionban) hagyott hátra a számunkra. Állandó, permanens útitársunk pedig egy aranyos, vidám blöki lesz, aki azon túl, hogy segít bennünket a harcban, még ki is szagolja az elrejtett kincseket és a földbe dugott drágaköveket, aranyat.
Mindezeket összegyúrva pedig egy felejthetetlen, nagyszerű játékot kapunk, amely hosszú ideig képes lekötni az embert, s mindeközben remek szórakozást biztosít. A Fable 3 minden tekintetben, szó szerint mesés élmény, és csak ajánlani tudom mindenkinek!
Értékelés: 9/10
2010. 11. 04.
I Get Around
Egy fél napon át szenvedtem azon, hogy végre eszembe jusson, ki az előadója a dalnak. De Beach Boys ide vagy oda, ez egyszerűen kurva jó!:)
25. nap: A leg-leg-leg!
Nem vagyok híve az olyannyira elterjedt Minden idők legrosszabb...! akármije listáknak. Ezek mindig szubjektív dolgok, s a világ elég nagy ahhoz, hogy bármilyen vacak, ócska, értéktelen vagy jellegtelen legyen valami, az azért egyeseknek egészen biztosan tetszeni fog. Ha másért nem, hát azért, hogy szembe menjen a többség ízlésvilágával. Vagy esetleg az alkotók közeli hozzátartozói.
S ugyanez vonatkozik a Legjobb...! listákra is. A konformitás sokak számára veszélyes és elítélendő dolog, így tűzzel-vassal küzdenek ellene. Akkor is, ha ezzel konfliktusba kerülnek önmagukkal, ízlésvilágukkal, hitükkel. Következésképpen minden állítás, ami szerint valami valamiben a csúcstartók közé sorolható, sosem fog osztatlan egyetértést kiváltani a közönségből.
Ennek ellenére most úgy érzem, találtam valamit, ami akár egyszerre két kategóriában is az abszolút élmezőnybe tartozik. Ezek pedig a Minden idők legrosszabb filmes jelenete, továbbá a Minden idők legrosszabb színészi alakítása csoportok. Íme:
Ha jobban belegondolok, akár még a Minden idők legrosszabb reakciója díjra is esélyes lehet e rövidke szösszenet. Nem akármilyen teljesítmény, s mindössze 20 másodpercről van szó!
S ugyanez vonatkozik a Legjobb...! listákra is. A konformitás sokak számára veszélyes és elítélendő dolog, így tűzzel-vassal küzdenek ellene. Akkor is, ha ezzel konfliktusba kerülnek önmagukkal, ízlésvilágukkal, hitükkel. Következésképpen minden állítás, ami szerint valami valamiben a csúcstartók közé sorolható, sosem fog osztatlan egyetértést kiváltani a közönségből.
Ennek ellenére most úgy érzem, találtam valamit, ami akár egyszerre két kategóriában is az abszolút élmezőnybe tartozik. Ezek pedig a Minden idők legrosszabb filmes jelenete, továbbá a Minden idők legrosszabb színészi alakítása csoportok. Íme:
Ha jobban belegondolok, akár még a Minden idők legrosszabb reakciója díjra is esélyes lehet e rövidke szösszenet. Nem akármilyen teljesítmény, s mindössze 20 másodpercről van szó!
2010. 11. 03.
24. nap: Fordul a kocka!
Nem vagyok a szerencse kegyeltje. S most nem egyszerűen a mázli faktorról van szó; inkább arról, hogy amennyiben minimális esély van a kudarcra, legyen szó bármiről, az szinte bizonyosan be is szokott következni. Én vagyok az a típus, akinél kifogy az étteremben a cordon bleu, pedig előttem ketten is azt rendelték. Én szoktam úgy Ausztriába kiruccanni vásárolni, hogy az utazás napján pont nemzeti ünnep van sógoréknál, így természetesen minden zárva tart. Ha netalán sietek valahová, és buszra vagy villamosra kényszerülök, a jármű tuti karambolozni fog. Vonatok esetében a vezetékszakadás a minimum.
És ezek csupán rövid ízelítőt adnak mindennapjaim kisebb-nagyobb bosszantó eseményeiből, amelyek - s ezt bizton állíthatom - jóval gyakoribbak nálam, mint bárki másnál, akit ismerek. Nem tudok úgy belefogni valamibe, hogy ne fenyegetne a kiszámíthatatlan balsors cudar rémképe. Ne vessenek meg hát kedves olvasóim azért, mert paranoiás vagyok.
Ám ma döbbenetes meglepetés ért! Nyertem! Életemben először, igazából, kérdőjelek és apróbetős rész nélkül, feketén-fehéren ott virított a számomra színarany betűknek tetsző, két szavas felirat: "Gratulálunk, nyertél!". A jutalmam pedig nem más, mint egy Bounty csokoládé! Most ugyanis Minden ötödik nyer! akció van, s isteni sugallat által vezérelt kezem kihúzott egy győztes csomagot. Így hát vettem egy csokit, nyertem egy csokit. Alig akartam hinni a szememnek! Annyi év után végre megtört az átok, fordult a kocka!
Győzelem!
Az eset egyetlen, apró szépséghibája, hogy fogyókúrázom. A csokit pedig azért vettem, mert ma eddig csupán reggelizni volt időm, ezért kivételesen úgy döntöttem, délutánra megengedek magamnak némi kicsapongást a gasztronómia útvesztőjében. Egyszeri alkalomnak terveztem. A váratlan nyeremény azonban a bűn feneketlen mocsarába taszít; kegyetlenül, módszeresen. Hiszen hogyan dobhatnám el, vethetném szemétre, szaggathatnám darabokra életem első szerencsés húzását? Ahhoz túlságosan gyenge és reményvesztett vagyok.
Olykor bizony a győzelem is... vereség.
És ezek csupán rövid ízelítőt adnak mindennapjaim kisebb-nagyobb bosszantó eseményeiből, amelyek - s ezt bizton állíthatom - jóval gyakoribbak nálam, mint bárki másnál, akit ismerek. Nem tudok úgy belefogni valamibe, hogy ne fenyegetne a kiszámíthatatlan balsors cudar rémképe. Ne vessenek meg hát kedves olvasóim azért, mert paranoiás vagyok.
Ám ma döbbenetes meglepetés ért! Nyertem! Életemben először, igazából, kérdőjelek és apróbetős rész nélkül, feketén-fehéren ott virított a számomra színarany betűknek tetsző, két szavas felirat: "Gratulálunk, nyertél!". A jutalmam pedig nem más, mint egy Bounty csokoládé! Most ugyanis Minden ötödik nyer! akció van, s isteni sugallat által vezérelt kezem kihúzott egy győztes csomagot. Így hát vettem egy csokit, nyertem egy csokit. Alig akartam hinni a szememnek! Annyi év után végre megtört az átok, fordult a kocka!
Győzelem!
Az eset egyetlen, apró szépséghibája, hogy fogyókúrázom. A csokit pedig azért vettem, mert ma eddig csupán reggelizni volt időm, ezért kivételesen úgy döntöttem, délutánra megengedek magamnak némi kicsapongást a gasztronómia útvesztőjében. Egyszeri alkalomnak terveztem. A váratlan nyeremény azonban a bűn feneketlen mocsarába taszít; kegyetlenül, módszeresen. Hiszen hogyan dobhatnám el, vethetném szemétre, szaggathatnám darabokra életem első szerencsés húzását? Ahhoz túlságosan gyenge és reményvesztett vagyok.
Olykor bizony a győzelem is... vereség.
2010. 11. 02.
23. nap: A videojátékok szomorú jövője
Hölgyeim és uraim! Ezennel bemutatom a világtörténelem legrövidebb videojátékát: a Star Wars - The Force Unleashed 2-őt! Nem csalás és nem ámítás; aki végig szeretné küzdeni magát rajta, annak hozzávetőlegesen 3-3,5 órát kell erre áldoznia az életéből, amiben bőven elfér még egy reggeli/ebéd/vacsora, továbbá egy híradó megtekintése is.
Nevetséges, komolyan mondom! Ez valami olyasmi lehet, mintha egy frissen vásárolt könyvbe beletekintve észrevenné a kedves olvasó, hogy a szöveget 22-es betűmérettel nyomtatták, s a könnyebb használat kedvéért olykor még képeket is belecsempésztek az írott tartalom közé. Vagy mintha kiadnának egy zenei albumot, rajta 3 darab zeneszámmal. Esetleg még azokhoz a parányi csomag gumicukrokhoz tudom hasonlítani a dolgot, amelyek legfeljebb promóciós feladatok ellátására alkalmasak, édességként való fogyasztásra viszont egészen biztosan nem. Minedezeket normál, átlagos fogyasztói áron.
Akik persze figyelemmel követik az iparág fejlődésének és alakulásának rezdüléseit, többnyire nem lepődnek már meg a kurta tartalom, a rövidebb játékidő egyre gyakoribb jelenségén (azért a Force Unleashed 2-nek még így is sikerült a többségnél alaposan kivernie a biztosítékot). Hiszen a DLC-k, azaz a letölthető tartalmak korát éljük, amikor is az, aki szeretné a termék által nyújtott élményt annak befejezése után is élvezni, a legtöbb esetben lehetőséget kap újabb, rövidebb, kiegészítő jellegű adalékok, pályák, küldetések letöltésére, természetesen pénzért. Ennek egyrészt szimplán üzleti okai vannak, másrészt pedig némiképp segít a kalózkodás visszaszorításában is, hiszen ezekhez az extra tartalmakoz csupán egy eredeti példány birtokában juthatunk hozzá.
Mindez, értelemszerűen maga után vonzza, hogy az alapjátékok rövidülnek, miközben a DLC-k lassan kinövik az egyszerű "kiegészítő" státuszt, és szerves részét kezdik képezni a játéknak, velük együtt válik teljessé az élmény.
De az, amit most a LucasArts elkövetett, már túl van minden határon! Főleg úgy, hogy egy végtelenül egyszerű akciójátékról van szó, amelyből gyakorlatilag teljes egészében kifelejtették a "történet" elemet, s a befejezés is olyan, mintha az nem is a vége lenne. Normális helyzetben, normális játékoknál ilyenkor szokott kezdődni az IGAZI cselekmény. Ha így folyatódik a dolog, rövidesen elérkezik az a pont, amikor már csak, teszem azt a karaktergenerálást vásárolhatjuk meg teljes áron, mint "alapjáték", a pályák és küldetések pedig mind-mind fizetősek lesznek. Szomorú jövőkép, számomra legalább is az. Ahhoz kis hal vagyok, hogy ez ellen bármit tegyek, így marad az aggódás, és a reménytelen reménykedés.
A játék maga a fent taglalt gigantikus szépséghibáján túl kellemes kikapcsolódást nyújt, ameddig tart. A grafikát valamelyest restaurálták, az akció és a látvány továbbra is figyelemreméltó. Helyszínből nincs ugyan túl sok (Kamino, Cato Neimoidia, egy Nebulon-B fedélzete, majd keretes szerkezetet alkotva ismét Kamino), de amennyi van, az legalább szép, hangulatos. Az Erő használata továbbra is kiemelt fontossággal bír a harc során, de legalább ebben a részben nem vitték annyira túlzásba a dolgot, mint az elsőben (ezúttal nem kell csillagrombolókat orbitális pályáról a földre rántani, meg ilyesmi). Összességében jó, pörgős, egy kicsit tömény, de rettenetesen rövid. Elég rövid ahhoz, hogy ezen felhúzzam az agyam, és akárhány DLC-t is adnak ki hozzá a közeljövőben, engem nem fognak érdekelni.
Úgy is mondhatnám: hátat fordítok a jövőnek.
2010. 11. 01.
22. nap: Dekóder nélkül
Október elején kaptam egy értesítést a kábelszolgáltatótól, miszerint a hónap végén megszűnik az HBO földi, analóg sugárzása, helyét pedig a digitális adás veszi át. A küldemény leírta, hogy én, a felhasználó két csomag közül választatok, ami a mozicsatornát illeti. Meg kell jegyezni, árban mindkettő kedvezőbb az eddigi díjszabásnál. Sőt, az átállás mellé ingyenesen kaphatok egy set top boxot, ami egyrészről szükséges az adás zavartalan élményéhez, másrészt a jövőre nézve is jól jöhet még.
Ez a levél remek hír, kiváló apropó volt a számomra. Ugyanis már egy ideje azon gondolkodtam, le kéne mondani azt az egy szem plusz csatornát. Elvégre alig nézek tévét, s az HBO előfizetés önmagában majdnem annyit kóstál, mint a normál kábeltévés tarifa. Ennek a folyamata, mint kiderült úgy zajlik, hogy én otthon kiszerelem a furcsa alakú dekódert a vezetékből, s beviszem hozzájuk leadásra. Ezzel szűnik meg maga az előfizetés. Logikus; ha nincs bizgentyű, nincs adás, nincs miért fizetni.
Tiszta sor, ma délelőtt neki is álltam a mutatványnak, s a plafonon futó kábelt megszabadítottam az idegen tárgytól. Elvégre november elseje volt a napja az átállásnak, a szolgáltatónál tervezett látogatásommal egybekötött lemondást az ünnep miatt így holnapra időzítettem. És bár a reggeli órákban még tudtam fogni az adást, de biztosra vettem, hogy ez hamar megváltozik majd. A határidő az mégiscsak határidő, nincs mese! Ahogyan pedig az várható volt, a dekóder nélkül a mozicsatornának lőttek, csupán egy kaotikus, fekete-fehér massza virított a helyén. Volt-nincs, ezzel vége, még csekély hiányérzetet sem hagyott maga után.
Aztán pedig valamikor délután megtörtént az analógról digitálisra való átállás is. Ezt onnan tudom, hogy az alig fél napos HBO-mentes időszakom után most újra látom az adást. Kicsit kockásan, néhol színtelenül, olykor szaggatottan, de mégis nézhető minőségben, jó hanggal. Ha holnap is így marad, miután lemondtam az HBO-t, akkor azzal remek üzletet csináltam!
Ha meg nem... legalább tudtam valamiről bejegyzést írni egy ilyen álmos, csöndes napon is, amikor az óraátállítás miatt még mindig nehezen tudom értelmezni az idő szokatlanul lassú múlását.
Ez a levél remek hír, kiváló apropó volt a számomra. Ugyanis már egy ideje azon gondolkodtam, le kéne mondani azt az egy szem plusz csatornát. Elvégre alig nézek tévét, s az HBO előfizetés önmagában majdnem annyit kóstál, mint a normál kábeltévés tarifa. Ennek a folyamata, mint kiderült úgy zajlik, hogy én otthon kiszerelem a furcsa alakú dekódert a vezetékből, s beviszem hozzájuk leadásra. Ezzel szűnik meg maga az előfizetés. Logikus; ha nincs bizgentyű, nincs adás, nincs miért fizetni.
Tiszta sor, ma délelőtt neki is álltam a mutatványnak, s a plafonon futó kábelt megszabadítottam az idegen tárgytól. Elvégre november elseje volt a napja az átállásnak, a szolgáltatónál tervezett látogatásommal egybekötött lemondást az ünnep miatt így holnapra időzítettem. És bár a reggeli órákban még tudtam fogni az adást, de biztosra vettem, hogy ez hamar megváltozik majd. A határidő az mégiscsak határidő, nincs mese! Ahogyan pedig az várható volt, a dekóder nélkül a mozicsatornának lőttek, csupán egy kaotikus, fekete-fehér massza virított a helyén. Volt-nincs, ezzel vége, még csekély hiányérzetet sem hagyott maga után.
Aztán pedig valamikor délután megtörtént az analógról digitálisra való átállás is. Ezt onnan tudom, hogy az alig fél napos HBO-mentes időszakom után most újra látom az adást. Kicsit kockásan, néhol színtelenül, olykor szaggatottan, de mégis nézhető minőségben, jó hanggal. Ha holnap is így marad, miután lemondtam az HBO-t, akkor azzal remek üzletet csináltam!
Ha meg nem... legalább tudtam valamiről bejegyzést írni egy ilyen álmos, csöndes napon is, amikor az óraátállítás miatt még mindig nehezen tudom értelmezni az idő szokatlanul lassú múlását.
2010. 10. 31.
21. nap: Halottak napjára
Mert ennél jobbat keresve sem találhattam volna...
Lost Odyssey: A Thousand Years Of Dreams
White Flowers
Lovely white flowers mask the town. They bloom on every street corner, not in beds or fields set aside for their cultivations, but blending naturally and in line with every row of houses, as though the buildings and the blossoms have grown up together. The season is early spring and snow still lingers on the nearby mountains, but the stretch of ocean that gently laps the town's southern shore is bathed in refulgent sunlight.
This is an old and prosperous harbor town.
Even now, its piers see many cruise ships and freighters come and go.
Its history, however, is sharply divided between the time "before" and the time "after" an event that happened one day long ago.
People here prefer not to talk about it—the watershed engraved upon the town's chronology.
The memories are too sorrowful to make stories out of them.
Kaim knows this, and because he knows it, he has come here once again.
"Passing through?" the tavern master asks him.
At the sound of his voice, Kaim responds with a faint smile.
"You're here for the festival, I suppose. You should take your time and enjoy it."
The man is in high spirits. He has joined his customers in glass after glass until now and is quite red in the face, but no one shows any signs of blaming him for overindulging. Every seat in the tavern is filled and the air reverberates with laughter. Happy voices can be heard now and then as well from the road outside.
The entire town is celebrating. Once each year the festival has people making merry all night long until the sun comes up.
"I hope you've got a room for the night, Sir. Too late to find one now! Every inn is full to overflowing."
"So it seems."
"Not that anyone could be foolish enough to spend a night like this quietly tucked away under the covers in his room."
The tavern master winks at Kaim as if to say "Not you, Sir. I'm sure!"
"Tonight we're going to have the biggest, wildest party you've ever seen, and everybody's invited—locals or not. Drink, food, gambling, women: just let me know what you want. I'll make sure you have it."
Kaim sips his drink and says nothing.
Because he is planning to stay awake all night, he has not taken a room—though he has no plans to enjoy the festival, either.
Kaim will be offering up a prayer at the hour before dawn when the night is at its darkest and deepest. He will leave the town, sent off by the morning sun as it pokes its face up between the mountains and the sea, just as he did at the time of his last visit. Back then, the tavern master, who a few minutes ago was telling one of his regular customers that his first grandchild is about to be born, was himself just an infant.
"This one's on me, drink up!" says the tavern master, filling Kaim's shot glass.
He peers at Kaim suspiciously and says, "You did come for the festival, didn't you?"
"No, not really," says Kaim.
"Don't tell me you didn't know about it! You mean you came here by pure chance?"
"Afraid so."
"Well, if you came here on business, forget it. You'll never get serious talk out of anybody on a special night like this."
The tavern master goes on to explain what is so special about this night.
"You must've heard something about it. Once, a long time ago, this town was almost completely destroyed."
There are two great events that divide history into "before" and "after": one is the birth or death of some great personage—a hero or a savior.
The other is something like a war or plague or natural disaster.
What divided this town's history into "before" and "after" was a violent earthquake.
It happened without warning and gave the soundly sleeping people of the town no chance to flee.
A crack opened up in the earth with a roar, and roads and buildings just fell to pieces.
Fires started, and they spread in the twinkling of an eye.
Almost everyone was killed.
"You probably cant imagine it. All I know is what they taught me in school. And what does 'Resurrection Festival' mean to a kid! It was just something that happened 'once upon a time.' I live here and that's all it means to me, so a traveler like you probably can't even begin to imagine what it was like."
"Is that what they call this holiday? 'Resurrection Festival'?"
"Uh-huh. The town was resurrected from a total ruin to this. That's what the celebration is all about."
Kaim gives the man a grim smile and sips his liquor.
"What's so funny?" the tavern master asks.
"Last time I was here, they were calling it 'Earthquake Memorial Day.' It wasn't a festival for this kind of wild celebrating."
"What are you talking about? It's been the 'Resurrection Festival' ever since I was a kid."
"That was before you were old enough to remember anything."
"Huh?"
"And before that, they called it 'Consolation of the Spirits.' They'd burn a candle for each person who died, and pray for them to rest in peace. It was a sad festival, lots of crying."
"You sound as if you saw it happening yourself."
"I did."
The tavern master laughs with a loud snort.
"You look sober, but you must be plastered out of your mind! Now listen, it's festival night, so I'm going to let you off the hook for pulling my leg, but don't try stuff like that in front of the other townspeople. All of our ancestors—mine included—are the ones who barely escaped with their lives."
Kaim knows full well what he is doing. He never expected the man to believe him.
He just wanted to find out himself whether the townspeople were still handing down the memories of the tragedy—whether, deep down behind their laughing faces, there still lingered the sorrow that had been passed down from their forefather's time.
Called away by one of his other customers, the tavern master leaves Kaim's side but not without first delivering a warning.
"Be careful what you say, Sir. That kind of nonsense can get you in trouble. Really. Think about it: the earthquake happened all of two hundred years ago!"
Kaim does not answer him.
Instead, he sips his liquor in silence.
Among the ones who died in the tragedy two hundred years ago were his wife and daughter.
Of all the dozens of wives and hundreds of children that Kaim has had in his eternal life, the wife and child he had here were especially unforgettable.
In those days, Kaim had a job at the harbor.
There were just the three of them—he, his wife, and their little girl.
They lived simply and happily.
The same kind of days that had preceded today would continue on into endless tomorrows. Everyone in the town believed that—including Kaim's wife and daughter, of course.
But Kaim knew differently. Precisely because his own life was long without end and he had consequently tasted the pain of countless partings, Kaim knew all too well that in the daily life of humans there was no "forever."
This life his family was leading would have to end sometime. It could not go on unchanged. This was by no means a cause for sorrow, however. Denied a grasp upon "forever," human beings knew how to love and cherish the here and now.
Kaim especially loved to show his daughter flowers—the more fragile and short-lived the better.
Flowers that bloomed with the morning sun and scattered before the sun went down. They were everywhere in this harbor town: lovely, white flowers that bloomed in early spring.
His daughter loved the flowers. She was a gentle child who would never break off blossoms that had struggled so bravely to bloom. Instead, she simply watched them for hours at a time.
That year, too...
"Look how big the buds are! They'll be blooming any time now!" she said happily when she found the white flowers on the road near the house.
"Tomorrow, maybe?" Kaim wondered aloud.
"Absolutely!" his wife chimed in merrily. "Get up early tomorrow morning and have a look!"
"Poor little flowers, though," said the daughter. "It's nice when they bloom, but then they wither right away."
"All the better" said Kaim's wife. "It's good luck if you get to see them blooming. It makes it more fun."
"It may be fun for us," answered the girl. "But think about the poor flowers. They work so hard to open up, and they wither that same day. It's sad..."
"Well, yes, I guess so..."
A momentary air of sadness flowed into the room, but Kaim quickly dispelled it with a laugh.
"Happiness is not the same thing as 'longevity'!" he proclaimed.
"What does that mean, Papa?"
"It may not bloom for long, but the flower's happy if it can open up the prettiest blossom and give off the sweetest perfume it knows how to make while it is blooming."
The girl seemed to be having trouble grasping this and simply nodded with a little sigh. She then broke into a smile and said, "It must be true if you say so, Papa!"
Your smile is more beautiful than any flower in full bloom.
He should have said it to her.
He later regretted that he had not.
The words he had uttered so carelessly, he came to realize, turned out to be something of a prophecy.
"Well now, young lady," he said. "If you're getting up early to see all the flowers tomorrow morning, you'd better go to bed right now."
"All right, Papa, if I really have to..."
"I'm going to bed now, too" said Kaim's wife.
"Okay, then. G'nite, Papa."
His wife said to Kaim, "Good night, dear. I really am going to bed now."
"Good night" Kaim replied, enjoying one last cup to ease the day's fatigue.
These turned out to be the last words the family shared.
A violent earthquake struck the town before dawn.
Kaim's house collapsed in a heap of rubble.
Kaim's two loved ones departed for that distant other world before they could awaken from their sleep and without ever having had a chance to say "Good morning" to him.
The morning sun rose on a town that had been destroyed in an instant.
Amid the rubble, the flowers were blooming—the white flowers that Kaim's daughter had wanted so badly to see.
Kaim thought to lay a flower in offering on his daughter's cold corpse, but he abandoned the idea.
He could not bring himself to pick a flower.
No one—no living being on the face of the earth, he realized—had the right to snatch the life of a flower that possessed that life for only one short day.
Kaim could never say to his daughter,
"You go first to heaven and wait for me: I'll be there before long."
Nor would he ever know the joy of reunion with his loved ones.
To live for a thousand years, meant bearing the pain of a thousand years of partings.
Kaim continued his long journey.
A dizzying numbers of years and months followed by: years and months during which numberless wars and natural calamities scourged the earth. People were born, and they died. They loved each other and were parted from the ones they loved. There were joys beyond measure, and sorrows just as measureless. People fought and argued without end, but they also loved and forgave each other endlessly. Thus was history built up as the tears of the past evolved gradually into prayers for the future.
Kaim continued his long journey.
After a while, he rarely thought about the wife and daughter with whom he had spent those few short days in the harbor town. But he never forgot them.
Kaim continued his long journey.
And in the course of his travels, he stopped by this harbor town again.
As the night deepened, the din of the crowds only increased, but now, as a hint of light comes into the eastern sky, without a signal from anyone, the noise gives way to silence.
Kaim has been standing in the town's central square. The revelers, too, have found their way here one at a time, until, almost before he knows it, the stone-paved plaza is filled with people.
Kaim feels a tap on the shoulder.
"I didn't expect to find you here!" says the tavern master.
When Kaim gives him a silent smile, the tavern master looks somewhat embarrassed and says, "There's something I forgot to tell you before..."
"Oh...?"
"Well, you know, the earthquake happened a long time ago. Before my father and mother's time, even before my grandparents' generation. It might sound funny for me to say this, but I can't imagine this town in ruins."
"I know what you mean."
"I do think, though, that there are probably things in this world that you can remember even if you haven't actually experienced them. Like the earthquake: I haven't forgotten it. And I'm not the only one. It may have happened two hundred years ago, but nobody in this town has ever forgotten it. We can't imagine it, but we can't forget it, either."
Just as Kaim nods again to signal his understanding of the tavern keeper's words, a somber melody echoes throughout the square. This is the hour when the earthquake destroyed the town.
All the people assembled here close their eyes, clasp their hands together, and offer up a prayer, the tavern master and Kaim among them.
To Kaim's closed eyes come the smiling faces of his dead wife and daughter. Why are they so beautiful and so sad, these faces that believe with all their hearts that tomorrow is sure to come?
The music ends.
The morning sun climbs above the horizon.
And everywhere throughout the town bloom countless white flowers.
In two hundred years, the white flowers have changed.
The scientists have hypothesized that "The earthquake may have changed the nature of the soil itself," but no one knows the cause for sure.
The lives of the flowers have lengthened.
Where before they would bloom and wither in the space of a single day, now they hold their blooms for three and four days at a time.
Moistened by the dew of night, bathed in the light of the sun, the white flowers strive to live their lives to the fullest, beautifying the town as if striving to live out the portion of life denied to those whose "tomorrows" were snatched away from them forever.
Lost Odyssey: A Thousand Years Of Dreams
White Flowers
Lovely white flowers mask the town. They bloom on every street corner, not in beds or fields set aside for their cultivations, but blending naturally and in line with every row of houses, as though the buildings and the blossoms have grown up together. The season is early spring and snow still lingers on the nearby mountains, but the stretch of ocean that gently laps the town's southern shore is bathed in refulgent sunlight.
This is an old and prosperous harbor town.
Even now, its piers see many cruise ships and freighters come and go.
Its history, however, is sharply divided between the time "before" and the time "after" an event that happened one day long ago.
People here prefer not to talk about it—the watershed engraved upon the town's chronology.
The memories are too sorrowful to make stories out of them.
Kaim knows this, and because he knows it, he has come here once again.
"Passing through?" the tavern master asks him.
At the sound of his voice, Kaim responds with a faint smile.
"You're here for the festival, I suppose. You should take your time and enjoy it."
The man is in high spirits. He has joined his customers in glass after glass until now and is quite red in the face, but no one shows any signs of blaming him for overindulging. Every seat in the tavern is filled and the air reverberates with laughter. Happy voices can be heard now and then as well from the road outside.
The entire town is celebrating. Once each year the festival has people making merry all night long until the sun comes up.
"I hope you've got a room for the night, Sir. Too late to find one now! Every inn is full to overflowing."
"So it seems."
"Not that anyone could be foolish enough to spend a night like this quietly tucked away under the covers in his room."
The tavern master winks at Kaim as if to say "Not you, Sir. I'm sure!"
"Tonight we're going to have the biggest, wildest party you've ever seen, and everybody's invited—locals or not. Drink, food, gambling, women: just let me know what you want. I'll make sure you have it."
Kaim sips his drink and says nothing.
Because he is planning to stay awake all night, he has not taken a room—though he has no plans to enjoy the festival, either.
Kaim will be offering up a prayer at the hour before dawn when the night is at its darkest and deepest. He will leave the town, sent off by the morning sun as it pokes its face up between the mountains and the sea, just as he did at the time of his last visit. Back then, the tavern master, who a few minutes ago was telling one of his regular customers that his first grandchild is about to be born, was himself just an infant.
"This one's on me, drink up!" says the tavern master, filling Kaim's shot glass.
He peers at Kaim suspiciously and says, "You did come for the festival, didn't you?"
"No, not really," says Kaim.
"Don't tell me you didn't know about it! You mean you came here by pure chance?"
"Afraid so."
"Well, if you came here on business, forget it. You'll never get serious talk out of anybody on a special night like this."
The tavern master goes on to explain what is so special about this night.
"You must've heard something about it. Once, a long time ago, this town was almost completely destroyed."
There are two great events that divide history into "before" and "after": one is the birth or death of some great personage—a hero or a savior.
The other is something like a war or plague or natural disaster.
What divided this town's history into "before" and "after" was a violent earthquake.
It happened without warning and gave the soundly sleeping people of the town no chance to flee.
A crack opened up in the earth with a roar, and roads and buildings just fell to pieces.
Fires started, and they spread in the twinkling of an eye.
Almost everyone was killed.
"You probably cant imagine it. All I know is what they taught me in school. And what does 'Resurrection Festival' mean to a kid! It was just something that happened 'once upon a time.' I live here and that's all it means to me, so a traveler like you probably can't even begin to imagine what it was like."
"Is that what they call this holiday? 'Resurrection Festival'?"
"Uh-huh. The town was resurrected from a total ruin to this. That's what the celebration is all about."
Kaim gives the man a grim smile and sips his liquor.
"What's so funny?" the tavern master asks.
"Last time I was here, they were calling it 'Earthquake Memorial Day.' It wasn't a festival for this kind of wild celebrating."
"What are you talking about? It's been the 'Resurrection Festival' ever since I was a kid."
"That was before you were old enough to remember anything."
"Huh?"
"And before that, they called it 'Consolation of the Spirits.' They'd burn a candle for each person who died, and pray for them to rest in peace. It was a sad festival, lots of crying."
"You sound as if you saw it happening yourself."
"I did."
The tavern master laughs with a loud snort.
"You look sober, but you must be plastered out of your mind! Now listen, it's festival night, so I'm going to let you off the hook for pulling my leg, but don't try stuff like that in front of the other townspeople. All of our ancestors—mine included—are the ones who barely escaped with their lives."
Kaim knows full well what he is doing. He never expected the man to believe him.
He just wanted to find out himself whether the townspeople were still handing down the memories of the tragedy—whether, deep down behind their laughing faces, there still lingered the sorrow that had been passed down from their forefather's time.
Called away by one of his other customers, the tavern master leaves Kaim's side but not without first delivering a warning.
"Be careful what you say, Sir. That kind of nonsense can get you in trouble. Really. Think about it: the earthquake happened all of two hundred years ago!"
Kaim does not answer him.
Instead, he sips his liquor in silence.
Among the ones who died in the tragedy two hundred years ago were his wife and daughter.
Of all the dozens of wives and hundreds of children that Kaim has had in his eternal life, the wife and child he had here were especially unforgettable.
In those days, Kaim had a job at the harbor.
There were just the three of them—he, his wife, and their little girl.
They lived simply and happily.
The same kind of days that had preceded today would continue on into endless tomorrows. Everyone in the town believed that—including Kaim's wife and daughter, of course.
But Kaim knew differently. Precisely because his own life was long without end and he had consequently tasted the pain of countless partings, Kaim knew all too well that in the daily life of humans there was no "forever."
This life his family was leading would have to end sometime. It could not go on unchanged. This was by no means a cause for sorrow, however. Denied a grasp upon "forever," human beings knew how to love and cherish the here and now.
Kaim especially loved to show his daughter flowers—the more fragile and short-lived the better.
Flowers that bloomed with the morning sun and scattered before the sun went down. They were everywhere in this harbor town: lovely, white flowers that bloomed in early spring.
His daughter loved the flowers. She was a gentle child who would never break off blossoms that had struggled so bravely to bloom. Instead, she simply watched them for hours at a time.
That year, too...
"Look how big the buds are! They'll be blooming any time now!" she said happily when she found the white flowers on the road near the house.
"Tomorrow, maybe?" Kaim wondered aloud.
"Absolutely!" his wife chimed in merrily. "Get up early tomorrow morning and have a look!"
"Poor little flowers, though," said the daughter. "It's nice when they bloom, but then they wither right away."
"All the better" said Kaim's wife. "It's good luck if you get to see them blooming. It makes it more fun."
"It may be fun for us," answered the girl. "But think about the poor flowers. They work so hard to open up, and they wither that same day. It's sad..."
"Well, yes, I guess so..."
A momentary air of sadness flowed into the room, but Kaim quickly dispelled it with a laugh.
"Happiness is not the same thing as 'longevity'!" he proclaimed.
"What does that mean, Papa?"
"It may not bloom for long, but the flower's happy if it can open up the prettiest blossom and give off the sweetest perfume it knows how to make while it is blooming."
The girl seemed to be having trouble grasping this and simply nodded with a little sigh. She then broke into a smile and said, "It must be true if you say so, Papa!"
Your smile is more beautiful than any flower in full bloom.
He should have said it to her.
He later regretted that he had not.
The words he had uttered so carelessly, he came to realize, turned out to be something of a prophecy.
"Well now, young lady," he said. "If you're getting up early to see all the flowers tomorrow morning, you'd better go to bed right now."
"All right, Papa, if I really have to..."
"I'm going to bed now, too" said Kaim's wife.
"Okay, then. G'nite, Papa."
His wife said to Kaim, "Good night, dear. I really am going to bed now."
"Good night" Kaim replied, enjoying one last cup to ease the day's fatigue.
These turned out to be the last words the family shared.
A violent earthquake struck the town before dawn.
Kaim's house collapsed in a heap of rubble.
Kaim's two loved ones departed for that distant other world before they could awaken from their sleep and without ever having had a chance to say "Good morning" to him.
The morning sun rose on a town that had been destroyed in an instant.
Amid the rubble, the flowers were blooming—the white flowers that Kaim's daughter had wanted so badly to see.
Kaim thought to lay a flower in offering on his daughter's cold corpse, but he abandoned the idea.
He could not bring himself to pick a flower.
No one—no living being on the face of the earth, he realized—had the right to snatch the life of a flower that possessed that life for only one short day.
Kaim could never say to his daughter,
"You go first to heaven and wait for me: I'll be there before long."
Nor would he ever know the joy of reunion with his loved ones.
To live for a thousand years, meant bearing the pain of a thousand years of partings.
Kaim continued his long journey.
A dizzying numbers of years and months followed by: years and months during which numberless wars and natural calamities scourged the earth. People were born, and they died. They loved each other and were parted from the ones they loved. There were joys beyond measure, and sorrows just as measureless. People fought and argued without end, but they also loved and forgave each other endlessly. Thus was history built up as the tears of the past evolved gradually into prayers for the future.
Kaim continued his long journey.
After a while, he rarely thought about the wife and daughter with whom he had spent those few short days in the harbor town. But he never forgot them.
Kaim continued his long journey.
And in the course of his travels, he stopped by this harbor town again.
As the night deepened, the din of the crowds only increased, but now, as a hint of light comes into the eastern sky, without a signal from anyone, the noise gives way to silence.
Kaim has been standing in the town's central square. The revelers, too, have found their way here one at a time, until, almost before he knows it, the stone-paved plaza is filled with people.
Kaim feels a tap on the shoulder.
"I didn't expect to find you here!" says the tavern master.
When Kaim gives him a silent smile, the tavern master looks somewhat embarrassed and says, "There's something I forgot to tell you before..."
"Oh...?"
"Well, you know, the earthquake happened a long time ago. Before my father and mother's time, even before my grandparents' generation. It might sound funny for me to say this, but I can't imagine this town in ruins."
"I know what you mean."
"I do think, though, that there are probably things in this world that you can remember even if you haven't actually experienced them. Like the earthquake: I haven't forgotten it. And I'm not the only one. It may have happened two hundred years ago, but nobody in this town has ever forgotten it. We can't imagine it, but we can't forget it, either."
Just as Kaim nods again to signal his understanding of the tavern keeper's words, a somber melody echoes throughout the square. This is the hour when the earthquake destroyed the town.
All the people assembled here close their eyes, clasp their hands together, and offer up a prayer, the tavern master and Kaim among them.
To Kaim's closed eyes come the smiling faces of his dead wife and daughter. Why are they so beautiful and so sad, these faces that believe with all their hearts that tomorrow is sure to come?
The music ends.
The morning sun climbs above the horizon.
And everywhere throughout the town bloom countless white flowers.
In two hundred years, the white flowers have changed.
The scientists have hypothesized that "The earthquake may have changed the nature of the soil itself," but no one knows the cause for sure.
The lives of the flowers have lengthened.
Where before they would bloom and wither in the space of a single day, now they hold their blooms for three and four days at a time.
Moistened by the dew of night, bathed in the light of the sun, the white flowers strive to live their lives to the fullest, beautifying the town as if striving to live out the portion of life denied to those whose "tomorrows" were snatched away from them forever.
2010. 10. 30.
20. nap: A bukás
Valamiért ma úgy éreztem, életemben először tennem kell egy próbát, és meg kell néznem az egyik dalolászós műsort a kereskedelmik kínálatából. Ikszfaktor az ertéelen... két-három óra szenvedés lesz, gondoltam. De csak lehet benne valami, ha világszerte oly sok ember kíváncsi ezekre! Sosem késő, még nekem sem, hátha pislákol egy halovány reménysugár, hogy valami értékes dologgal épül s szépül majd általa az életem. Viszont ha mégsem jön össze, ha nem tetszik a dolog, ha csupán felhúzom magam rajta, akkor sincs nagy baj, hiszen legalább véresszájú elemzést tudok majd írni róla a mai blogbejegyzésben. Mikorra eddig jutottam a gondolatmenetben, biztos voltam benne: csak nyerhetek a dolgon.
Ám sajnos kudarcot vallott, dugába dőlt a nagy tervem; negyed óráig bírtam, utána muszáj volt elkapcsolnom valami másra. Sajnos, mint az kiderült, ez csak egy végtelenül egyszerű, hétköznapi karaoke. Azt pedig sem művelni, sem nézni nem szeretem.
Ám sajnos kudarcot vallott, dugába dőlt a nagy tervem; negyed óráig bírtam, utána muszáj volt elkapcsolnom valami másra. Sajnos, mint az kiderült, ez csak egy végtelenül egyszerű, hétköznapi karaoke. Azt pedig sem művelni, sem nézni nem szeretem.
2010. 10. 29.
19. nap: Vásárlási láz
Az emberek a környéken megőrültek.
Már kora délelőtt masszív, kígyózó sorok álltak a közeli ABC (bocsánat, CBA) pénztárainál; türelmetlen, tolakodó, udvariatlan és aggódó emberek teli kosarakkal, rogyásig pakolt bevásárlókocsikkal, és vastag köteg étkezési utalvánnyal. Hatalmas zsák burgonya, két karton sör, hatos rekesz ásványvíz, tej, vaj, felvágott, zsömle tízesével csomagolva, és még millió egyéb apróság, ami messziről nézve csupán egy színes forgatag a vérvörös kosár rácsai mögé zárva. A világvégére készülnek, biztos voltam benne. Pedig csupán egy három napos hosszú, ünnepi hétvége áll előttünk, s bár természetesen nem látok a jövőbe, de valami mégis azt súgja, utána sem fog összeomlani a civilizációnk. Annyira egész biztosan nem, hogy többé ne legyenek nyitva élelmiszerboltok.
Álltam a sorban, két gyümölcsjoghurtommal és a pizzás stanglimmal; szerényen összehúztam magam, elvégre kis hal vagyok a cápák között, unalmas reggelim nem vetekedhet a gigantikus vekni kenyerekkel, a guriga sajtokkal, a rúd szalámikkal. Előttem hárommal egy uraság két karton cigit is kért a tetemes mennyiségű élelmiszer mellé, ami azonnali láncreakciót indított el a vevők között; onnantól kezdve mindenki vesz azt is. Legalább hat dobozzal.
Miután végzek, a reggelimet besüllyesztem a zsebembe, és menekülőre fogom a dolgot. Nem szeretem a tömeget, a pénztárak mögötti területen viszont hatalmas a tolongás. Egyesek finomabb, mások jóval komolyabb lökdösődés árán furakodnak oda a pultokhoz, ahol nekiállhatnak elcsomagolni a vásárolt holmit. Sokan pedig arra várnak, hogy felszabaduljon egy kosár vagy egy kocsi. Teljes a káosz. Mikor kilépek az ajtón, búcsúzóul elolvasom az ünnepi hétvégére vonatkozó nyitvatartást. A bolt szombaton és vasárnap is üzemel, egyedül hétfőn lesz zárva.
Bizonyosan bennem van a hiba, de egyszerűen nem értem a dolgot. Egyetlen logikus magyarázat lehet erre. Az emberek a környéken megőrültek.
Már kora délelőtt masszív, kígyózó sorok álltak a közeli ABC (bocsánat, CBA) pénztárainál; türelmetlen, tolakodó, udvariatlan és aggódó emberek teli kosarakkal, rogyásig pakolt bevásárlókocsikkal, és vastag köteg étkezési utalvánnyal. Hatalmas zsák burgonya, két karton sör, hatos rekesz ásványvíz, tej, vaj, felvágott, zsömle tízesével csomagolva, és még millió egyéb apróság, ami messziről nézve csupán egy színes forgatag a vérvörös kosár rácsai mögé zárva. A világvégére készülnek, biztos voltam benne. Pedig csupán egy három napos hosszú, ünnepi hétvége áll előttünk, s bár természetesen nem látok a jövőbe, de valami mégis azt súgja, utána sem fog összeomlani a civilizációnk. Annyira egész biztosan nem, hogy többé ne legyenek nyitva élelmiszerboltok.
Álltam a sorban, két gyümölcsjoghurtommal és a pizzás stanglimmal; szerényen összehúztam magam, elvégre kis hal vagyok a cápák között, unalmas reggelim nem vetekedhet a gigantikus vekni kenyerekkel, a guriga sajtokkal, a rúd szalámikkal. Előttem hárommal egy uraság két karton cigit is kért a tetemes mennyiségű élelmiszer mellé, ami azonnali láncreakciót indított el a vevők között; onnantól kezdve mindenki vesz azt is. Legalább hat dobozzal.
Miután végzek, a reggelimet besüllyesztem a zsebembe, és menekülőre fogom a dolgot. Nem szeretem a tömeget, a pénztárak mögötti területen viszont hatalmas a tolongás. Egyesek finomabb, mások jóval komolyabb lökdösődés árán furakodnak oda a pultokhoz, ahol nekiállhatnak elcsomagolni a vásárolt holmit. Sokan pedig arra várnak, hogy felszabaduljon egy kosár vagy egy kocsi. Teljes a káosz. Mikor kilépek az ajtón, búcsúzóul elolvasom az ünnepi hétvégére vonatkozó nyitvatartást. A bolt szombaton és vasárnap is üzemel, egyedül hétfőn lesz zárva.
Bizonyosan bennem van a hiba, de egyszerűen nem értem a dolgot. Egyetlen logikus magyarázat lehet erre. Az emberek a környéken megőrültek.
2010. 10. 28.
18. nap: Eltűnt szülő kerestetik!
Pár nappal korábban, este, a Váci utcában bandukolva odalépett mellém két ifjú, rendkívül csinos leányka, és közülük az egyik a létező legnagyobb komolysággal, mindennemű felvezetést mellőzve a következő kérdést szegezte nekem.
- Nem láttad véletlenül az anyukámat?
Úgy vélem, fölösleges részletezni az érdeklődés tárgyának teljes abszurditását. Vadidegen a vadidegenhez, kérdés egy vadidegenről... inkább hagyjuk is a dolgot, mindenki érti a lényeget. Az eset azonban még most, napokkal később is foglalkoztat. Persze kezdetben annyi volt a mulatság, hogy végiggondoltam valamennyi frappáns választ, amit ott, abban a pillanatban adhattam volna rá. Igen, találkoztam vele, és azt üzeni, menj szépen haza, kész a vacsora, aztán ideje lefeküdni, mert holnap bizony újfent menni kell az iskolába. Egy darabig úgy hittem, ez lett volna a tökéletes replika. Megalkotásakor figyelembe vettem a két hölgy közül a kérdező általam feltételezett életkorát, az obszcén és provokatív szavak teljes mellőzésének üdítő bizsergését, valamint azt, hogy különösebben nincs semmi okom, hogy gonosz dolgokat vágjak szerencsétlen lány fejéhez.
Később azonban átértékeltem a dolgot, és rájöttem: a létező legjobb válasz a következő visszakérdezés lett volna.
- Ezt miért kérdezted?
Ugyanis ez az, ami az egészben a legjobban érdekel. Viszont sajnos egy csöppet elkéstem a dologgal, így kénytelen voltam én összeállítani a lehetséges okokat, amelyek a kommunikációs aktus kialakulásához vezettek, vállalva az alapos melléfogás és a teljesen meddő, fölösleges eszmefuttatás kockázatát. Rövid gondolkodás után tehát arra jutottam, hogy összesen négy magyarázat létezik a furcsa eseményre.
1. Hallucináltam, képzelődtem. Megeshet, bár valószínűtlen. Látomásaim kizárólag városok, világok, civilizációk totális megsemmisüléséről vannak, s azok soha nem hagynak kérdéseket maguk után. Az egyes pontot lényegében hamar elvetettem, bár egyes szakértők ezt bizonyára elhamarkodott cselekedetnek vélnék.
2. A fent említett, árvaság által fenyegetett lány zakkant meg, esetleg alkohol és/vagy egyéb bódítószer hatása alatt állt. Ez bizony már esélyesebb az 1. pontnál, de mégis aggályaim vannak ezzel kapcsolatban. Elvégre a társnője csak figyelmeztette volna szegény párát, hogy ezek után elérkezett a gyors távozás ideje. De nem, mindketten egyesült erővel, ártatlan bociszemekkel, messiásként várták a válaszomat értelmetlen kérdésükre.
3. Titkos összeesküvésbe, kémhistóriába, sötét ügyletbe keveredtem, mivel összetévesztettek valakivel. De amennyiben csupán a kérdésre adandó jelszót (ami, mint kiderült, bizonyosan távol áll a "Nem hinném..."-től) kellett volna helyesen eltalálnom életem nagy kalandjához, vajon nem kerültem volna nyakig valami slamasztikába? Még a végén rám sóznak egy veszedelmes, genetikailag módosított, gyilkos lódarázsfajt, s akkor aztán lett volna sírás és fogaknak csikorgatása! Különben sem vagyok egy James Bond alkat, nem áll jól rajtam az öltöny, s különben is legtöbbször rohadt fáradt (és mellesleg igen-igen kövér) vagyok az éjszakai üldözésekhez. Apatikus hozzáállásom okán ezt a lehetőséget is elvetném tehát.
4. A sarki sztriptízbárban dolgoznak, és azon az estén nekik jutott a könyörtelen, hálátlan feladat, miszerint a hideg utcákat járva kuncsaftokat kellett beinvitálniuk a földi örömök és a kétes erkölcsök csomópontjaként funkcionáló szórakozóhelyre. A nekem feltett kérdés pedig csupán ellenőrzés volt, vajon egyszerű magyar lennék-e, vagy reményeik szerint külföldi.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az esténként a Váci utcában párosával lófráló dekoratív hölgyek látványa nem számít kirívóan ritkának. Ám korábbi feltételezéseimmel ellentétben ők nem prostik, hanem a közeli didibárba hajtják fel az ügyfeleket. A kettő hasonlóságán vagy különbözőségén lehetne persze polemizálni, de legyünk kicsit jóindulatúak, és tételezzük azt föl, hogy a munkafolyamatok ilyen jellegű közeledése az ő esetükben nem állja meg a helyét.
De ha tényleg a négyes pont a nyerő, és valóban csak a nemzetiségem felől érdeklődtek álcázott diszkrécióval, nem lett volna egyszerűbb mondjuk megkérdezni a pontos időt? Netán végtelen prózaisággal simán rákérdezni: Magyar vagy? Teljesen logikátlannak tűnik az egész.
Arra már végképp gondolni sem merek, mi van, ha sem én nem őrültem meg, sem ő, fura kalandokba sem keveredtem, s a hölgyek nem is a sztriptízbárban dolgoznak. Mert az azt jelentené, hogy szegény lány tényleg az anyukáját kereste, bízott abban, hogy a segítségére sietek, erre én, barbár, érzéketlen tuskó jól benne hagytam a slamasztikában.
Kérdések, kérdések, és újra csak kérdések. Meg kell hagyni, egyesek nagyon könnyen tudnak értelmetlen megnyilvánulásokkal is mély nyomot hagyni valakiben. Elismerésem, ifjú hölgy, amiért ez Önnek ilyen jól sikerült!
- Nem láttad véletlenül az anyukámat?
Úgy vélem, fölösleges részletezni az érdeklődés tárgyának teljes abszurditását. Vadidegen a vadidegenhez, kérdés egy vadidegenről... inkább hagyjuk is a dolgot, mindenki érti a lényeget. Az eset azonban még most, napokkal később is foglalkoztat. Persze kezdetben annyi volt a mulatság, hogy végiggondoltam valamennyi frappáns választ, amit ott, abban a pillanatban adhattam volna rá. Igen, találkoztam vele, és azt üzeni, menj szépen haza, kész a vacsora, aztán ideje lefeküdni, mert holnap bizony újfent menni kell az iskolába. Egy darabig úgy hittem, ez lett volna a tökéletes replika. Megalkotásakor figyelembe vettem a két hölgy közül a kérdező általam feltételezett életkorát, az obszcén és provokatív szavak teljes mellőzésének üdítő bizsergését, valamint azt, hogy különösebben nincs semmi okom, hogy gonosz dolgokat vágjak szerencsétlen lány fejéhez.
Később azonban átértékeltem a dolgot, és rájöttem: a létező legjobb válasz a következő visszakérdezés lett volna.
- Ezt miért kérdezted?
Ugyanis ez az, ami az egészben a legjobban érdekel. Viszont sajnos egy csöppet elkéstem a dologgal, így kénytelen voltam én összeállítani a lehetséges okokat, amelyek a kommunikációs aktus kialakulásához vezettek, vállalva az alapos melléfogás és a teljesen meddő, fölösleges eszmefuttatás kockázatát. Rövid gondolkodás után tehát arra jutottam, hogy összesen négy magyarázat létezik a furcsa eseményre.
1. Hallucináltam, képzelődtem. Megeshet, bár valószínűtlen. Látomásaim kizárólag városok, világok, civilizációk totális megsemmisüléséről vannak, s azok soha nem hagynak kérdéseket maguk után. Az egyes pontot lényegében hamar elvetettem, bár egyes szakértők ezt bizonyára elhamarkodott cselekedetnek vélnék.
2. A fent említett, árvaság által fenyegetett lány zakkant meg, esetleg alkohol és/vagy egyéb bódítószer hatása alatt állt. Ez bizony már esélyesebb az 1. pontnál, de mégis aggályaim vannak ezzel kapcsolatban. Elvégre a társnője csak figyelmeztette volna szegény párát, hogy ezek után elérkezett a gyors távozás ideje. De nem, mindketten egyesült erővel, ártatlan bociszemekkel, messiásként várták a válaszomat értelmetlen kérdésükre.
3. Titkos összeesküvésbe, kémhistóriába, sötét ügyletbe keveredtem, mivel összetévesztettek valakivel. De amennyiben csupán a kérdésre adandó jelszót (ami, mint kiderült, bizonyosan távol áll a "Nem hinném..."-től) kellett volna helyesen eltalálnom életem nagy kalandjához, vajon nem kerültem volna nyakig valami slamasztikába? Még a végén rám sóznak egy veszedelmes, genetikailag módosított, gyilkos lódarázsfajt, s akkor aztán lett volna sírás és fogaknak csikorgatása! Különben sem vagyok egy James Bond alkat, nem áll jól rajtam az öltöny, s különben is legtöbbször rohadt fáradt (és mellesleg igen-igen kövér) vagyok az éjszakai üldözésekhez. Apatikus hozzáállásom okán ezt a lehetőséget is elvetném tehát.
4. A sarki sztriptízbárban dolgoznak, és azon az estén nekik jutott a könyörtelen, hálátlan feladat, miszerint a hideg utcákat járva kuncsaftokat kellett beinvitálniuk a földi örömök és a kétes erkölcsök csomópontjaként funkcionáló szórakozóhelyre. A nekem feltett kérdés pedig csupán ellenőrzés volt, vajon egyszerű magyar lennék-e, vagy reményeik szerint külföldi.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az esténként a Váci utcában párosával lófráló dekoratív hölgyek látványa nem számít kirívóan ritkának. Ám korábbi feltételezéseimmel ellentétben ők nem prostik, hanem a közeli didibárba hajtják fel az ügyfeleket. A kettő hasonlóságán vagy különbözőségén lehetne persze polemizálni, de legyünk kicsit jóindulatúak, és tételezzük azt föl, hogy a munkafolyamatok ilyen jellegű közeledése az ő esetükben nem állja meg a helyét.
De ha tényleg a négyes pont a nyerő, és valóban csak a nemzetiségem felől érdeklődtek álcázott diszkrécióval, nem lett volna egyszerűbb mondjuk megkérdezni a pontos időt? Netán végtelen prózaisággal simán rákérdezni: Magyar vagy? Teljesen logikátlannak tűnik az egész.
Arra már végképp gondolni sem merek, mi van, ha sem én nem őrültem meg, sem ő, fura kalandokba sem keveredtem, s a hölgyek nem is a sztriptízbárban dolgoznak. Mert az azt jelentené, hogy szegény lány tényleg az anyukáját kereste, bízott abban, hogy a segítségére sietek, erre én, barbár, érzéketlen tuskó jól benne hagytam a slamasztikában.
Kérdések, kérdések, és újra csak kérdések. Meg kell hagyni, egyesek nagyon könnyen tudnak értelmetlen megnyilvánulásokkal is mély nyomot hagyni valakiben. Elismerésem, ifjú hölgy, amiért ez Önnek ilyen jól sikerült!
2010. 10. 27.
17. nap: Tereptárgyak novemberre
Ezeket. Akarom. Most.
http://www.games-workshop.com/gws/catalog/productDetail.jsp?prodId=prod900169a
http://www.games-workshop.com/gws/catalog/productDetail.jsp?prodId=prod900168a
Egyaránt kiválóak Warhammer Fantasy és Mordheim összecsapásokhoz. A bibi viszont az, hogy még egy hónapot várni kell a megjelenésükre.
http://www.games-workshop.com/gws/catalog/productDetail.jsp?prodId=prod900169a
http://www.games-workshop.com/gws/catalog/productDetail.jsp?prodId=prod900168a
Egyaránt kiválóak Warhammer Fantasy és Mordheim összecsapásokhoz. A bibi viszont az, hogy még egy hónapot várni kell a megjelenésükre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





