Ma reggel voltam pingpongozni. Ennek önmagában nincs túl nagy hírértéke, de kora hajnalban, mikor elindultam a Ligetbe, oly rettentő napok, hetek, hónapok után végre ismét éreztem, a csontjaimig hatolt a felismerés, pilács gyúlt a fejemben, hogy immár végérvényesen és visszavonhatatlanul beköszöntött a jó idő!
A jó, ugyebár az emberek szintjén csupán relatív fogalom lehet, ezért most némiképp finomítanom kell az előbbi állítást. Az ideális hőmérséklet nálam az, amikor kilépünk az utcára, és önkéntelenül kisóhajtjuk az utolsó csepp levegőt a tüdőnkből, majd sietve belelépünk a párafelhőbe, hogy az adjon valami meleget néhány kusza pillanatig az arcunknak. Amikor kesztyű nélkül csak úgy merjük kidugni a kezünket a kabát ujjából, ha mancsunkat ökölbe szorítjuk, és addig ezen egy fikarcnyit sem lazítunk, amíg ismét be nem érünk a melegbe. Amikor hiába érkezünk meg egy fűtött helységbe, mégsem akaródzik megszabadulnunk a vastag dzsekitől, úgy átfagytunk. Amikor forró vizet engedünk a jéghideg kezünkre, de az ettől csak még jobban fáj, éget, szúr, kipirosodik és sajogni kezd. Én ezt nevezem jó időnek.
Mikor megérkeztem a Városligetbe, a tó fölött magasan tornyosult egy varázslatos párafelhő, a vízparton rendszeresen időző kacsák pedig, akik ahelyett, hogy egy serpenyőben sülnének pecsenye gyanánt, a hónapokig tartó önfeledt úszkálás után már nekiindultak, és mostanra valahol egy melegebb ország légterében szárnyalnak. Az emberek is kevesebbet mozdulnak ki az otthonaikból, a hajléktalanok szerencsésebbjei találnak majd maguknak valami zugot, ahol kihúzhatják a keményebb időket, és a Nyugati pályaudvar aluljárójából is eltűnnek a kurvák, akik egyre nehezebben tudják kínálni szűkösen mért bájaikat a mind több és vastagabb ruházat alól. Később, ha úgy alakul, talán hó is lesz, de az már engem nem érdekel. Arról inkább írjanak blogot az autósok!
Tél! Én így szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése