Ezért fontos szerintem a Reszkessetek, betörők!

A karácsonyi időszak a nyakunkon liheg, azaz jobb, ha már most felkészülünk a tévécsatornák kiszámítható, unalmas és végtelenül sablonos repertoárjára. Amelyekből egészen biztosan nem fog hiányozni az ünnepi műsorrend minden bizonnyal legnagyobb közhelye, a Reszkessetek, betörők! sem. Tudat alatt talán épp ennek köszönhetően került szóba egy hétvégi beszélgetés kapcsán – gyakorlatilag a semmiből – a film, amely során megjegyeztem, miszerint annak a másfél órának az egyetlen valamirevaló jelenete szerintem a templomi beszélgetés.

Akkor nem fejtettem ki pontosan, miért vélekedem így, és valószínűleg nem is lettem volna képes spontán érvekkel alátámasztani az álláspontomat. Ám azóta sokat gondolkodtam az okokon, és úgy vélem, megtaláltam azokat a válaszokat, amelyeket kerestem. Ezeknek a válaszoknak köszönhetően pedig azt is megértettem, hogy az a jelenet önmagában, kontextusából kiragadva valójában mit sem ér, és hogy a maga módján a film igenis fontos és erős mondanivalót kínál azoknak a gyerekeknek (és közvetve felnőtteknek), akik odafigyelnek rá. Sőt, megkockáztatom, ez a mozi egyenesen ajánlott a fiatal korosztálynak, főként, ha azt a bizonyos ünnepi kínálatot vesszük összehasonlítási alapnak.

A film java része természetesen nem több, mint az összes többi, elsősorban gyerekeknek szánt nonszensz, és a széleskörű ismertségére való tekintettel nem is kívánok foglalkozni az általános jellemzéssel. Fontos viszont megemlíteni, hogy a főszereplőnk, Kevin valójában egyfajta karikatúrája a mai (és akkori) kölköknek, és mint ilyen, azok alaptulajdonságait vonultatja fel a maga eltúlzott módján. Mondjuk ki: lényegében egy szociopatával van dolgunk, aki kizárólag magával van elfoglalva, aki képtelen másokra figyelni, aki szerint a világ körülötte forog, és akiben egyszerre teng túl az ostobaság és az arrogancia. Azaz pont úgy viselkedik, mint ahogyan a gyerekek viselkednének a valóságban, ha megszabadulnának a szülői felügyelettől.

A dolog pikantériája, hogy a filmben Kevin tényleg szülők és család nélkül marad, ám ez a cselekmény előrehaladtával egyértelműen a karakter javára válik, ami valóban abban a bizonyos templomi jelenetben csúcsosodik ki. De nem azért, amire a felületes néző elsőre gondolhat. Hiszen a lényeg nem az, hogy Kevin egy találkozásnak hála megérti, miszerint a rosszindulatú pletykák és hazugságok miatt teljesen félreismerte a szomszédban lakó Marley-t. Meglátásom szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek a beszélgetésük során olyat tesz, amire addig a film során egyszer sem volt példa, és ami a hétköznapi életben gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Nevezetesen, hogy megérti, ő maga is vastagon hibás sok mindenben, hogy ő is felelős a saját nyomorúságáért, és hogy nyíltan bevallja, rosszat tett. Az addigi szociopata eltűnik, és helyette felbukkan egy önreflexív, őszinte bűnbánatot érző gyerek, aki nem próbálja kisebbíteni a szemétségeit. A beszélgetés során tényleges érdeklődést mutat Marley és az ő problémái iránt, megérti annak gyökereit, és együtt érez vele – amikre pedig kizárólag az képes, aki rendelkezik a szociopatákból (és gyerekekből) hiányzó empátiával.

Az pedig, hogy a beszélgetés végén a gyerek ad tanácsot az idős szomszédnak, a maga módján természetesen megmosolyogtató. Ugyanakkor nem is az a lényeg, mennyire életszerű egy ilyen pillanat. Az a fontos, hogy valóban hasznos és jó tanácsot ad, amire valóban csak olyan valaki képes, akiben van együttérzés.

A jelenet elején Kevin szomorúan és magányosan ballag el a boldog családokkal zsúfolt házak előtt, és bizonytalan azzal kapcsolatban, vajon be merjen-e menni a templomba hazafelé menet. De végül mégis bemegy, ám nem azért, mert olyan tökös és bátor gyerek, hanem mert feltámad benne a hiányérzet és a bűntudat. A döntést azonban így vagy úgy, de neki kellett meghoznia. Ha Kevin akkor és ott nem ment volna be a templomba, ha Marley és ő nem beszélgetnek, valószínűleg a karakter épp olyan önző, gonosz és arrogáns idióta maradt volna, mint amilyennek a film elején megismertük. Ebben az esetben pedig valószínűleg képtelen lett volna örülni annak, hogy a film végén visszakapta a családját, elvégre továbbra is őket okolta volna minden rosszért, ami vele történt.

Tehát lényegében azért vélem úgy, hogy a Reszkessetek, betörők! egy fontos film, mert esetleg némi világosságot gyújthat az önimádatba beleőrült kölkök fejében. Talán néhányukkal megértetheti, hogy ők is hibásak lehetnek sok mindenben, és hogy egyáltalán nem szégyen – sőt, egyenesen hatalmas jó pont – elismerni a saját felelősségüket, amennyiben az felmerül. Tudom, reménytelen ilyen dolgokban hinni, hiszen a gyerekekre jellemző mentalitás a legtöbb felnőtt esetében is ugyanúgy fellelhető és ugyanolyan domináns.

De legalább valahol mélyen azért megpedzegeti azokat a bizonyos gyerek és felnőtt morális irányjelzőket. Vagy esetleg néhányan elgondolkodnak azon, honnan is jöhet az a kellemes, nosztalgikus érzés, és értetlenkedve teszik fel a kérdést, vajon mi is az, ami a régi filmekben még megvolt, de a maiakból már hiányzik.

Pedig a válasz egyszerű: a mai filmek már nem próbálnak szembesíteni bennünket a saját szörnyeteg énünkkel.

Az árva

Bevallom, Az árva című filmhez a Hunger Games első része terelgetett, méghozzá finom, vidám, mégis nehezen kivédhető eszközökkel. Történt ugyanis, hogy a Suzanne Collins által jegyzett könyvtrilógia egyik (gyengébb pillanataimban az egyetlen) nagy pozitívumának egy mellékszereplő, Clove bizonyult a számomra, akit kezdetben diszkont-Micukó néven emlegettem, és aki idővel azért egészen hozzám nőtt. Aztán megnéztem a filmet (nem kis részben a karakternek köszönhetően), és ott még inkább elnyerte a tetszésemet – annak ellenére, hogy a jeleneteit kisebb-nagyobb mértékben megkurtították. Amit persze igencsak zokon vettem.

Ugyanakkor gyorsan jött a felismerés, miszerint ha a filmes pszicho-csaj a kevesebb képernyőidővel érdekesebbnek bizonyult a könyves verziónál, akkor ott valaki valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól csinált. Az okok kutatása során végül arra jutottam, hogy az általam tapasztalt bizarr különbségekről egyedül a Clove-ot alakító színésznő, Isabelle Fuhrman „tehet”, aki képes volt a meglehetősen szerény alapanyagból egészen jó végeredményt produkálni. Feltámadó kíváncsiságom és érdeklődésem innen pedig egyenesen az Az árva című 2009-es mozihoz vezetett, ahol ő volt a főszereplő, és ami első ránézésre a legkönnyebben beszerezhető filmjének tűnt.

De az őszinteségi rohamból legyen elég ennyi, nézzük inkább magát a bejegyzés tárgyát! 

Az árvát valószínűleg első ránézésre sokan a horror kategóriába fogják sorolni, holott erre nem szolgált rá, és soha nem is éreztem úgy, hogy ez célja lett volna a készítőknek. Mások esetleg a thriller jelzővel illethetik, aminél viszont szerintem kicsit durvább tartalommal fogunk találkozni. Azaz műfajilag valahol a kettő között foglal helyet, ha ezzel közelebb jutunk az igazsághoz. Pszicho-thriller, esetleg? Mindenesetre természetfeletti eseményekre és lényekre ne számítson senki, mert azok nincsenek benne – hacsak nem vesszük ide a mindenhol jelen lévő és mindenről tudó főgonoszt, aki mellesleg SPOILER! az unalmas kliséknek megfelelően roppant nehezen akar majd elhalálozni, amikor eljön az ideje. SPOILER VÉGE! Ám attól tartok, előreszaladtam egy picit. 

A film koncepciója a számos, hasonló tartalmú mozi után rögvest ismerősként köszön ránk: van itt nekünk egy gonosz árvalány, a kilenc éves Esther (Isabelle Fuhrman), akit a Coleman család örökbe fogad, és aki lassan felépített manipulációkkal, érzelmi zsarolással és megfélemlítéssel sakkban tartja a frissen szerzett rokonságot. Apucit (Peter Sarsgaard) az első perctől leszereli a tökéletes gyerek álcájával, a fiatal, így viszonylag könnyen befolyásolható hugicával (Aryana Engineer) sincs túl sok gondja, és az eleinte a féltékenységtől kipukkadó bátyust (Jimmy Bennett) is sakkban tudja tartani a szükséges kényszerítőeszközök bevetésével. Az egyetlen fejtörést anyuci (Vera Farmiga) jelenti számára, aki lassan, de biztosan megérzi, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben a jövevénnyel. Innentől kezdve pedig némi iróniával bepillantást nyerhetünk két ösztön-nőstény dominanciaharcába a falka birtoklásáért.

Ám az erőviszonyok roppant egyenlőtlenek, hiszen a külvilág szemében egy ártatlan, tündéri, jóságtól és kedvességtől majd' kipukkadó kislány szava áll szemben az alkoholról nemrégiben leszokott, kissé labilis anyáéval, akinek még a saját férje sem képes tiszta szívből hinni. Esther végig jól kavarja az ürüléket, sikerül minden helyzetet a maga javára fordítani, ezzel izolálva a kellemetlenkedő családtagot. De – teszi fel a kérdést a marketinges ismereteket könyvből bemagolt filmes bértollnok „kritikus” – vajon mi állhat a háttérben? Milyen titkot őriz a felszín alatt ez az ártatlannak tűnő kislány? Na igen, ezek valóban jogos kérdésnek tűnnek elsőre. Épp csak az velük a baj, miszerint előre felhívják a néző figyelmét a várható csavarra és fordulatra. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ilyen jellegű kerülőutas spoilerek jót tesznek az élménynek. És nem, ezeket a kérdéseket nem én tettem fel egyedül, ugyanis ehhez hasonlók szegélyezik a film teljes marketinges gépezetét, kezdve egyenesen a plakáttal (pl. „There's something wrong with Esther” vagy „Can you keep a secret?”).

Meglátásom szerint az ilyen jellegű filmek sikere nem feltétlenül az alaptörténeten áll vagy bukik, hiszen bőségesen láttunk már ilyet ezt megelőzően is. Annál sokkal fontosabb a jelenetről jelenetre zajló cselekmény, a karakterek interakciói, hihetősége, az eseményekre adott reakciói és azok az egyedi ötletek, amelyekre aztán a későbbiek során is emlékezhetünk. Ilyen szempontból nézve pedig Az árva jól szerepel. A történetet lényegében egyetlen nagy fordulatra/felismerésre húzzák fel, ami aztán visszatekintve szinte minden kérdésünkre sikeresen választ fog adni. A karakterek jórészt úgy viselkednek, ahogyan az épp rendelkezésükre álló információk alapján viselkedniük illik, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ebben a műfajban képtelenség lenne egy jó filmet összehozni, ha egyik-másik figura nem viselkedne alkalmanként rém ostobán (valószínűleg ebben a filmben ismerhetjük meg a bolygó legrosszabb pszichiáterét). Ezért ennyit talán még el lehet nézni a készítőknek.

Azonban az első perctől fogva az a kérdés motoszkált bennem, vajon nem lett volna-e még érdekesebb a film, ha a nézőt is bizonytalanságban tartják? Ha nem tudjuk, kinek is higgyünk? Ha nem látjuk, miket csinál Esther a háttérben? Ha hagyták volna, hogy mi is csak annyit lássunk az igazságból, amennyit a film szereplői? Valószínűleg ebben az esetben egészen más jellegű élményre számíthattunk volna, és elismerem, sok mindent meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy ez működni tudjon. A film atmoszférája átalakult volna, nem tudtuk volna teljes pompájában élvezni az olykor művészi szintre emelt manipulációs játszmákat, hiányzott volna a félelmetes hangulat, és a végén egy sor flashback jelenetre lett volna szükség, hogy minden a helyére kerüljön. De talán működhetett volna így is a dolog. Már sosem tudjuk meg.

A film összességében a kategóriáján belül mindenképpen kellemes csalódásnak bizonyult a számomra. A cselekmény megfelelő tempóban halad, az apró részletek pedig ügyesen ültetik el a néző fejében azt, amit szavakkal nem akarnak a tudtunkra adni. Pl. Esther felbukkanásáig, a film első negyed órájában minden sokkal fakóbbnak, csöndesebbnek, üresebbnek tűnik, a szereplők látszólag távolabb vannak egymástól, amit aztán az új családtag érkezése fog csak megváltoztatni, ezzel mintegy visszahozva a melegséget az életükbe. Aztán persze a dolgok rövidesen még rosszabbra fordulnak, mint előtte bármikor – ami persze a cél, hiszen nem egy érzelmes dráma, hanem egy pszichopata kölök kalandjai tárulnak fel a szemünk előtt.

A rendező a feszültségkeltés hagyományos módját választja, azaz egy-két kóbor esetet leszámítva nem találkozunk jump-scare nonszenszekkel, és szerencsére azok sem túl erőteljesek. Helyette viszont elég jól átérezzük, min mehetnek keresztül a szereplők, ezzel létrehozva a nyomasztó és sötét légkört, amikor arra szükség van. Halálesetekből nincs túl sok, így patakokban folyó vérrel sem fogunk találkozni. Egy-két jelenet ugyan vizuálisan nem épp szívmelengető (az a fránya satu!), de a fókusz nem az erőszakon és a brutalitáson van.

Az események jórészt a család egyébként építészetileg meglehetősen látványos házában játszódnak, ami egyáltalán nem baj. Szereplőből pont annyival kell csak vesződnünk, amennyire feltétlenül szükség van, és ez szintén javítja a fogyaszthatósági élményt.

És ha már a szereplőknél tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy mindenki remekül teljesített. A szülők esetében ez nem különösebben meglepő, hiszen mind Vera Farmiga, mind Peter Sarsgaard jelentős tapasztalattal rendelkeznek. Ami viszont igazán örömteli volt, azok a gyerekszínészek, akik közül mindannyian remekül hozzák a rájuk osztott figurát. A süket kislány (aki a valóságban is halláskárosult) igazán bájos, és az idősebb fiú is meggyőző az új testvérre féltékeny és ellene lázadó kamasz szerepében. A film igazi fénypontja viszont kétségtelenül (és nem kis megelégedésemre) Esther, vagyis Isabelle Fuhrman volt, aki ugyanolyan jó volt az ideális, szinte már már lehetetlenül jó, okos és értelmes gyerek, valamint a manipulatív szörnyeteg bőrében is. És szerintem nem az elfogultság beszél belőlem – elfogult csupán azután lettem, mikor ezzel a filmmel meggyőződtem arról, miszerint érdemes lesz a későbbiek során is odafigyelni az ifjú hölgy karrierjére.

Jómagam a filmet egyszeri megtekintésre mindenkinek tudom ajánlani, bár meglehet, a gyerekek érintettsége és az árvaság, mint téma miatt néhányan érzékenyebben reagálhatnak a látottakra.

Battle Royale kontra Éhezők viadala

 Elismerem, kicsit le vagyok maradva a nagy Éhezők viadala buliról. Alig pár hete olvastam el az első könyvet és néztem meg annak filmes feldolgozását, így aztán most, a közelgő harmadik rész (illetve 3/1 – ó, te drága Hollywood!) árnyékéban viszonylag nagy nyugalommal tudok a széria nyitófelvonásáról értekezni. Illetve arra nincs is igazán szükség, hogy magáról a műről beszélni kezdjek. Elvégre a nyilvánvaló siker és a közönség rajongásának hála mostanra valószínűleg mindent elmondtak már róla, amit lehetett, tehát én a szerény eszközeimmel aligha tudnék hozzátenni valami érdemlegeset a diskurzushoz.
Ugyanakkor azt megtehetem, hogy összehasonlítom a sokszor előzményként, „eredetiként” emlegetett Battle Royale című könyvvel, amit egyébként a személyes kedvencemnek tartok. Mert bár a különféle kritikák során sokan megemlítik a két történet közötti tagadhatatlan párhuzamokat, ám a tényleges összehasonlítást általában letudják vagy annyival, hogy az Éhezők viadala a BR koppintása, vagy azzal, hogy a kettő teljesen eltér egymástól. Viszonylag ritkán találkoztam olyannal, ahol valamiféle középutas álláspontot képviseltek volna.

Előre szeretném leszögezni, miszerint a Battle Royale esetében fennáll a súlyos elfogultság esete. Ezért aztán aki úgy véli, hogy ezzel hiteltelenné válik az általam leírt bárminemű összehasonlítás, annak valószínűleg igaza van. Elvégre pontosan ezért tartott olyan sokáig, hogy nekiálljak az Éhezők viadala elolvasásának. Tudtam, hogy nem tudok objektív lenni. És talán nem is akartam azzá válni egy percig sem. Kicsit mintha hivatalból utáltam volna ezt a bizonyos „amcsi változatot”, holott jóformán nem tudtam róla semmit. De most itt vagyok, kiolvastam az első részt (és azóta a másodikat is), és megnyugodva vettem tudomásul: nem váltam a BR árulójává azzal, hogy nekiveselkedtem a vaskosnak tűnő, ámde gyorsan ledarálható konkurensnek.

Ebben az összehasonlításban aztán amennyire lehet, ténylegesen megmaradnék az objektív, tényszerű dolgoknál, amelyeket érvekkel alá lehet támasztani. Eközben pedig a személyes véleményt és a szubjektív írói döntések hatásait és következményeit inkább nem bolygatnám, mert azok mindenkinek a saját ízlésvilágára tartoznak. Szerintem így fair. Kezdjük is!

1.: Első körben a leginkább szembetűnő eltérés a narrátori pozícióból származik. Míg az Éhezők viadala esetében végig egyes szám első személyben, Katniss nézőpontjából látjuk a dolgokat, addig a Battle Royale esetében több szereplő szemüvegén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez aztán egyértelműen befolyásolja, sőt, Suzanne Collins művében végeredményben korlátozza a lehetőségeinket. Csak annyit tudunk, amit a főhősnő tud. Azt látjuk, amit ő lát. Ennek köszönhetően a viadal résztvevők java részének még a nevét sem tudjuk meg, nemhogy azt, hogyan élték meg életük legtraumatikusabb eseményét. Tény, hogy ennek köszönhetően az Éhezők Viadala rendkívül könnyen olvasható – sosem kell nézőpontot váltanunk és folyamatos történetszállal találkozunk elágazások, megszakítások nélkül. Ez aztán valóban fontos a könyvek elsődleges célcsoportja számára, akik nagy része viszonylag ritkán vesz irodalmat a kezébe. De mégis úgy éreztem, ezzel inkább kevesebb lett a történet, elveszett belőle a mélység, és a mondanivaló is nehezebben vált átadhatóvá.
Persze többé-kevésbé megértem az ellentétes oldalt is, akik meg pont azt mondják, hogy a Battle Royale éppenséggel átesett a ló túloldalára. Azaz túl sok volt a 42 diák, nehezen volt követhető mindenki személyes kis története, problémát jelentett a sok név és karakter megjegyzése, és az állandó nézőpont-váltakozásnak köszönhetően nehézkes volt a cselekmény összeillesztése. Elfogadom ezeket is, elvégre első olvasásra tényleg küzdenie kell az olvasónak a hadseregnyi szereplővel. Egyéni meglátás, szubjektív kérdés, így a korábban rögzített elveket figyelembe véve nem is kívánok erről ítéletet mondani. Viszont a két nézőpont közötti különbség felvet egy első ránézésre talán nem is olyan szembetűnő, ám annál súlyosabb problémát, ami nem más, minthogy...

2.: Az Éhezők viadala esetében pontosan a belső nézőpontnak hála minden végtelenül sarkított, fekete-fehér színben feszít. Vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a főszereplők, illetve néhány támogatójuk, és vannak a végtelenül egydimenziós, jellem, emberség és értékek nélkül ábrázolt rosszak. Na és persze egy sereg névtelen, arctalan és majdhogynem fölösleges ágyútöltelék, akiknek az a hálátlan szerep jut, hogy az olvasó egyrészt ne feledkezzen el az alaphelyzetről, másrészt időnként emlékeztetnek minket, miért is gonoszak a gonoszok.
Holott ha valamit megtanult az olvasó a Battle Royale alatt, az az, hogy egy ilyen helyzetben, egy ehhez fogható játékban bizony nincs fekete és fehér, jó és rossz. Csupán a szürke 42 (vagy éppen 24) árnyalata. Ám ahhoz, hogy ezt megértse az olvasó, hogy átlássa a helyzet kegyetlen abszurditását és súlyát, bizony bele kell látni azok fejébe is, akik első ránézésre gonosznak tűnnek. A játékosok célja mindkét történetben az, hogy túléljenek, és ehhez bizony sokan felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt. A Battle Royale kétségtelenül sokkal jobban mutatja be a helyzet pszichológiai folyamatait, és kegyesen engedi, hogy az olvasó maga ítélje meg, egyik-másik szereplő cselekedeteit milyen színben látja. Az Éhezők viadalában viszont erre nem kapunk lehetőséget, mert ott gyakorlatilag a szánkba rágják, kiket kell gyűlölnünk, és azt is, miért.
Igaz, Collins is tesz néhány bátortalan kísérletet arra, hogy bizonyos figurák esetében árnyalja a képet, ám meglátásom szerint ez kicsit kevés, és sok esetben nem is éri el a kellő hatást. Kár érte. Tényleg nagy kár.

3.: Ami viszont különösen tetszett, hogy a két könyv karakterei egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen és erőltetetten behelyettesíthetők egymással. Nincs szó copy/paste figurákról, bár meglehet, ezért jórészt a japán és az amerikai szereplők sztereotípiája közti különbség tehető felelőssé. Persze, mint említettem, az Éhezők viadala esetében a karakterek legalább feléről semmit nem tudunk meg, de akiket mégis megismerünk, azok az adott környezetbe jól beilleszthetők anélkül, hogy a nyúlás vádja vetülne a történetre. És ennek kimondottan örültem.

4.: Újabb, mondhatni „jó” pont, hogy mindkét könyv esetében a férfi és női főszereplő egyformán ellenszenves volt számomra. A szerelmi szál az Éhezők viadala és a Battle Royale estében is inkább zavaró volt (hogy a Katniss-féle „egyszerre küzd értem a tüzes lázadó és a tökéletes jófiú, miközben én képtelen vagyok dönteni” maszlag vagy a Nanahara által elszenvedett „Noriko csillogó szemekkel, elpirulva lesi minden szavam és mozdulatom” nonszensz a viccesebb, azt nehezen tudnám eldönteni), és az idegesítő-faktor is igencsak magasba szökött bizonyos pontokon. Hiába, jó ideje főhős-undorban szenvedek, köszönhetően a közhelyeknek, unalomig ismert jellemvonásoknak és kötelező ismérveknek, amelyek legalább olyan kevéssé realisztikusak, mint amennyire visszataszítóak.
Mindent összevetve viszont inkább Katniss, mint Nanahara. Egy hajszálnyival. Szubjektív pont és értékelés, bocs!

5.: Maga a viadal lebonyolítása a két könyvben viszont komoly eltéréseket mutat. És igazából nem értem, hogyan lehettek képesek egy majd' három hetes reality műsort keríteni az Éhezők viadalából. Mármint a 24 résztvevő egyszerűen túl kevés (a felük ráadásul az első napon kiesik), a rendelkezésükre álló terület viszont túlságosan nagy. A végtelenségig el lehetne húzni a dolgot, ugyanis időlimit nincs. Egyszerűen kizárt, hogy a nézők ne unnának bele a napokig tartó semmittevésbe. Igaz, a sci-fi környezetnek hála megoldható, hogy a játékmesterek teljes ellenőrzés alatt tartsák az arénát, és időnként fel is dobják néhány külső körülménnyel az élethalálharcot. Viszont mégis úgy éreztem, hogy kevés játékos kicsi arénában és szűk időlimit mellett jobban kiszolgálná a nézők „igényeit”.
A Battle Royale esetében ezzel nem volt gond. A veszélyzónák állandóan szűkítették a területet, összeterelték a játékosokat, kifüstölték a rejtőzködőket. Ha 24 óráig nem hal meg senki, akkor mindenkivel végeznek. Ilyen körülmények mellett a viadal sokkal feszesebb és eseménydúsabb volt, ami kívánatosabb lett volna olyan helyzetben, ahol ténylegesen egy televíziós showműsorról van szó. 
   
6.: A két könyv világa meglehetősen hasonló egymáshoz, de amíg a Battle Royale ebből csak apró szeleteket villant fel (pont annyit, hogy az olvasó megértse, miért kerülhet sor évről évre a Programra), addig az Éhezők viadalában jóval nagyobb hangsúlyt kap a politikai és társadalmi problémák kivesézése. Persze, ennek jórészt az az oka, hogy a történet nem ér véget a viadallal, hanem egy lázadás bontakozik ki előttünk a folytatások során, ezért aztán muszáj megismernünk a körülményeket. Collins a könyvében egyébként jól kézben tartotta a dolgokat, és bőségesen elég részletet közölt ahhoz, hogy az olvasó átlássa a helyzetet, amiben a karakterek léteznek. Igaz, néhol már kicsit sok volt a jóból, hiszen az ember elsőre is megérti, mi a gond. Látjuk a kettősséget és az ellentmondást a Körzetek nyomora és a Kapitólium rongyrázása között. Világos: itt éheznek, ott pazarolnak. Egyik helyen az egyszerű túlélés a tét, a másikban pedig tombol a dekadencia.
Az persze egyáltalán nem baj, ha erre időről időre emlékeztetnek minket. De az – véleményem szerint – mindig üdvösebb, amikor ezeket semlegesen tálalják, hogy az olvasó alkosson róluk véleményt. Meglehet, én vagyok túl öreg. De akkor is jól esett volna, ha elég érettnek néznek ahhoz, hogy én hozzam meg az ítéletet a súlyos ellentmondásokkal kapcsolatban.

És ezzel azt hiszem, elértem arra a pontra, ahol immár nincs semmi, ami ne esne szubjektív elbírálás alá a könyvekkel kapcsolatban. A fenti hat pontról úgy vélem, képes voltam elfogultság nélkül szólni, még ha tudom is, hogy egyszerűen lehetetlen ténylegesen semlegesnek maradnom. De legalább megpróbáltam!
Az Éhezők viadala tehát nem egy rossz döntés, kortól és nemtől függetlenül. Számomra továbbra is a BR marad a király, de attól még látom az értéket a másikban is, és nem érzem úgy, mintha egy egyszerű koppintásról lenne szó. Az alaphelyzet lényegében ugyanaz, de manapság gyakorlatilag lehetetlen, hogy valami ne hasonlítson valamelyik korábban megjelent szórakoztatóipari termékre. Onnantól kezdve pedig csak az számít, mit hoz ki a szerző a rendelkezésre álló alapanyagból.

(A későbbiek során várható még egy poszt az Éhezők viadalával kapcsolatban – amint rájöttem, hogyan tudom a véleményemet politikamentesen, és lehetőleg mindenféle -izmus nélkül prezentálni.)

First world problems

Az élet sajnos ismét bizonyította, időnként milyen kegyetlen, igazságtalan, hideg és megsemmisítő erőket képes bevetni a gyanútlan halandókkal szemben. A magamfajta szerencsétlen ilyen helyzetben más lehetőség híján jobb, ha félredobja a remény szikráját, feladja titkon dédelgetett álmait, és fejet hajt az univerzum rettenetes, felsőbbrendű erői előtt.
Történt ugyanis, hogy a mai napon kiderült, miszerint az első – és minden ésszerű feltételezés szerint az egyetlen – hivatalos Petra Ral figura egy Banpresto által gyártott kapszula-szeleburdiság lesz, az ilyen kiadásokra jellemző chibi-nonszensz körítéssel nyakon öntve! Íme!

Kiábrándító – sőt, egyenesen lesújtó! Annyi lehetőség, annyi gyártó, annyi figurákra szakosodott piaci résztvevő, és az egyetlen, aki veszi a fáradságot egy Petra baba elkészítésére, az is megelégszik egy 600 jenes, 7 centis kis minifigurával!
Igaz, ugyanennek a szériának a főnyereménye egy igen-igen látványos (ámbár aprócska) Levi szobor lesz, amit az alábbi képen vehetünk szemügyre. De mint valamennyi kapszula-gépes mulatság A-díja, ez is minden bizonnyal csillagászati áron kerül majd fel a különféle online üzletek kínálatába.

Hiába, na, kemény pillanatok ezek a számomra. Ráadásul mindez remekül példázza, hogy az ilyen jellegű problémák is képesek elvenni az ember kevéske kis életkedvét!

(forrás: http://myfigurecollection.net/item/213364)

Frissítés (2014. 06. 04.)
Még jó, hogy azt állítottam, valószínűleg ez lesz az egyetlen figura, ami a karakter alapján készül. Mert rögtön ezt követően (na jó, csak pár nappal ezelőtt) sikeresen bejelentették a következő Petra babát, amit szintén a Banpresto fog gyártani, és ami minden tekintetben jobb lesz, mint a korábban bemutatott verzió. Íme:

Forrás

Bár sajnos ez sem egy méretarányos kiadás mondjuk a GSC vagy a Kotobukiya gondozásában, ráadásul a chibi jelleg is maradt, ám ez egyrészt sokkal szebben mutat, másrészt a beszerzése is mérhetetlenül egyszerűbbnek ígérkezik. 

Hiába, na, mégsem minden olyan reménytelen az életben, mint elsőre hisszük!

Az út másik oldala

Ó, micsoda filozófiai tartalom, érzelmi mélység, elvont mondanivaló rejtőzhet e cím mögött. Holott erről szó sincs. A dolog valódi jelentése már-már földhözragadtan prózai, mondhatni szó szerinti értelmezés mellett áll csupán össze. Tehát igen, valóban az út másik oldaláról lesz szó.

Emlékszem, nem is olyan régen, májusban kezdődött az egész. A nyár, a meleg, a sokak által jónak tartott idő csak-csak nem akart megérkezni. Sőt, egy ponton még az a csúfság is megesett, hogy bizony a tavasz végén egyes háztartásokban beizzították a radiátorokat, a kazánokat, vagy egyszerűen csak bekapcsolták a hősugárzókat. Hideg volt, na, piszkosul hideg. Az időjárási előrejelzések az évszázad legenyhébb nyaráról kezdtek el cikkezni, a tóparti büfék tulajdonosai imára kulcsolt kézzel rimánkodtak a dolgok jobbra fordulása érdekében, miközben a gazdák a tenyerüket dörzsölgették, mondván: idén végre nem viszi el a termés felét a kibírhatatlan meleggel szövetségre lépő aszály.

Így telt el a májusunk. Aztán beköszöntött a nyár első hónapja, és a dolgok csak nem akartak megváltozni. A hőmérséklet hétről hétre alig kúszott feljebb, így a pulóver és a kiskabát továbbra sem volt ritka látvány az utcán. Ekkor már tényleg ezernyi helyről lehetett hallani a nyávogó panaszkodást: hol marad a nyár? Hol van a meleg? A kánikula? A strandidő? Hát már ettől is megfosztják az embert?

Abba most ne menjünk bele, pontosan kire akarták ráhárítani a felelősséget a meleg hiánya miatt. A lényeg, hogy a hűvös nem igazán tetszett a népeknek.  Unták a hideget, elegük volt a réteges öltözködésből, vagy egyszerűen csak panaszkodni akartak, mindegy, mi miatt. 

Aztán a dolgok kezdtek átfordulni. Először csak egyetlen hétre köszöntött be a 40 fok, aztán pár nap kihagyás után sebesen feljebb kúszott a hőmérő mutatója. Most ott tartunk, hogy némi csapadékos szaunázást leszámítva három hete konstans kánikula tombol az ország szinte egész területén. 

Eljött hát a megváltás, amire oly sokan vágytak, ugye? A Kánaán költözött az országba a meleg eljövetelével, igaz? Egy frászt!

A hely, ahol lakom észak-dél fekvésű. Azaz a délelőtt folyamán az egyik oldal napos, míg a másik teljesen árnyékos marad, délután pedig ezek szépen felcserélődnek egymással. Mindkét fél egyenlő részben osztozik az áldásban. 

Én pedig galád módon egyre csak azt figyelem, miként hat ez a gyalogosok közlekedési szokásaira. Mert azt hihetnénk, hogy akik korábban telesírták a párnájukat (illetve manapság ezek az egyének az üzenőfalukat szokták telesírni lájkokra vadászva) a meleg hiánya miatt, azok most dúskálnak a jóban, és eszükbe sem jut, hogy akár egy pillanatra is megtagadják a testüktől a nap fényének kényeztető, simogató érintését. 

Ehelyett viszont azt látni, hogy reggel fél 9 után egyetlen lélek sem merészkedik át a napos oldara. Senki. Nuku. Zéró humanoid. Aki időnként mégis odatéved, az vagy egy keresztutcából érkezik, vagy egy kapualjból lép elő. De akár így, akár úgy, mindannyian sebes léptekkel sietnek a legközelebbi zebra irányába, hogy minél rövidebb ideig kelljen a napon tartózkodniuk. Ha egy átkelőhelyen a lámpa pirosra vált, automatikusan árnyékba húzódva várakoznak. Tisztára olyan ez, mintha nem is élveznék a "jó időt"!

Pedig itt a nyár, a meleg, a kánikula, a strandidő. Immár senki nem fosztja meg őket attól, amire annyira vártak, hogy nem győztek panaszkodni emiatt. 

Azért a nagy számok törtvénye alapján az elmúlt hetekben csak kellett volna találnom legalább egy valakit, aki szánt szándékkal választja az éppen napos oldalt az árnyékos helyett. De ilyen nem akadt. Ezért hát nehéz szívvel, fájó lélekkel, könnyes szemmel kell levonnom a keserű tanulságot: akik pár hónapja a meleg miatt rinyáltak, igazából nem is gondolták azt olyan komolyan! No még ilyet, ki hitte volna?!   

Mondják, az embereknek soha semmi nem jó. Ha hideg van, akkor az a baj, ha meleg, akkor meg az. De ez nem mindenkire igaz ám! Példának okáért a melegben én is hűvösebbre vágyom. Hidegben viszont... még hidegebbre. A fagypontnál ailg magasabb hőmérséklet iránti vágyakozásom tehát adott, nem úgy, mint az állandó önellentmondásokba keveredő idióták esetében.  

  

Oldboy (2013) - előzetes

Sokan nem tudják eldönteni, melyik a kedvenc filmjük. Számomra azonban ez a kérdés sosem okozott problémát, ugyanis az én első helyezettem olyan egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen fölénnyel veri agyon a többi versenyzőt, amihez legfeljebb a kedvenc fiktív karakterek listám győztesének előnyét tudnám hasonlítani. Természetesen az Oldboy-ról van szó. A 2003-as koreai thrillerről, ami ugyanúgy ütött az első, mint a százötvenedik (hozzávetőleges becslés) megtekintés során. 

Mindig is úgy véltem, a különféle szórakoztatóipari műfajok mindegyikének megvan a maga erős oldala, előnye a többivel szemben. Úgy tapasztaltam, ha jól művelik őket és jól kihasználják a bennük lévő lehetőségeket, a könyvek, a videojátékok, a sorozatok, a filmek, a képregények egyformán erős jellemzőkkel rendelkeznek, épp csak mindegyikük erőssége másban rejlik. 

És a sors úgy hozta, hogy meglátásom szerint az Oldboy szemlélteti a legérzékletesebben, milyen előnyei lehetnek egy mozinak az összes többi műfajhoz képest. Az a film egész egyszerűen egy mestermű, akár az alaptörténetet, akár a forgatókönyvet, a rendezést, a színészeket, a zenét vagy hangulatot vesszük alapul. Ezek együttes hatása miatt vált kultuszfilmmé, ezért dobott hátast tőle a kritika és a közönség egyaránt szerte a világban. 

Hogy ezek után az amerikai filmgyártás lecsapott rá, azt legfeljebb elkeserítőnek érezhetjük, meglepőnek semmiképp. Hollywood, a bolygó filmes pöcegödre és szutykos piszokhalmaza igénytelenségében tobzódva képtelen előállni bármiféle újjal, bármiféle eredetivel. Aki abban a téveszmébe ringatja magát, hogy ők diktálják a trendeket, az jobb, ha egy vödör jéghideg vízbe dugja a fejét, hogy magához térjen a kábulatból. Az amcsik évtizedek óta nem tettek le az asztalra semmit, csak szemérmetlenül lopnak, nyúlnak, feldolgoznak, újrahasznosítanak. Ha környezetvédelemről lenne szó, ez igencsak dicséretes attitűd lenne a részükről. De a filmgyártás bizony olyan szakma, ahol a korlátlan anyagi erőforrásaik mellett lehetőségük lenne szó szerint bármire! Ehelyett viszont piti kis tolvajokként tengetik végső, kínkeserves éveiket, mielőtt az általuk felépített rendszer és üzleti modell végleg fenntarthatatlanná válik és egész Hollywood kártyavárként omlik majd össze. Nem lesz nagy veszteség.

De elkalandoztam kicsit. Ott tartottunk, hogy Oldboy, remake, satöbbi. Tegnap megjelent az októberre belőtt amerikai változat első előzetese, ami alapján néhány következtetést már levonhatunk. Íme.
Hát, ez van. Spike Lee, a rendező, akinek nézhető alkotása nem sok akadt hosszúnak nevezhető karrierje során kapta meg a megtisztelő lehetőséget a film rendezésére, miután a lassan 15 éve agyborulásban szenvedő Stephen Spielberg bebukott vele. És ezt hozta ki belőle, legalább is az előzetes szerint. Egy sokszor képkockáról képkockára lemásolt valamit (ami valószínűleg nem lesz képkockáról képkocára lemásolva, épp csak a trailer kedvéért csináltak pár lopott jelenetet, hogy a filmet előre temető mozinézőket szokás szerint átverjék), ami a jól megszokott kliséket ötvözi egybe átlátszó és vérciki művészkedéssel, idióta "most nagyon mélyek és nagyon sötétek próbálunk lenni" komolykodással és néhány egyéb nevetséges baromsággal.
De hát akkor ezek szerint a nyavalyás közönségnek már semmi sem jó?! - Kérdezhetik a filmes kisköcsögök a stúdiók élén. Az se jó, ha megváltoztatjuk, amit ellopunk, és az sem, ha piti pózerként 100%-ban koppintunk le valamit? Az sem jó, ha kevésbé durvulunk, hogy a korhatár-besorolás kedvezőbb legyen, és az sem, ha az eredetinél is keményebbek leszünk, ezzel próbálva nyalizni a rövid memóriával rendelkező moziba járó rétegnek?
Nos, nem azzal van a baj, hogy a nézők igényeinek nem lehet megfelelni, bármit is tesztek, bárhogyan is loptok, akárhogyan is manipuláltok. A baj ott kezdődik, hogy a közönség már nem bízik bennetek. Nem bízik sem az ígéreteitekben, sem az előzetesekben, sem a médiakampányaitokban. Nem bízik abban, hogy nem fogjátok úgy elszúrni a kedvenceiket, amennyire csak egy mozit el lehet cseszni. Ugyanis évek óta újabb és újabb és újabb bizonyítékokat szolgáltattok arra, hogy a legjobb alapanyagból is csupán egy bűzölgő rakás trágyát tudtok készíteni. Egyetlen szavatoknak sem hisznek már, és éppen ezért temetnek mindent, amit ocsmány végtermékként kiöklendeztek magatokból.
Ti vagytok ennek az okai. Ti csesztétek el. És azzal, hogy Oldboy szintű klasszikusokat nyomorítotok meg és próbáltok eladni rókabőrként, mint a használt ócskapiacon a taknyos zsebkendőt, egészen biztosan nem tesztek jót a megítéléseteknek.
Persze, ti magasról tesztek arra, mit gondol rólatok a közönség (a saját közönségetek, akiknek a pénzére ácsingóztok, és akik annyi hazugság, átverés, csalás és kamu után még mindig kitartanak mellettetek), ha a bevételeitek hozzák az elvárt szintet. Ám bármennyire is próbáljátok kozmetikázni a statisztikákat, akármennyire próbáltok manipulálni a bevételekkel a drágább 3D-s jegyek és torz nézettségi adatok lobogtatásával, ti tudjátok csak igazán, mekkora nagy szarban vagytok. Hozzátok jutnak el egyedül a valós adatok, amiket aztán átalakítva, átformálva, új kategóriákba sorolva kommunikáltok a lakájmédiának, hogy azok próbálják hülyíteni a nézőiteket. Nálatok jobban senki nem tudja, mennyire kiábrándultak az emberek a mozijaitokból, a buta feldolgozásokból, az ezredik rókabőrből, az üres és mindenfajta igényességet nélkülöző "látványorgiákból".
Mert ennyit tudtok. És egy ponton túl ez már rohadtul nem elég a nézőknek..
Szóval csináljátok csak tovább a fentihez hasonló szutykos remake-eket. Azt azonban ne várjátok, hogy a közönség és a kritikusok azon rétege, akiket a reklámokkal és egyéb módszereitekkel nem tudtatok korrumpálni, szó nélkül asszisztáljon ehhez.

        

LEGO 6857 - Dynamic Duo Funhouse Escape

A legújabb LEGO szerzeményem, ami az első Superheroes szériás készletem is egyben. És azt kell mondjam, igazán jó üzletet csináltam, mikor napokig tartó töprengés után rászántam magam a megvásárlására. 

A 2012-es szett 380 elemet, valamint 5 minifigurát tartalmaz, amelyek a rajongók és a gyűjtők figyelmét egyaránt felkelthetik. Köszönhető ez a remek ár/érték aránynak, hiszen a dobozzal együtt érkezik Batman, Robin, Joker, Harley Quinn és Riddler. Nincsenek töltelék emberkék, névtelen csatlósok, rendőrök, civilek. A szettben csupa nagymenő, neves szereplőt találunk, akiket külön-külön csak igen borsos összegek kicsengetése után tudnánk a polcunkra felhelyezni. Éppen ezért tűnt a készlet ideálisnak arra, hogy a LEGO szuperhősök beszerzésének első állomása legyen.

A figurákon kívül a dobozban megtaláljuk még Batman robogóját, ami bármennyire is ingatagnak tűnik, nekem személy szerint elnyerte a tetszésemet. A fő attrakció azonban maga a Funhouse, rengeteg mozgó alkatrésszel, csapóajtóval, csigával, valamint egy síneken legördülő és egy kétszárnyú kapun áttörő kocsival, ami remek ötlet, ráadásul elég jól passzol a Batman - Joker összecsapások hangulatához. A színek tekintetében a Harley Quinn-re hajazó fekete/piros dominál, itt-ott némi Riddler-es zöld és Joker-féle lila beütéssel.  A kész szerkezet a szellős kialakításnak és az elrendezésnek hála a kevés építőelem ellenére mind magasságban, mind széltében elégségesnek mondható, így az végleges formájában akár szobadíszként is megállja a helyét.

Az építéshez fel kell használnunk néhány Technic elemet, de szerencsére ezekből nincsen túl sok és nincsenek is annyira szem előtt. Ami viszont egyértelműen probléma, az a matricák szokás szerinti túlzott erőltetése. Ha jól számoltam, összesen kilencet kell fölragasztanunk különböző elemekre, ami egyesek számára biztosan csalódást keltő lehet. A magam részéről sosem voltam túlságosan a hívük, ezért aztán vagy fel sem használom őket (sok esetben ez történik), vagy beadom a derekam és jobb ötlet híján ragasztgatni kezdek. Ennél a szettnél sajnos nem sok választása van az embernek, mert a megfelelő látvány és összhatás elérése érdekében - elég nagyok és eléggé központi helyre kerülnek ahhoz, hogy a hiányuk szembetűnően zavaró lenne - kénytelenek vagyunk bevetni őket.

Összességében tehát jó vétel, ha sikerül megcsípnünk olyan 14.000 Ft közelében (durván 38 Ft/elem). Így lényegében kevesebbet fizetünk, mintha külön az öt figuráért perkáltunk volna, ráadásul a franchise babák ára idővel inkább felfelé, semmint lefelé szokott elmozdulni. Ennek köszönhetően a készlet az értékét hosszú ideig megtartja, ami azért jó dolog. De a szett ezen túl is sok pozitívumot vonultat fel, aminek köszönhetően nem csak a gyűjtők és a fanok számára válik értékessé és vonzóvá, hanem a magamfajta alkalmi vásárlóknak is, akik korábban nem kóstoltak még bele a Superheroes vonalba.

         

Dungeons & Dragons: Chronicles of Mystara

Mivel a Capcom érzi, hogy megeshet vele az a csúfság, miszerint az EA és az Activision utáni örökös harmadik helyét is elveszíti a játékosok által leginkább gyűlölt társaságok listáján (a Microsoft idén biztos befutónak tűnik), ezért úgy döntött, összegyúrja a 90-es évek két klasszikus játéktermi címét, és együtt tálalja fel őket a hozzám hasonló, nosztalgiára vágyó vén csontoknak. A Dungeons & Dragons: Tower of Doom és a Dungeons & Dragons: Shadow over Mystara így a meglehetősen ötlettelen Dungeons & Dragons: Chronicles of Mystara néven debütált néhány napja PC-n, Xbox Live-on, PSN-en és Wii-U-n. Mert egyébként az utóbbi években - főként az indie fejlesztőknek hála - egyáltalán nem lett tele a hócipője senkinek a 8 bites grafikát használó játékokkal. Á, dehogy!

A jól ismert beat 'em up stílust követve a szokásos módon balról jobbra haladva döngethetünk végig az egyébként változatosnak nevezhető helyszíneken, miközben rusnya szörnyek hordája ugrik a nyakunkba a képernyő széle mögül. Ez az ősi, de a mai napig élvezetes megoldás a kalandjátékok és a felülnézetes rpg-k lassú éledezéséhez hasonlóan a tetszhalálból kezd újra beszivárogni a dögunalmas, futószalagon gyártott és AAA kategóriásnak kikiáltott szemeteket halálra unó közönség kollektív tudatalattijába. És ez nagyon is jól van így. Hiszen bármennyire is vérre menő küzdelmet vívnak egymással a PC és a konzol hívei, vagy akármennyire szívesen belefojtanák egymást egy kanál vízbe a Sony és a Microsoft önjelölt marketing kiskatonái az interneten, attól még a játékok elsősorban azt a célt szolgálják, hogy mi, a fogyasztók jól szórakozzunk. És ez a játék pontosan ezt próbálja elérni. Egyszerű eszközökkel, igaz. Mélységek vagy extra dimenziók feltárása nélkül, elismerem. De attól még az élvezeti értéke természetesen ugyanúgy megvan ennek is.

Ha a portolás minőségét nézzük, akkor legelőször a lusta szó juthat eszünkbe. Mert azért lássuk be, majd' húsz éves címek esetében a kötelező DirectX11 finoman szólva is megmosolyogtató elvárás. Ráadásul nem egy felhasználó jelezte, hogy mentési nehézségei vannak, sőt, egyeseknek maga a játék elindítása is komoly akadályokba ütközik.  Pedig eddig az volt a bevett szokás, hogy csak a nagy címek esetén dobták piacra az adott terméket játszhatatlanul bugos állapotban. De a Capcom ismét bebizonyította, hogy képesek arra, amire más nem.

Cserébe viszont az eredeti, játéktermi változathoz képest kapunk egy rpg-szerű fejlődési rendszert, 4 játékos kooperációt, valamint 4 választható kasztot a Tower of Doom esetében (Harcos, Elf, Törpe, Pap). A Shadow over Mystara ezt a kínálatot tovább bővíti a Tolvajjal és a Varázshasználóval, ezzel megfelelő változatosságot kínálva a könnyen monotonná váló harc ellensúlyozására.

Hozzávetőlegesen egy-másfél órára van szükségünk ahhoz, hogy végigvigyük az egyes játékokat, ami ugyan elsőre nem tűnik soknak, de a számos válaszút és elágazás nagyban hozzájárul az újrajátszhatósághoz. Fegyvereket, páncélokat szerezhetünk, a pályák között feltölthetjük a készleteinket az árusoknál, az egyes kasztok közötti különbségek pedig nagyon eltérő játékstílust igényelnek. Azonban az a tény, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségű élet áll rendelkezésünkre, végső soron nevetségesen könnyűvé teszi az egész. Az is sokak számára lehangoló lehet, hogy bár legtöbbször klasszikus, ikonikus D&D szörnyek ellen hadakozunk, ezek változatosságát mégsem érezhetjük kielégítőnek.

Az irányítás kellően érzékeny, kontrollert használva minden klappol, minden a helyén van. A játék azonban elsősorban co-op módra lett optimalizálva, ezért szólóban a Chronicles of Mystara nyújtotta élményt jóindulattal sem nevezhetjük átütőnek. Ami azért is nagy kár, mert manapság nagy divat lett a legrosszabb és legunalmasabb címeket is kooperációra kihegyezni, lévén barátokkal egészen egyszerűen minden sokkal mókásabb. De pusztán azért, mert a pajtások közt vidám az élet, a játékok maguk nem lesznek varázsütésre jobbak annál, mint single player módban voltak. 

Összességében tehát azoknak ajánlható, akik gyerekkorukban töménytelen mennyiségű aprót áldoztak arra, hogy hősökké válva megszabadítsák a világot a rettenetes gonosztól. Mindenki másnak pedig ott a hamarosan érkező nyári Steam Sale! 

Nem vagyok sorozatgyilkos

A népszerű vélekedések ellenére tényleg nem vagyok! De most inkább tegyük félre vélt vagy valós bűneink meggyónását, és koncentráljunk arra a mókás kis könyvre, aminek a címe: Nem vagyok sorozatgyilkos.

Magyarországon a mű a Fumax kiadó gondozásában jelent meg, akiket jómagam még a Comics Invest-es korszakból ismerek. Nekik köszönhetően tudtam beszerezni számos olyan kiadványt, amelyek máskülönben csak a világ túlsó részén voltak elérhetőek, és ezért igencsak hálás vagyok. Persze, azóta rengeteg idő eltelt,  a srácok kinőtték magukat, és a random gyűjtők és otakuk elcseszett igényeinek kiszolgálása helyett immár saját, jól bejáratott célközönséggel rendelkeznek.

A Nem vagyok sorozatgyilkos éppen ennek a csoportnak szól - azoknak, akik kicsit másfajta, kicsit eltérő szórakozásra vágynak, mint amit egyébként a nagyobb, biztonsági játékos kiadóktól megszokhattak. Dan Wells, a kezdő író ezzel a regénnyel (ami valójában egy trilógia első felvonása) egyértelműen valami egyedit szeretett volna létrehozni, miközben igyekezett azt a lehető legkönnyebben befogadhatóvá tenni az olvasók számára. 

Van itt kérem spéci főhős, középiskolás mindennapok, családi dráma, lelki gyötrődéssel vegyített karakterfejlődés, és egy jó adag természetfeletti misztikum is, amelyek furcsán egybegyúrt egésze alkotja a könyv vázát. Ha nem lennék annyira cinikus, amennyire vagyok, nem említeném meg azt a tényt, hogy ezen összetevők alapján a kicsit is hozzáértők egyből egy végtelenségig elnyújtott anime/manga alapanyagára asszociálnak, méghozzá nem is alaptalanul. Ám a könyv mentségére szóljon, hogy elég jól kezeli az eltérő elemeket, és viszonylag könnyen, feltűnő átmenetek nélkül ugrál a különböző élethelyzetek között. 

 

A történet főhőse John Wayne Cleaver, a 15 esztendős szociopata, aki tudatában van annak, hogy a személyiségjegyei között minden megtalálható, ami a történelem legmegátalkodottabb sorozatgyilkosainak is a jellemzői közé tartozott. Éppen ezért állandó megfigyelés alatt tartja a viselkedését, cselekedeteit, és szigorú büntetésben részesíti magát, valahányszor olyat tesz vagy gondol, amely közelebb hozza a felszínhez a lelke mélyén tanyázó és kitörni vágyó gyilkolási ösztönét. Pszichológushoz jár, majdnem normális életet él, igyekszik úgy tenni, mintha lennének érzései, és bár túl sok szociális tapasztalattal nem rendelkezik, ahhoz azért elég okos, hogy a környezete jelentős részével elhitesse, ő is olyan, mint a többi gyerek. Ám a békés, átlagos élet látszatáért komoly árat kell fizetnie, hiszen minden egyes nap keményen meg kell küzdenie saját magával és belső démonaival. 

A maga által kialakított rendszer és begyakorolt szokások minden nehézség ellenére alapvetően jól működnek. De egy nap furcsa gyilkosságsorozat veszi kezdetét John álmos kis szülővárosában, amitől a fiú addigi önkontrollja minden korábbinál nagyobb igénybevételnek lesz kitéve. A zsigereiben érzi, hogy ő az egyetlen, aki a gyilkos kilétére fényt deríthet, hiszen saját magából kiindulva képes lehet megfejteni a szörnyű bűncselekmények mögött húzódó motivációt. Viszont ahhoz, hogy az ügy végére járhasson, enyhítenie kell a saját szabályain, ami viszont azzal a kockázattal járhat, hogy elveszíti az önmagával folytatott állandó küzdelmet.

A regény cselekményét végig egyes szám első személyben látjuk, ami biztosítékul szolgál arra, hogy gyakorlatilag mindig történik valami. A véres, időnként durva jelenetek ellenére a történet habkönnyű, ráadásul a nem túl vaskos, 240 oldalas terjedelem is sokat dob a fogyaszthatóságán. Alapvetően kellemes, szórakoztató, érdekes olvasmány, és helyenként képes meglepően izgalmas fordulatokat is felvonultatni. A hétköznapok vegyítése a horror elemekkel jópofa kísérlet, a főszereplő pedig elég érdekesre sikeredett ahhoz, hogy az olvasóban feltámadjon a kíváncsiság a folytatások iránt. 

Fontos továbbá kiemelni, hogy a történetben nincsenek egyértelműen jó és gonosz figurák, még úgy sem, hogy egyébként a cselekmény lényegében a két oldal klasszikus párharcára hegyeződik ki. Mert hisz hiába száll szembe John a démoni gyilkossal, amikor ő maga sem különbözik tőle olyan nagyon. És annak ellenére, hogy a főgonosz könyörtelenül szedi áldozatait, mégis képes az olvasó bizonyos fokig szimpatizálni vele, miután a kilétére és motivációjára fény derül.

Nem tudom, egyedül én éreztem-e, de a könyv olvasása közben végig az volt a gyanúm, miszerint az író végig úgy alakította az eseményeket (forgatókönyvet), úgy váltogatta a helyszíneket (vágásokat), úgy építette fel az egész szerkezetet, hogy azzal jó mélyen benyaljon valami filmes ügynöknek, aki a remények szerint egyszer felfedezi a történetet és vaskos ajánlatokkal bombázza majd a jogok birtokosát egy szutyok mozis verzió elkészítésének lehetőségéért. Gyanítom, ezt a könnyen átkonvertálható formátumot és Hollywood számára vonzó rendszert inkább az amerikai kiadó erőltethette ("Legyen feszesebb, legyenek hirtelen váltások az események között, felejtsük el fölösleges sallangokat, mintha egy filmet néznénk, jó?"), ami, ha igaz a feltételezésem, igen alattomos és pitiáner húzás a részükről. De ha ettől az apróságtól eltekintünk, a Nem vagyok sorozatgyilkos viszonylag kevés hibával hozza azt, amit előzetesen elvárhatunk tőle.  

A második rész, a Szörnyeteg úr már kapható a boltokban, és ha valaha eljutok addig, hogy kézbe vegyem, alighanem arról is kanyarítani fogok valami bemutatóféleséget.    

Xbox One - nincs többé DRM

Ettől a naptól kezdve az Xbox One neve nyugodtan lehetne Xbox 180! Mert a Microsoft az imént 180 fokos fordulattal eltörölt néhányat azon korlátozások közül, amelyek korábban kiverték a biztosítékot. Úgy fest, eddig ők is ugyanúgy mellébeszéltek és kamuztak, mint az EA a Sim City esetében, amikor azt nyilatkozták, hogy nem lehetséges a megkötéseken és korlátozásokon változtatni, és mindenki szépen fogadja el a dolgokat olyannak, amilyenek. 

Nos, nagyon úgy fest, hogy a játékosok és a szaksajtó tiltakozása (és ennél is fajsúlyosabban az előrendelések hiánya) mégis elegendő volt ahhoz, hogy a dolgok mégiscsak átalakuljanak egy csöppet. Nevezetesen:

- Nem kell 24 óránként felcuppanni az internetre, hogy a Microsoft ellenőrizze, nem járnak-e a gondolataink valami huncutságon. A gépet kötelező jelleggel mindössze egyszer, az induláskor kell csatlakoztatni a világhálóra, és onnantól kezdve önkéntes ez a lehetőség (nyilván az online játékok kivételt képeznek).

- Az Xbox 360-hoz hasonlóan lehet az Xbox One esetében is cserélgetni, eladni, kikölcsönözni a játékainkat. Nincs 30 napos "friend list" megkötés, egyszeri átpasszolás, kiválasztott üzlethálózatokon keresztül történő mutyi.  

- A régiózárat eltörölték. A globális piacra globális masina kerül.

Ez eddig szép és jó, de pár apróság azért felmerül. Egyrészt arról nem szól a fáma, mi lesz a "felhő alapú játékélménnyel". Másrészt azt a családi megosztós izét a digitális játékok esetében úgy fest, eltörölték. Azaz amiről korábban szó volt, miszerint egy kiválasztott 10 fős bagázs hozzáférhet a könyvtárunkban található címekhez, immár nem járható út. Végül a Kinect kapcsán sem történt semmiféle változás, holott azt a vacakot legalább annyi kritika érte, mint a többi korlátozást. Innentől kezdve pedig az ember óhatatlanul is gyanakodni kezd, miszerint a kis kémkamera valóban egyéb célokat is szolgál a "játékélmény" növelésén kívül, ha ennyire nem mernek hozzányúlni a felháborodás ellenére sem. 

Legalább valami kis eredmény. Azért ettől még senki ne nézzen el nekik semmit, elvégre a mai napig simán hülyének nézték a jövendőbeli felhasználóikat. És ezt megelőzően is tudták, TUDTÁK, hogy a 360-hoz képest mindenben csak megkötéseket és korlátozásokat vezettek be, ami mindenkit zavarni fog, épp csak azt hitték, gond nélkül lenyomhatják azokat a torkunkon. Egy részét nem sikerült. De a kulcs továbbra is a mi kezünkben van, hogy a maradék baromságokat is visszakézből lepattintsuk (Kinect).

 

Another - ajánló

Ha létezik anime, aminek a címe bosszantóan megnehezíti a róla való anyaggyűjtés, az minden kétséget kizáróan az Another. Abba meg már bele sem merek gondolni, milyen lehet erről angol anyanyelvűként beszélgetni.  Lelki szemeim előtt valami ilyesféle párbeszéd képe bontakozik ki, ha ez jut eszembe:

- I've seen Another.  

- Another what? 

- Another... anime. 

- Cool, but what is the title? 

- It's Another, like I said. 

- I'm confused...

Ám ha szerencsésen túljutunk a cím okozta zavarunkon, akkor egy igen ritka gyöngyszemre bukkanhatunk általa. Az anime műfajában ugyanis viszonylag ritkán találkozhatunk a klasszikus értelemben vett horrorral. Keleten leginkább filmként szokták feldolgozni a hátborzongató történeteket, méghozzá nem is rosszul. Ha összehasonlítjuk a nyugati trendekkel, azt tapasztaljuk, hogy Japánban inkább a félelemkeltés pszichológiai úton történő megközelítését részesítik előnyben. Ezzel szemben Amerikában általában megelégszenek egy hokimaszkos zombival, aki unalmában kanos tinédzsereket mészárol. Ez utóbbi már azért is szokott félresiklani, mert a néző sok esetben automatikusan a rossznak kezd szurkolni. Nincs is szebb annál, mikor az ember szemébe önkéntelenül is örömkönnyek gyűlnek azt látva, hogy egy újabb genetikai hulladék kölköt beleztek ki vagy téptek cafatokra. A ritka, üdítő kivétel ez alól talán Freddy Krueger lehet, ám a Rémálom az Elm utcában hőse a kelleténél több reflektorfényt kap ahhoz, hogy igazán működni tudjon, mint horror-főgonosz. Egyszerűen túl jó, túl érdekes és túlságosan vicces ahhoz, hogy egyedi különcsége ellenére ne szimpatizáljunk vele az áldozatai kárára.

De picit elkalandoztam. Ott tartottam, hogy az Another lényegében igazi ritkaságnak számít a műfaj berkeiben. Ráadásul amit csinál, azt nagyon is jól csinálja. A természetfeletti jelenségek és megmagyarázhatatlan események sűrűjében a készítők felvonultatnak benne minden rendelkezésükre álló eszközt, amivel a lehető legfélelmetesebb atmoszférát tudják megteremteni és fenntartani. Ameddig az csak lehetséges. Mert ahogy minden misztikus történet esetében, itt is csupán addig működik a feszültségkeltés, amíg a nézőt sikerül távol tartani azoktól az információktól, amelyek szükségesek az események hátterének megismeréséhez.

Az Another eredetileg könyv formában jelent meg, majd azt követte a manga, végül pedig az animációs sorozat. Összesen tizenkét részből és egy extra epizódból áll, ami azt jelenti, hogy nem sok lehetőségünk adódik majd a láblógatásra. De furcsamód egészen az utolsó három epizódig nem érezzük azt, hogy nagyon sok minden történne. Sőt, szinte végig megmarad az a kellemesen lassú mederben csordogáló történetmesélés, amely során az apró, gyakran rejtett információmorzsákon és az újabbnál újabb kérdéseken kívül csak időnként futunk bele néhány ronda halálesetbe vagy zavaró tényezőbe. A hangsúly egyértelműen az atmoszférára és a hangulatra helyeződik, ami lehetőséget biztosít a számunkra ahhoz, hogy mi magunk próbáljunk válaszokat találni a rejtélyekre. A tudatalattinkban érezzük, hogy a megoldás kulcsa ott van karnyújtásnyira, ám valami mindig hiányzik, valami nem tiszta, valami nem került még a helyére. 

És ha ezt érezzük, azt nagyon jól érezzük. A sorozat írói ugyanis nemegyszer csalnak, időnként tudatosan félrevezetnek bennünket, pusztán azért, nehogy idő előtt megfejtsük az okokat. És ha valami nem tetszett az Another-rel kapcsolatban, hát ez volt az. Ne már, srácok! Biztos meg lehetett volna oldani, hogy ne kelljen ilyen olcsó és egyszerű eszközökhöz folyamodniuk a készítőknek pusztán azért, nehogy bárkinek is sejtése legyen a miértekről. Viszont ha úgy döntünk, nem feszülünk be túlságosan, és engedjük, hogy a történet elmesélje önmagát, akkor biztosan sok jó pillanatot szerzünk általa. 

A cselekményt részben a Végső állomás filmek forgatókönyvéhez tudnánk hasonlítani. 26 esztendővel a történetünk jelene előtt a Yomiyama North középiskola 3/c osztályának közkedvelt és sikeres tanulója, Misaki váratlanul életét vesztette. Osztálytársai, akiket sokként ért az esemény, úgy döntöttek, hogy részben jóérzésből, részből lelki önvédelmi mechanizmusból úgy tesznek, mintha halott osztálytársuk még mindig életben lenne. Fenntartották az ülőhelyét, jelen időben beszéltek róla, részt vehetett az évzárón. A gond akkor kezdődött, amikor a halott diák érthetetlen módon feltűnt az osztályképen is.

A bevezető után a jelenbe ugrunk, ahol a súlyos betegségből felépülő Sakakibara Kouichi apja külföldi utazásából kifolyólag ugyanennek az iskolának ugyanezen osztályba kerül, ahol hamar rájön, hogy valami nagyon nem stimmel körülötte. Újdonsült diáktársai titkolóznak előtte, ráadásul találkozik egy furcsa lánnyal, Misaki Mei-jel, aki egyik szemére állandóan kendőt köt. Ráadásul Sakakibarán kívül mintha senkinek nem tűnne fel, hogy ez a különös tanuló egyáltalán létezik.

Mindennek tetejében az is hamar kiderül, hogy valamiféle átokszerűség ül ezen a bizonyos osztályon, ugyanis évről évre mindig sokan érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon halnak meg azok közül, akik vagy ide járnak, vagy a diákok közvetlen hozzátartozói, esetleg a tanáraik. Ez a jelenség havonta legalább egy áldozatot szed, és szinte lehetetlenség tenni ellene bármit is.

Ez az alapfelállás már csak azért is jó, mert rengeteg lehetőséget nyit meg előttünk a találgatásra. Számos irányban elindulhatunk, ha előzetesen szeretnénk elméleteket felállítani a dologok valódi hátterére vonatkozóan, és ez így is van jól. A horrorelemek idővel aztán háttérbe szorulnak, ám a megoldatlan rejtély és izgalmas fejtörő attól még nem veszít a vonzerejéből. A sorozat rövidségéből kifolyólag innentől bármit is mondanék, az csúnya spoilernek számítana, és egy misztikus történet esetében nincs is rosszabb annál, mintha előre lelőnénk a poénokat. 

Vizuálisan az Another egyike a legjobbaknak. A fény-árnyék hatások, a gyönyörű hátterek, a részletek kidolgozottsága mind-mind kifogástalan. A belső terek ugyanúgy életszerűen hatnak, mint a tágas külső helyszínek. Az animáció szépen hasít - a szereplők mozgása, a felhők úszása, a víz csillogása, a fák ágai vagy a fű lengedezése igazán kivételes minőségről árulkodnak, a szinkronhangok pedig a szokásos magas színvonalon teljesítenek. 

A sorozat zenéje jónak mondható, aminek az is részét képezi, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy a háttérben duruzsol. Nem tolakodó, nem fülbemászó, nem veszi el a figyelmet a látványtól, hanem kiegészíti azt. Ebben a műfajban talán ez a legideálisabb. 

A karakterek kidolgozása viszont már egyáltalán nem mondható kifogástalannak. Úgy is mondhatnánk, sokszor csak a hajuk színe alapján tudunk különbséget tenni a szereplők között, ami azért is érthetetlen, mert minden más tekintetben igazán szemkápráztató az, amit elénk tárnak az animátorok. Ezen hiányosság azonban nem mondható égbekiáltónak, ráadásul azt sem állíthatjuk, hogy ez ne lett volna mindig is általános jelenségnek. Ha bárki számára eddig nem volt világos, hogyan lehetséges, hogy egy animében a legfurcsább, legbizarabb hajszíneket viselik egyes karakterek, nos az egyszerűen azért van, hogy meg lehessen őket különböztetni egymástól.

Bár kezdetben egy egész iskolai osztályt kapunk a nyakunkba, mégsincs túl sok figura, akivel komolyabban kellene foglalkoznunk. A főszereplő Sakakibara a szokásos passzív közvetítő elemként funkcionál, akinek a szemszögéből nézve reflektálhatunk a tanulókra és az őket pusztító sorscsapásra. A karakter mentségére szolgál az, hogy viszonylag jól reagálja le a természetfeletti különböző megnyilvánulásait, nem pánikol túl sokat, nem nyavalyog minden fölösleges apróságon, inkább a megoldás felkutatására fordítja energiái jelentős részét. Nála sokkalta érdekesebb viszont a két női főszereplő, Misaki Mei és Akazawa Izumi. Előbbi a titokzatos lány, akiről látszólag senkinek nincs tudomása, utóbbi pedig az osztály megbízottja, akinek az a feladata, hogy minden lehetséges eszközzel felvegye a harcot az osztályt sújtó átokkal szemben. Érdekessége e karakternek, hogy a könyvben és a mangában csupán egy jelentéktelen mellékszereplőnek számít, míg az anime jó érzékkel kiemelte őt a tömegből és fontos mozgatórugót faragott belőle.

Ez a trió képes a nyomasztóan sötét hangulathoz igazodva motorként szolgálni a cselekmény kibontakoztatásában. A sorozat közepe felé jutunk el arra a pontra, ahol nagyjából teljes képet kapunk arról, mivel is állunk szemben, a hátralévő epizódokra pedig az marad, hogy hőseink a maguk módján megpróbáljanak szembeszállni a könyörtelen végzetükkel. 

Az Another azon túl, hogy kuriózumnak számít, még jó is. A megoldáshoz vezető út nem éppen zökkenőmentes, és maga a megértésre váró alaphelyzet is egy fokkal bonyolultabb, mint a megszokott horrorklisék mozgatórugói. De érdemes rászánni a 13x25 percet, mert meghálálja a belé vetett bizalmat. Az ugyan kicsit bosszantó, hogy nem hagyják nekünk magunktól megfejteni a rejtélyt, de ezt talán elnézhetjük nekik most az egyszer. 

Nem látványos brutalitással, sokkal inkább jól működő hangulatkeltési elemekkel próbál hatni ránk, aminek csak örülhetünk. Nincs kézzel fogható ellenség, akit le kell győzni, csupán egy megfoghatatlan és kiszámíthatatlan fenyegetés, ami ellen nem lehet megfelelően védekezni, akár kiismerjük a természetét, akár nem. 

A horror-misztikum rajongóinak remek választás éjszakai álmatlanság idejére. Nincs benne egyetlen árva jump scare sem, ennek ellenére jól működik és megfelelő lezárást kap a végén. Ha a könyv angol fordítása valaha megjelenik (magyarról nyilván álmodni sem lehet), biztos beruházok rá. A manga személy szerint annyira nem fogott meg. De ha valaki csak az anime verzióval találkozik, akkor sem kell csalódnia.