Pár hónappal ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy épp egy török krimi-dráma fogja az oly sokszor elátkozott és meggyűlölt filmiparba vetett bizalmamat visszaadni. Pedig most éppen ez a nagy, büdös helyzet állt elő. Az Ezel című sorozatot jóformán a kezdetektől néztem, figyeltem, követtem, egészen máig, a befejező epizódig. Örömteli volt valami olyan cselekménnyel találkozni, ami nem a milliószor ismételt sémákat, karaktereket, párbeszédeket tolja az orrom alá újra és újra, és ami kellemesen, a saját tempójában meséli el Monte Cristo grófjának modern feldolgozását. És hiába nézhetetlen és értelmezhetetlen ez a sorozat az ingeráradattól és ismert formuláktól betegesen függővé vált nézők bizonyos része számára, attól én még élveztem minden egyes percét!
Ám ahogy minden jó dolognak az életben, ennek is véget kellett érnie valamikor. Sajnálom, hogy így történt, elszomorít, hogy nem folytatódnak tovább a lelki gyötrődéssel fűszerezett leszámolások, intrikák, ármánykodások, és hogy most végleg búcsút kell vennem néhány szeretett karaktertől. Mert bizony a törökök nem olyan puhák, mint az amcsik, és nem dobnak félre mindent a végtelenségig elnyújtott, a legnagyobb jóindulattal is csak kínosnak tűnő ezredik folytatástól várt bevétel kedvéért. Nem, az Ezel befejeződött, lezárult, vége van. Elmaradt a pocsadék happy end is, és ez így is volt rendjén.
Ha valamiért kedvelem a távol-keleti sztorikat, az leginkább azért van, ahogyan az ottani szerzők képesek mélységet, hátteret adni a szereplőiknek. És szerencsére ugyanezt az utat járták be a közel-keleti Ezel alkotói is, aminek következtében igazán különös kapcsolat jöhetett létre a nézők és a sorozat karakterei között. Épp ezért fog annyira hiányozni a napi adag ebből a különös és nagyon szerethető meséből. A DVD megjelenés, amennyiben számíthatunk ilyenekre, kötelező vétel lesz a megjelenése pillanatában. Addig meg marad a warez Ezel... izé, ezerrel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése