97. nap: Microsoft Surface

Most akadtam rá erre az érdekességre. Egy érintőképernyős asztal, tele frankó alkalmazásokkal. Elfelejthetjük a billentyűzetet, búcsút inthetünk az egérnek, nincs többé szükség kábelekre vagy bármi egyébre; a PC, ahogyan mi ismerjük, lassan a múlté. Microsoft Surface a neve, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy valahogy be kéne szerezni egyet, amint elérhetővé válik idehaza. 

A lyutúbon is rengeteg bemutató videót találtam róla, ez talán a kedvencem közülük.
Klikk

Azt láthatjuk, hogyan ültetik át a jó, öreg szerepjátékokat modern környezetbe, a mai elvárásokhoz igazítva. Maga a folyamat nincs igazán ínyemre, hiszen semmi nem pótolhatja a ceruzával összefirkált karakterlapokat, a millió táblázatot és a valódi kockadobálás élményét, de a végeredmény, ettől függetlenül káprázatosan sikerült. És az a legszebb az egészben, hogy a mai mobilokhoz hasonlóan csak a fejlesztők ötletei szabnak korlátot annak, mit is hozhatunk ki a masinából.

Itt egy másik videó arról, mire is használhatja ezt egy "normál" felhasználó.

Klikk 2

Meglehet, az utóbbi pár nap okozza, hogy ennyire rákattantam a különböző kütyükre. De abban is lassan biztosak lehetünk, hogy egy évtizeden belül elérjük azt a technológiai szintet, amit eddig csak sci-fi filmekben láthattunk. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Microsoft mellett nyilván a többi multi, így az Apple, a Sony, meg az összes többi nagy név sem hagyta  abba a fejlesztéseket. Már csak tényleg a holografikus megoldások hiányoznak, és teljes lesz a lista.

S hogy vajon mindez a sok csodálatos fejlesztés képes lesz valaha is helyettesíteni egy könyvet vagy egy kellemes sétát a természet lágy ölén? Aligha. De legalább már akkor sem fogunk unatkozni, ha odakint esik az eső, és zárva van a könyvtár!

96. nap Álomfejtés

Frenetikusan jó rémálmom volt az éjjel. Szédületesen pontos, precíz, részletgazdag és izgalmas, érdekes csavarokkal és nagyszerű cselekménysorral megspékelve. Imádtam!

Volt előzménye is, bár az meglehetősen unalmasnak mondható, főképp az utána következő történet fényében. Lényegében egy egyetemen jártam, ahol - minő meglepetés - irodalmat tanultam, és állandóan azon fáradoztam, hogy az egyik évfolyamtársamat lebeszéljem arról, hogy a fő aulában énekes produkciókkal szórakoztassa a tanárokat és a diáktársait. Önmagában, persze, ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet, olyannyira, hogy bizonyos körülmények között akár még ez is megérhetett volna egy bejegyzést. De mondom, a lényeg csupán ezután következett!

Mert, ahogy haladtunk előre a "történetben", az egyetemi épület, ami leginkább egy óriási, gótikus erődítményre hasonlított, az éjszaka beköszöntével, egyik pillanatról a másikra átváltozott őrültek házává. Azzá az igazi, horrorfilmekre jellemző intézménnyé, ahol a szűk folyosókat és apró termeket csempézett falak borítják, és a mesterséges világításnak köszönhetően minden szürke-kék árnyalatokban pompázik. Háttérzajnak megvadult kiáltások, vagy éppen suttogva elmotyogott, rettenetes próféciák monoton zörejei szolgáltak, és én, amint ráeszméltem a környezetben beállt változásra (egyetemből bolondok háza... vajon tényleg annyira átalakultak a dolgok...?), azonnal tudtam, hogy valami rettenetes baj közeledik. Azt is pontosan tudtam, hogy mi. 

Aki látott már japán horrort, azok tudják, hogy ott gyakori, visszatérő főgonosznak számítanak a lengén felöltözött, vízihullára emlékeztető, enyhén rothadásnak indult, vizuálisan kissé eltorzított megjelenésű lánykák. No, én az éjszakai jelenet indulásakor valahonnan biztosra vettem, hogy egy ilyen izé rövidesen a világra fog szabadulni, és csak én vagyok, aki ezt megakadályozhatja. Az álom sugallata alapján tisztában voltam vele, hogy a diliház lakóit két csoportra osztották, és az első garnitúrát már be is zárták egy hatalmas terembe, ahol arra készültek, hogy alaposan megkínozzák őket különböző gyógyszerekkel és elektromos sokkolókkal. A szörny-lány felbukkanását egyértelműen ehhez az eseményhez tudtam kötni, így elhatároztam, hogy csírájában fojtom el a borzalmak bekövetkeztét, és gátat vetek az egyes kompánia gyötrelmeinek. A kettes számú csoporthoz fordultam segítségért - amelyben sok ismerősöm bukkant fel, az álmaimra oly jellemző módon -, és az ő támogatásukkal kirobbantottunk egyfajta lázadást, zavargást... balhét, ha úgy tetszik. Reméltem, ez lesz a kulcs. 

Ám rohadt nagyot tévedtem. Mert, bár különféle brutális módszerekkel hamar ártalmatlanítottuk az őrséget, de a szellem megjelenését nemhogy nem gátoltuk meg ezzel, hanem épp ellenkezőjét értük el. A nagy csetepaté közepette, a káoszból és dulakodásból öltött testet a rondaság a szemünk láttára, és azon nyomban támadásba is lendült. Persze, első célpontja nem lehetett más, mint én! Egy végtelenül precíz, pontos, csupán az álmok világában létező eleganciával kivitelezett jobbhoroggal indítottam ellene, de a kezem, mintha csak a levegőt gyepálná, keresztülsiklott rajta, és a dög máris rám vetette magát, úgy istenesen, lendületből...

Na, ebben a pillanatban eszméltem fel a rémálomból. Valahol fél négy körül járhatott az idő, és mondanom sem kell, már nem tudtam visszaaludni. 

Meg kell valljam, zseniális volt! Annyira ritka, hogy egy teljesen kristálytiszta, folyamatos történet kerekedjen előttem, amire aztán órákkal, napokkal később is tisztán emlékezni fogok majd. Külön tetszett ez az önmagát beteljesítő jóslat megoldás a végén. Ha valaki nagy álomfejtőnek gondolja magát, kérem, adjon magyarázatot a jelenségre. 

Jómagam inkább élvezem az utóhatásokat. Ebben az esztendőben ez volt az első rémálmom, de az eddigi tapasztalataim alapján biztosan nem az utolsó. Bár az is tény, hogy ebben a műfajban ritkán tudok újítani, így legtöbbször ugyanazokkal a rémképekkel kell megbirkóznom. Ez viszont vadi új volt, kuriózum a maga nemében. Úgy is mondhatnám: számomra most kezdődött el 2011! Boldog új évet!

95. nap: Kockafej

Kockafej, becenevén: gyökér. Az a típus, aki képes megállás nélkül beszélni filmekről, könyvekről, sorozatokról, méghozzá úgy, mintha ezek véresen komoly dolgok lennének. Néha ellátogat olyan kiállításokra, amelyek létezéséről rajta kívül nem tud az ég világon senki. Figurákat, babákat, kártyákat gyűjt, óriási készleteket halmoz fel képregényekből, DVD filmekből, olykor megszállottja még a videojátékoknak is. Felháborítóan igénytelenül öltözködik, pólóját gyakran rémes alakok képei díszítik, és mindig megtorpan az antik fegyvereket áruló boltok kirakata előtt. Vaskos, táblázatokkal és szabályokkal teli albumokat böngészik, amiből, természetesen, senki más egyetlen kukkot sem ért. Szociális tevékenysége nulla, az iskolában, dacolva minden társasági elvárással, leplezetlenül klikkesedik a hozzá hasonlókkal. Azt lehetne mondani rá, hogy teljes mértékben megközelíthetetlen és elérhetetlen az átlagos, hétköznapi halandók számára, már ha lenne bárki is, aki szeretne egyáltalán szóba elegyedni vele. 

Élettani besorolás: kockafej, becenevén: gyökér. Alias: gyík. 

Nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, magamról mintáztam a kockafejség meghatározásának alapismérveit. Pontosan ilyen voltam és vagyok, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul. S hogy mindezt bizonyítsam, bemutatom egyik kedvenc gyűjteményemet. Stílusosan a dobókockáimat.

Ez a két, érdekes valami, ha jól emlékszem, Kinder tojából származik. Érthető módon tetszett az ötlet, hogy elrejtettek bennük egy-egy hatoldalú kockát.

Ezeken kívül van néhány, elég profi csaló kockám is, amelyeket inkább nem mutatnék be egy ilyen nyilvános oldalon. Beismerem, nem egy nagy gyűjtemény. Nem egy látványos gyűjtemény. Messze nem hiánytalan gyűjtemény. De hát mit is várhatna az ember egy magamfajta kockafejtől?!

Hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, a képeket az új telefonommal csináltam, hogy leteszteljem, mire képes a masina. Végső soron elégedett vagyok. Ezt az utolsót csak úgy, próbaképp kattintottam el, miután jó öt percet szórakoztam az egyéni beállításokkal. Fontos volt, hogy rossz fényviszonyok között is kipróbáljam végre a készüléket. Íme a végeredmény:

94. nap: Ilyen sem volt még!

Nem bizony, ez lesz életem első telefontesztje, így már most elnézést kérek a sok profi gurutól, akik évek óta végeznek ilyen jellegű tevékenységet. Be kell valljam, nem vagyok nagy szakértő, és abban is biztos vagyok, hogy ez meg is fog látszani a most következő bejegyzésen. Igazából nem is annyira a teszt a lényeg, hanem a benyomások, amelyekről két napnyi folyamatos használat, nyüstölés, próbálgatás után be tudok számolni olvasóimnak. 

Mert egy hétnyi kutatás, és három üzlet hiábavaló meglátogatása után végre győzelem koronázta erőfeszítéseimet, hiszen sikerült beszereznem az új telefonomat, egy HTC Desire HD-t! Így fest a "kicsike":

Méretes készülék, szó se róla. Eddig nem nagyon volt dolgom érintőképernyős telefonnal, ezért kicsit aggódtam, hogyan sikerül majd megbarátkozom a számomra teljesen újszerű élménnyel és technológiával. Ám kétségeim valahol a második perc tájékán semmivé foszlottak, mert minden olyan pofonegyszerű, logikus, felhasználóbarát volt ezen a gépen, amiről egy hozzám hasonló, rutintalan amatőr csak álmodhat.

A telefonon az érintőképernyőn kívül találhatunk még további négy gombot, amelyek szintén érintésérzékenyek, valamint a hangerő szabályozására és a ki- és bekapcsolásra szolgáló kapcsolókat, mást semmit. Alul kapott helyett a jack dugó és a micro USB csatlakozó. 

Ránézésre egy szép, visszafogottan elegáns készüléket látunk, aminek már a tapintásán érződik, hogy nem spóroltak a minőségi anyagokkal. A hátoldal nem műanyag, hanem fém, ami mindenképpen pozitívum, csupán az a furcsa benne, hogy a fényképező furcsán kidudorodik a felületből. A képernyője valóban hatalmas, a 4,3 colos átmérő teljes mértékben azt az érzést kelti, mintha a kütyüt multimédiás tartalmak, játékok, filmek minél tökéletesebb megjelenítésére tervezték volna. És a látszat ebben az esetben nem csal, a színek látványosak, a kontraszt pengeéles, a megjelenítés csodaszép. Háttérképnek a szokásos állóképek mellett választhatunk mozgó, "élő" jeleneteket, és természetesen a gép memóriájában tároltakon kívül lehetőségünk nyílik újabbakat letölteni az Internetről. Jómagam a lassan örvénylő galaxis motívumot használom, ami  véleményem szerint igazán élvezetes látványt nyújt. 

Ha már szóba került a multimédiás tartalom, érdemes megemlíteni, milyen remekül is szerepelt a telefon a videók lejátszásánál. Ugyan nem birkózik meg minden formátummal (gond egy szál sem, töltsünk le valamilyen egyéb lejátszóprogramot hozzá, és voilá), de amit visz, azt káprázatosan jeleníti meg. Legyen szó rajzfilmről, rendes moziról, lyutúb videóról, minden esetben kimagaslóan szép, döccenőmentes képet produkál, és hála a kijelző méretének, valóban képes igazi élményként szolgálni. A telefonban beépített FM rádió és MP3 lejátszó is található, amelyek szintén elsőrangúan teljesítettek a tesztjeim során. A rádióhoz headsetre van ugyan szükségünk, de mivel azt megkapjuk a készülék mellé, így nem lehet okunk panaszra. 

Az internet sebességében nem lehet hibát találni, eddig bármit is szerettem volna megnyitni, az pillanatok alatt betöltődött. Ráadásul szériafelszerelés a Flash Player, azaz az iPhone üzletpolitikájától eltérően már nem érezzük úgy, hogy korlátok közé szorítanának. A Wi-Fi kapcsolatot eddig nem sikerült kipróbálnom, mert otthon nincsen vezeték nélküli hálózatom, de ezek után első dolgom lesz, hogy hívok egy szerelőt, aki majd beköti azt nekem (mivel halvány lila gőzöm sincs, hogyan kellene azt csinálni). 

A HTC saját oldalain elérhetünk kismillió alkalmazást, amelyekkel személyre szabhatjuk a készülékünket, tölthetünk le irodai programokat (bár alapból kapunk Word és Excel szoftvereket), játékokat, és mindent, ami szem-szájnak ingere. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy a telefon alapfelszereltsége is igencsak bőséges, találhatunk e-book olvasót néhány előre feltöltött klasszikussal, elérhetjük az Amazon zenei oldalát, ha muzsikaszóra vágyunk, friss időjárási híreket kapunk a világ minden tájáról. A GPS segítségével megkereshetjük magunkat, vagy használhatjuk az autónkban is, hogy odataláljunk bárhová. Egyetlen gombnyomással elérhetjük a lyutúbot, odakattinthatunk a Facebook vagy a Twitter profilunkra, amelyek, persze, folyamatosan frissítik is magukat. 

Hülye dolog, de egy telefon manapság nem telefon fényképezőgép nélkül. Igen, az a dudor az, a hátlapon, és talán az egyetlen pont, ahol a Desire HD nem nyújt kimagasló teljesítményt, hanem megelégszik az elfogadhatóval. 8 megapixeles fölbontás mellett mindenképpen többet várna az ember, de mindezt igyekeztek kompenzálni azokkal az előre beépített szűrőkkel, amelyekkel a fotóinkat kedvünkre torzíthatjuk, Photoshop nélkül is. A profik is el tudnak szöszölni a makróval, és átlagos felhasználásra, átlagos felhasználóknak többnyire megfelelő lesz. A kamerával pedig módunkban áll HD minőségű felvételek készítésére is, amiben a HTC készülék megint csak a kötelezően elvárhatót hozza. Ha valami, hát ez az a funkció, ami után nem lehet ódákat zengeni, bár fintorgásra sincs ok.

 

Előre látom, és már másutt is írtak erről, hogy a telefon vélhetően legnagyobb hibája az akkumulátor lesz. Intenzív használat mellett egy nap leforgása alatt üresre szipkáztam két, egymást követő napon is, bár hozzáteszem, ezt, amit én műveltem, semmiképp nem nevezhetném hétköznapi felhasználásnak. Ha sikerülne valahogy megoldanom az otthoni, korlátlan netezést Wi-Fi-vel, akkor biztos, hogy hónapokra is képes lennék vele bezárkózni a lakásba. Ám ez jelenleg még nem megoldott, így addig legalább módomban áll kipróbálni a telefon minden egyéb funkcióját. Van belőlük bőséggel, és egyik jobb, mint a másik, így aztán nem számít, hányszor is kell feltöltenem őkelmét.

Ha valaki mostanában okostelefon vásárlására készülne, és bizonytalanság honolna a szívében, bátran ajánlom neki a HTC Desire HD-t, mert engem teljesen sikerült lenyűgöznie. Hozzáteszem megint, hogy nagyon kevés lehetőségem volt összehasonlítani más készülékekkel, viszont ezzel, gondolom, rajtam kívül is sokan lehetnek még így. Ráadásul, ennek következtében a gépnek egyedül az én elvárásaimnak kellett megfelelnie, és ezt becsülettel teljesítette is. Ennél többre sosem vágytam.

10/10 :-)

93. nap: Hírek videojáték fronton

A Game Informer összeállított egy listát a 2011-ben megjelenő játékokról. Érdekes címekben nem lesz hiány, szerencsére.

Január
Dead Space 2 (360, PS3)
Breach (360, PC)
Two Worlds II (360, PS3, PC)
Mass Effect 2 (PS3)
DC Universe Online (PS3, PC)
LittleBigPlanet 2 (PS3)
Stronghold: Kingdoms (PC)
Plants vs. Zombies (DS)

Február
Call of Duty: Black Ops First Strike Map Pack (360)
Test Drive Unlimited 2 (360, PS3, PC)
Marvel vs. Capcom 3 (360, PS3)
Bulletstorm (360, PS3, PC)
Knights Contract (360, PS3
Killzone 3 (PS3)
Ape Escape Fury! Fury! (PS3)
de Blob 2 (PS3, DS)
MotorStorm: Apocalypse (PS3)
Assassin's Creed: Brotherhood (PC)
The Conduit 2 (Wii)
Duke Nukem: Critical Mass (DS)
Dragon Quest VI: Realms of Revelation (DS)
Tactics Ogre: Let Us Cling Together (PSP)


Március
Fight Night Champion (360, PS3)
Dragon Age 2 (360, PS3, PC)
Homefront (360, PS3, PC)
F.3.A.R. (360, PS3, PC)
Crysis 2 (360, PS3, PC)
Yakuza 4 (PS3)
Shogun 2: Total War (PC)
Pokémon Black (DS)
Pokémon White (DS)
3DS piacradobása
God Eater Burst (PSP)
Patapon 3 (PSP)

Április
Portal 2 (360, PS3, PC)
Mortal Kombat (360, PS3)
Stronghold 3 (PC)
Hunted: The Demon's Forge (PC)

Május
The Witcher 2 (360, PS3, PC)
Red Faction: Armageddon (360, PS3, PC)
Hunted: The Demon's Forge (360, PS3)

Augusztus
Resistance 3 (PS3)

Szeptember
Disgaea 4 (PS3)
Rage (360, PS3, PC)

Október
The Grinder (360, PS3, PC, Wii)

November
Uncharted 3: Drake's Deception (PS3)
The Elder Scrolls V: Skyrim (360, PS3, PC)
Aliens: Colonial Marines (360, PS3, PC)

1. negyedév
Stacking (360, PS3)
Bionic Commando Rearmed 2 (360, PS3)
Bodycount (360, PS3, PC)
Alice: Madness Returns (360, PS3, PC)
Child of Eden (360, PS3)
Ico/Shadow of the Colossus Collection (PS3)
Bloodline Champions (PC)
Fable 3 (PC)
Warhammer 40,000: Dawn of War II - Retribution (PC)

2. negyedév
I Am Alive (360, PS3, PC)
L.A. Noire (360, PS3)
El Shaddai: Ascension of the Metatron (360, PS3)
Shadows of the Damned (360, PS3)
Brink (360, PS3, PC)
Colin McRae: Dirt 3 (360, PS3, PC)
Tom Clancy's Ghost Recon: Future Soldier (360, PS3, PC)
Driver: San Francisco (360, PS3, PC, Wii)
Deus Ex: Human Revolution (360, PS3, PC)
Operation Flashpoint: Red River (360, PS3, PC)
Star Wars: The Old Republic (PC)
Torchlight II (PC)

3. negyedév
Warhammer 40,000: Space Marine (360, PS3, PC)
Gears of War 3 (360)
Batman: Arkham City (360, PS3, PC)

Valamikor 2011-ben (pontosított bejelentés nélkül)
XCOM (360, PC)
Dungeon Siege III (360, PS3, PC)
Spec Ops: The Line (360, PS3, PC)
Inversion (360, PS3)
Ace Combat: Assault Horizon (360, PS3)
True Crime: Hong Kong (360, PS3, PC)
Hitman 5 (360, PS3, PC)
Metal Gear Solid Rising (360, PS3, PC)
Top Spin 4 (360, PS3, Wii)
Saints Row 3 (360, PS3, PC)
Battlefield 3 (360, PS3, PC)
Fez (360)
Kingdom Under Fire II (360, PC)
DotA 2 (PC)
Diablo III (PC)
Duke Nukem Forever (360, PS3, PC)
Max Payne 3 (360, PS3, PC)
Grand Slam Tennis (360, PS3)
Forza Motorsport 4 (360)
Mass Effect 3 (360, PS3, PC)
Assassin's Creed III (360, PS3, PC)
Twisted Metal (PS3)
Infamous 2 (PS3)
SOCOM 4 (PS3)
Ratchet and Clank: All 4 One (PS3)
The Last Guardian (PS3)
Agent (PS3)
The Agency (PS3)
Guild Wars 2 (PC)
The Legend of Zelda: Skyward Sword (Wii)
Valkyria Chronicles III (PSP)
Dissidia 012 Final Fantasy (PSP)
Monster Hunter Portable 3 (PSP)

Összesen 18 cím van, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ez többé-kevésbé megfelel az eddigi évek átlagának. Közülük is egyértelműen kiemelkedik a Mass Effect 3, a Star Wars: The Old Republic, valamint a Dragon Age 2. De a többi is várós, úgy bizony!

92. nap: Fogyi

Nyár óta fogyókúrázom. Nem viszem túlzásba, nem követek semminemű mágikus diétát, nem eszem varázsporokat, nem iszom csodalöttyöket. Nincs felfoghatatlan szenvedés, elmaradt a sokak által átélt depresszió, sőt, még azt sem tapasztalom, amit a dicső címlapguruk a reklámokban megpróbálnak elhitetni velem: hogy valami emberfeletti, heroikus küzdelemnek lettem hirtelen a részese. 

Baromi egyszerű módszert követek: kevesebb kaja, és több mozgás. Ez a bűvös módszer, a Coca-Cola receptje, amit oly sokan keresnek, és a nagy kutatás során van, aki bizony durván mellétrafál. Nem hangzik túl felemelően, ez igaz, de nekem ennyi bőségesen elég a sikerhez. Nyár óta ledobtam magamról 13 kilót, aminek következtében az amorf szörnyeteg végre kezd emberi alakot ölteni. Már nincs szükség napvitorla méretű ruhadarabokra, elég csupán Godzilla szabóját megcsörgetnem, és egy tapasztalt kínai munkásbrigád fél év alatt összedobja, amire szükségem van.

Azonban van még egy fontos adalék, ami nélkül az egész nem ér semmit. Ez pedig az elhatározás. Ha az megvan, a többi már csak humbug, szemfényveszés és lehúzás. A motiváció elengedhetetlen a fogyókúra esetében ugyanúgy, mint az élet más területein, mégsem lehet bespájzolni a hozzávalókból különféle netes oldalakon, nem árulják a patikákban, a bioboltokban, nem szolgálhatnak vele a személyi edzők, és nem helyettesítheti a plasztikai sebész értő keze sem. Ha ez a fontos adalék elmarad, minden próbálkozás, hosszú távon kudarcra van ítélve. Hiába, gyarló az ember, könnyel elcsábul, bűnbe esik, megtörik, ami mellé legtöbbször még indokot is talál: lelki bánat, gyengeség, kudarcélmény, vagy önmaga jutalmazásának kényszere. Nem ítélek el senkit, aki elköveti ezeket a hibákat, hiszen tudom, a feladat bizonyára sokak számára megerőltető. 

Ma délután abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy a motiváltságom újult erővel, vulkáni tevékenységhez hasonlatosan tört rám, mintegy varázsütésre. Az történt, hogy december eleje óta most álltam először mérlegre, és nagyon nem tetszett, amit láttam. A karácsonyi dőzsölések, habcsók-tesztelések, szaloncukor próbák, bejglis nassolások után, no és a durva hideg miatti kevesebb séta eredményeképp felszedtem megint másfél kilót. Ez nem sok, tudom, elvégre valamennyire számoltam is ezzel az ünnepek előtt, de attól még a látvány nagyon lehangoló volt. Mostantól nincs mese, ismét fel kell vennem a kesztyűt, és tovább kell harcolnom!

Így hát, holnaptól könnyes búcsút kell intenem a csodálatos pizzáknak, a tenyérnyi rántott húsoknak, a beraktározott szaloncukroknak, a hébe-hóba becsúszó marcipánoknak, az esti csipszezésnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnálom a dolgot. Ugyanakkor mazochista énem újabb gyötrő behatások után kiált, és nem szeretnék neki csalódást okozni. Azért jó tudni, hogy nem kell messzire menni, ha az ember motivációja lelohad egy kicsit. Elég, ha ráállok a mérlegre, és egyből világossá válik az út, amelyet követnem kell. 

Mondom mindezt úgy, hogy az imént rendeltem egy szalámis pizzát... na de gond egy szál sem, hiszen, ha jól emlékszem, holnaptól jön újra a fogyi. Addig még sok alkalmam nyílik még a bűnözésre! 

91. nap: 25%

Nem csalás, nem ámítás, az Egy év project a mai napon fontos, 25%-os mérföldkőhöz érkezett, s csupán már csak háromszor ennyire van szükség ahhoz, hogy elérjem a 365 napos limitet. Eddig, bevallom, elégedett vagyok magammal, nincsenek kimaradt dátumok, sőt, néha túl is teljesítettem a  kötelezően előírt penzumot. A színvonal, jóindulattal és finoman szólva is hullámzó, az íráskényszer néha inkább zavaró, mint kellemes, az ötletek nem mindig jönnek időben, és annak az igénynek is meg kellene felelni, hogy kedves olvasóim se unják halálra magukat, miután idekattintanak. Nem kis feladat ez így, együtt, de próbálkozom, kitartóan, eltökélten. 

Az életem, hála e blognak, némiképp megváltozott az utóbbi 91 nap során. Egészen más szemszögből figyelem a világot, a környezetemet, a híreket, a furcsa eseményeket, mint annak előtte tettem, hiszen folyton folyvást keresem a bejegyzésre alkalmas témákat. És időnként az is előfordul, hogy ennek a szemléletváltásnak köszönhetően sikerül bizonyos bosszantó, kellemetlen eseményeket más szemszögbe helyezni, különböző megvilágításoknak alávetni, nehogy mindenből fröcsögő és gyűlölködő megnyilvánulás szülessen a részemről. És ez mindenképpen újdonság eddigi életemhez képest. Puhulok, hogy másképp fejezzem ki eddigi, szívhez szóló monológomat, nincs mit szépíteni a dolgon.

A lényeg, hogy e jeles napon, e jeles pillanatban, e jeles mérföldkőnél csupán egyetlen dologra tudok őszintén, tiszta szívvel gondolni: hogy rohadt éhes, rohadt szomjas, és piszkosul fáradt vagyok, mert egész nap rakodtam, mászkáltam, és nem ettem egyetlen falatot sem. Úgyhogy most eljött a vacsoraidő, reszkess, Don Pepe pizzéria, mert érkezik a rendelés. És utána, azt hiszem, elmarad a hosszú, békés, esti séta, és megyek lefeküdni. A holnapi viszontlátásra!

90. nap: Orcára huppanás

Elnézést a címben szereplő eufemizmusért, de a Pofára esés kicsit durva lett volna, főleg azért, mert ismét egy rusnya kudarcélményemet szeretném megosztani kitartó olvasóimmal. Előre közlöm: nem tudom, tényleg én vagyok ekkora lúzer, vagy valaki, odafönt, rohadtul unatkozik, és ráadásul még a humorérzéke is satnya. Az eset még tegnap történt, de mostanáig gondolkodtam azon, vajon megér-e ez egy bejegyzést. Mint azt ezennel mindenki láthatja, a válasz megszületett.

Rettentő hosszú, lelkileg megterhelő vívódás - és némi év végi anyagi juttatás - után úgy döntöttem, ideje beruháznom egy új telefonba. A régi, mint arról a közelmúltban beszámoltam, nem mai darab, így bármennyire is sajog érte a szívem, elérkezett a változtatás ideje. 

Először a két ünnep között próbálkoztam. Egy bizonyos készüléket szerettem volna, egy bizonyos szolgáltatótól, egy bizonyos tarifacsomagban. Mondhatni: minden adott volt egy flott, olajozottan működő tranzakcióhoz. Egyetlen aprósággal nem számoltam, ez pedig a tisztelt cég készleteinek hiányos volta. A lényeg, hogy épp abban az időszakban kifogytak a kérdéses készülékből (karácsony utáni vásárlási láz, ugyebár), így aztán bármennyire is igyekezett az ügyintéző rábeszélni valamire, amit soha nem kértem tőle, én nem engedtem a bűnös csábításnak, és úgy döntöttem, inkább megvárom az újév első szállítmányát. 

Azóta minden nap figyeltem a cég honlapját, mikor érkezik újabb adag a telefonból. Kitartásomat végül siker koronázta, péntek délelőttre eltűnt az a bosszantó nincs felirat, ami csak egyet jelenthetett: van! Megint van, csak most, csak nekem! Szinte szárnyaltam a boldogságtól, gazellaszökkenésekkel, légiesen könnyed suhanással vettem az irányt a bevásárlóközpontig, ahol ugyan újév előtt hoppon maradtam, de most végre ott volt a lehetőség, hogy jóvá tegyék mulasztásukat. Mint egy kis fecske, úgy röppentem át a tömeg feje fölött, egy dörzsölt balett-táncos eleganciájával törtem utat magamnak a bámészkodók forgatagában. Közben ártatlan, tündéri lelkemet elöntötte a boldogság: végre csillapíthatom birtoklási vágyamat, amit a rám szakadó reklámok és ingerek gerjesztettek  bennem alattomos fogásokkal, hosszú hónapok alatt. Mesebeli, álomszerű érzés volt.

De aztán eljött az ébredés. Mert hiába szerepelt a szolgáltató honlapján, hogy van, mert a helyszínen kiderült, nincs. Előző este adták el belőle az utolsó darabot, így hiába értem oda nyitásra, hiába szárnyaltam, szökkentem, suhantam, röppentem, balettoztam, újfent csúnyán pof... akarom mondani orcára huppantam, immár másodszor, ugyanúgy, ugyanott. A forgatókönyv innen már ismerős volt. Mosolyogva kínáltak minden mást, ami van, és különösebben nem zavarta őket, hogy nekem valami olyan kellett volna, ami épp nincs. Ezúttal legalább annyit sikerült elérni, hogy értesítenek majd, ha végre náluk hagyhatok egy akkora összeget, amiből egy kisebb falu hitelproblémáit is meg lehetne oldani. Hogy most ez jó, vagy sem, az talán csak nézőpont kérdése.

89. nap A semmiember

- Mi volt ma az iskolában?
- Semmi...!

Ismerős párbeszéd, ugye? Ez az, aminek gyakorlatilag minden ember részese volt, vagy részese lesz valamikor, akár a szülő, akár a gyerkőc szerepét tölti is be éppen. A dolog önmagában vicces, jópofa, legalább is engem mindig képes volt megnevettetni, ha kívülállóként voltam tanúja ennek a rövid, de velős beszélgetésnek. Amikor velem történt épp a semmi, az annyira már nem volt szórakoztató, mert egyrészt kamuztam, próbáltam letagadni a rossz jegyeket, intőket, akármiket. De utólag visszatekintve mókás lehetett, hogy velem durván tíz éven keresztül soha, semmi nem történt az iskolában. Nem volt dolgozat, felelés, jegy, sikerélmény vagy csalódás. "Az oktatási rendszer hibája", jegyezném meg mai fejjel, némi fejcsóválás közepette, de aligha lenne bárki is, aki bedőlne ennek a szövegnek. Mindegy, ez már a múlté, engem ezzel bizonyosan nem fog többet nyaggatni senki, legalább is ami az iskolás ügyeket illeti.

Mert bár mindez régen történt, attól én még maradtam ugyanaz, aki voltam. A semmiember. Úgy sejtem, idegesítő lehetek ismerőseim, barátaim számára, mert kérdezzenek bármiről, én állandóan úgy tűnhetek, mint akit lélegeztetőgépre kötöttek, egy csövön át táplálnak, és tetőtől talpig begipszeltek, nehogy megmozdulhasson. - Mit csináltál tegnap? Semmit! Mit láttál a tévében? Semmit! Mit olvastál mostanában? Semmit! Merre jártál a hétvégén? Semerre! Történt veled egyáltalán valami? Nem, semmi!

Néha rosszul esik, amiért ennél frappánsabb válaszra nem telik, de erre is, mint sok más dologra, jó okom van. Ugyanis saját tapasztalataim szerint abból semmilyen bajom nem származhat, ha befogom a lepcses számat, és tagadok, mint a vád alá helyezett tömeggyilkos. Viszont, annak lehetnek kellemetlen következményei, ha mesélni kezdek. Ezek a negatív hatások persze leginkább újabb kérdéseket jelentenek, amelyekre kénytelen vagyok megint hosszasan válaszolni, ami számomra nem buli. Ha viszont a semmiember lép akcióba, mindössze öt betűvel tudom rövidre zárni a további beszélgetést minden olyan témában, amiről épp nincs kedvem cseverészni. Bár, hogy őszinte legyek, nekem általában semmiről nincs kedvem kommunikálni, ami rólam szól, ezért ezeket a társalgásokat valóban a lehető legkíméletesebb és leggyorsabb úton szoktam lezárni. Ennek pedig, hogy rövidre zárjam a dolog taglalását, semmilyen különösebb oka nincs. Pont.

Szóval, amennyiben bárki kérdez tőlem valamit, amire a semmiember adna választ, az illetőnek nincs oka sértődésre, ne vegye ezt a szívére, ne feszegesse tovább a dolgot. Ilyenkor a "semmi", vagy ennek variációi megfelelnek a "hagyjuk ezt" kéréssel. Lehet szó politikáról, közéletről, sportról... mindegy, csak ne én legyek a téma, mert annál nincs unalmasabb. Hiszen velem soha, semmi nem történik, ugyebár...

88. nap: Vadászidény

Még tavaly, ősz elején csatlakoztam ahhoz a bizonyos ismert, F betűs közösségi portálhoz. Korábban ez sosem fordult elő velem, még csak a szándék szintjén sem merült fel az ötlet, több okból kifolyólag. Az egyikből sosem csináltam titkot: nem szeretem túlságosan az embereket, és bármerre is sodort a szél, soha, semmilyen körülmények között nem éreztem magam egyetlen közösség tagjának sem, legyen szó iskoláról, munkahelyről, vagy bármi más csoportról. A másik ok talán az - ami azért kapcsolódik az előzőhöz -, hogy általában nem is nagyon keresem mások társaságát. Hosszú és unalmas lélektani elemzés lenne, ha ebbe most mélyebben beleásnám magam, ezért legyen elég inkább csak annyi, hogy én, eddigi életem során kizárólag emberek között tudtam unatkozni, egyedül soha. Tudom, ez inkább rólam egy szegénységi bizonyítvány, mint egy kritika a külvilágra nézve, de akkor is ez az igazság. 

Ezek után valóban nyomós érvre volt szükség ahhoz, hogy beadjam a derekamat, és regisztráljak az arckönyvre. De akkor és ott ez jó ötletnek tűnt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy kerestem valakit. Nem tudtam a nevét (bár volt miből kiindulni), nem tudtam, hol lakik (csak a kontinensben voltam biztos), nem ismertem a kapcsolatrendszerét, soha nem találkoztam vele személyesen... szigorúan nézve az ég adta világon semmi, de semmi közöm nem volt, és nagy valószínűség szerint nem is lesz hozzá. De én mégis meg szerettem volna találni, és jobb ötlet híján megpróbálkoztam azzal a kissé elhamarkodott ötlettel, hogy talán majd azon a bizonyos közösségi oldalon rábukkanok. 

És az a legfélelmetesebb az egészben, hogy sikerült! Két napomba telt, hogy kiismerjem a számomra sokszor logikátlannak és kaotikusnak tűnő portál működését, és egy újabb, intenzív kereséssel töltött hosszú hétvégébe, hogy megtaláljam az illetőt. Ez idő alatt többet tudtam meg arról, mennyire felelőtlenül bánnak az emberek a személyes adataikkal, információikkal, mint amennyit erről korábban sejtettem. Elkeserítő volt a helyzet, és kezdtem világosan látni, hogy milyen jó kis kémszoftverre bukkantam. Arról, hogyan lehet a létező leghatásosabb módszerrel kapcsolatba és interakcióba lépni az ismerősökkel, még most sincs halvány sejtésem se, de a kutatásban már rettentő profi vagyok.

Sokáig nem tudtam, mitévő legyek a felfedezéssel (leszámítva azt, hogy mennyire büszke voltam magamra, amiért sikerült véghez vinni a lehetetlent, és fél milliárd ember közül megtaláltam valakit), ezért inkább figyelő módba mentem át, messziről cserkésztem be a vadat, óvatosan, távcsővel. Hogy mire vártam, nem tudom. Talán egyszerűen féltem felvenni vele a kapcsolatot, bejelölni ismerősnek, vagy bármi mást kezdeményezni. Vagy az is lehet, hogy maga a keresés, nyomozás, vadászat élménye sokkal érdekesebb és vonzóbb volt, mint maga a préda. Mindenesetre az egy jó két hónapnyi megfigyelés után világossá vált, hogy a profilhoz április közepe óta nem nyúlt a gazdája, amitől azért elszontyolodtam. Hiszen hiába volt minden, hiába tűnt úgy, hogy a keresés sikerrel járt, amikor jó fél évvel le voltam maradva a zsákmányról. Kudarcot vallottam, elveszítettem a nyomot, ismét a semmiről kell indulnom, ami egyszerre frusztráló és izgalmas kihívás. 

Aztán közben úgy alakult, hogy ott ragadtam azon a bizonyos közösségi oldalon. Bugyuta, nyomkodós játékokat játszom, mintha nem lenne legalább félezer másik, amivel tolhatnám. Néha kommentelek, néha felfelé mutató ujjakra bökök, máskor meg az ismerősök által belinkelt írásokat, cikkeket, videókat nézegetem. Nem élvezem, mégis csinálom, nap mint nap. Ez olyannyira meglepett, hogy elkezdtem gondolkodni a jelenségen. Talán majd erről is írok valamikor egy bejegyzést, még nem vagyok biztos benne. 

Ugyanakkor annak is itt lenne az ideje, hogy ismét magamra öltsem az álcázófelszerelést, és újra megpróbáljam becserkészni a prédámat. A vadászidény ezennel folytatódik!

87. nap: Kaleido Star

Nem vagyok büszke rá, de a szükség néha nagy úr, így esetenként olyan dolgokra is rákényszerülök, amelyek nem feltétlenül a legtisztább módszerek. Így vagyok a letöltésekkel is; tudom, azon túl, hogy erősen etikátlan,  a legtöbbször még illegális is e tevékenység, ezért csak végső esetben, kényszer hatására, netán hiánypótlás céljából folyamodom hozzá. 

De az is igaz, hogy sok esetben egyszerűen nincs is más módszer arra, hogy beszerezzünk valamit. Van, amit a kiadók valamilyen ismeretlen okból kifolyólag soha nem jelentetnek meg DVD-n, másokra azt mondják, nincsen igény rájuk, megint mások technikai nehézségekkel bajlódnak, elhasználódott kópiák és gyengébb minőségű hangsávok formájában. Indok mindig van, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, és magyarázattal próbál szolgálni a hiány, vagy az elmaradás okaira vonatkozóan. 

Engem, a szőrös szívű, örök elégedetlent ez legtöbbször nem hat meg, és inkább a saját kezembe veszem az események irányítását. Így tettem most is, amikor pofátlanul arrogáns módon letöltöttem a Kaleido Star című rajzfilmsorozatot. Pontosabban anime sorozatot (Animesorozatot? Vagy anime-sorozatot? Gőzöm sincs, hogyan írják ezt helyesen!), a precízebb olvasók kedvéért. 

Évek óta nagy kedvencem ez a japán mese, de hogy miért, arra nehéz lenne elfogadható magyarázatot találnom. Ugyanis én egyértelműen nem tartozom abba a célcsoportba, amelynek ezt a műsort szánták, és mégis imádom! Néhol kicsit csöpögős, a néző olykor térdig gázol a szereplők könnyeiben, a történet közhelyes, a karakterek pedig semmi világmegváltó újdonságot nem tesznek le az asztalra. 

Akkor hát, mégis mi az, ami megfogott benne? Ezt meglehetősen hosszan lehetne sorolni. Egyrészt a megjelenítés valóban lenyűgöző. Csodaszép színek, az animáció az átlagosnál kevésbé darabos, a karakterek remekül kidolgozottak. Számomra fontos az is, hogy a sorozatban nincs lényegében egyetlen komolyabb szerelmi szál sem, ami azért szintén ritkaságnak számít, műfajtól függetlenül. A történet egy cirkusz, illetve annak artistái köré összpontosul, amihez leginkább a mindenki által ismert Cirque du Soleil-ből merítettek ötleteket, már ami a bemutatott előadásokat illeti. Ezek is rendkívül látványos elemei a sorozatnak, bár sokszor mintha gond lenne a gravitáció működésének értelmezésével, de azért ez egy mese esetében nem olyan súlyos probléma. Aztán, ami még kellemes újdonság, hogy a készítők tudták, mikor értek el arra a pontra, ahonnan már értelmetlen, és gyakorlatilag lehetetlen tovább folytatni a cselekményt, és végrehajtották azt a bravúrt, ami amerikai sorozatok esetében soha nem jön össze: abbahagyták! Más értelmezés szerint nem volt elég jó a nézettsége, de ezt egy rövid utánajárás után könnyedén lehet cáfolni. A Kaleido Star összesen két évadot élt meg, plusz megjelent hozzá még három extra epizód, és ennyi. Pont jókor, pont jó helyen ért véget. Ezt nem is lehet tovább magyarázni.

Ez eddig mind szép és jó, de önmagában biztosan kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire eltökélt rajongóvá váljak. Ahhoz szükség volt még arra is, hogy az unalomig ismert, nyugati sorozatok mintájához képest valami mást, valami érdekeset és újszerűt kapjak. Tévedés ne essék, ez is egy jól bevált recept szerint működik, épp csak ez a világ keleti fertályának popkultúrájából merít. A Kaleido Star epizódjai mind-mind ártatlanul bájos, mégis szomorú részek, amelyekben egészen a második évad utolsó pillanatáig nincs egyértelmű happy end, csak egyfajta keserédes melankólia és elgondolkodtató bonyodalmak. A történet álmokról, és azok eléréséről szól, de közben nincs sem csöpögős cukormáz, sem csontig hatoló, konstans szenvedés, hanem végig valahol a kettő között maradunk. A karakterek aranyosak, és azt szintén pozitívumnak tartom, hogy nem gyűlöltem meg a főszereplőt valahol a történet közepén - ellentétben mondjuk a Harry Potter sorozattal, ahol ez elég hamar bekövetkezett. 

Arról is érdemes szót ejteni, hogy sok esetben meglehetősen nehéz helyesen megtippelni bizonyos események kimenetelét. Főleg úgy, ha valaki az ezerszer látott recept alapján gondolkozik; a fekete és a fehér bizony sokszor szürke, a szerencse nem feltétlenül pártol az arra érdemesebb mellé még a legkiélezettebb helyzetekben sem, és úgy egyébként is, nincs tuti recept a konfliktusok megoldására. A dolgok megtörténnek, és nincs olyan érzése az embernek, hogy kívülről irányítják őket, előre megírt forgatókönyv alapján. Ebből a szempontból sokkal valóságosabbnak hat a Kaleido Star, mint a legtöbb, általam eddig látott sorozat cselekménye. Megint csillagos ötös a készítőknek, ebben a kategóriában is.

Érdemes megemlíteni a magyar szinkront is, ami meglátásom szerint rettentő jól sikerült. Volt módom megismerni az eredeti, valamint az angol nyelvű hangokat is, és az kell mondjam, egyáltalán nem vagyunk lemaradva mögöttük, sőt! Az akkor még fiatalabb szinkronosok színe-java bukkan fel a magyar változatban, akik nagyon kitettek magukért. Le a kalappal előttük, engem teljesen lenyűgöztek, és nélkülük biztosan nem értékelném olyan nagyra ezt a sorozatot, mint amennyire most teszem.

És hogy ne maradjunk negatívumok nélkül sem, említést tennék egy rettentő idegesítő fókáról, aki, sajnos, már a sorozat elején előkerül, és vérlázító makogásait hallgatva legtöbbször értetlenül állok a tény előtt, hogy az alkotók miért nem ölették le azt a kis rondaságot egy fókavadász osztaggal, ha már úgyis japán sorozatról van szó. De ezt leszámítva több kritikát nem tudok, és nem is akarok megfogalmazni. 

Az RTL Klub legalább tízszer leadta már a teljes sorozatot a hétvégi műsorsávban, s időről időre ismét előveszik a tarsolyukból. Meglehet, ez az ok, amiért a DVD kiadás mindezidáig elmaradt. De talán még egyszer azt is megélem, hogy eredetiben, legálisan jussak hozzá a sorozat epizódjaihoz, nem pedig kerülőutas módszerekkel. Ha ez valaha is így lesz, engem biztosan a vásárlók között tudhatnak majd.