Nem csalás, nem ámítás, az Egy év project a mai napon fontos, 25%-os mérföldkőhöz érkezett, s csupán már csak háromszor ennyire van szükség ahhoz, hogy elérjem a 365 napos limitet. Eddig, bevallom, elégedett vagyok magammal, nincsenek kimaradt dátumok, sőt, néha túl is teljesítettem a kötelezően előírt penzumot. A színvonal, jóindulattal és finoman szólva is hullámzó, az íráskényszer néha inkább zavaró, mint kellemes, az ötletek nem mindig jönnek időben, és annak az igénynek is meg kellene felelni, hogy kedves olvasóim se unják halálra magukat, miután idekattintanak. Nem kis feladat ez így, együtt, de próbálkozom, kitartóan, eltökélten.
Az életem, hála e blognak, némiképp megváltozott az utóbbi 91 nap során. Egészen más szemszögből figyelem a világot, a környezetemet, a híreket, a furcsa eseményeket, mint annak előtte tettem, hiszen folyton folyvást keresem a bejegyzésre alkalmas témákat. És időnként az is előfordul, hogy ennek a szemléletváltásnak köszönhetően sikerül bizonyos bosszantó, kellemetlen eseményeket más szemszögbe helyezni, különböző megvilágításoknak alávetni, nehogy mindenből fröcsögő és gyűlölködő megnyilvánulás szülessen a részemről. És ez mindenképpen újdonság eddigi életemhez képest. Puhulok, hogy másképp fejezzem ki eddigi, szívhez szóló monológomat, nincs mit szépíteni a dolgon.
A lényeg, hogy e jeles napon, e jeles pillanatban, e jeles mérföldkőnél csupán egyetlen dologra tudok őszintén, tiszta szívvel gondolni: hogy rohadt éhes, rohadt szomjas, és piszkosul fáradt vagyok, mert egész nap rakodtam, mászkáltam, és nem ettem egyetlen falatot sem. Úgyhogy most eljött a vacsoraidő, reszkess, Don Pepe pizzéria, mert érkezik a rendelés. És utána, azt hiszem, elmarad a hosszú, békés, esti séta, és megyek lefeküdni. A holnapi viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése