87. nap: Kaleido Star

Nem vagyok büszke rá, de a szükség néha nagy úr, így esetenként olyan dolgokra is rákényszerülök, amelyek nem feltétlenül a legtisztább módszerek. Így vagyok a letöltésekkel is; tudom, azon túl, hogy erősen etikátlan,  a legtöbbször még illegális is e tevékenység, ezért csak végső esetben, kényszer hatására, netán hiánypótlás céljából folyamodom hozzá. 

De az is igaz, hogy sok esetben egyszerűen nincs is más módszer arra, hogy beszerezzünk valamit. Van, amit a kiadók valamilyen ismeretlen okból kifolyólag soha nem jelentetnek meg DVD-n, másokra azt mondják, nincsen igény rájuk, megint mások technikai nehézségekkel bajlódnak, elhasználódott kópiák és gyengébb minőségű hangsávok formájában. Indok mindig van, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, és magyarázattal próbál szolgálni a hiány, vagy az elmaradás okaira vonatkozóan. 

Engem, a szőrös szívű, örök elégedetlent ez legtöbbször nem hat meg, és inkább a saját kezembe veszem az események irányítását. Így tettem most is, amikor pofátlanul arrogáns módon letöltöttem a Kaleido Star című rajzfilmsorozatot. Pontosabban anime sorozatot (Animesorozatot? Vagy anime-sorozatot? Gőzöm sincs, hogyan írják ezt helyesen!), a precízebb olvasók kedvéért. 

Évek óta nagy kedvencem ez a japán mese, de hogy miért, arra nehéz lenne elfogadható magyarázatot találnom. Ugyanis én egyértelműen nem tartozom abba a célcsoportba, amelynek ezt a műsort szánták, és mégis imádom! Néhol kicsit csöpögős, a néző olykor térdig gázol a szereplők könnyeiben, a történet közhelyes, a karakterek pedig semmi világmegváltó újdonságot nem tesznek le az asztalra. 

Akkor hát, mégis mi az, ami megfogott benne? Ezt meglehetősen hosszan lehetne sorolni. Egyrészt a megjelenítés valóban lenyűgöző. Csodaszép színek, az animáció az átlagosnál kevésbé darabos, a karakterek remekül kidolgozottak. Számomra fontos az is, hogy a sorozatban nincs lényegében egyetlen komolyabb szerelmi szál sem, ami azért szintén ritkaságnak számít, műfajtól függetlenül. A történet egy cirkusz, illetve annak artistái köré összpontosul, amihez leginkább a mindenki által ismert Cirque du Soleil-ből merítettek ötleteket, már ami a bemutatott előadásokat illeti. Ezek is rendkívül látványos elemei a sorozatnak, bár sokszor mintha gond lenne a gravitáció működésének értelmezésével, de azért ez egy mese esetében nem olyan súlyos probléma. Aztán, ami még kellemes újdonság, hogy a készítők tudták, mikor értek el arra a pontra, ahonnan már értelmetlen, és gyakorlatilag lehetetlen tovább folytatni a cselekményt, és végrehajtották azt a bravúrt, ami amerikai sorozatok esetében soha nem jön össze: abbahagyták! Más értelmezés szerint nem volt elég jó a nézettsége, de ezt egy rövid utánajárás után könnyedén lehet cáfolni. A Kaleido Star összesen két évadot élt meg, plusz megjelent hozzá még három extra epizód, és ennyi. Pont jókor, pont jó helyen ért véget. Ezt nem is lehet tovább magyarázni.

Ez eddig mind szép és jó, de önmagában biztosan kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire eltökélt rajongóvá váljak. Ahhoz szükség volt még arra is, hogy az unalomig ismert, nyugati sorozatok mintájához képest valami mást, valami érdekeset és újszerűt kapjak. Tévedés ne essék, ez is egy jól bevált recept szerint működik, épp csak ez a világ keleti fertályának popkultúrájából merít. A Kaleido Star epizódjai mind-mind ártatlanul bájos, mégis szomorú részek, amelyekben egészen a második évad utolsó pillanatáig nincs egyértelmű happy end, csak egyfajta keserédes melankólia és elgondolkodtató bonyodalmak. A történet álmokról, és azok eléréséről szól, de közben nincs sem csöpögős cukormáz, sem csontig hatoló, konstans szenvedés, hanem végig valahol a kettő között maradunk. A karakterek aranyosak, és azt szintén pozitívumnak tartom, hogy nem gyűlöltem meg a főszereplőt valahol a történet közepén - ellentétben mondjuk a Harry Potter sorozattal, ahol ez elég hamar bekövetkezett. 

Arról is érdemes szót ejteni, hogy sok esetben meglehetősen nehéz helyesen megtippelni bizonyos események kimenetelét. Főleg úgy, ha valaki az ezerszer látott recept alapján gondolkozik; a fekete és a fehér bizony sokszor szürke, a szerencse nem feltétlenül pártol az arra érdemesebb mellé még a legkiélezettebb helyzetekben sem, és úgy egyébként is, nincs tuti recept a konfliktusok megoldására. A dolgok megtörténnek, és nincs olyan érzése az embernek, hogy kívülről irányítják őket, előre megírt forgatókönyv alapján. Ebből a szempontból sokkal valóságosabbnak hat a Kaleido Star, mint a legtöbb, általam eddig látott sorozat cselekménye. Megint csillagos ötös a készítőknek, ebben a kategóriában is.

Érdemes megemlíteni a magyar szinkront is, ami meglátásom szerint rettentő jól sikerült. Volt módom megismerni az eredeti, valamint az angol nyelvű hangokat is, és az kell mondjam, egyáltalán nem vagyunk lemaradva mögöttük, sőt! Az akkor még fiatalabb szinkronosok színe-java bukkan fel a magyar változatban, akik nagyon kitettek magukért. Le a kalappal előttük, engem teljesen lenyűgöztek, és nélkülük biztosan nem értékelném olyan nagyra ezt a sorozatot, mint amennyire most teszem.

És hogy ne maradjunk negatívumok nélkül sem, említést tennék egy rettentő idegesítő fókáról, aki, sajnos, már a sorozat elején előkerül, és vérlázító makogásait hallgatva legtöbbször értetlenül állok a tény előtt, hogy az alkotók miért nem ölették le azt a kis rondaságot egy fókavadász osztaggal, ha már úgyis japán sorozatról van szó. De ezt leszámítva több kritikát nem tudok, és nem is akarok megfogalmazni. 

Az RTL Klub legalább tízszer leadta már a teljes sorozatot a hétvégi műsorsávban, s időről időre ismét előveszik a tarsolyukból. Meglehet, ez az ok, amiért a DVD kiadás mindezidáig elmaradt. De talán még egyszer azt is megélem, hogy eredetiben, legálisan jussak hozzá a sorozat epizódjaihoz, nem pedig kerülőutas módszerekkel. Ha ez valaha is így lesz, engem biztosan a vásárlók között tudhatnak majd.