Nyár óta fogyókúrázom. Nem viszem túlzásba, nem követek semminemű mágikus diétát, nem eszem varázsporokat, nem iszom csodalöttyöket. Nincs felfoghatatlan szenvedés, elmaradt a sokak által átélt depresszió, sőt, még azt sem tapasztalom, amit a dicső címlapguruk a reklámokban megpróbálnak elhitetni velem: hogy valami emberfeletti, heroikus küzdelemnek lettem hirtelen a részese.
Baromi egyszerű módszert követek: kevesebb kaja, és több mozgás. Ez a bűvös módszer, a Coca-Cola receptje, amit oly sokan keresnek, és a nagy kutatás során van, aki bizony durván mellétrafál. Nem hangzik túl felemelően, ez igaz, de nekem ennyi bőségesen elég a sikerhez. Nyár óta ledobtam magamról 13 kilót, aminek következtében az amorf szörnyeteg végre kezd emberi alakot ölteni. Már nincs szükség napvitorla méretű ruhadarabokra, elég csupán Godzilla szabóját megcsörgetnem, és egy tapasztalt kínai munkásbrigád fél év alatt összedobja, amire szükségem van.
Azonban van még egy fontos adalék, ami nélkül az egész nem ér semmit. Ez pedig az elhatározás. Ha az megvan, a többi már csak humbug, szemfényveszés és lehúzás. A motiváció elengedhetetlen a fogyókúra esetében ugyanúgy, mint az élet más területein, mégsem lehet bespájzolni a hozzávalókból különféle netes oldalakon, nem árulják a patikákban, a bioboltokban, nem szolgálhatnak vele a személyi edzők, és nem helyettesítheti a plasztikai sebész értő keze sem. Ha ez a fontos adalék elmarad, minden próbálkozás, hosszú távon kudarcra van ítélve. Hiába, gyarló az ember, könnyel elcsábul, bűnbe esik, megtörik, ami mellé legtöbbször még indokot is talál: lelki bánat, gyengeség, kudarcélmény, vagy önmaga jutalmazásának kényszere. Nem ítélek el senkit, aki elköveti ezeket a hibákat, hiszen tudom, a feladat bizonyára sokak számára megerőltető.
Ma délután abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy a motiváltságom újult erővel, vulkáni tevékenységhez hasonlatosan tört rám, mintegy varázsütésre. Az történt, hogy december eleje óta most álltam először mérlegre, és nagyon nem tetszett, amit láttam. A karácsonyi dőzsölések, habcsók-tesztelések, szaloncukor próbák, bejglis nassolások után, no és a durva hideg miatti kevesebb séta eredményeképp felszedtem megint másfél kilót. Ez nem sok, tudom, elvégre valamennyire számoltam is ezzel az ünnepek előtt, de attól még a látvány nagyon lehangoló volt. Mostantól nincs mese, ismét fel kell vennem a kesztyűt, és tovább kell harcolnom!
Így hát, holnaptól könnyes búcsút kell intenem a csodálatos pizzáknak, a tenyérnyi rántott húsoknak, a beraktározott szaloncukroknak, a hébe-hóba becsúszó marcipánoknak, az esti csipszezésnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnálom a dolgot. Ugyanakkor mazochista énem újabb gyötrő behatások után kiált, és nem szeretnék neki csalódást okozni. Azért jó tudni, hogy nem kell messzire menni, ha az ember motivációja lelohad egy kicsit. Elég, ha ráállok a mérlegre, és egyből világossá válik az út, amelyet követnem kell.
Mondom mindezt úgy, hogy az imént rendeltem egy szalámis pizzát... na de gond egy szál sem, hiszen, ha jól emlékszem, holnaptól jön újra a fogyi. Addig még sok alkalmam nyílik még a bűnözésre!
Valami elképesztően felnézek Rád. Nincsen meddőbb küzdelmem nyomorult életemben, mint a konstans és abszolut eredmény nélküli fogyókúrák, diéták. Vagyis ne essünt túlzásba - a hasonszőrű próbálkozások. Aztán jó ideje megvontam a vállamat. Ha lúd, hát legyen kövér. Meg hogy úgyis olyan kevés örömünk van az életben. Rádöbbentem, hogy én az az önvigasztaló-zabálós típus vagyok.
VálaszTörlésNa de most... a hetek óta tartó pakolás és szanálás közben kínkeserves volt rádöbbenni, hogy mennyi ruhám megy a "talánmajdegyszerbelefogyok" hullazsákba. Megrázó élmény volt. A totális megsemmisítő csapást Anyám mérte rám a minap, miszerint DAGADT VAGYOK. Igaza volt, mégis összedőlt a világ... pedig amúgy szajkóznám én, hogy nem érdekel senki véleménye, meg nem akarok tetszeni senkinek... na de a ruháim, a kedvenc rongyaim 90%-a került most a süllyesztőbe! (na meg Anyám kommentje is rosszul esett, nem is értem, miért pont az övé...?)
Erre jössz Te, és azt mondod, nyár óta 13 kiló, és csupán azzal, hogy kevesebbet eszel és többet mozogsz. :)))
A kivitelezésen gondolkodom. De felcsillantottad 'törékeny játékomat, a reményt'... ;-)
Azért legyünk őszinték: kettőnk közül én vagyok az, aki a "dagadt" kategóriába tartozik, és nem Te!:)
VálaszTörlésEgyébként, a legtöbb szakértő, orvos, diéta-specialista állítja, hogy a nőknek nehezebben megy a fogyás, mint a férfiaknak. Hogy miért van ez így, nem tudom, de az is igaz, hogy 80.000 kiló fölöslegből (az én esetem) könnyebb leadni pár dekát annál, mintha valakin csak 2-3 kiló plusz van, és attól szeretne megszabadulni. Úgyhogy egyáltalán nem kell aggódnod!:)
Nálam meg pont fordított a helyzet most... a régi, kinőtt (na jó, inkább: kihízott) ruhák ismét jók rám, s a most hordott darabokat kell lassan lecserélni.
Csak erre jött a karácsony, a 13-ból lett 11,5 kiló, és máris felüti a fejét az elhatározás, miszerint ez így nem jó, nem maradhat, bele kell húzni, hogy elérjem a kitűzött célt (oké, bevallom, nincs kitűzött cél, majd ha elfogadhatónak ítélem meg magam, és legalább egy kétszárnyú ajtón beférek már oldalazva, elégedett leszek).
Mellesleg az a véleményem a fogyókúráról, hogy amíg valaki nincs egészségügyileg veszélyeztetve az extra kilók által, addig nincs nagy baj, és kis odafigyeléssel el lehet érni a kívánt testsúlyt - persze bitang lassan, nem kétséges. Ha viszont már gondok lehetnek, akkor inkább forduljon az illető orvoshoz, mint maga kezdjen el öngyilkos diétákat és sanyarú kúrákat.