96. nap Álomfejtés

Frenetikusan jó rémálmom volt az éjjel. Szédületesen pontos, precíz, részletgazdag és izgalmas, érdekes csavarokkal és nagyszerű cselekménysorral megspékelve. Imádtam!

Volt előzménye is, bár az meglehetősen unalmasnak mondható, főképp az utána következő történet fényében. Lényegében egy egyetemen jártam, ahol - minő meglepetés - irodalmat tanultam, és állandóan azon fáradoztam, hogy az egyik évfolyamtársamat lebeszéljem arról, hogy a fő aulában énekes produkciókkal szórakoztassa a tanárokat és a diáktársait. Önmagában, persze, ennél jóval bonyolultabb volt a helyzet, olyannyira, hogy bizonyos körülmények között akár még ez is megérhetett volna egy bejegyzést. De mondom, a lényeg csupán ezután következett!

Mert, ahogy haladtunk előre a "történetben", az egyetemi épület, ami leginkább egy óriási, gótikus erődítményre hasonlított, az éjszaka beköszöntével, egyik pillanatról a másikra átváltozott őrültek házává. Azzá az igazi, horrorfilmekre jellemző intézménnyé, ahol a szűk folyosókat és apró termeket csempézett falak borítják, és a mesterséges világításnak köszönhetően minden szürke-kék árnyalatokban pompázik. Háttérzajnak megvadult kiáltások, vagy éppen suttogva elmotyogott, rettenetes próféciák monoton zörejei szolgáltak, és én, amint ráeszméltem a környezetben beállt változásra (egyetemből bolondok háza... vajon tényleg annyira átalakultak a dolgok...?), azonnal tudtam, hogy valami rettenetes baj közeledik. Azt is pontosan tudtam, hogy mi. 

Aki látott már japán horrort, azok tudják, hogy ott gyakori, visszatérő főgonosznak számítanak a lengén felöltözött, vízihullára emlékeztető, enyhén rothadásnak indult, vizuálisan kissé eltorzított megjelenésű lánykák. No, én az éjszakai jelenet indulásakor valahonnan biztosra vettem, hogy egy ilyen izé rövidesen a világra fog szabadulni, és csak én vagyok, aki ezt megakadályozhatja. Az álom sugallata alapján tisztában voltam vele, hogy a diliház lakóit két csoportra osztották, és az első garnitúrát már be is zárták egy hatalmas terembe, ahol arra készültek, hogy alaposan megkínozzák őket különböző gyógyszerekkel és elektromos sokkolókkal. A szörny-lány felbukkanását egyértelműen ehhez az eseményhez tudtam kötni, így elhatároztam, hogy csírájában fojtom el a borzalmak bekövetkeztét, és gátat vetek az egyes kompánia gyötrelmeinek. A kettes számú csoporthoz fordultam segítségért - amelyben sok ismerősöm bukkant fel, az álmaimra oly jellemző módon -, és az ő támogatásukkal kirobbantottunk egyfajta lázadást, zavargást... balhét, ha úgy tetszik. Reméltem, ez lesz a kulcs. 

Ám rohadt nagyot tévedtem. Mert, bár különféle brutális módszerekkel hamar ártalmatlanítottuk az őrséget, de a szellem megjelenését nemhogy nem gátoltuk meg ezzel, hanem épp ellenkezőjét értük el. A nagy csetepaté közepette, a káoszból és dulakodásból öltött testet a rondaság a szemünk láttára, és azon nyomban támadásba is lendült. Persze, első célpontja nem lehetett más, mint én! Egy végtelenül precíz, pontos, csupán az álmok világában létező eleganciával kivitelezett jobbhoroggal indítottam ellene, de a kezem, mintha csak a levegőt gyepálná, keresztülsiklott rajta, és a dög máris rám vetette magát, úgy istenesen, lendületből...

Na, ebben a pillanatban eszméltem fel a rémálomból. Valahol fél négy körül járhatott az idő, és mondanom sem kell, már nem tudtam visszaaludni. 

Meg kell valljam, zseniális volt! Annyira ritka, hogy egy teljesen kristálytiszta, folyamatos történet kerekedjen előttem, amire aztán órákkal, napokkal később is tisztán emlékezni fogok majd. Külön tetszett ez az önmagát beteljesítő jóslat megoldás a végén. Ha valaki nagy álomfejtőnek gondolja magát, kérem, adjon magyarázatot a jelenségre. 

Jómagam inkább élvezem az utóhatásokat. Ebben az esztendőben ez volt az első rémálmom, de az eddigi tapasztalataim alapján biztosan nem az utolsó. Bár az is tény, hogy ebben a műfajban ritkán tudok újítani, így legtöbbször ugyanazokkal a rémképekkel kell megbirkóznom. Ez viszont vadi új volt, kuriózum a maga nemében. Úgy is mondhatnám: számomra most kezdődött el 2011! Boldog új évet!