90. nap: Orcára huppanás

Elnézést a címben szereplő eufemizmusért, de a Pofára esés kicsit durva lett volna, főleg azért, mert ismét egy rusnya kudarcélményemet szeretném megosztani kitartó olvasóimmal. Előre közlöm: nem tudom, tényleg én vagyok ekkora lúzer, vagy valaki, odafönt, rohadtul unatkozik, és ráadásul még a humorérzéke is satnya. Az eset még tegnap történt, de mostanáig gondolkodtam azon, vajon megér-e ez egy bejegyzést. Mint azt ezennel mindenki láthatja, a válasz megszületett.

Rettentő hosszú, lelkileg megterhelő vívódás - és némi év végi anyagi juttatás - után úgy döntöttem, ideje beruháznom egy új telefonba. A régi, mint arról a közelmúltban beszámoltam, nem mai darab, így bármennyire is sajog érte a szívem, elérkezett a változtatás ideje. 

Először a két ünnep között próbálkoztam. Egy bizonyos készüléket szerettem volna, egy bizonyos szolgáltatótól, egy bizonyos tarifacsomagban. Mondhatni: minden adott volt egy flott, olajozottan működő tranzakcióhoz. Egyetlen aprósággal nem számoltam, ez pedig a tisztelt cég készleteinek hiányos volta. A lényeg, hogy épp abban az időszakban kifogytak a kérdéses készülékből (karácsony utáni vásárlási láz, ugyebár), így aztán bármennyire is igyekezett az ügyintéző rábeszélni valamire, amit soha nem kértem tőle, én nem engedtem a bűnös csábításnak, és úgy döntöttem, inkább megvárom az újév első szállítmányát. 

Azóta minden nap figyeltem a cég honlapját, mikor érkezik újabb adag a telefonból. Kitartásomat végül siker koronázta, péntek délelőttre eltűnt az a bosszantó nincs felirat, ami csak egyet jelenthetett: van! Megint van, csak most, csak nekem! Szinte szárnyaltam a boldogságtól, gazellaszökkenésekkel, légiesen könnyed suhanással vettem az irányt a bevásárlóközpontig, ahol ugyan újév előtt hoppon maradtam, de most végre ott volt a lehetőség, hogy jóvá tegyék mulasztásukat. Mint egy kis fecske, úgy röppentem át a tömeg feje fölött, egy dörzsölt balett-táncos eleganciájával törtem utat magamnak a bámészkodók forgatagában. Közben ártatlan, tündéri lelkemet elöntötte a boldogság: végre csillapíthatom birtoklási vágyamat, amit a rám szakadó reklámok és ingerek gerjesztettek  bennem alattomos fogásokkal, hosszú hónapok alatt. Mesebeli, álomszerű érzés volt.

De aztán eljött az ébredés. Mert hiába szerepelt a szolgáltató honlapján, hogy van, mert a helyszínen kiderült, nincs. Előző este adták el belőle az utolsó darabot, így hiába értem oda nyitásra, hiába szárnyaltam, szökkentem, suhantam, röppentem, balettoztam, újfent csúnyán pof... akarom mondani orcára huppantam, immár másodszor, ugyanúgy, ugyanott. A forgatókönyv innen már ismerős volt. Mosolyogva kínáltak minden mást, ami van, és különösebben nem zavarta őket, hogy nekem valami olyan kellett volna, ami épp nincs. Ezúttal legalább annyit sikerült elérni, hogy értesítenek majd, ha végre náluk hagyhatok egy akkora összeget, amiből egy kisebb falu hitelproblémáit is meg lehetne oldani. Hogy most ez jó, vagy sem, az talán csak nézőpont kérdése.