Ha már unjuk azt, hogy a szobában kell ücsörögni, ha elegünk van a megfázásból, didergésből és vacogásból, ha sportolni támad kedvünk, de az időjárás meggátol minket ebben, akkor se hagyjuk magunkat! Hiszen a megoldás szinte adja magát: gombfocizzunk! Például egy ilyen pályán:
Az az igazság, hogy évek óta elő sem vettem ezt a táblát. Egyrészt azért, mert sikerült egy olyan helyet találnom neki a tárolásra, ami nagyon, de nagyon nincs szem előtt. Olyannyira, hogy tulajdonképpen teljes egészében egy használaton kívüli szekrény mögött tartottam, egy olyan szobában, ahová csak számítógépezni megyek be. Na jó, a netezés, a játék és a blogolás azért elég sok időt kitesz napi szinten is, viszont pont háttal ülök a bútoroknak, amelyek egyike a pályát takarja a vizslató szemek elől.
Valamint az is a mentségemre szól, hogy ennek a fából készült szerkezetnek van súlya, ami elég tetemes ahhoz, hogy az ember nem szívesen pakolja napról napra egyik helyről a másikra. Ha egyszer leteszem valahová, akkor egészen biztos lehetek abban, hogy jó darabig nem fog onnan elmozdulni. Ebben az esetben azért kivételt fogok tenni, hiszen mégsem lenne szerencsés, ha az előszobában tartanám (ez a bizonyos zöld asztal szolgál valamennyi saját készítésű, itt megjelent fotóm alapjául, azaz kell a hely az újabb témáknak!).
Arról sem illik megfeledkezni, hogy a gombfocit, bármennyire is fáj kimondani, leginkább két ember tudja kellemesen játszani. Ez a megkötés rám mérsékelt hatást képes csak gyakorolni, hiszen rég megtanultam már egyedül játszani a legtöbb, társaságot igénylő mókát, ám be kell valljam, azért érezhető a különbség a két dolog között. Ha van ellenfél, van versenyszellem, van győzelmi kényszer, van motiváció. Sok évvel ezelőtt még fogadni is mertem gombfocira (igaz, csúnyán bebuktam, azóta is sajog a szívem azért a tábla Milkáért), s bizton állíthatom, egy ilyen hangulatos szett mindenkiből a legjobbat hozza ki, amikor sor kerül az összecsapásra. Egyedül viszont hamar unalomba fullad a dolog, hiszen nincs elérendő cél, legyűrendő akadály, megoldandó kihívás. Viszont veszíteni sem lehet, ami szintén nem lebecsülendő dolog.
Ám a legfőbb, legnyomósabb érvem egyben a legegyszerűbb is: egyszerűen elfelejtettem, hogy van nekem ilyenem is! Bizonyára humoros látványt nyújthattam, amikor e gombfocipálya létezése ismét tudatosult bennem. Üdvözült mosoly, gyermeki lelkesedés, gonosz vigyor a jó előre vizionált hatalmas góljaim és porrá alázott ellenfeleim gondolatától, és sebes helycsinálás a fotózáshoz használt zöld, előszobai asztalon.
A lelkesedés megvan, szárnyal, töretlen.
Már csak ellenfél kéne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése