Durván egy évvel ezelőtt történt.
Egy rakodás alkalmával elszabadult egy két részből álló szekrény felső szekciója, és egyenesen rázuttyant a bal vállamra. Éreztem, hogy az ízület nemes egyszerűséggel kiugrott a helyéről, és amint tüzetesebben szemügyre vettem a balesetet szenvedett testrészt, azonnal láttam, hogy a karom nem teljesen abban a pózban van, mint azt megszoktam tőle. Viszont egy méretes ütésen kívül nem éreztem semmi komolyabb bajt, ezért fogtam, és simán visszarántottam az eredeti helyére. Mozgott, előre és hátra, balra és jobbra, körbe és rézsút, bár minden rezdülés mellé társult egy furcsa kattanás, vagy inkább egy roppanás, amit nem nagyon tudtam hova tenni.
Aztán egy óra múlva az tűnt fel, hogy bizonyos pozíciókban kicsit kellemetlen érzés fut végig a karomon. Aztán ez rövid időn belül fokozódni kezdett, és már nem csupán néha, hanem egyre gyakrabban szisszentem fel bizonyos mozdulatokra. Ekkor tűnt fel, hogy bármit is próbálok megemelni, egyszerűen nincs semmi erő a bal karomban (na, nem mintha egyébként olyan brutális erőművész lennék). És ha lehet így fogalmazni, mindezen bosszúságok csupán előfutárai voltak azoknak a pokoli napoknak, amelyek rám köszöntöttek.Ugyanis kis idő elteltével gyakorlatilag meg sem bírtam mozdítani nyomorék végtagomat anélkül, hogy harsány káromkodásba ne kezdtem volna. A maximum, amit ki tudtam préselni, az egy durván 20 fok körüli emelkedés volt. Hátra semmi, oldalra szintén, és ami igazán kellemetlen volt, hogy estére eljutottam arra a szintre, hogy nem volt olyan pozitúra, amiben nem fájt volna cefetül, akár pihentettem, akár felkötöttem. Ha nem támasztottam alá, pokolian fájt. Ha igen, akkor is.
Egy hét alatt elfogyasztottam pár levél aszpirint, hogy egyáltalán létezni tudjak (bár mindenkinek azt kamuztam, végül mégsem mentem el orvoshoz vele), ám a gyötrelem nem tarthat örökké, és a bénázásom utáni harmadik napon már eljutottam arra a szintre, hogy nyugalmi helyzetben nem kezdtem el kaparni a falat. Teljesen soha nem jött rendbe; időnként, bizonyos mozdulatok után bejelez, hogy annyira talán mégsem kéne erőltetni egyes dolgokat. Máskor egyszerűen csak elkezd tompán sajogni, mintha az izületek nem teljesen illeszkednének a helyükre. De a legfurcsább tünet talán mégis az volt, hogy a szekrényes kaland utáni három hónapban képessé váltam megjósolni a másnapi időjárást. Ez utóbbi jelenséget szinte lehetetlen elmagyarázni. Egyszerűen a vállamban éreztem, ha jelentős hőmérséklet-változás közelgett. Sajnos ez az állapot nem tartott örökké, mint ahogy a kezdetben gyakori fájdalomhullámok sem, és idővel elértem arra a szintre, ahol már alig volt különbség az azelőtti és azutáni állapot között.
S hogy miért meséltem el mindezt? Természetesen azért, mert ma, egy ügyetlen létrás mozdulatnak köszönhetően ismét sikerült bedurrantani a rég elfeledett tűzhányót, itt, a bal vállamban. Olyannyira, hogy e mai bejegyzést is csupán egy kézzel pötyögve sikerült létrehoznom, bő egy óra alatt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy így nem kell érthetetlen műsorokat néznem ahhoz a kereskedelmi adókon, hogy megtudjam, milyen idő lesz holnap. Anélkül is tisztában vagyok vele, hogy vacak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése