Az ember jó, ha ismeri a saját határait.
Tulajdonképpen szombat reggel 8 óra óra óta folyamatosan játszom a számítógépen. Na jó, azért a két nap között beiktattam durván hat órányi alvást, egy-egy ebédet, kétszer húsz perc sétát a legközelebbi boltig, és ma délelőtt legalább fél órát néztem tévét. De ezen kívül tényleg nem volt más programom, mint billentyűzet és klaviatúra püfölésével szörnyhordák másvilágra küldése, ami, meg kell mondjam, rendkívül szórakoztató mulatság. De mint minden jónak az életben, ennek is előbb-utóbb megtapasztaljuk az árnyoldalát.
Jelen esetben azt, hogy a szemem ma estére mondta fel teljesen a szolgálatot. Fájdogál, könnyezik, enyhén bepirosodott, és úgy egyébként is, bárhová jó vele nézni, csak villogó monitorra nem. Jól ismerem ezt az érzést, tucatnyi alkalommal tapasztaltam már, ezért aztán nincsenek kétségeim afelől, hogy holnap reggelre, egy kiadós, nyugodt alvás után minden a legnagyobb rendben lesz.
Viszont azért annak sem örülök, hogy kényszerszünetet kell beiktatnom az egyébként flott és pörgős játékmenetbe. Hiszen oly rég volt már, hogy valamire annyira rákaptam, hogy napokig képtelen voltam abbahagyni. Egyszerűen jó érzés így kötődni valamihez, még ha ez sosem tart tovább néhány remekbe szabott napnál. De ezennel véget kell vetni a mulatságnak, mert érzem, lassan a fejem is belesajdul, ha fény éri a rakoncátlankodó látószerveimet.
Pedig még azt is beterveztem, hogy ma este olvasni fogok. Erről azonban jobb letenni, ha már a blogírás terhe alól nem tudok kibúvót találni. Most ezeknek nincs itt az ideje.
Ezzel ellentétben annak nagyon is eljött az ideje, hogy bőséges, nagylelkű jutalomban részesítsem magam az eddigi, kitartó játékért. És szerencsére pont van is kéznél némi gumicukor a bárszekrényemben. Azt hiszem, ez a legméltóbb befejezése ennek a mostani hétvégének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése