120. nap: BB III.

Nincs is annál jobb, mint ragyogó, kellemes napsütésben kirándulni egy jót egy békés helyen, ahol még a madár sem jár napközben. Meg aztán régen készült Budapesti Barangolások, pedig nagyon jó dolog felfedezni a város ritkán látogatott pontjait.

Ma a 60-as villamos, ismertebb nevén a Fogaskerekű végállomását tűztem ki célul ebben a hamisítatlan sétaidőben. Tudni kell rólam, hogy kiskoromban igazi kuriózumnak, egzotikumnak számított, ha a családdal kilátogattunk a Széchenyi-hegyi megállóhoz, ezért aztán erre a helyre mindig megmagyarázhatatlan izgalommal és vágyódással gondoltam. Emlékszem, amikor a Városmajornál vártuk, hogy befusson egy szerelvény, én mindig meredten bámultam azokat a kocsikat, amelyek a szervízcsarnok előtt álltak. Volt bennük valami titokzatos - pirosak voltak, ami nem volt szokványos, és fogaskerekekkel közlekedtek, ami akkor számomra egy megfoghatatlan és érthetetlen dolognak tűnt. Ráadásul olyan meredek emelkedőket mászott meg az a rozogának tűnő tákolmány, olyan szakadékok mellett haladt el, hogy folyton görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, mert biztosra vettem, hogy a következő pillanatban az egész elszabadul, megállíthatatlanul visszagurul, vagy egyszerűen fogja magát, és oldalra dől a végtelennek tűnő mélységbe. És akkor még nem is beszéltem arról a furcsa, kattogós csengetésről, amit mindig akkor hallottunk, amikor az ajtók bezáródtak. Más szóval csoda kis utazás volt, valahányszor arra jártam.

A mai kirándulásomhoz is ilyen elvárásokkal kezdtem hozzá. Hiába telt el azóta jó 20-25 esztendő, mégis úgy éreztem, valami különleges élményben lesz részem. Ez persze korántsem a túrának, hanem sokkal inkább a gyermeki beidegződéseknek volt köszönhető. Elvégre belvárosi gyerek vagyok, azaz a hétvégéket rendszerint a Városligetben, s nem a budai hegyekben töltöttem. 

A Fogaskerekű kisebb volt, mint amire számítottam. A régi, varázslatos mesejármű helyett most csupán egy ütött-kopott, hangos, zötykölődő kocsipár fogadott, ami nélkülözte a romantika legapróbb szikráját is. Maga az út is sokkalta rövidebb volt annál, mint ami az emlékeimben élt. Leghátul, a sarokban foglaltam helyet odabent, és próbáltam volna gyönyörködni a kilátásban, de csalódottan kellett megállapítanom, hogy a visszaemlékezések dacára nem volt ott sem rettenetes szakadék, sem szédületes meredély, csupán egy szomorú, elhagyatott, mindenki által elfeledett járat, amelyet az idő kegyetlensége alaposan kikezdett már.

De aztán felcsillant a szemem, amint megláttam a végállomást!

Ez volt az a kép, amire emlékeztem: a Fogaskerekű, ami egy kanyarban eltűnik egy hidacska alatt. Mennyi, de mennyi izgalmas képet tudtam társítani ehhez a látványhoz még gyerekként! Na és a vörös korlát! Imádtam azt a szép, élénk színű vörös korlátot. Szerencsére ez azóta sem vesztett a fényéből.

Nem tudom, kinek mennyire van a szeme előtt a hely, mindenesetre erről a pontról négy irányban indulhat tovább a kirándulni vágyó. Én azonnal a jól ismert, kedvelt utcám felé vettem az irányt, ami legalább olyan élénken élt bennem, mint a kattogva csöngető jármű. Azt is tudtam, mi lesz, ami az út végén fogad majd.

Tudom jól, hogy többször is utaztam a Gyermekvasúton, de ezek közül csupán egy alkalom maradt meg részletesebben, ami ráadásul a legelső volt. Emlékszem, nagyon tetszett az egész út, a táj, és maga a vonat is. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy a kelleténél egy kicsit jobban kihajoltam az egyik ablakon, aminek az lett az eredménye, hogy valami nagyon csúnyán belement a szemembe. Ennek következtében az út hátralévő részét azzal kellett töltenem, hogy azt valahogy kidörzsöljem onnan. Akkor és ott nagyon elkenődtem ettől. A szüleim persze próbáltak vigasztalni, sajnos nem sok sikerrel. De rég is volt már ez...

Amikor megpillantottam újra ezt az épületet, hirtelen úrrá lett rajtam az az érzés, hogy itt mintha megállt volna az idő. Csak egy pillanatig tartott ugyan, de arra a néhány másodpercre hirtelen a semmibe tűnt az a húsz év, ami a mostani és az ezt megelőző ittlétem között telt el. Aztán felocsúdtam, és megértettem, hogy a hosszú évek nem múlnak el nyomtalanul. Minden ugyanaz, és mégis minden teljesen más ahhoz képest, ami akkor volt. 

Sok időm volt, bejártam hát a másik három út elejét is, hogy felidézzem a régi időket, hogy gondolkodjam, hogy emlékezzek. De aztán hamar visszafordultam mindenhonnan, hiszen megértettem, hogy mostanra azokból nem maradt semmi, csupán üres, jellegtelen képek és érzetek, amelyeket a jótékony évek torzítottak és alakítottak át széppé és boldoggá. Amihez én kötődtem, amire emlékeztem,  amit kerestem, azok csupán az emlékek emlékei voltak, és végre megértettem, hogy mostanra semmit sem jelentenek. Mert ez a dolgok rendje.

A visszaúton már nem néztem a tájat, nem érdekelt a kattogva csengetés, a zötykölődés, a fogaskerekek működésének titka.

Egy álommal megint kevesebb.