142. nap: Szégyenfolt

Soha nem vittem végig az Icewind Dale második részét.

Erre, így, önmagában valószínűleg kevesen kaptak rémüldözve a fejükhöz, nem kezdődött el éktelen sikongatás az utcán, továbbá viszonylag csekély a száma azoknak is, akik ettől a kardjukba dőltek, vagy egyszerűen lelocsolták magukat benzinnel és elhamvasztották magukat egy égő gyufával.

Hogy tisztába tegyük a dolgot, egy játékról van szó. A nagyszerű Icewind Dale folytatásaként olyan remekművek mellé lehet mind stílus, mind játékmenet tekintetében sorolni, mint a Baldur's Gate sorozat, vagy éppen a szerepjátékok koronázatlan királya, a Planescape: Torment. Csodaszép, izometrikus látvány, remekül kidolgozott és jól működő szabályrendszer (AD&D), valamint kiemelkedő történet emeli e játékokat az átlag fölé. Mindegyiket számolatlan alkalommal játszottam már végig, és mindig, minden percét élveztem a velük töltött időnek. Akkor hát miért maradhatott ki a szórásból ilyen jeles elődök után az IWD 2?

Ennek több oka is van. Egyrészt a szabályrendszert megváltoztatták, így az AD&D, azaz a második kiadás után a D&D 3rd edition rendszere lépett életbe, ami ugyan asztali szerepjátéknak egyáltalán nem volt rossz, de a számítógépes adaptációkban egyáltalán nem brillírozott annyira, mint a régi, ütött-kopott, ezer sebből vérző, de még mindig működőképes előd. Gondolom ezzel sokan nem értenek egyet, de nekem akkor is ez a véleményem. 

Aztán itt van maga a játékmenet; amíg egy BG, vagy egy P:T esetében a történet egyértelműen központi szerepet töltött be, itt a hangsúly sajnos teljes egészében a harcra tevődött át, ami egy teljes egészében dobásokon, s így a szerencsén alapuló rendszer esetében sokszor frusztráló tud lenni. Aki vérpistikét játszik, azaz mindenből mindig a maximális hatásfokra törekszik, és magasról tesz arra, hogy egy ilyen játékban milyen további lehetőségek rejtőznek, azok bizonyára könnyen boldogultak a játékkal, de én mindig jobban szerettem magam felfedezni a lehetőségeket, és felkutatni a nyilvánvaló úttól eltérő kiskapukat, megoldásokat. Az IWD második részében azonban erre semmi lehetőség nincs - ha nem csináltunk úgy mindent, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, előbb vagy utóbb nem tudtunk lépést tartani az egyre nehezebb harcok kihívásával, és az egész játék irreálisan nehézzé vált. 

Meg aztán ott volt még az a fránya nagy büszkeségem is. Egyszerűen nem voltam hajlandó lejjebb venni a nehézségi fokot a "normal" beállításánál, mert amondó voltam, hogy ha már lezúztam Irenicus-t,  porig aláztam Amelyssan-t, kibeleztem Belhifet-et, lecsaptam a féisteni Transcendent One-t, akkor most sem állhat az utamba senki!

Pedig bizony, állhatott, méghozzá egészen pontosan a játék főgonosz párosa. Mert ugyanúgy, ahogy a nagy elődöket, az IWD 2-őt is elkezdtem, és el is jutottam a végső összecsapásig. Ám addig annyi frusztráció ért, annyira felbosszantottam magam az odáig átélt, röhejesen és felháborítóan nehéz harcokon, hogy miután egy órányi próbálkozás után sem sikerült lecsapnom a rosszfiúkat, egyszerűen töröltem az egész programot, és éveken keresztül felé sem néztem. 

Ám most fordult a kocka! Lemosom a gyalázatot! Felkerül a pont az i-re! Teljes lesz a lista, és mindezt könnyedén, mosolyogva fogom véghezvinni, és bizton állíthatom, hogy ezúttal nem lesznek kóbor sárkányok, ork és goblin hordák, és démoni csapatok, akik az utamat állnák és kedvemet szegnék. Ezúttal én fogok diadalmaskodni, kerül amibe kerül. Tegnap éjszaka hozzá is láttam e nagy terv megvalósításához, és eddig minden a legnagyobb rendben ment, nem volt hajtépés, anyázás, klaviatúra erőteljes mozdulatokkal történő asztalhoz csapdosása. Az egér sem repült még ki a csukott ablakon, ami jó előjel a jövőre nézve. Sok sikert  a továbbiakhoz is magamnak!