Délután, mikor legutoljára megpróbáltam megnyitni a blogot, csak egy méretes hibaüzenet fogadott. Érvénytelen kód, vagy tömörítés, vagy mifene figyelmeztetés villogott a szemem előtt, és ettől egyszerre éreztem egy nagy adag félelmet, és egy csipetnyi megkönnyebbülést.
Hiszen milyen blama lenne, ha pusztán azért nem tudnám véghez vinni az Egy év kitűzött célját, mert holmi technikai nehézség állta utamat. Küzdöttem már kedvetlenséggel, ötlethiánnyal, blogundorral, sőt, olykor fizikai fájdalom kerülgetett, amint klaviatúra került elém, de eddig sosem villant fel annak a lehetősége, hogy egy rajtam kívüli okból kellene búcsút intenem a virtuális gumiszobámnak. Elvégre, ha már buknom kell, bukjak el egy nagy bummal, szabad akaratomból, annak rendje és módja szerint, amikor kedvem tartja, s nem pedig egy azonosítatlan mizériának köszönhetően, a 153. napon.
Viszont, meg kell valljam, örültem is ennek egy kicsit. Hiszen így tulajdonképpen nem én vallottam volna kudarcot, hanem csupán a körülmények áldozata lettem. A lelkiismeretem tiszta lenne, mint a ma született bárányé, ha most sem sikerül volna megnyitnom az oldalt, és végre fellélegezhetnék, amiért vége a napi gyötrelemnek! Emelt fővel buknék, egyenes derékkal távoznék a bloggerek csodálatos világából, s nem maradna bennem sem hiányérzet, sem csalódottság.
Ám az élet úgy hozta, hogy e kései órán sikerült megnyitnom az oldalt minden gond nélkül, és hirtelen nem is tudom, örüljek-e, vagy bosszankodjam. De azt hiszem, ha már így a sors kezébe került a létem e szegmense, és a mindenség eképpen döntött a jövőm felett, nincs más választásom, mint tovább írni a napi bejegyzéseket.
Az mindenesetre örömteli változás, hogy ezért a sorscsapásért végre nem magamat, és az ostoba, meggondolatlan ötleteimet kell okolnom, hanem nyugodtan foghatom a világra, amiért az átok csak nem akar elmúlni.
Az én helyzetemben már ennek is nagyon kell örülni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése