Vannak olyan napok, amikor egész egyszerűen semmi nem jön össze. Kudarcba fullad minden cselekedetünk, dugába dől valamennyi tervünk, csődöt mond az összes opciónk.
Ilyenkor van az, hogy még azelőtt ér oda az ember a kajáldához, hogy egyáltalán ott nekikezdtek volna a napi menü elkészítéséhez. Nem sokkal, csupán egy jó tíz perccel. Nincs mit tenni, várakozni kell az utcán, mert mégsem álldogálhat az ember odabent, a legnagyobb készülődések közepette. Aztán, amikor végre a balszerencsés delikvens visszatér, kiderül, hogy tulajdonképpen hiába volt az egész, hiszen ő a pénteki menüt szerette volna elvinni, ám legnagyobb meglepetésére közlik vele, hogy még csak csütörtök van. Ilyenkor már érdemes elkezdeni gyanakodni, hogy valami nem stimmel.
Aztán az emberünk szomorkásan tovább ballag, bízva abban, hogy a tény, miszerint csütörtök, s nem péntek van, felvértezi őt a túléléshez szükséges erővel. Útközben megejt egy boltot, ahol sikeresen vesz magának egy 2,5 literes üdítőt. Egy gond van csak vele: szatyrot elfelejt kérni hozzá, így az étekért folytatott küzdelmet immár egy méretes és súlyos, az emberi kézhez egyáltalán nem illő flakonnal a hóna alatt kénytelen megtenni. Hosszú vándorút következik, aminek végén sikerül találnia egy megfelelő helyet. Apró szépséghiba, hogy elfelejti, hogy a fizetés után illene kapnia visszajárót a nagyobb bankjegyből, ám ezúttal a szerencse mellé szegődik, és a pénztárosnő megkönyörül rajta. Ekkor már nem csupán a böhöm üdítőt kell cipelnie, hanem egy adag ebédet is, ami így mindkét kezét lefoglalja.
S miközben még mindig azon morfondírozik hazafelé menet, hogy miképp lehetséges, hogy csütörtök van péntek helyett, az eső, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, méretes cseppekben hullani kezd a nyakába. Mire hazáig ér, rendesen elázik. Szenved egy sort a kapuval, a lifttel, a bejárati ajtóval, szakad róla a víz, egyre idegesebb, de végül csak eljut odáig, hogy leüljön, megpihenjen, és nekiálljon az ebédjének.
Az ilyen napokra azonban az a jellemző, hogy a megpróbáltatások soha nem akarnak véget érni. Kiderül, hogy nincs evőeszköz, majd egy jól irányzott mozdulattal még a frissen vásárolt, nyitott üdítős flakont is sikerül lekönyökölnie az asztalról. Irány a felmosó. Apró bibi: kifogyott a Domestos! Ekkor már emberünk feje lángol a dühtől, anyázik, kárhoztatja a sorsot, az időjárást, az üdítőt, és bosszús, amiért még mindig nincs teljesen tisztában azzal, milyen nap is van ma.
Hiába. Vannak olyan napok, hogy a szerencsétlen flótás, akiről ez a bejegyzés is szólt, jobb, ha nem csinál semmit, ha nem szól semmit, ha nem néz senkire, és ha nem törődik olyan fölösleges dolgokkal, mint a külvilág. A legjobb, amit tehet, hogy korán lefekszik aludni, és igyekszik elfelejteni az aznapi megpróbáltatásokat. Ja, és érdemes kitenni egy cetlit magának, hogy másnap péntek következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése