Szombat, vasárnap, hétfő, kedd... négy nap, ami szó szerint kiesett az életemből.
Talán a kedves olvasó nincs teljesen tisztában azzal, milyen megterhelő is egy ilyen játékmaraton mind szellemi, mind fizikai értelemben. Ez nem is baj, nem szándékozom itt panaszkodni, hiszen nincs rá semmi okom. Van úgy, hogy ha egyszerűen játszani kell, hát játszani kell, nincs mese. De miután véget ért a habzsi-dőzsi, és visszatértünk a hétköznapok förtelmes mocskába, be kell hozni a lemaradást minden téren.
Így hát ma nekiálltam, hogy frissítsem magam hírek, információk terén. Leveleket olvastam, honlapokat látogattam, közösségi oldalakon purgáltam ki az ismerőseim harmadát (erről talán valamikor írok majd hosszabban is, esetleg megér egy bejegyzést). Végigböngésztem kedvenc fórumaim legfrissebb témáit és bejegyzéseit, új videókat néztem a lyutúbon, és megtekintettem kedvenc blogjaim olvasnivalóit.
És miután ezekkel végeztem, gondolkodóba estem. Vajon lehet annak jelentősége, hogy négy napnyi űrt mennyi idő alatt lehet behozni? Úgy van ez, hogy minél inkább fontosak vagyunk (vagy annak érezzük magunkat), annál tovább tart, míg ismét felvesszük a fonalat? Minél több elmaradt teendő szakad a nyakunkba, annál inkább részesének érezhetjük magunkat egy élő, lélegző közösségnek, amit emberiségnek hívnak? A lemaradás mértéke egyenes arányban áll azzal, mekkora hatásunk van a minket körülvevő világra?
Persze, tudom én, hogy mindez egyszerű spekuláció. Hiszen ismerőseim, barátaim többsége ilyen, vagy olyan módon értesült arról, hogy az elmúlt napokban nem egészen a normális, megszokott menetrend szerint zajlik az életem, és utólag is köszönöm nekik, amiért ezt tiszteletben tartották.
És mégis... valahogy nekem úgy tűnik, mérvadó lehet egy ilyen jellegű párhuzam felállítása. Ha fontosak vagyunk, ha számítunk, akkor nyilván tovább tart, amíg képbe kerülünk egy hosszabb időtartam kiesése alatt lezajlott eseményeket illetően. Pontos mértékegységeket felállítani nyilvánvalóan nem lehet, de arányokat annál inkább.
Nekem négy nap behozatala kevesebb időbe telt, mint egyetlen órácska. És valamiért végtelen örömmel, boldogsággal és nyugalommal tölt el, mennyire jelentéktelen vagyok. Épp, amennyire mindig is szerettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése