2011. 08. 17.

311. nap: Vissza a természetbe

Azt hiszem, az ilyen napokra mondják, hogy úgy tűnnek tova a semmibe, mintha nem is léteztek volna. Nem azért, mert semmi nem történt, hanem azért, mert az ébredéstől mostanáig minden pillanat tartogatott valamit. Többnyire kellemetlenséget, bosszúságot vagy elfojtott haragot, de tulajdonképpen ezek már nem számítanak. Egyik sem. 
Az egyetlen fontos dolog, hogy ma vettem két kaktuszt! Apró, golflabdányi műanyag cserepeikben gubbasztanak az ablakomban, és láthatóan jól érzik magukat. Kicsik még ők maguk is, de amilyen parányiak, olyan szúrósak. És éppen ezért kedvelem őket annyira. Nem akarnak szépek lenni, nem követik a virágtrendeket, kaotikus növekedésük kiszámíthatatlan formákat tartogathat a távoli jövőben. Ráadásul azt sem hagyják, hogy bárki birizgálja őket. A maguk szintjén veszedelmes létformák, akiket jobb, ha mindenki békén hagy. Mondhatni: igazi példaképeim! 
Már előre rettegek attól a naptól, amikor majd át kell ültetnem őket egy nagyobb cserépbe. Volt már nekem kaktuszom, egy nagyobb, testesebb, tömzsibb példány évekkel ezelőtt. Soha annyi vérző sebet nem szeretem semmitől, mint attól a drágaságtól, de nem zavart. Hős volt a szememben, akiért megérte némi szenvedés. Most pedig itt van a két kicsi, de annál tüskésebb kaktusz-kezdemény, amelyekkel bőségesen lesz időm közelebbről megismerkedni. 
Mások a kutyájuk, macskájuk, gyerekük, méretkompenzáló kocsijuk fotóival vagiznak. Nekem erre mostantól ott lesznek a minikaktuszok. Mert bizony az emberektől tényleg jobb, ha a lehető legtávolabb tartja magát az ember. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése