A lustaság, amely a mai napon jellemzi minden tettemet, egészen elképesztő méreteket kezd ölteni. Reggel még csak amiatt problémáztam, ha kartávolságon kívülre kellett nyúlni az üdítős üvegért, mostanra viszont odáig fajult a dolog, hogy az is bosszant, amikor a bőven hatótávolságon belül található tárgyakkal kell bíbelődnöm. Bevallom, nem sokszor fordul elő velem ilyen, de ma még az is nehezemre esett, hogy reggel kikecmeregjek a pihe-puha dunyha alól, ráadásul mindezt megspékeltem azzal, hogy majdnem sikerült napfelkeltéig durmolnom! Ki hallott már ilyet?!
Mindennek oka van, persze. Valóban kimerítő három hét áll mögöttem, amit valamilyen formában ki kellett pihennem. Úgy látszik, egy ilyen nap kellett hozzá - egy nap, amikor gyakorlatilag mozdulni sem volt kedvem, nemhogy a lakást elhagyni, vagy bármiféle tevékenységet folytatni. Egyébként is, jövő héten már korántsem kell olyan hajtásra számítanom, mint eddig, a határidős tevékenységek egytől egyig lezárultak, ami azt jelenti, hogy mostantól mindent intézhetek a saját tempómban.
Egy dolog alól azonban nincs számomra kibúvó. Nincs mentség. Nem létezik alibi. Ez pedig nem más, mint ez a blog, de szerencsére mára ettől is sikerült megszabadulnom, hála ennek a rövid és velőtlen elmélkedésnek a lustaságomról. Milyen bosszantó, hogy a közzétételéhez rá kell nyomnom egy gombra az egérrel... ami majdnem húsz centire van a kezemtől! Hát miért kell mindent így túlbonyolítani? Miért nem elég erre mondjuk egy lassú, kimért, unott kacsintás...?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése