Amikor egy lakás teljesen kiürül, onnantól már nem is igazán a lakás, hanem a sokkal hivatalosabb és személytelenebb ingatlan a megnevezése. Gyors, szinte észrevétlen átalakulás ez, és jóformán lehetetlen meghatározni azt a pillanatot, amikor a dolog az ember lelkében átbillen. Mint amikor feldobunk egy kavicsot - egy darabig emelkedik, miközben egyre lassul, majd egy végtelenül rövid ideig lebeg, semmibe véve a gravitáció és a felfelé hajtó erők egymás ellen vívott harcát. Aztán alábukik, ahogyan azt a természet törvényei diktálják, és onnantól minden megváltozik körülötte. De az a századmásodperc, amikor se nem emelkedett, se nem zuhant, ott volt, létezett, hiszen nélküle a gravitáció sem teljesíthette volna be sorsát.
Magam sem tudom, hogy a mai lomtalanítás közben pontosan mikortól tekintettem ingatlanként arra a lakásra, ahol harminc esztendőt töltöttem el az életemből. De pusztán azért, mert az elme túl gyarló az ilyen apróságok beazonosítására, még nincsenek kétségeim afelől, hogy átestem ezen a vízválasztón. A felismerés ráadásul nem volt sem szomorú, sem lesújtó, sem szívbemarkoló. Egyszerűen csak megtörtént, következmények és mellékhatások nélkül.
A tárgyakkal, bútorokkal együtt pedig mintha minden egyéb is tovaszállt volna. Az emlékek, az élmények, az érzések, amelyek a lakáshoz kötöttek oly hosszú ideig, semmivé foszlottak. A lakáshoz, nem az ingatlanhoz. Az ingatlan pusztán egy hely, amelynek ára van, területe van, belmagassága és elhelyezkedése van, de semmi olyan, ami bármiféle érzelmi reakciót váltana ki tulajdonosából. Az ember lelke a lakásért sajog, ami örökre távozott az életéből. Hiába szerepel a neve továbbra is az ingatlan tulajdoni lapján, amikor az már nem jelent számára többet, mint egy értékesítésre váró terhet.
Így van ez. Ma is megtapasztaltam valamit, de hogy több lettem tőle, vagy kevesebb, arra még aludnom kellene egyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése