Elismerem, kicsit le vagyok maradva a nagy Éhezők viadala buliról. Alig pár hete olvastam el az első könyvet és néztem meg annak filmes feldolgozását, így aztán most, a közelgő harmadik rész (illetve 3/1 – ó, te drága Hollywood!) árnyékéban viszonylag nagy nyugalommal tudok a széria nyitófelvonásáról értekezni. Illetve arra nincs is igazán szükség, hogy magáról a műről beszélni kezdjek. Elvégre a nyilvánvaló siker és a közönség rajongásának hála mostanra valószínűleg mindent elmondtak már róla, amit lehetett, tehát én a szerény eszközeimmel aligha tudnék hozzátenni valami érdemlegeset a diskurzushoz.
Ugyanakkor azt megtehetem, hogy összehasonlítom a sokszor előzményként, „eredetiként” emlegetett Battle Royale című könyvvel, amit egyébként a személyes kedvencemnek tartok. Mert bár a különféle kritikák során sokan megemlítik a két történet közötti tagadhatatlan párhuzamokat, ám a tényleges összehasonlítást általában letudják vagy annyival, hogy az Éhezők viadala a BR koppintása, vagy azzal, hogy a kettő teljesen eltér egymástól. Viszonylag ritkán találkoztam olyannal, ahol valamiféle középutas álláspontot képviseltek volna.
Előre szeretném leszögezni, miszerint a Battle Royale esetében fennáll a súlyos elfogultság esete. Ezért aztán aki úgy véli, hogy ezzel hiteltelenné válik az általam leírt bárminemű összehasonlítás, annak valószínűleg igaza van. Elvégre pontosan ezért tartott olyan sokáig, hogy nekiálljak az Éhezők viadala elolvasásának. Tudtam, hogy nem tudok objektív lenni. És talán nem is akartam azzá válni egy percig sem. Kicsit mintha hivatalból utáltam volna ezt a bizonyos „amcsi változatot”, holott jóformán nem tudtam róla semmit. De most itt vagyok, kiolvastam az első részt (és azóta a másodikat is), és megnyugodva vettem tudomásul: nem váltam a BR árulójává azzal, hogy nekiveselkedtem a vaskosnak tűnő, ámde gyorsan ledarálható konkurensnek.
Ebben az összehasonlításban aztán amennyire lehet, ténylegesen megmaradnék az objektív, tényszerű dolgoknál, amelyeket érvekkel alá lehet támasztani. Eközben pedig a személyes véleményt és a szubjektív írói döntések hatásait és következményeit inkább nem bolygatnám, mert azok mindenkinek a saját ízlésvilágára tartoznak. Szerintem így fair. Kezdjük is!
1.: Első körben a leginkább szembetűnő eltérés a narrátori pozícióból származik. Míg az Éhezők viadala esetében végig egyes szám első személyben, Katniss nézőpontjából látjuk a dolgokat, addig a Battle Royale esetében több szereplő szemüvegén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez aztán egyértelműen befolyásolja, sőt, Suzanne Collins művében végeredményben korlátozza a lehetőségeinket. Csak annyit tudunk, amit a főhősnő tud. Azt látjuk, amit ő lát. Ennek köszönhetően a viadal résztvevők java részének még a nevét sem tudjuk meg, nemhogy azt, hogyan élték meg életük legtraumatikusabb eseményét. Tény, hogy ennek köszönhetően az Éhezők Viadala rendkívül könnyen olvasható – sosem kell nézőpontot váltanunk és folyamatos történetszállal találkozunk elágazások, megszakítások nélkül. Ez aztán valóban fontos a könyvek elsődleges célcsoportja számára, akik nagy része viszonylag ritkán vesz irodalmat a kezébe. De mégis úgy éreztem, ezzel inkább kevesebb lett a történet, elveszett belőle a mélység, és a mondanivaló is nehezebben vált átadhatóvá.
Persze többé-kevésbé megértem az ellentétes oldalt is, akik meg pont azt mondják, hogy a Battle Royale éppenséggel átesett a ló túloldalára. Azaz túl sok volt a 42 diák, nehezen volt követhető mindenki személyes kis története, problémát jelentett a sok név és karakter megjegyzése, és az állandó nézőpont-váltakozásnak köszönhetően nehézkes volt a cselekmény összeillesztése. Elfogadom ezeket is, elvégre első olvasásra tényleg küzdenie kell az olvasónak a hadseregnyi szereplővel. Egyéni meglátás, szubjektív kérdés, így a korábban rögzített elveket figyelembe véve nem is kívánok erről ítéletet mondani. Viszont a két nézőpont közötti különbség felvet egy első ránézésre talán nem is olyan szembetűnő, ám annál súlyosabb problémát, ami nem más, minthogy...
2.: Az Éhezők viadala esetében pontosan a belső nézőpontnak hála minden végtelenül sarkított, fekete-fehér színben feszít. Vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a főszereplők, illetve néhány támogatójuk, és vannak a végtelenül egydimenziós, jellem, emberség és értékek nélkül ábrázolt rosszak. Na és persze egy sereg névtelen, arctalan és majdhogynem fölösleges ágyútöltelék, akiknek az a hálátlan szerep jut, hogy az olvasó egyrészt ne feledkezzen el az alaphelyzetről, másrészt időnként emlékeztetnek minket, miért is gonoszak a gonoszok.
Holott ha valamit megtanult az olvasó a Battle Royale alatt, az az, hogy egy ilyen helyzetben, egy ehhez fogható játékban bizony nincs fekete és fehér, jó és rossz. Csupán a szürke 42 (vagy éppen 24) árnyalata. Ám ahhoz, hogy ezt megértse az olvasó, hogy átlássa a helyzet kegyetlen abszurditását és súlyát, bizony bele kell látni azok fejébe is, akik első ránézésre gonosznak tűnnek. A játékosok célja mindkét történetben az, hogy túléljenek, és ehhez bizony sokan felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt. A Battle Royale kétségtelenül sokkal jobban mutatja be a helyzet pszichológiai folyamatait, és kegyesen engedi, hogy az olvasó maga ítélje meg, egyik-másik szereplő cselekedeteit milyen színben látja. Az Éhezők viadalában viszont erre nem kapunk lehetőséget, mert ott gyakorlatilag a szánkba rágják, kiket kell gyűlölnünk, és azt is, miért.
Igaz, Collins is tesz néhány bátortalan kísérletet arra, hogy bizonyos figurák esetében árnyalja a képet, ám meglátásom szerint ez kicsit kevés, és sok esetben nem is éri el a kellő hatást. Kár érte. Tényleg nagy kár.
3.: Ami viszont különösen tetszett, hogy a két könyv karakterei egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen és erőltetetten behelyettesíthetők egymással. Nincs szó copy/paste figurákról, bár meglehet, ezért jórészt a japán és az amerikai szereplők sztereotípiája közti különbség tehető felelőssé. Persze, mint említettem, az Éhezők viadala esetében a karakterek legalább feléről semmit nem tudunk meg, de akiket mégis megismerünk, azok az adott környezetbe jól beilleszthetők anélkül, hogy a nyúlás vádja vetülne a történetre. És ennek kimondottan örültem.
4.: Újabb, mondhatni „jó” pont, hogy mindkét könyv esetében a férfi és női főszereplő egyformán ellenszenves volt számomra. A szerelmi szál az Éhezők viadala és a Battle Royale estében is inkább zavaró volt (hogy a Katniss-féle „egyszerre küzd értem a tüzes lázadó és a tökéletes jófiú, miközben én képtelen vagyok dönteni” maszlag vagy a Nanahara által elszenvedett „Noriko csillogó szemekkel, elpirulva lesi minden szavam és mozdulatom” nonszensz a viccesebb, azt nehezen tudnám eldönteni), és az idegesítő-faktor is igencsak magasba szökött bizonyos pontokon. Hiába, jó ideje főhős-undorban szenvedek, köszönhetően a közhelyeknek, unalomig ismert jellemvonásoknak és kötelező ismérveknek, amelyek legalább olyan kevéssé realisztikusak, mint amennyire visszataszítóak.
Mindent összevetve viszont inkább Katniss, mint Nanahara. Egy hajszálnyival. Szubjektív pont és értékelés, bocs!
5.: Maga a viadal lebonyolítása a két könyvben viszont komoly eltéréseket mutat. És igazából nem értem, hogyan lehettek képesek egy majd' három hetes reality műsort keríteni az Éhezők viadalából. Mármint a 24 résztvevő egyszerűen túl kevés (a felük ráadásul az első napon kiesik), a rendelkezésükre álló terület viszont túlságosan nagy. A végtelenségig el lehetne húzni a dolgot, ugyanis időlimit nincs. Egyszerűen kizárt, hogy a nézők ne unnának bele a napokig tartó semmittevésbe. Igaz, a sci-fi környezetnek hála megoldható, hogy a játékmesterek teljes ellenőrzés alatt tartsák az arénát, és időnként fel is dobják néhány külső körülménnyel az élethalálharcot. Viszont mégis úgy éreztem, hogy kevés játékos kicsi arénában és szűk időlimit mellett jobban kiszolgálná a nézők „igényeit”.
A Battle Royale esetében ezzel nem volt gond. A veszélyzónák állandóan szűkítették a területet, összeterelték a játékosokat, kifüstölték a rejtőzködőket. Ha 24 óráig nem hal meg senki, akkor mindenkivel végeznek. Ilyen körülmények mellett a viadal sokkal feszesebb és eseménydúsabb volt, ami kívánatosabb lett volna olyan helyzetben, ahol ténylegesen egy televíziós showműsorról van szó.
6.: A két könyv világa meglehetősen hasonló egymáshoz, de amíg a Battle Royale ebből csak apró szeleteket villant fel (pont annyit, hogy az olvasó megértse, miért kerülhet sor évről évre a Programra), addig az Éhezők viadalában jóval nagyobb hangsúlyt kap a politikai és társadalmi problémák kivesézése. Persze, ennek jórészt az az oka, hogy a történet nem ér véget a viadallal, hanem egy lázadás bontakozik ki előttünk a folytatások során, ezért aztán muszáj megismernünk a körülményeket. Collins a könyvében egyébként jól kézben tartotta a dolgokat, és bőségesen elég részletet közölt ahhoz, hogy az olvasó átlássa a helyzetet, amiben a karakterek léteznek. Igaz, néhol már kicsit sok volt a jóból, hiszen az ember elsőre is megérti, mi a gond. Látjuk a kettősséget és az ellentmondást a Körzetek nyomora és a Kapitólium rongyrázása között. Világos: itt éheznek, ott pazarolnak. Egyik helyen az egyszerű túlélés a tét, a másikban pedig tombol a dekadencia.
Az persze egyáltalán nem baj, ha erre időről időre emlékeztetnek minket. De az – véleményem szerint – mindig üdvösebb, amikor ezeket semlegesen tálalják, hogy az olvasó alkosson róluk véleményt. Meglehet, én vagyok túl öreg. De akkor is jól esett volna, ha elég érettnek néznek ahhoz, hogy én hozzam meg az ítéletet a súlyos ellentmondásokkal kapcsolatban.
És ezzel azt hiszem, elértem arra a pontra, ahol immár nincs semmi, ami ne esne szubjektív elbírálás alá a könyvekkel kapcsolatban. A fenti hat pontról úgy vélem, képes voltam elfogultság nélkül szólni, még ha tudom is, hogy egyszerűen lehetetlen ténylegesen semlegesnek maradnom. De legalább megpróbáltam!
Az Éhezők viadala tehát nem egy rossz döntés, kortól és nemtől függetlenül. Számomra továbbra is a BR marad a király, de attól még látom az értéket a másikban is, és nem érzem úgy, mintha egy egyszerű koppintásról lenne szó. Az alaphelyzet lényegében ugyanaz, de manapság gyakorlatilag lehetetlen, hogy valami ne hasonlítson valamelyik korábban megjelent szórakoztatóipari termékre. Onnantól kezdve pedig csak az számít, mit hoz ki a szerző a rendelkezésre álló alapanyagból.
(A későbbiek során várható még egy poszt az Éhezők viadalával kapcsolatban – amint rájöttem, hogyan tudom a véleményemet politikamentesen, és lehetőleg mindenféle -izmus nélkül prezentálni.)
Ugyanakkor azt megtehetem, hogy összehasonlítom a sokszor előzményként, „eredetiként” emlegetett Battle Royale című könyvvel, amit egyébként a személyes kedvencemnek tartok. Mert bár a különféle kritikák során sokan megemlítik a két történet közötti tagadhatatlan párhuzamokat, ám a tényleges összehasonlítást általában letudják vagy annyival, hogy az Éhezők viadala a BR koppintása, vagy azzal, hogy a kettő teljesen eltér egymástól. Viszonylag ritkán találkoztam olyannal, ahol valamiféle középutas álláspontot képviseltek volna.
Előre szeretném leszögezni, miszerint a Battle Royale esetében fennáll a súlyos elfogultság esete. Ezért aztán aki úgy véli, hogy ezzel hiteltelenné válik az általam leírt bárminemű összehasonlítás, annak valószínűleg igaza van. Elvégre pontosan ezért tartott olyan sokáig, hogy nekiálljak az Éhezők viadala elolvasásának. Tudtam, hogy nem tudok objektív lenni. És talán nem is akartam azzá válni egy percig sem. Kicsit mintha hivatalból utáltam volna ezt a bizonyos „amcsi változatot”, holott jóformán nem tudtam róla semmit. De most itt vagyok, kiolvastam az első részt (és azóta a másodikat is), és megnyugodva vettem tudomásul: nem váltam a BR árulójává azzal, hogy nekiveselkedtem a vaskosnak tűnő, ámde gyorsan ledarálható konkurensnek.
Ebben az összehasonlításban aztán amennyire lehet, ténylegesen megmaradnék az objektív, tényszerű dolgoknál, amelyeket érvekkel alá lehet támasztani. Eközben pedig a személyes véleményt és a szubjektív írói döntések hatásait és következményeit inkább nem bolygatnám, mert azok mindenkinek a saját ízlésvilágára tartoznak. Szerintem így fair. Kezdjük is!
1.: Első körben a leginkább szembetűnő eltérés a narrátori pozícióból származik. Míg az Éhezők viadala esetében végig egyes szám első személyben, Katniss nézőpontjából látjuk a dolgokat, addig a Battle Royale esetében több szereplő szemüvegén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez aztán egyértelműen befolyásolja, sőt, Suzanne Collins művében végeredményben korlátozza a lehetőségeinket. Csak annyit tudunk, amit a főhősnő tud. Azt látjuk, amit ő lát. Ennek köszönhetően a viadal résztvevők java részének még a nevét sem tudjuk meg, nemhogy azt, hogyan élték meg életük legtraumatikusabb eseményét. Tény, hogy ennek köszönhetően az Éhezők Viadala rendkívül könnyen olvasható – sosem kell nézőpontot váltanunk és folyamatos történetszállal találkozunk elágazások, megszakítások nélkül. Ez aztán valóban fontos a könyvek elsődleges célcsoportja számára, akik nagy része viszonylag ritkán vesz irodalmat a kezébe. De mégis úgy éreztem, ezzel inkább kevesebb lett a történet, elveszett belőle a mélység, és a mondanivaló is nehezebben vált átadhatóvá.
Persze többé-kevésbé megértem az ellentétes oldalt is, akik meg pont azt mondják, hogy a Battle Royale éppenséggel átesett a ló túloldalára. Azaz túl sok volt a 42 diák, nehezen volt követhető mindenki személyes kis története, problémát jelentett a sok név és karakter megjegyzése, és az állandó nézőpont-váltakozásnak köszönhetően nehézkes volt a cselekmény összeillesztése. Elfogadom ezeket is, elvégre első olvasásra tényleg küzdenie kell az olvasónak a hadseregnyi szereplővel. Egyéni meglátás, szubjektív kérdés, így a korábban rögzített elveket figyelembe véve nem is kívánok erről ítéletet mondani. Viszont a két nézőpont közötti különbség felvet egy első ránézésre talán nem is olyan szembetűnő, ám annál súlyosabb problémát, ami nem más, minthogy...
2.: Az Éhezők viadala esetében pontosan a belső nézőpontnak hála minden végtelenül sarkított, fekete-fehér színben feszít. Vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a főszereplők, illetve néhány támogatójuk, és vannak a végtelenül egydimenziós, jellem, emberség és értékek nélkül ábrázolt rosszak. Na és persze egy sereg névtelen, arctalan és majdhogynem fölösleges ágyútöltelék, akiknek az a hálátlan szerep jut, hogy az olvasó egyrészt ne feledkezzen el az alaphelyzetről, másrészt időnként emlékeztetnek minket, miért is gonoszak a gonoszok.
Holott ha valamit megtanult az olvasó a Battle Royale alatt, az az, hogy egy ilyen helyzetben, egy ehhez fogható játékban bizony nincs fekete és fehér, jó és rossz. Csupán a szürke 42 (vagy éppen 24) árnyalata. Ám ahhoz, hogy ezt megértse az olvasó, hogy átlássa a helyzet kegyetlen abszurditását és súlyát, bizony bele kell látni azok fejébe is, akik első ránézésre gonosznak tűnnek. A játékosok célja mindkét történetben az, hogy túléljenek, és ehhez bizony sokan felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt. A Battle Royale kétségtelenül sokkal jobban mutatja be a helyzet pszichológiai folyamatait, és kegyesen engedi, hogy az olvasó maga ítélje meg, egyik-másik szereplő cselekedeteit milyen színben látja. Az Éhezők viadalában viszont erre nem kapunk lehetőséget, mert ott gyakorlatilag a szánkba rágják, kiket kell gyűlölnünk, és azt is, miért.
Igaz, Collins is tesz néhány bátortalan kísérletet arra, hogy bizonyos figurák esetében árnyalja a képet, ám meglátásom szerint ez kicsit kevés, és sok esetben nem is éri el a kellő hatást. Kár érte. Tényleg nagy kár.
3.: Ami viszont különösen tetszett, hogy a két könyv karakterei egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen és erőltetetten behelyettesíthetők egymással. Nincs szó copy/paste figurákról, bár meglehet, ezért jórészt a japán és az amerikai szereplők sztereotípiája közti különbség tehető felelőssé. Persze, mint említettem, az Éhezők viadala esetében a karakterek legalább feléről semmit nem tudunk meg, de akiket mégis megismerünk, azok az adott környezetbe jól beilleszthetők anélkül, hogy a nyúlás vádja vetülne a történetre. És ennek kimondottan örültem.
4.: Újabb, mondhatni „jó” pont, hogy mindkét könyv esetében a férfi és női főszereplő egyformán ellenszenves volt számomra. A szerelmi szál az Éhezők viadala és a Battle Royale estében is inkább zavaró volt (hogy a Katniss-féle „egyszerre küzd értem a tüzes lázadó és a tökéletes jófiú, miközben én képtelen vagyok dönteni” maszlag vagy a Nanahara által elszenvedett „Noriko csillogó szemekkel, elpirulva lesi minden szavam és mozdulatom” nonszensz a viccesebb, azt nehezen tudnám eldönteni), és az idegesítő-faktor is igencsak magasba szökött bizonyos pontokon. Hiába, jó ideje főhős-undorban szenvedek, köszönhetően a közhelyeknek, unalomig ismert jellemvonásoknak és kötelező ismérveknek, amelyek legalább olyan kevéssé realisztikusak, mint amennyire visszataszítóak.
Mindent összevetve viszont inkább Katniss, mint Nanahara. Egy hajszálnyival. Szubjektív pont és értékelés, bocs!
5.: Maga a viadal lebonyolítása a két könyvben viszont komoly eltéréseket mutat. És igazából nem értem, hogyan lehettek képesek egy majd' három hetes reality műsort keríteni az Éhezők viadalából. Mármint a 24 résztvevő egyszerűen túl kevés (a felük ráadásul az első napon kiesik), a rendelkezésükre álló terület viszont túlságosan nagy. A végtelenségig el lehetne húzni a dolgot, ugyanis időlimit nincs. Egyszerűen kizárt, hogy a nézők ne unnának bele a napokig tartó semmittevésbe. Igaz, a sci-fi környezetnek hála megoldható, hogy a játékmesterek teljes ellenőrzés alatt tartsák az arénát, és időnként fel is dobják néhány külső körülménnyel az élethalálharcot. Viszont mégis úgy éreztem, hogy kevés játékos kicsi arénában és szűk időlimit mellett jobban kiszolgálná a nézők „igényeit”.
A Battle Royale esetében ezzel nem volt gond. A veszélyzónák állandóan szűkítették a területet, összeterelték a játékosokat, kifüstölték a rejtőzködőket. Ha 24 óráig nem hal meg senki, akkor mindenkivel végeznek. Ilyen körülmények mellett a viadal sokkal feszesebb és eseménydúsabb volt, ami kívánatosabb lett volna olyan helyzetben, ahol ténylegesen egy televíziós showműsorról van szó.
6.: A két könyv világa meglehetősen hasonló egymáshoz, de amíg a Battle Royale ebből csak apró szeleteket villant fel (pont annyit, hogy az olvasó megértse, miért kerülhet sor évről évre a Programra), addig az Éhezők viadalában jóval nagyobb hangsúlyt kap a politikai és társadalmi problémák kivesézése. Persze, ennek jórészt az az oka, hogy a történet nem ér véget a viadallal, hanem egy lázadás bontakozik ki előttünk a folytatások során, ezért aztán muszáj megismernünk a körülményeket. Collins a könyvében egyébként jól kézben tartotta a dolgokat, és bőségesen elég részletet közölt ahhoz, hogy az olvasó átlássa a helyzetet, amiben a karakterek léteznek. Igaz, néhol már kicsit sok volt a jóból, hiszen az ember elsőre is megérti, mi a gond. Látjuk a kettősséget és az ellentmondást a Körzetek nyomora és a Kapitólium rongyrázása között. Világos: itt éheznek, ott pazarolnak. Egyik helyen az egyszerű túlélés a tét, a másikban pedig tombol a dekadencia.
Az persze egyáltalán nem baj, ha erre időről időre emlékeztetnek minket. De az – véleményem szerint – mindig üdvösebb, amikor ezeket semlegesen tálalják, hogy az olvasó alkosson róluk véleményt. Meglehet, én vagyok túl öreg. De akkor is jól esett volna, ha elég érettnek néznek ahhoz, hogy én hozzam meg az ítéletet a súlyos ellentmondásokkal kapcsolatban.
És ezzel azt hiszem, elértem arra a pontra, ahol immár nincs semmi, ami ne esne szubjektív elbírálás alá a könyvekkel kapcsolatban. A fenti hat pontról úgy vélem, képes voltam elfogultság nélkül szólni, még ha tudom is, hogy egyszerűen lehetetlen ténylegesen semlegesnek maradnom. De legalább megpróbáltam!
Az Éhezők viadala tehát nem egy rossz döntés, kortól és nemtől függetlenül. Számomra továbbra is a BR marad a király, de attól még látom az értéket a másikban is, és nem érzem úgy, mintha egy egyszerű koppintásról lenne szó. Az alaphelyzet lényegében ugyanaz, de manapság gyakorlatilag lehetetlen, hogy valami ne hasonlítson valamelyik korábban megjelent szórakoztatóipari termékre. Onnantól kezdve pedig csak az számít, mit hoz ki a szerző a rendelkezésre álló alapanyagból.
(A későbbiek során várható még egy poszt az Éhezők viadalával kapcsolatban – amint rájöttem, hogyan tudom a véleményemet politikamentesen, és lehetőleg mindenféle -izmus nélkül prezentálni.)
