2011. 10. 10.

365. nap: Az út vége

Bármilyen lassan is csörgedeztek a homokszemek az órában, akármilyen végtelen hosszú időnek is tűnt az előző esztendő, az Egy év blog a mai napon véget ér. Elérkeztünk a fináléig, a 365. napig, nekem pedig mindössze annyi szerepem maradt, hogy megköszönjem állandó és alkalmi olvasóimnak a szíves figyelmet, hozzászólásokat, észrevételeket.
Sosem csináltam titkot belőle, hogy legtöbbször úgy éreztem, túlvállaltam magam ezzel. Na, nem mintha olyan félelmetesen nagy meló lenne fél-egy órákat rászánni az időnkből a bejegyzések elkészítésére. És mégis - minden reggel azzal a tudattal ébredni, hogy ha törik, ha szakad, ha van kedv, ha nincs, ha van ötlet, ha nincs, valamiről írnom kell, aligha nevezhető felemelőnek. 
Azért voltak jó pillanatok is. Ha bőségesen jöttek a témák, ha volt hangulat és akarás, akkor minden ment a maga útján. Ennyi bejegyzés megírása során akaratlanul is "elsülhet" az ember keze, azaz létrejöhet néhány olyan cikk a sok szutyok között, ami még nekem, a legnagyobb kritikusomnak is tetszik. Mint azok a túlhype-olt fotósok, akik naponta eldurrantanak két-háromezer képet, és aztán baromi büszkék magukra, hogy ebből néha 4 vagy 5 darab jól sikerült. Ez nem tehetség kérdése, hanem a nagy számok örök törvényszerűsége, kérem szépen. Kár erre büszkének lennie bárkinek is.
Eredetileg teljesen másról szólt volna itt minden - egy év krónikájának szántam ezt, ahol megörökíthetem egy nemrégiben indult öngyilkos vállalkozásom valamennyi apró mozzanatát, mérföldkövét, kudarcát. De aztán hiba csúszott a számításba, és én itt ragadtam az erős öncenzúra és a napi íráskényszer könyörtelen rabigája alatt. Ezért lett itt minden olyan, amilyen. Időnként felbukkant egy-egy érthetetlen, ide-nem illő, se füle, se farka bejegyzés is... éppenséggel pont azok voltak az Egy év eredeti koncepciójában. De mivel nem írhattam beléjük konkrétumokat, így nem is érthette őket senki. Nem baj, én tudom, miről is szóltak pontosan.
A búcsúbejegyzésem vége felé közelítve csak annyit szeretnék még mondani, hogy olvasóimnak az eddigieket még egyszer köszönöm, a folytatásról pedig még nem tudok semmi biztosat. Tervek vannak, de hogy mit valósítok meg belőlük, és mi megy majd a kukába, azt még homály fedi. Annyi bizonyos csupán, hogy ezt a blogot még nem törlöm, azaz egyelőre minden marad a helyén. A többit meg majd meglátjuk. 
A viszontlátásra!

2011. 10. 09.

364. nap: Van bőr a képükön...!

Nem tudom, vajon a szánalmas, a nevetséges, a bosszantó, vagy a kiábrándító a jó szó az alább következő előzetesre. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy innen már nehéz mélyebbre süllyedni. Edgar Allan Poe forog a sírjában, én meg tépem a hajam, amiért börtönbüntetés jár azért, ha az ember Molotov-koktéllal felgyújt néhány filmstúdiót. És ebben még nekünk, magyaroknak is szerepünk van, hiszen nálunk forgattak bizonyos jeleneteket! Elsüllyedek szégyenemben...

2011. 10. 08.

363. nap: A második csapás

Nem elég, hogy tegnap este a szívbaj kerülgetett az áramszünet miatt, erre ma újabb tragikus esemény kavarta fel békés, nyugodt, kellemes hétvégémet. És bizony ehhez képest a néhány órával ezelőtti rövidzárlat babapiskótának tűnik! 
Az történt ugyanis, hogy délelőtt befűtöttek - méghozzá előjel, figyelmeztetés, légiriadó és szükségállapot kihirdetése nélkül! Jó, jó, ez még csak olyan próbaüzem, hogy kiderüljön, mennyire van tragikus állapotban a ház radiátor- és csőrendszere, de a sokkhatás, ami ezt az árulást (mit árulást: szentségtörést!) követte, az egész napomra rányomta a bélyegét. Fuccs a lakásban uralkodó vidám zimankónak, helyette itt van viszont a húgylangyos, semmitmondó, feltűnésmentes levegő. Lehangoló egy élethelyzet, annyit mondhatok.
Pedig olyan jó volt a hónapokig tartó szenvedés után végre fázni egy kicsit. Elfelejteni a naprendszerünk közepén tomboló nukleáris fúziót, leporolni a kabátokat, és üdén, derűlátóan tekinteni a titokzatos jövőbe. Ha azt vesszük, hogy a hidegfront, ami elhozta a megváltást pénteken,azaz tegnap érkezett, levonhatjuk az elkeserítően szomorú tanulságot: az élettől egyetlenegy napot kaptam arra, hogy az időjárás szempontjából jól érezzem magam. Hát, kösz, b*meg! 

2011. 10. 07.

362. nap: Áramszünet

Délután hat óra óta nincs áram a házban. Ebből következik, hogy nincs netem sem, így kénytelen vagyok a telefonomról bejegyzést készíteni. Nem tudni, mikorra javul meg a rendszer, ezért írom ezt a biztonsági ökörséget - hogy ne három nappal a vége előtt bukjak el csúfosan. Közben a telefon is kezd lemerülni... tisztára, mintha az apokalipszis egyetlen túlélője kiáltaná világgá utolsó, elkeseredett szavait!

Frissítés: Közben újra visszatért az áram mindenhova. A szakik több, mint három órán át kínlódtak a biztosítékokkal, átkötésekkel, fázisokkal, mire meglett a hiba. Kiderült, hogy valami nagyon hülye maszekban átbuherálta az egyik óráját, és miután végzett áldott tevékenységével, rosszul kötötte vissza magát a hálózatba. Ennek következtében a földszinti elosztódobozban atombombákat megszégyenítő durranással szállt el minden, ami csak elszállhatott, mi, azaz a ház többi lakója meg itt maradtunk áram nélkül. Sajnos elszenesedett, összeégett hullát nem találtunk sehol, ami azt jelenti, hogy a baromarcú, aki ezt elkövette, még köztünk jár!  
Komolyan mondom, élveztem is volna ezt az egész áramkimaradást, ha nem lebegett volna a szemem előtt a blog kudarca. Egyetlen gyertyámmal a szoba közepén, zseblámpával a hónom alatt, egy másikat a fejemre erősítve kóboroltam a lakásban, mint valami régről itt felejtett kísértet. Ősz van, korán sötétedik, így nyolc óra után már vaksötét volt mindenhol. Időnként odakintről beszűrődtek a lakók elkeseredett panaszkodásai, türelmetlen káromkodásai, de én mindezektől különösebben nem zavartattam magam. Jó hangulata volt így az estének.
Persze, azért ideges is voltam (nem is kicsit) a blog miatt. A telefonos megoldás (az aksi harmatgyenge töltöttségi szintjének köszönhetően) nem kecsegtetett biztos sikerrel, és, ugyebár, áram nélkül fel sem tudtam volna tölteni szegénykét, ha az menet közben bedobta volna a törülközőt. Viszont így kényszerűségből ugyan, de lehetőségem nyílt kitapasztalni, hogyan működik a Blogger Androidon. Remekül! 
Összességében vicces egy délután/este volt, de meglettem volna az Egy év bebukása okozta stressz nélkül is...

2011. 10. 06.

361. nap: Tanács

Kedves olvasóim! Arra kérek mindenkit, fogadjanak meg egy egyszerű, ámde mégis hasznos tanácsot tőlem, az Élet Császárától. Így szól: ha egy mód van rá, csípős-erős paprikával szennyezett kézzel lehetőleg ne nagyon matassunk a szemünk körül, mert annak igen komoly, hosszú ideig tartó és rendkívül fájdalmas következményei lehetnek! Empirikus úton tesztelt, saját forrásból származó bölcsesség ez, amelyet, úgy éreztem, fontos, hogy megosszak mindenki mással, aki esetleg vacillált, érdemes-e ezt a mókát letesztelnie saját magán. 
És megértem a fanyalgókat, akik úgy vélik, az életben mindent ki kell próbálni, hogy bölcsek és tapasztaltak legyünk. Nekik csak annyit üzenek, hogy uccu neki, vágjanak bele, de aztán ne jöjjenek hozzám panaszkodni, mikor szembesülnek az előző bekezdésben megörökített szavaim mögött rejtőző végtelen igazságokkal. Lelkiismeretem tiszta, hiszen én előre szóltam. A csípős kaja és a látószervek együtt nem jó buli.
Azokra sem tudok neheztelni, akik szerint most egy rövid és semmitmondó bejegyzéssel akarom kiszúrni a szemüket (stílusosan). Számukra csak annyit üzennék, hogy e néhány sorral többet fejtettem meg a létezés legmélyebb kérdéseiből, mint az előző 360 nappal együttesen. Ráadásul ezt a mait teljes mértékben fölösleges túlragozni, vagy szájba rágni, hiszen önmagában is megállja a helyét minden politikai és filozófiai nézet össztüzében is. 
Nohát! Ma is hozzátettem egy kicsit az emberi faj kollektív tudásbázisához!

2011. 10. 05.

360. nap: Ezel - Bosszú mindhalálig

Pár hónappal ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy épp egy török krimi-dráma fogja az oly sokszor elátkozott és meggyűlölt filmiparba vetett bizalmamat visszaadni. Pedig most éppen ez a nagy, büdös helyzet állt elő. Az Ezel című sorozatot jóformán a kezdetektől néztem, figyeltem, követtem, egészen máig, a befejező epizódig. Örömteli volt valami olyan cselekménnyel találkozni, ami nem a milliószor ismételt sémákat, karaktereket, párbeszédeket tolja az orrom alá újra és újra, és ami kellemesen, a saját tempójában meséli el Monte Cristo grófjának modern feldolgozását. És hiába nézhetetlen és értelmezhetetlen ez a sorozat az ingeráradattól és ismert formuláktól betegesen függővé vált nézők bizonyos része számára, attól én még élveztem minden egyes percét!
Ám ahogy minden jó dolognak az életben, ennek is véget kellett érnie valamikor. Sajnálom, hogy így történt, elszomorít, hogy nem folytatódnak tovább a lelki gyötrődéssel fűszerezett leszámolások, intrikák, ármánykodások, és hogy most végleg búcsút kell vennem néhány szeretett karaktertől. Mert bizony a törökök nem olyan puhák, mint az amcsik, és nem dobnak félre mindent a végtelenségig elnyújtott, a legnagyobb jóindulattal is csak kínosnak tűnő ezredik folytatástól várt bevétel kedvéért. Nem, az Ezel befejeződött, lezárult, vége van. Elmaradt a pocsadék happy end is, és ez így is volt rendjén. 
Ha valamiért kedvelem a távol-keleti sztorikat, az leginkább azért van, ahogyan az ottani szerzők képesek mélységet, hátteret adni a szereplőiknek. És szerencsére ugyanezt az utat járták be a közel-keleti Ezel alkotói is, aminek következtében igazán különös kapcsolat jöhetett létre a nézők és a sorozat karakterei között. Épp ezért fog annyira hiányozni a napi adag ebből a különös és nagyon szerethető meséből. A DVD megjelenés, amennyiben számíthatunk ilyenekre, kötelező vétel lesz a megjelenése pillanatában. Addig meg marad a warez Ezel... izé, ezerrel!

2011. 10. 04.

359. nap: Dreadfleet teszt

A Dreadfleet névre keresztelt társasjáték jóformán előjelek nélkül, a semmiből bukkant elő. Furcsa, kicsit nehezen értelmezhető üzletpolitika ez a Games Workshop részéről, de korántsem először vetik be ezt a módszert a vásárlók elbűvölésére. Elég, ha csak néhány évet ugrunk vissza az időben, amikor is piacra dobták a Space Hulk felújított, és vizuálisan felturbózott változatát, kis példányszámban és egy pár hetes, de annál intenzívebb marketingkampány keretében. A szisztéma akkor bevált, a játékot szétkapkodták, mint a leértékelt cukrot, így végső soron a GW bebizonyította, hogy ennél nincs is szüksége többre.
Persze, nagy előnye van a cégnek a versenytársakkal szemben, hiszen hatalmas rajongótábor áll mögöttük, akiket remekül lehet fanatizálni. A költséghatékonyságra sem lehet panasz, hiszen egy ilyen társasjáték esetében mindössze egyetlen dobozról van szó, kiegészítő szabálykönyvek, a végtelenségig gyűjthető figurák és a hobbijukra rengeteget áldozó játékosok nélkül. Így aztán a Dreadfleet is ugyanazt az utat járja most be, mint a Space Hulk annak idején. Villámgyors kampány, a limitált példányszám erőteljes kihangsúlyozása, és a már jól ismert Warhammer univerzumról való újabb rókabőr lenyúzása.
De tegyük most félre egy picit a körülményeket, az előzményeket, és koncentráljunk magára a játékra, hiszen mégiscsak azon van a hangsúly. A Dreadfleet tulajdonképpen hiánypótló szerepet is betölthetne, hiszen a tengeri ütközetek megelevenítésével egy olyan szegmensét tárja a Warhammer Fantasy világának kedvelői elé, amiről ezt megelőzően nem sok szó esett. És ahogyan azt a kissé megalomániás GW-től már megszokhattuk, ezúttal sem aprózzák el a dolgot. Óriási, anyahajó méretű bárkák, tengeri szörnyek, úszó erődítmények, valamint ezek több száz, esetenként több ezer fős legénységének összecsapásait szimulálhatjuk a konyhaasztalunkon. A grandiózus léptéken túl komoly energiákat fordítottak a háttér és az előzmények megfelelő kidolgozására is, ami nem véletlen, ugyanis a világtól kissé idegen, különös szövetségek meglétét voltak kénytelenek letuszkolni az értetlenkedő, szemöldökráncoló játékosok torkán. De erről majd még később lesz szó.
A doboz legfeltűnőbb tartalma maga a játéktér. Bizony, megkapjuk ezt a nagy, kék, törülközőre emlékeztető micsodát, amin majd jövendőbeli csatáink zajlanak majd. Érdekes ötlet, hogy finoman fejezzem ki magam. A játékhoz természetesen jár még egy jó adag kártya, dobókocka, és a hajóink statisztikáit és képességeit tartalmazó lap. A hangsúly nyilvánvalóan mégsem ezeken, hanem a flottákat alkotó modelleken van, amelyek hozzák a Games Workshop által megszokott minőséget. A műanyagból készült hajók (és a hajóként funkcionáló egyéb valamik) remekül kidolgozottak, részletgazdagok, és rövid összeszerelés után már hadba is vethetőek. Persze, azért az igazán látványos eredményért rá kell szánni az időt és energiát a kifestésükre, de ezzel aligha lesz problémája a vásárlók döntő többségének. 
Ha pedig minden összeállt, és a törülközőn már ott pompázik magasztos flottánk, indulhat is az összecsapás. A játék forgatókönyveket használ, azaz adott egységekkel, adott köridő alatt, adott feladatot kell teljesíteni a győzelemhez. Ez lehet az ellenséges hajók elsüllyesztése, stratégiai pontok elérése vagy kincsek begyűjtése. Összesen 12 forgatókönyv áll rendelkezésünkre a szabálykönyvben, amelyeket úgy vannak felépítve, hogy sorrendben történő végigjátszásuk nem csupán egy kerek történetet tár elénk, hanem alaposan a fejünkbe veri a Dreadfleet összes szabályát. Elsőre tehát mindenképpen érdemes ezt az utat követni.
Amint arról korábban már írtam, valamennyi hajónak és kapitányának megvan a maga személyes története, háttere és céljai. Nem kis erőfeszítést igényelt a szerzők részéről, hogyan is rakjanak egy csapatba egy adag kalózt, egy renegát elfet és egy törpét. De ugyanez az ellentét megtalálható a "gonosz" oldalon is, ahol egy vámpír, egy skaven zombiszörny, egy Káosztörtpe fémkraken, és egy Tomb King hajó alkot szerves egységet. Nem teljesen tiszta a dolog, de ha ez van, ezt kell szeretni. Ha valamiért lesznek fanyalgók, pontosan ezért. Hiszen hiába próbálkozik mindenki, aki a GW termékeit feldolgozza, hogy összehozza a "jókat" és a "rosszakat" egy-egy nagy csoportba, amikor ezt pont a játékosok szeretnék a legkevésbé. Olyan ez, mint amikor H. P. Lovecraft követői kezdték el rendszerezni és csoportosítani a szerző világának teremtményeit, holott épp ezzel mondtak ellent mindannak, amit a horror nagymestere igyekezett ábrázolni a novelláiban.
A harc menete gyors, a körök fázisai logikusan és jól felépítettek, és minden egységnek megvannak a maga gyengéi és erősségei, azaz érdemes ezeket szem előtt tartva manővereznünk az ellenséges vizeken. Ha el tudjuk magunkban rendezni az alaphelyzet ellentmondásait, ha nem vagyunk szakértői a Warhammer világának, ha kedveljük azokat a játékokat, ahol a taktika, a stratégia és a szerencse egyaránt szükséges, vagy ha csak beteges rajongás él bennünk a kalózok iránt, nem nagyon fogunk ezzel a játékkal mellélőni. A Dreadfleet újrajátszhatósági értéke jó, élvezeti értéke úgyszintén, hangulata pedig rövid idő alatt magával ragadja a flottaparancsnokokat. Az ütközetek nem igényelnek hosszú órákat, az előkészületek pillanatok alatt letudhatók (egy lepedőt kiteríteni nem nagy mutatvány, ugyebár), azaz ideális jellemzőkkel bír a célközönség számára. A siker biztosnak tűnik. Nem is alaptalanul.

2011. 10. 03.

358. nap: Egy hét

Egy hét, és befejeződik a blog. El sem tudom mondani, mennyire várom már azt a pillanatot, amikor nem kell többet azon morfondírozni, mi legyen a témám az adott napra. Sajnos addig van azért még hátra egy kis idő, amit jó lenne tartalmasabb, értelmesebb bejegyzésekkel megtölteni alibicikkek helyett. Egyfajta utolsó, végső, nagy durranás lenne ez, ha szabad így fogalmaznom, mielőtt leengedem a rolót. De mit tehet az ember, ha egy héttel a vég előtt sem ötlete, sem kedve nincs írni semmiről a világon? Alibicikket biggyeszt ide - tölteléket, ragasztóanyagot, placebót. Épp olyat, mint ez itt ni!

2011. 10. 02.

357. nap: Nutella

A Nutella volt az a dolog az életemben, amire állandóan úgy gondoltam, mint ami "kimaradt". Soha, de tényleg soha nem kóstoltam ezelőtt, így nem is igazán értettem a mogyorókrém övezte rajongást, amivel néhanapján szembesültem. Persze, nagyjából sejtettem, milyen is lehet az íze, főként az állaga és kinézete alapján, de empirikus tapasztalat híján nem mehettem biztosra. Épp ezért gondolkodtam már egy ideje azon, hogy a Nutella és az én életem párhuzamos egyeneseit valahogy mégis közelíteni kéne egymáshoz. 
Viszont a cucc ára, és a finnyás ízlésem eddig tiltotta, hogy engedjek a belső késztetésnek. Az "új" CBA megnyitása azonban felforgatta az eddigi állóvizet, és ma reggel azon kaptam magam, hogy egy kis üveg nyúlós, ragadós, krémes és szarszínű mogyorókrém landolt a kosaramban. Bizonytalan voltam, vajon mivel is érdemes fogyasztani ezt az izét, ezért egy kalácsot is odapakoltam mellé, hátha azzal nem nyúlok túlságosan mellé. 
Nos, örömmel jelentem, nem nyúltam! Illetve a helyzet az, hogy bizonyos idő elteltével a körítésnek szánt kalács, amire elvileg rá kellett volna helyeznem a Nutellámat, valahogy háttérbe szorult, elfelejtődött, és maradt pusztán a krém maga, csak úgy, tisztán. Mert ez a cucc bitang jó, rövid idő alatt függőséget okoz, és ha nincs az acélos, kérlelhetetlen és bivalyerős jellemem, könnyen bezabálhattam volna az egész üveget! De nem tettem, hála kivételes akaratomnak, így a következő reggelekre is maradt elég nafta a kalácsra. Vagy csak úgy, saját magára...

2011. 10. 01.

356. nap: Megszámláltattam

Mint arra úton-útfélen emlékeztetik az embert, ez a hónap a népszámlálásról szól. Október első és utolsó napja között az egész országot, azaz durván tíz millió életet, álmot, örömöt, szomorúságot, küzdelmet konvertálnak át statisztikai adattá. Azt mondják, jó lesz ez nekünk. Ezzel kapcsolatban komoly kétségeim vannak, ráadásul egyre erősödő paranoiám azt suttogja a fülembe, hogy kamuzzak minden kérdésnél pofátlanul és szemérmetlenül, ahogyan épp úri kedvem és hóbortos hangulatom diktálja. Így vagy úgy, az mindenesetre bizonyossá vált, hogy a srácok nem vesztegetik az idejüket.
Első nap, délelőtt tíz óra, és láss csodát, máris kopogtat a számlálóbiztos! Na jó, egy picit kivételezett helyzetben vagyok, mert pont a fölöttem lakó szomszéd az a bizonyos "számlálóbiztos", és éppenséggel én vagyok az első ember, akit ma reggel megpillantott a folyosón. Uccu neki, kezembe is nyomta a kérdőívet,  hogy majd vigyem fel neki délután, ha addigra elkészülök vele, vagy ha nem, legfeljebb jövő héten bekopogtat érte. Mondanám neki, hogy én szívesebben tölteném ki a neten, mert az mégiscsak kényelmesebb, gyorsabb, és kevesebb papírmunkát igényel, de olyan lelkes és vidám, mintha legalább is a Mikulást helyettesítve ajándékokat osztogatna mindenkinek vaskos borítékok helyett. 
Rábólintok, hogy akkor inkább személyesen adom át neki, ha végeztem a kitöltéssel. Végignézem a kérdéssort, aminek következtében a paranoiám suttogásból átvált éktelen ordításra ("Na, ennek a pontnak most mi köze van a népszámláláshoz? He? HE?!"), majd lehiggadva kitöltöm az egészet, bármekkora sületlenségnek is tűnik a cucc. Nagyon szeretnék ugyan, mégsem kamuzok, nem biggyesztek bele logikai ellentmondásokat, sem szánalmasan gyenge poénokat, megjegyzéseket, ostobaságokat. Hátha mégis igazak a hírek, és mindez tényleg jó lesz nekünk. Valahogy... Valamikor...
Akik még nem kapták meg, azoknak elárulom, hogy viszonylag rövid ideig tart a móka - egy kérdéssor van a lakásról, egy pedig becses személyünkről. Egyik sem atomfizika.