2010. 10. 31.

21. nap: Halottak napjára

Mert ennél jobbat keresve sem találhattam volna...

Lost Odyssey: A Thousand Years Of Dreams

White Flowers

Lovely white flowers mask the town. They bloom on every street corner, not in beds or fields set aside for their cultivations, but blending naturally and in line with every row of houses, as though the buildings and the blossoms have grown up together. The season is early spring and snow still lingers on the nearby mountains, but the stretch of ocean that gently laps the town's southern shore is bathed in refulgent sunlight.
This is an old and prosperous harbor town.
Even now, its piers see many cruise ships and freighters come and go.


Its history, however, is sharply divided between the time "before" and the time "after" an event that happened one day long ago.
People here prefer not to talk about it—the watershed engraved upon the town's chronology.
The memories are too sorrowful to make stories out of them.
Kaim knows this, and because he knows it, he has come here once again.


"Passing through?" the tavern master asks him.
At the sound of his voice, Kaim responds with a faint smile.
"You're here for the festival, I suppose. You should take your time and enjoy it."
The man is in high spirits. He has joined his customers in glass after glass until now and is quite red in the face, but no one shows any signs of blaming him for overindulging. Every seat in the tavern is filled and the air reverberates with laughter. Happy voices can be heard now and then as well from the road outside.
The entire town is celebrating. Once each year the festival has people making merry all night long until the sun comes up.


"I hope you've got a room for the night, Sir. Too late to find one now! Every inn is full to overflowing."
"So it seems."
"Not that anyone could be foolish enough to spend a night like this quietly tucked away under the covers in his room."
The tavern master winks at Kaim as if to say "Not you, Sir. I'm sure!"
"Tonight we're going to have the biggest, wildest party you've ever seen, and everybody's invited—locals or not. Drink, food, gambling, women: just let me know what you want. I'll make sure you have it."


Kaim sips his drink and says nothing.
Because he is planning to stay awake all night, he has not taken a room—though he has no plans to enjoy the festival, either.
Kaim will be offering up a prayer at the hour before dawn when the night is at its darkest and deepest. He will leave the town, sent off by the morning sun as it pokes its face up between the mountains and the sea, just as he did at the time of his last visit. Back then, the tavern master, who a few minutes ago was telling one of his regular customers that his first grandchild is about to be born, was himself just an infant.
"This one's on me, drink up!" says the tavern master, filling Kaim's shot glass.
He peers at Kaim suspiciously and says, "You did come for the festival, didn't you?"


"No, not really," says Kaim.
"Don't tell me you didn't know about it! You mean you came here by pure chance?"
"Afraid so."
"Well, if you came here on business, forget it. You'll never get serious talk out of anybody on a special night like this."
The tavern master goes on to explain what is so special about this night.
"You must've heard something about it. Once, a long time ago, this town was almost completely destroyed."


There are two great events that divide history into "before" and "after": one is the birth or death of some great personage—a hero or a savior.
The other is something like a war or plague or natural disaster.
What divided this town's history into "before" and "after" was a violent earthquake.
It happened without warning and gave the soundly sleeping people of the town no chance to flee.
A crack opened up in the earth with a roar, and roads and buildings just fell to pieces.
Fires started, and they spread in the twinkling of an eye.
Almost everyone was killed.


"You probably cant imagine it. All I know is what they taught me in school. And what does 'Resurrection Festival' mean to a kid! It was just something that happened 'once upon a time.' I live here and that's all it means to me, so a traveler like you probably can't even begin to imagine what it was like."
"Is that what they call this holiday? 'Resurrection Festival'?"
"Uh-huh. The town was resurrected from a total ruin to this. That's what the celebration is all about."
Kaim gives the man a grim smile and sips his liquor.
"What's so funny?" the tavern master asks.


"Last time I was here, they were calling it 'Earthquake Memorial Day.' It wasn't a festival for this kind of wild celebrating."
"What are you talking about? It's been the 'Resurrection Festival' ever since I was a kid."
"That was before you were old enough to remember anything."
"Huh?"
"And before that, they called it 'Consolation of the Spirits.' They'd burn a candle for each person who died, and pray for them to rest in peace. It was a sad festival, lots of crying."
"You sound as if you saw it happening yourself."
"I did."


The tavern master laughs with a loud snort.
"You look sober, but you must be plastered out of your mind! Now listen, it's festival night, so I'm going to let you off the hook for pulling my leg, but don't try stuff like that in front of the other townspeople. All of our ancestors—mine included—are the ones who barely escaped with their lives."
Kaim knows full well what he is doing. He never expected the man to believe him.
He just wanted to find out himself whether the townspeople were still handing down the memories of the tragedy—whether, deep down behind their laughing faces, there still lingered the sorrow that had been passed down from their forefather's time.


Called away by one of his other customers, the tavern master leaves Kaim's side but not without first delivering a warning.
"Be careful what you say, Sir. That kind of nonsense can get you in trouble. Really. Think about it: the earthquake happened all of two hundred years ago!"
Kaim does not answer him.
Instead, he sips his liquor in silence.
Among the ones who died in the tragedy two hundred years ago were his wife and daughter.
Of all the dozens of wives and hundreds of children that Kaim has had in his eternal life, the wife and child he had here were especially unforgettable.


In those days, Kaim had a job at the harbor.
There were just the three of them—he, his wife, and their little girl.
They lived simply and happily.
The same kind of days that had preceded today would continue on into endless tomorrows. Everyone in the town believed that—including Kaim's wife and daughter, of course.
But Kaim knew differently. Precisely because his own life was long without end and he had consequently tasted the pain of countless partings, Kaim knew all too well that in the daily life of humans there was no "forever."
This life his family was leading would have to end sometime. It could not go on unchanged. This was by no means a cause for sorrow, however. Denied a grasp upon "forever," human beings knew how to love and cherish the here and now.


Kaim especially loved to show his daughter flowers—the more fragile and short-lived the better.
Flowers that bloomed with the morning sun and scattered before the sun went down. They were everywhere in this harbor town: lovely, white flowers that bloomed in early spring.
His daughter loved the flowers. She was a gentle child who would never break off blossoms that had struggled so bravely to bloom. Instead, she simply watched them for hours at a time.
That year, too...


"Look how big the buds are! They'll be blooming any time now!" she said happily when she found the white flowers on the road near the house.
"Tomorrow, maybe?" Kaim wondered aloud.
"Absolutely!" his wife chimed in merrily. "Get up early tomorrow morning and have a look!"
"Poor little flowers, though," said the daughter. "It's nice when they bloom, but then they wither right away."
"All the better" said Kaim's wife. "It's good luck if you get to see them blooming. It makes it more fun."


"It may be fun for us," answered the girl. "But think about the poor flowers. They work so hard to open up, and they wither that same day. It's sad..."
"Well, yes, I guess so..."
A momentary air of sadness flowed into the room, but Kaim quickly dispelled it with a laugh.


"Happiness is not the same thing as 'longevity'!" he proclaimed.
"What does that mean, Papa?"
"It may not bloom for long, but the flower's happy if it can open up the prettiest blossom and give off the sweetest perfume it knows how to make while it is blooming."
The girl seemed to be having trouble grasping this and simply nodded with a little sigh. She then broke into a smile and said, "It must be true if you say so, Papa!"
Your smile is more beautiful than any flower in full bloom.
He should have said it to her.
He later regretted that he had not.
The words he had uttered so carelessly, he came to realize, turned out to be something of a prophecy.


"Well now, young lady," he said. "If you're getting up early to see all the flowers tomorrow morning, you'd better go to bed right now."
"All right, Papa, if I really have to..."
"I'm going to bed now, too" said Kaim's wife.
"Okay, then. G'nite, Papa."
His wife said to Kaim, "Good night, dear. I really am going to bed now."
"Good night" Kaim replied, enjoying one last cup to ease the day's fatigue.

These turned out to be the last words the family shared.

A violent earthquake struck the town before dawn.
Kaim's house collapsed in a heap of rubble.
Kaim's two loved ones departed for that distant other world before they could awaken from their sleep and without ever having had a chance to say "Good morning" to him.


The morning sun rose on a town that had been destroyed in an instant.
Amid the rubble, the flowers were blooming—the white flowers that Kaim's daughter had wanted so badly to see.
Kaim thought to lay a flower in offering on his daughter's cold corpse, but he abandoned the idea.
He could not bring himself to pick a flower.
No one—no living being on the face of the earth, he realized—had the right to snatch the life of a flower that possessed that life for only one short day.

Kaim could never say to his daughter,
"You go first to heaven and wait for me: I'll be there before long."

Nor would he ever know the joy of reunion with his loved ones.

To live for a thousand years, meant bearing the pain of a thousand years of partings.

Kaim continued his long journey.
A dizzying numbers of years and months followed by: years and months during which numberless wars and natural calamities scourged the earth. People were born, and they died. They loved each other and were parted from the ones they loved. There were joys beyond measure, and sorrows just as measureless. People fought and argued without end, but they also loved and forgave each other endlessly. Thus was history built up as the tears of the past evolved gradually into prayers for the future.

Kaim continued his long journey.
After a while, he rarely thought about the wife and daughter with whom he had spent those few short days in the harbor town. But he never forgot them.
Kaim continued his long journey.
And in the course of his travels, he stopped by this harbor town again.

As the night deepened, the din of the crowds only increased, but now, as a hint of light comes into the eastern sky, without a signal from anyone, the noise gives way to silence.
Kaim has been standing in the town's central square. The revelers, too, have found their way here one at a time, until, almost before he knows it, the stone-paved plaza is filled with people.
Kaim feels a tap on the shoulder.
"I didn't expect to find you here!" says the tavern master.
When Kaim gives him a silent smile, the tavern master looks somewhat embarrassed and says, "There's something I forgot to tell you before..."
"Oh...?"

"Well, you know, the earthquake happened a long time ago. Before my father and mother's time, even before my grandparents' generation. It might sound funny for me to say this, but I can't imagine this town in ruins."
"I know what you mean."
"I do think, though, that there are probably things in this world that you can remember even if you haven't actually experienced them. Like the earthquake: I haven't forgotten it. And I'm not the only one. It may have happened two hundred years ago, but nobody in this town has ever forgotten it. We can't imagine it, but we can't forget it, either."

Just as Kaim nods again to signal his understanding of the tavern keeper's words, a somber melody echoes throughout the square. This is the hour when the earthquake destroyed the town.
All the people assembled here close their eyes, clasp their hands together, and offer up a prayer, the tavern master and Kaim among them.
To Kaim's closed eyes come the smiling faces of his dead wife and daughter. Why are they so beautiful and so sad, these faces that believe with all their hearts that tomorrow is sure to come?

The music ends.
The morning sun climbs above the horizon.
And everywhere throughout the town bloom countless white flowers.

In two hundred years, the white flowers have changed.
The scientists have hypothesized that "The earthquake may have changed the nature of the soil itself," but no one knows the cause for sure.
The lives of the flowers have lengthened.

Where before they would bloom and wither in the space of a single day, now they hold their blooms for three and four days at a time.
Moistened by the dew of night, bathed in the light of the sun, the white flowers strive to live their lives to the fullest, beautifying the town as if striving to live out the portion of life denied to those whose "tomorrows" were snatched away from them forever.

2010. 10. 30.

20. nap: A bukás

Valamiért ma úgy éreztem, életemben először tennem kell egy próbát, és meg kell néznem az egyik dalolászós műsort a kereskedelmik kínálatából. Ikszfaktor az ertéelen... két-három óra szenvedés lesz, gondoltam. De csak lehet benne valami, ha világszerte oly sok ember kíváncsi ezekre! Sosem késő, még nekem sem, hátha pislákol egy halovány reménysugár, hogy valami értékes dologgal épül s szépül majd általa az életem. Viszont ha mégsem jön össze, ha nem tetszik a dolog, ha csupán felhúzom magam rajta, akkor sincs nagy baj, hiszen legalább véresszájú elemzést tudok majd írni róla a mai blogbejegyzésben. Mikorra eddig jutottam a gondolatmenetben, biztos voltam benne: csak nyerhetek a dolgon.
Ám sajnos kudarcot vallott, dugába dőlt a nagy tervem; negyed óráig bírtam, utána muszáj volt elkapcsolnom valami másra. Sajnos, mint az kiderült, ez csak egy végtelenül egyszerű, hétköznapi karaoke. Azt pedig sem művelni, sem nézni nem szeretem.

2010. 10. 29.

19. nap: Vásárlási láz

Az emberek a környéken megőrültek.
Már kora délelőtt masszív, kígyózó sorok álltak a közeli ABC (bocsánat, CBA) pénztárainál; türelmetlen, tolakodó, udvariatlan és aggódó emberek teli kosarakkal, rogyásig pakolt bevásárlókocsikkal, és vastag köteg étkezési utalvánnyal. Hatalmas zsák burgonya, két karton sör, hatos rekesz ásványvíz, tej, vaj, felvágott, zsömle tízesével csomagolva, és még millió egyéb apróság, ami messziről nézve csupán egy színes forgatag a vérvörös kosár rácsai mögé zárva. A világvégére készülnek, biztos voltam benne. Pedig csupán egy három napos hosszú, ünnepi hétvége áll előttünk, s bár természetesen nem látok a jövőbe, de valami mégis azt súgja, utána sem fog összeomlani a civilizációnk. Annyira egész biztosan nem, hogy többé ne legyenek nyitva élelmiszerboltok.
Álltam a sorban, két gyümölcsjoghurtommal és a pizzás stanglimmal; szerényen összehúztam magam, elvégre kis hal vagyok a cápák között, unalmas reggelim nem vetekedhet a gigantikus vekni kenyerekkel, a guriga sajtokkal, a rúd szalámikkal. Előttem hárommal egy uraság két karton cigit is kért a tetemes mennyiségű élelmiszer mellé, ami azonnali láncreakciót indított el a vevők között; onnantól kezdve mindenki vesz azt is. Legalább hat dobozzal.
Miután végzek, a reggelimet besüllyesztem a zsebembe, és menekülőre fogom a dolgot. Nem szeretem a tömeget, a pénztárak mögötti területen viszont hatalmas a tolongás. Egyesek finomabb, mások jóval komolyabb lökdösődés árán furakodnak oda a pultokhoz, ahol nekiállhatnak elcsomagolni a vásárolt holmit. Sokan pedig arra várnak, hogy felszabaduljon egy kosár vagy egy kocsi. Teljes a káosz. Mikor kilépek az ajtón, búcsúzóul elolvasom az ünnepi hétvégére vonatkozó nyitvatartást. A bolt szombaton és vasárnap is üzemel, egyedül hétfőn lesz zárva.
Bizonyosan bennem van a hiba, de egyszerűen nem értem a dolgot. Egyetlen logikus magyarázat lehet erre. Az emberek a környéken megőrültek.

2010. 10. 28.

18. nap: Eltűnt szülő kerestetik!

Pár nappal korábban, este, a Váci utcában bandukolva odalépett mellém két ifjú, rendkívül csinos leányka, és közülük az egyik a létező legnagyobb komolysággal, mindennemű felvezetést mellőzve a következő kérdést szegezte nekem.
- Nem láttad véletlenül az anyukámat?
Úgy vélem, fölösleges részletezni az érdeklődés tárgyának teljes abszurditását. Vadidegen a vadidegenhez, kérdés egy vadidegenről... inkább hagyjuk is a dolgot, mindenki érti a lényeget. Az eset azonban még most, napokkal később is foglalkoztat. Persze kezdetben annyi volt a mulatság, hogy végiggondoltam valamennyi frappáns választ, amit ott, abban a pillanatban adhattam volna rá. Igen, találkoztam vele, és azt üzeni, menj szépen haza, kész a vacsora, aztán ideje lefeküdni, mert holnap bizony újfent menni kell az iskolába. Egy darabig úgy hittem, ez lett volna a tökéletes replika. Megalkotásakor figyelembe vettem a két hölgy közül a kérdező általam feltételezett életkorát, az obszcén és provokatív szavak teljes mellőzésének üdítő bizsergését, valamint azt, hogy különösebben nincs semmi okom, hogy gonosz dolgokat vágjak szerencsétlen lány fejéhez.
Később azonban átértékeltem a dolgot, és rájöttem: a létező legjobb válasz a következő visszakérdezés lett volna.
- Ezt miért kérdezted?
Ugyanis ez az, ami az egészben a legjobban érdekel. Viszont sajnos egy csöppet elkéstem a dologgal, így kénytelen voltam én összeállítani a lehetséges okokat, amelyek a kommunikációs aktus kialakulásához vezettek, vállalva az alapos melléfogás és a teljesen meddő, fölösleges eszmefuttatás kockázatát. Rövid gondolkodás után tehát arra jutottam, hogy összesen négy magyarázat létezik a furcsa eseményre.

1. Hallucináltam, képzelődtem. Megeshet, bár valószínűtlen. Látomásaim kizárólag városok, világok, civilizációk totális megsemmisüléséről vannak, s azok soha nem hagynak kérdéseket maguk után. Az egyes pontot lényegében hamar elvetettem, bár egyes szakértők ezt bizonyára elhamarkodott cselekedetnek vélnék.
 
2. A fent említett, árvaság által fenyegetett lány zakkant meg, esetleg alkohol és/vagy egyéb bódítószer hatása alatt állt. Ez bizony már esélyesebb az 1. pontnál, de mégis aggályaim vannak ezzel kapcsolatban. Elvégre a társnője csak figyelmeztette volna szegény párát, hogy ezek után elérkezett a gyors távozás ideje. De nem, mindketten egyesült erővel, ártatlan bociszemekkel, messiásként várták a válaszomat értelmetlen kérdésükre.

3. Titkos összeesküvésbe, kémhistóriába, sötét ügyletbe keveredtem, mivel összetévesztettek valakivel. De amennyiben csupán a kérdésre adandó jelszót (ami, mint kiderült, bizonyosan távol áll a "Nem hinném..."-től) kellett volna helyesen eltalálnom életem nagy kalandjához, vajon nem kerültem volna nyakig valami slamasztikába? Még a végén rám sóznak egy veszedelmes, genetikailag módosított, gyilkos lódarázsfajt, s akkor aztán lett volna sírás és fogaknak csikorgatása! Különben sem vagyok egy James Bond alkat, nem áll jól rajtam az öltöny, s különben is legtöbbször rohadt fáradt (és mellesleg igen-igen kövér) vagyok az éjszakai üldözésekhez. Apatikus hozzáállásom okán ezt a lehetőséget is elvetném tehát.

4. A sarki sztriptízbárban dolgoznak, és azon az estén nekik jutott a könyörtelen, hálátlan feladat, miszerint a hideg utcákat járva kuncsaftokat kellett beinvitálniuk a földi örömök és a kétes erkölcsök csomópontjaként funkcionáló szórakozóhelyre. A nekem feltett kérdés pedig csupán ellenőrzés volt, vajon egyszerű magyar lennék-e, vagy reményeik szerint külföldi.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az esténként a Váci utcában párosával lófráló dekoratív hölgyek látványa nem számít kirívóan ritkának. Ám korábbi feltételezéseimmel ellentétben ők nem prostik, hanem a közeli didibárba hajtják fel az ügyfeleket. A kettő hasonlóságán vagy különbözőségén lehetne persze polemizálni, de legyünk kicsit jóindulatúak, és tételezzük azt föl, hogy a munkafolyamatok ilyen jellegű közeledése az ő esetükben nem állja meg a helyét.
De ha tényleg a négyes pont a nyerő, és valóban csak a nemzetiségem felől érdeklődtek álcázott diszkrécióval, nem lett volna egyszerűbb mondjuk megkérdezni a pontos időt? Netán végtelen prózaisággal simán rákérdezni: Magyar vagy? Teljesen logikátlannak tűnik az egész.
Arra már végképp gondolni sem merek, mi van, ha sem én nem őrültem meg, sem ő, fura kalandokba sem keveredtem, s a hölgyek nem is a sztriptízbárban dolgoznak. Mert az azt jelentené, hogy szegény lány tényleg az anyukáját kereste, bízott abban, hogy a segítségére sietek, erre én, barbár, érzéketlen tuskó jól benne hagytam a slamasztikában.
Kérdések, kérdések, és újra csak kérdések. Meg kell hagyni, egyesek nagyon könnyen tudnak értelmetlen megnyilvánulásokkal is mély nyomot hagyni valakiben. Elismerésem, ifjú hölgy, amiért ez Önnek ilyen jól sikerült!

2010. 10. 26.

16. nap: Vacsi a temető mellett

A kép önmagáért beszél.
Ezt a bejegyzést ajánlom minden tereptárgy-fetisisztának, valamint a Jégbüfé rajongóinak. Tehát az olyanoknak, mint jómagam.
Mellesleg van valami különleges, jó értelemben vett utóíze a fent nevezett cukrászda termékeinek. Nem tudom, mi lehet az; esetleg valami titkos adalék, netán a sütési eljárás maga. Egy azonban biztos: a sajtos pogácsájuk mennyei!

2010. 10. 25.

15. nap: BB I.

Számomra idáig ismeretlen, ám mégis érdekesnek tűnő helyszínek bemutatásával foglalkozom ebben a rovatban, amelynek címe BB, azaz Budapesti Barangolások. Elvégre minden sarok mögött újabb felfedezés, izgalom és kaland vár ránk, s aki nem rest, az időnként belevág a ismeretlen meghódításába.
Rögtön gyermekkorom egyik legtitokzatosabb helyszínének megismerését tűztem ki célul magam elé: egy rejtélyes alagutat a Podmaniczky utcában. Mikor kicsi voltam, a Városliget felé menet a trolibusz ablakából állandóan azt fürkésztem, hogy vajon mi lehet annak a járatnak a túlsó végén. Körüllengte valami megmagyarázhatatlan misztikum, az ismeretlentől való félelem és a bűnös varázslat csábító ígérete. Soha senkinek nem beszéltem róla, mintha csak én tudnék a létezéséről, mintha én fedeztem volna fel, mintha csakis az enyém lenne. Hónapról hónapra, évről évre ott sötétlett az éjfekete bejárata, mint valami kanálisé, ami messzi, ismeretlen tájakra vezeti a betévedőket, túl azon a világon, amit szabad szemmel ismerhetünk. De mi lehet a túloldalon? Mi van az alagút végén?
Fényképezőgépemmel (és biztos, ami biztos, a túlélőfelszerelésemmel) így a mai napon nekiindultam azzal a szent elhatározással, hogy a végére járok a kérdésnek. Az égen baljóslatú felhők szürke hordái tornyosultak, de kedvemet nem szeghette semmi. Rövid séta volt csupán, és máris ott álltam az alagút rettenetes bejárata előtt.
Ugye milyen félelmetes és misztikus? Bátorságom és eltökéltségem kissé megingott, de hamar megacéloztam akaraterőmet, és nekivágtam a kies járat felfedezésének, ami meglepő módon igencsak hosszúnak bizonyult.
Már közeledtem a kijárat felé, s egyre azt találgattam, mi vár rám utam végén. Veszedelmes szörnyhordák? Az Ígéret Földje? Örök kárhozat? A Pusztítás/Rombolás/Halál Rettenetes Kardja, ami véd a mentális támadások ellen/és elektromos sebzést ad/és tűzsebzést ad/és eldobva +5-ös/és automatikusan visszatér a kezembe/és sárkányok-démonok ellen +8-as/és gyógyítja a viselőjét?
Nos, íme a válasz a legnagyobb kérdésemre. A túloldal:
Kicsit ugyan kiábrándító, de legalább egy rejtéllyel kevesebb. És hát ki tudja? Talán egyszer valóban rátalálok életem Nagy Kalandjára egy mindeddig ismeretlen vidék eldugott épületei között.

2010. 10. 24.

14. nap: A játék az nem játék!

Bizony, hogy nem az, s ezt már Terence Hill is leszögezte a pókerasztal mellett ülve. Ezért kell most visszatérnem a tegnap már boncolgatott Fallout: New Vegashoz, és kiegészíteni az ott leírtakat további adalékokkal, pro és kontra egyaránt. Azt azonban sajnos már most le kell szögeznem, hogy a mérleg nyelve nagyon, de nagyon nincs egyensúlyban.

Pro:
A nagy kapkodásban kimaradt az újdonságok felsorolásából az, hogy mostantól a különböző csoportoknál, és a városokban reputációt szerezhetünk, ami attól függ, hogy az ő oldalukon állunk, segítjük őket, vagy ellenségesen viselkedünk velük szemben. A dolog nem lenne rossz, de ha egészen őszinte akarok lenni, mindez csupán arra szolgál, hogy az első végigjátszás után legyen okunk újra nekikezdeni, és ezúttal az ellentétes oldalt kipróbálni. Nagy variáció azért nincs, vagy szolgáljuk a békét és a rendet, vagy a banditák és fosztogatók mellé állunk. Más játéknál egy ilyen fícsör említésre sem lenne méltó, de itt mégis fontos szót ejteni róla. Nem mintha a New Vegas több lenne általa, de legalább már van ilyen is, pedig korábban nem volt.

Kontra:
A játék az átvett megannyi elem mellé megörökölte gyakorlatilag az összes bugot, ami a Fallout 3-ban előfordult, és számos egyébbel egészítette ki a listát. A grafikai hibák, a falba, talajba belesüppedő karakterek, a gyakori fagyások mellett immár sikerült elérniük, hogy esetenként a küldetések is teljesíthetetlenné válnak valamilyen megmagyarázhatatlan hiba okán, ami mondanom sem kell, lényegében tönkrevágja az egész játékélményt. És ha mindez nem lenne elég, időnként még a mentett állások is megmurdálnak, további erős ingereknek kitéve ezzel az egyébként is megtépázott idegrendszerünket. Persze kijött már az első patch, de egyrészt ez akkor is hatalmas blama, másrészt meg szart sem érek vele, mert nincs Live-om.

2010. 10. 23.

13. nap: Fallout: New(?) Vegas

Annyira szerettem volna írni egy hosszú, kimerítő, alapos és részletes tesztet a Fallout sorozat legújabb részéről, a New Vegasról. Kivesézni a legapróbb részleteket, az előző felvonáshoz képesti változásokat, összképet alkotni a hangulatról, a benyomásaimról. Ám 15 órányi játék után (XBOX 360-as verzió) szomorúan kellett megállapítanom, hogy bizony a Fallout 3-hoz képest alig-alig lehet találni a játékban újszerű elemet, változást, előremutató innovációt.
Persze ezt már akkor sejtettem, amikor a New Vegas fejlesztése az Obsidian-hoz került. Sokan folytatás-specialistának hívják a gárdát, de akik valaha is játszottak a KotOR második részével, tudják, mennyire túlzó ez a megállapítás. Mert ugyebár egy folytatás elméletileg magában kéne hordozza a változást, a megújulást, amíg ezzel szemben a kiegészítő lényege az, hogy a már lefektetett alapok segítségével csupán a történetet görgetjük tovább a játék mechanizmusának bolygatása nélkül. Az Obsidian fejlesztései esetében azonban mindig az volt az érzésem, hogy bár apró szépségtapaszokra futja az ötletekből, ám azokon túl sosem mernek belevágni a saját ötleteik megvalósításába.
Persze nincs azzal semmi gond, ha egy jól bevált szisztémát és kiforrt játékmenetet nem forgatnak fel túlzottan, de azt azért mégis erősnek érzem, ha minden (és tényleg minden) a legapróbb részletekig megegyezik az előddel. Így inkább nem is állok neki annak a bizonyos hosszabb tesztnek, mert akkor lényegében a Fallout 3-at, nem pedig a New Vegast elemezném. Inkább röviden áttekintem, milyen újdonságokat agyalt ki magától az Obsidian.
Először is a barkácsolni szeretők az eddigiek mellé számos új tervrajzzal gazdagodhatnak, ezen túl pedig magunk készíthetjük el a gyakran használt kemikáliák és fogyasztásra alkalmas étkek széles tárházát. A fegyvereinkre mostantól kezdve felszerelhetünk mindenféle kiegészítőket (nagyobb tár, jobb tűzgyorsaság, stb.), valamint az adott helyzethez igazodva több fajta muníció közül is választhatunk. A játék nevéhez alkalmazkodva szerencsejátékokat is kipróbálhatunk a kaszinókban. A csapattársak viselkedésének megváltoztatásához immár nem beszélgetéssel, hanem egy fölugró interfészen való állítgatással vezet az út, ami éles helyzetben gyors és praktikus megoldásnak tekinthető. Továbbá az igazán eltökélt játékosoknak bevezettek egy úgynevezett Hardcore módot, ami lényegében abból áll, hogy az életben maradásunkhoz szükséges a rendszeres evés, ivás, alvás, ráadásul nincs azonnali gyógyulás egy stimpack beadása után, és legnagyobb bosszúságunkra még a nálunk lévő lőszer is terheli a karakterünket.
És ezzel ki is fújt, más újdonsággal eddig nem találkoztam. Ám mindezek ellenére (vagy talán épp ezért) a New Vegas nem egy rossz játék. A hangulat kellemes, a történet is a helyén van, aki pedig inkább csak nekivágna a sivatagos vidéket felderítésének anélkül, hogy küldetésekbe bonyolódna, az sem fog unatkozni.
Iparosmunka, de becsülettel elvégezve. Aki szerette a Fallout 3-at, annak tiszta szívvel tudom ajánlani, hiszen csalódni semmiképp nem fog, aki pedig most találkozik először ezzel a poszt-apokaliptikus világgal, valószínűleg kellemes, ha nem is frenetikus élményekkel fog gazdagodni általa.

Értékelés: 7/10

2010. 10. 22.

12. nap: Űrmelák

Kevés annyira dinamikusan fejlődő, innovatív szegmense van manapság a szórakoztatóiparnak, mint a társasjátékpiac. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a verseny igen erős; fel kell venni a harcot az asztali szerepjátékokkal, amelyek mélységét és összetettségét szinte lehetetlen még megközelíteni is, ráadásul alig járnak anyagi áldozattal, ugyanakkor csupán minimális vizuális, kézzelfogható tartalmakkal rendelkeznek. És ott vannak a videojátékok, amelyek látványosak, szórakoztatók és hosszú időre képesek lekötni az embert, s többségük több játékossal együtt is játszható, valahogy sokan mégsem érzik benne a közösségi érzést, a csoportos móka hangulatát. Mindeközben a folyamatosan átalakuló és frissülő felvevőpiac igényei is egyre magasabbak lesznek, amely elvárásoknak kötelező jelleggel meg kell felelnie mindannak, aki a maga kis birodalmában eredményes kíván maradni.Vajon ebben a közegben hogyan maradhat életben a társasjáték, egy olyan szórakozási forma, amelyről sokan úgy hiszik, a Gazdálkodj okosan! szintjén mozog mind a mai napig?
Jelentem, az ágazat él és virul. Sőt! A többi konkurenséhez képest, akik a válságra való tekintettel folyamatosan egyre beljebb húzzák a nadrágszíjat, a társasjáték kiadók egyre nagyobb iramban hozakodnak elő az újabbnál újabb, érdekes címekkel, amelyek változatossága, tartalma és célcsoportja lefedi a teljes 10-60 éves korcsoport igényeit. Az én saját igényeimnek pedig leginkább a Fantasy Flight Games kiadó termékei szoktak megfelelni, hiszen az utóbbi években hozzájuk köthetők a Games Workshop (Warhammer, 40K, valamint a régi nagy GW társasok újbóli kiadása) és Lovecraft Cthulhu mítoszához kapcsolódó kártya- és táblás játékok széles palettája.

Mostani tesztünkben is egy FFG újdonságról, a Space Hulk: Death Angel című kártyajátékról lesz szó. Azoknak, akiknek a Space Hulk, mint fogalom nem mondana semmit, röviden felvázolnám, miről is van itt szó. A Warhammer 40K világában játszódó történet szerint egy csapat genetikailag felturbózott marcona legénynek kell átszállnia egy jókora, számos űrhajóból, meteorokból, űrhulladékból a Hipertér (Warp) kaotikus világa és gonoszsága által "összegyúrt", gigantikus konstrukciók egyikére (ez maga a Space Hulk), hogy megtisztítsák azt az ocsmány Génorzóktól (a tiranidák egyik fajtája - a galaxis teljes letarolásán fáradozó, rovarszerű faj, amely bolygóról bolygóra járva takarít be minden hasznosítható ércet, ásványt, vizet és az élővilág teljes biomasszáját).
Mondhatni tipikus Alien.
Azzal az egyébként markáns különbséggel, hogy míg Ripley és sebesen hulló kis csapata inkább túlélőset játszottak az LV-426-on, itt a néhány fős osztag különösebb lelkizés és kétségek nélkül áll neki a több százezres ellenséges idegen horda teljes megsemmisítésének.
Mondhatni tipikus 40K a javából!
A játék közvetlen előzménye a Space Hulk asztali társas, amelyet ugyan a közelmúltban újra kiadott a Games Workshop (valamiért ennek a jogai még nem kerültek át az FFG-hez), ám mint kiderült, sokak nagy bosszúságára valóban komolyan gondolták azt a többség által marketingfogásnak vélt szlogent, miszerint a játék erősen korlátozott példányszámban kerül majd csak a boltok polcaira. Mostanra tehát a Space Hulk egy éves verziója is a több évtizedes kiadásokhoz hasonlóan hiánycikk lett világszerte, így hát sokan felderültek, amikor felröppent a hír: a játék rövidesen megjelenik kártya formájában, az FFG kiadásában. Akiknek megvan az asztali verzió, azokat talán kevésbé lelkesítette a dolog (ahogy engem sem az első időszakban), ám végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és már a megjelenés napján beszereztem a Death Angel-t. És bizony nagyon, de nagyon jól tettem!
Ha lehet, a negatívumokkal kezdeném: a szabálykönyvet véleményem szerint nehezen lehetne felhasználóbarátnak nevezni. Szerencsére azonban nem túl hosszú, így tényleg csak annyit kell tennie a játékosnak, hogy türelmesen végigolvassa, majd az addig megszerzett tudás birtokában nekiáll, és újra végigolvassa elejétől a végéig. Így biztosra vehetjük, hogy nem maradnak sötét foltok. Számomra sokkal gördülékenyebben ment például a Warhammer: Invasion vagy a Call of Cthulhu kártya szabályainak és mechanizmusának elsajátítása, mint a Death Angel-é, pedig ez utóbbi játék sem bonyolultabb az előbbieknél. Egy jobb szerkesztés és logikusabb felépítés sokat segített volna a dologban. És ezzel le is tudtuk minden rosszat, amit a játékról mondani tudok!
A szabályrendszer a nyilvánvaló különbségek dacára sok elemet átvett a táblás verzióból, amit sikerült aztán egy gyors, pörgős és izgalmas rendszerbe építeniük. A modern elvárásoknak megfelelően a játék egyedül is játszható, legfeljebb pedig hatan állhatnak neki a rovarirtásnak. Kooperatív játék révén nem egymás ellen, hanem együttműködve, egymást segítve és kiegészítve haladhatunk a végső célunk felé, miközben a Génorzók felbukkanását, mozgását és a harcokat a felhúzott lapok és egy speciális dobókocka szabályozza. Ezért tűnhet úgy elsőre, hogy a küldetések sikere duplán is a szerencsén múlik, ám ez nem teljesen fedi a valóságot. Hiába a Terminátorok áthatolhatatlan páncélzata és a hatalmas tűzerejük, a Space Hulk járataiban vívott ádáz és kegyetlen csatát nem könnyű túlélnie senkinek, ám a csapat sikere fölülír minden egyéni érdeket. A két fős miniosztagokat irányító játékosok ugyanis természetesen közösen megtervezhetik, ki mit és hogyan csináljon az adott körben (azért vannak korlátozások), és ha ez elmarad, ha tévednek, ha rosszul mérik fel az erőviszonyokat, akkor pillanatok alatt elvéreznek. Ha viszont összedolgoznak, van esélyük a sikerre, függetlenül attól, milyen szerencséjük van az adott partiban a kockával. Ha valaki kiesik (meghal mindkét embere), attól még a többiek sikerrel teljesíthetik a feladatot, amivel pedig végül mindenki nyer.
A kártyák a megszokott minőséget hozzák, a képek szépnek mondhatók, s szokás szerint a csomaghoz kapunk egy kis adag jelzőt is. Eddigi tapasztalataim szerint ha valaki egyedül játszik, az előkészületeket is beleszámítva jó 45 percre szükség van egy parti lebonyolításához, függetlenül attól, hogy sikerrel járunk-e, vagy csupán egy könnyed vacsorának bizonyulunk a Génorzóknak. Abban nem vagyok biztos, hogy a Death Angel fog-e kapni kiegészítőt, mindenesetre a játék szabályai által behatárolt térben nehezen tudom elképzelni, hogy bármi más jelenjék meg hozzá a közeljövőben. A hosszútávú újrajátszhatóságáról pedig egyelőre nem tudok nyilatkozni, idáig ugyanis mindössze két meccset sikerült játszanom (1 győzelem mellett egy megalázó vereség). Ám én mindenkinek azt tanácsolom, ha szereti a 40K világát, próbálja ki egy 4-5 fős csapatban a játékot, mert garantáltan remekül fog szórakozni!

Értékelés: 8,5/10

2010. 10. 21.

11. nap: Előzetes

Kedves olvasóim! Ma rettentő furcsa, bizarr és szürreális napom volt, minek következtében kicsit úgy érzem magam, mint Bill Murray az Idétlen időkig című, egyébként zseniális vígjátékban. Erről most inkább nem mesélnék többet, legyen elég annyi, hogy a kialvatlanság olykor érdekes módon tréfálja meg az oktondi halandókat.
Ugyanakkor a blog nem maradhat napi helyzetjelentés nélkül, így arra gondoltam, felvázolom a következő időszak várható jegyzeteinek tartalmát. Annál is inkább, mert ideje nekiállni a különböző teszteknek, s többé-kevésbé új, említésre méltó megjelenésekből végre nincs hiány. Nézzük hát, mik várhatók az elkövetkező napokban!


A lista nem teljes, de egyelőre ez is megteszi. Én pedig lassan nyugovóra térek, és bízom benne, hogy amikor felébredek, végre elmúlik a Mormota-nap, és tényleg holnap lesz!

2010. 10. 20.

A pesszimista nyolc kérdése...

Miért? Miért?? Miért???
Miért kell erre 2013-ig várnunk?

És miért? Miért?? Miért???
Miért fogják ezt úgy elcseszni, mint a huzat???
http://www.imdb.com/title/tt1118070/

10. nap: Játékokról általában I.

Egy ideje motoszkál már bennem egy kérdés, de ezidáig nem találtam rá elfogadható, hihető választ. Nem létfontosságú dologra kell itt gondolni, nincs hatással az életünkre vagy a nagyvilágra. És bár évek óta újra és újra sztoikus nyugalommal szembesülök vele, mégsem tudok vele mit kezdeni, képtelen vagyok helyén kezelni.
Előre szólok, videojátékokról lesz szó, pontosabban azok megjelenéséről. Akiket a téma nem érdekel, még idejében tovább léphetnek, nehogy fölöslegesen vesztegessék az idejüket. Amennyiben azonban valakinek rendelkezésére áll a válasz, nagyon kérem ossza meg velem valamilyen formában!
Egy általam közepesen várt játék (értsd: mindegy, mikor jön, de ha majd itt lesz, szép lassan végigtolom!) az Egyesült államokban e hónap 19-én jelent meg, míg Európában és Ausztráliában 22-én fog. Japánban valamikor november elején, de az egy teljesen más tészta, azzal itt nem foglalkozunk. A kérdés, amely szúrja az oldalamat a következő: miért van 3 nap eltérés a megjelenések között? Roppant egyszerű, logikus és triviális dolognak tűnik, még sincs rá magyarázatom.
Elképzelhető, hogy úgy vélik, logisztikailag nehezen összeegyeztethető az azonos idejű megjelenés? De hiszen a terméket nem egy helyen sokszorosítják, az itthon kapható verziókon ott virít ékes betűkkel, hogy MADE IN EU! Arról se feledkezzünk meg, hogy egy nagy költségvetésű, és vélhetően nagy eladási rátákat produkáló játékot sok milliós példányszámbak kell legyártani (ergo milliónyi DVD, ugyanennyit tok, kézikönyv, CD kulcs, stb.), majd időre eljuttatni a boltokba. Erre megvannak a nagyobb kiadók jól bevált terjesztési és szállítási stratégiái, így elképzelhetetlennek tűnik, hogy Európában nem lehetett volna megoldani a 19-ei kiadást. A megjelenési időpontokat pedig jóval korábban nyilvánosságra hozták már, tehát semmivel nem nagyobb kihívás ott megoldani a korábbi dátumot, mint itt a későbbit. Határidő ez is, az is, különbség nincs közöttük.
Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a kiadók úgy érzik, az amerikai vásárlók fontosabbak? Vagy éppen az a helyzet, hogy a kedves amerikai fogyasztó szeretné úgy érezni, hogy előrébb való a világ többi részénél? A tények azt mutatják, hogy az eladási arányok nagy átlagban megegyeznek vagy hasonlóak, így a kiadók részéről ebből a szempontból aligha jogos a preferencia. A másik variációra pedig azt tudom felelni, hogy olykor bizony a fagyi visszanyal, azaz előfordulnak olyan esetek, bár ritkán, amikor az öreg kontinensen előbb juthat a kedves vevő a portékához, mint az Államokban. Továbbá azt se felejtsük el, hogy amennyiben a világ más tájain nem egyszerre jelenik meg egy termék, attól még az értékeléseit mindenki láthatja. Ennél fogva könnyen előfordulhat, hogy a gyenge kritikák miatt, amelyeket a játék kap, eleve rosszabb eladási statisztikákat produkál majd, mint amilyeneket a világ túlsó felén. Ezzel persze a forgalmazók is tisztában vannak, s feltehetően ennek köszönhetjük, hogy csupán három nap, s nem pedig mondjuk két hónap különbség van a megjelenés között.
Netán jogi problémák, korlátok és akadályok állnának az útban? Meglehet. Mindenesetre a játékipar egy több milliárd dolláros ágazat, ehhez igazodó jogi háttérbázissal. Természetesen logikus, hogy Európa esetén az unió országainak külön-külön kell engedélyezni a terméket, valamint elkészíteniük az általuk megfelelőnek ítélt korhatár besorolást. Viszont érthető módon a fejlesztőknek nem egy leányálom, amikor az öltönyösök odafentről óránként csesztetik őket a határidőkkel, miközben még ezernyi bugot kellene megszüntetniük. A lehető legtöbb időre van tehát szükségük, így a kész verzió megjelenés előtti szétszórására és a különböző felügyeleti szervek általi ellenőrzésére legtöbbször kevés idő marad.
Talán ez utóbbi lehet a leginkább elfogadható válasz, de még mindig 3 napról beszélünk! 3 nap, ami alatt aztán olyan rettentő sok és fontos dolog nem történhet. Ilyen különbség mellett lényegében teljesen egyszerre kell, hogy készen álljanak a kiadásra, így az a 72 óra legföljebb szimbolikus lehet.
S természetesen maga az alapkérdésem is csupán szimbolikus. Nem omlik rám a mennyezet, nem rágom le tövig az ujjaim, nem járkálok fel s alá a szobámban tehetetlen dühömben, amiért még nincs a kezemben a gém... Legalább is egy általam "közepesen várt" játék esetében semmiképp. Viszont ha már valami a "nagyon várt" (értsd: ha el is pusztul körülöttem a világ, akkor is végigtolom, lehetőleg még ma!) kategóriába esik, az már teljesen más tészta ám! 

2010. 10. 19.






Néhány kép a Rám-szakadékról!

9. nap: Rám-szakad(ék) a természet!

Gyermekkoromban csupán két fajta állattól féltem: a darazsaktól, valamint közeli rokonaiktól (számomra legalább is egy tőről fakadnak; ezek a dongó, a méh és a lódarázs, gyengébb napjaimon még a bögöly is), valamint a medvéktől.
Pontosabban a Nagy Medvétől, amely állandóan ott motoszkált rémálmaim sötét zugaiban. Nem tudom, honnan eredt ennek a mitikus horror-rettenetnek a létezése, de annyi bizonyos volt, hogy akárhányszor a szabad ég alatt, a természetben tartózkodtam, mindig attól féltem, hogy egyszer csak előbukkan a semmiből, és rám veti magát (a háttérben persze megszólal valahol egy kísérteties zene, miközben epikus harcomat vívom a bestiával!) Az évek lassan múltak, a rémálmokat elkezdtem imádni, és szép lassan a Nagy Medve képe is a homályba veszett, magától az állatfajtól való félelmemmel együtt (a darazsakat, és a rohadt sleppjüket ma sem szívlelem).
A múlt héten aztán történt egy rettentő izgalmas esemény: Attila barátom felajánlotta nekem, hogy tartsak vele egy kiránduláson a Rám-szakadékba. Az időjárás ugyan könnyen meghiúsíthat minden ilyen jellegű elhatározást, ám ő hajthatatlan volt, és mindenáron menni akart. Én sem maradhattam rest, és a mai napon meg is ejtettük ezt a túrát. Napsütés ugyan nem volt, ám nem szemerkélt semminemű esőféleség sem, így elmondhatjuk, hogy az égiek kegyesek voltak hozzánk.
Utunk mesebeli, varázslatos vidékre vezetett, ahol az őszi táj színes pompáját nem lehetett nem csodálni, a friss, tiszta levegőt pedig nem lehetett nem imádni. Ember a környéken nem járt, ami mindkettőnk szerint kiváló előjele volt egy remek kirándulásnak. Egy ilyen vadregényes vidéken a hozzám hasonló elvetemültek fantáziája elég könnyedén lendületbe jön, így útitársamat folyamatosan a ránk rontó ork hordák víziójával traktáltam, valamint egyszer látni véltem egy, a fák között megbúvó ogre mage-et is! A Nagy Medvét azonban nem említettem neki, pedig a vén mackó is ott volt ám valahol a bokrok takarásában. Ám én már felnőttem, ő pedig csak egyre öregedett, így kettőnk közt már nem én voltam az, aki félt a másiktól!
A táj maga egyébként valóban gyönyörű, a szakadékon átvezető út pedig még számomra is teljesíthetőnek bizonyult. Nagyon régen voltam utoljára ehhez fogható erdei kiránduláson, így egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a napi sétáim elegendőek lesznek a 2-3 órás túra teljesítéséhez. Ám így utólag visszatekintve az egyetlen fárasztó rész kizárólag a csúcshoz vezető meredek lépcsősor volt; a szurdokban való haladás, köveken és farönkökön való egyensúlyozás (a vidáman csörgedező, ámde kegyetlenül hideg patakba azért egyikünk sem szívesen toccsant volna bele), a sziklából vagy acélból kialakított létrák és kapaszkodók megmászása mind-mind fantasztikusan jó mulatságnak bizonyultak.
Nagy szerencsémre a szakadékról készült videókat csupán hazaérkezésem után néztem meg. Kívülről ugyanis sokkalta vészjóslóbban és félelmetesebben festenek az akadályok, amellyel a túrázónak meg kell birkóznia az út során, mint amilyenek azok valójában. Legnagyobb ellenfelünk nem a szintkülönbség, hanem a sár, a csúszós föld és a még csúszósabb levéltakaró volt. Persze alaposabb rákészülés mellett ez sem jelentett volna komoly problémát, ám panaszkodásra így sincs semmi okom! A mosógépet már feltalálták, a cipőkefe használata sem túl bonyolult dolog, elvégre még én is megbirkózom vele, továbbá a kesztyűt is mérhetetlen előrelátással hajtogattam bele indulás előtt mellényem egyik jókora zsebébe (roppant hidegek voltak ám azok az acélkorlátok!).
Apropó előrelátás! Igen tekintélyes méretű túlélőkészlettel vágtam neki az útnak, ám közülük szerencsére (vagy inkább sajnos?) semmire nem volt szükségem. A teljesség igénye nélkül ezek a következők voltak:
 2 esernyő
1 varrókészlet (nem tudok varrni, de ha az S.A.S. kommandósoknak kell, miért ne kéne nekem is?)
2 doboz gyufa
4 öngyújtó (kettőn közülük apró zseblámpa is volt!)
2 svájci bicska + 2 hagyományos bicska
1 Rambo kés (végső megoldásként, szigorúan csak a Nagy Medve ellen)
1 csomag vatta (jó a tűzgyújtáshoz)
2 kisolló
1 doboz pálcikás vatta (a fülbedugós fajta - szintén remek a tűzgyújtáshoz, a műanyag rész pedig fekete füsttel ég, így kiváló helyzetjelző válhat belőle)
1 síp
1 doboz világító rúd (eltérő színűek: kék, zöld, sárga, piros, fehér)
1 zseblámpa (többféle világító móddal, valamint tartalék góliát elemekkel!)
Továbbá vittem magammal egy fényképezőgépet is. A külvilág felé persze ez logikus dolognak tetszhet, ám én fel voltam készülve a Nagy Medvével való találkozásra. És ha már vesznem kell, azért bizonyítékra szüksége lesz az utánunk küldött mentőosztagnak arról, hogy mi is végzett velünk.
És azok az apróságok, amiket nem vittem:
Hozzávetőlegesen 1 darab zsebkendő (ugyebár ha sáros lesz a ruha, nem ártott volna valami, amivel letörölhetem)
Innivaló (ki lehet találni: szomjúság ellen - szerencsére Ati előrelátóbb volt, mint én)
Kaja (mert azért ez a sok előkészület csak műbalhé, és ugyebár mégsem fogunk az erdőben éjszakázni... ugye??)
Valamint nem ártott volna még 2 darab feltöltött, működőképes ceruzaelem sem a fényképezőgépembe!

2010. 10. 18.

8. nap: Pörszonál diszklémer, termz of lyúz

Egyes olvasóimnak mostanára egészen biztosan szemet szúrt, hogy a bejegyzések szövegében kerülöm bizonyos szavak leírását. Ezek általában olyan, kopirályt és TéeM által védett termékek, portálok, szolgáltatások, márkák, frencsályzok és helyszínek, amelyeket mindenki ismer, és... vagy szeret, vagy nem. A dolognak nem is ez a lényege.
Mindössze arról van szó, hogy igyekszem elkerülni a különféle G-vel, Y-nal kezdődő keresőprogramok árgus radarszemeit, nehogy véletlenül egy gyanútlan internetező netalán ide tévedjen. Ezért nem adok meg címszavakat, ezért nem használok népszerű "látogatómágnes" eszközöket. Persze nincs azzal semmi baj, ha valaki olvassa az egy éven át tartó bolyongásaimat, de itt valahogy mégis jobban kedvelem blogom csöndes magányát, ha értitek mire gondolok.
Arról azért mindenkit biztosíthatok, hogy ezen diszgályszok számát is igyekszem lecsökkenteni az elviselhető minimum környékére. Viszont a terveim között szerepel, hogy időnként könyveket, filmeket, játékokat fogok elemezni, amelyeknél nem megoldható a fentebb fölvázolt paragrafus. Ezekben az esetekben természetesen a pörszonál diszklémer inkább irányelvként, sem mint törvényként funkcionál majd!
Előre is mindenkitől elnézést kérek ezekért az inkonvínienszekért!

2010. 10. 17.

7. nap: Egy hetes jubileum!

Bezony, kedves olvasók, nagy nap a mai! Egy hetes jubileumához érkezett a blog, ami, valljuk be, igazán komolytalan teljesítmény. Ezen alkalomból pedig belevetem magam az oldal által kínált végtelen lehetőségek felderítésének, kiaknázásának és begyakorlásának izgalmaiba. Rögtön egy számomra grandiózus feladattal kezdeném: egy videó beszúrásával! Nem tudom, sikerrel járok-e, de bizisten itt és most megpróbálom a lehetetlent. Nézzük, miképp boldogulok a lyutúbbal...
http://www.youtube.com/watch?v=7d-UQgDzpKs

És IGEN IGEN IGEN! Kudarcot vallottam, megint! Valószínűleg én vagyok ilyen szánalmas, vagy az is megeshet, hogy nem lehet beszúrni videót egy megosztóról, csak a linkjét...
De nem adom fel! Próbálkozom saját gépről történő feltöltéssel... Íme!
Úgy fest, ez működik! Hallgassunk hát vidám muzsikát, mert előreláthatóan több ilyet nem fogok elkövetni. Jó volt, szép volt, kipróbáltam; elvégre a blogom immár bekerült a szépkorúak elit társaságába, és ezt egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül.
Na de elég a bohóckodásból, félre a tréfával. Egy hét eltelt, már csak 51 van hátra, míg véget ér Odüsszeuszhoz mérhető kóborlásom az internet végtelen, szörnyű viharok által felkorbácsolt tengerén.
Jövő héten is jelentkezem, szokásomhoz híven abszolút nem friss, érdektelen és unalmas témákkal, amelyek közül a világon senki nem tud majd ízléséhez méltón, kedvére mazsolázni.
Békétlenség veletek!

U. i.: Anácska nyert Linz-ben! Nagy-nagy gratula neki ehhez a sikerhez!

2010. 10. 16.

6. nap: Közlekedés I.

Férfiasan bevallom: nincs jogosítványom. 30 éves kor körül ez nyilván sokakban feltűnést, kíváncsiságot, netalán visszatetszést kelt, de én valahogy soha nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá. Mindösszesen egyszer voltam a volán mögött, de akkor még életkorom csupán egy számjegyű volt. Ha jól emlékszem, nagyapám ölében ültem, akivel egy tökegyenes földúton haladtunk a vakítóan zöld Wartburgunkkal, s rám hárult a "kormányzás" felelősségteljes feladata. Már akkor sem hozott túlzottan lázba a dolog.
S mivel jogosítványom nincs, így nem is volt soha a kezemben a kresz tankönyv. Következésképp azt sem tudhatom biztosan, vajon mekkora terjedelemben írhatnak benne az úttest-zebra-gyalogos hármas kérdésköréről, de a mai tapasztalataimat alapul véve biztosan nem sikerült az illetékeseknek eltalálniuk a megfelelő hosszúságot. Vagy túlságosan rövid lett, minek következtében a tanuló ripsz-ropsz keresztülsiklik rajta anélkül, hogy az olvasottak nyomot hagynának kis fejecskéjében, vagy túlzottan hosszúra sikeredett, ami arra készteti a nebulót, hogy inkább átfussa, mint végigolvassa az ide vonatkozó passzust. Elsőbbség? Lassítás? Ugyan már!
Nagyon úgy fest, az autósok egy része (akik különös módon szombat este mind a belvárosban közlekednek) nincs igazán tisztában a kijelölt átkelőhely jelentésével. De ugyanígy nincs tisztában a zebra létezésének fundamentumával az önmagát állandóan tömjénező és egekig magasztaló biciklisek társadalmának jelentős hányada sem. Feltételezem ugyanis, hogy a kerékpárútra bizonyos helyeken felfestett fehér csíkozás ugyanarra a magatartásra kéne, hogy ösztönözze a kétkerekű járművek tulajdonosait, mint az autósokat. Ám itt sajnos nem ösztönöz semmi senkit semmire, ami különben nem lenne olyan nagy baj, ha az ember nem járna hébe-hóba külföldön, ahol aztán döbbenten szembesül az ottani és a magyar közlekedési morál lesújtó különbségeivel. Az azért vigasztal, hogy ugyanezen autósok és biciklisek mennek egymás agyára, idegeire és kerekeire nap nap után az utakon, miközben teli tüdőből szidják a másik felmenőit. Tanulság nincs, illetve nincs mit magyarázni rajta. E fentebb vázolt jelenséget mindenki nagyon jól ismeri.
Az igazságosság jegyében pedig legközelebb a gyalogosok kerülnek nálam terítékre, hiszen csak velük együtt lehet teljes a közlekedési káosz!

2010. 10. 15.

5. nap: Egy átlagos péntek

Amennyiben valaki ma este arról kérdezne, milyen is egy teljesen átlagos hétköznapom, azt válaszolnám, hogy pontosan olyan, mint a mai volt. Lassan csörgedező, hosszú, csöndes. Ha viszont már a jövő hét folyamán érdeklődne arról bárki, hogy mit csináltam ma, azaz pénteken, egész biztosan nem tudnék neki semmi konkrétumot felsorolni. Megérkezett, lezajlott, majd elmúlt. Nyomtalanul, mint maga az élet.
Így hát úgy döntöttem, erről a napról valahogy mégis megemlékezem a saját eszközeimmel. Vázlatosan, röviden, pontokba gyűjtve a történéseket, hátha aztán mégis azt az illúziót kelthetem magam és olvasóim előtt, hogy ez a péntek is része volt létezésem kalandos regényfolyamának.

- Reggel szokás szerint korán kelés. Hallgattam az egyik kereskedelmi rádió műsorát, amiben tévét és autót lehetett nyerni. Próbálkoztam én is, de nem nyertem (erről a "nem nyerek" témáról talán egyszer írok még valamit a közeljövőben). Nem reménykedtem, így nem is csalódtam. Amikor vége volt, a közeli pékségben vettem két házi készítésű almás pitét.
- Délben találka egy barátommal, majd "ebéd" címszóval bementünk a közeli bevásárlóközpontba, hogy útitársam századszorra is megnézze a síkképernyős tévékínálatot. Azt mondta, karácsonyra mindenáron venni szeretne egyet. Visszafelé szóba került a halál témája. Láthatóan régebb óta foglalkoztatta a dolog, már egy ideje készülhetett rá, hogy felhozza egy beszélgetés során, mert kész elméleteket és felvetéseket vázolt fel. Őelőtte azonban még számos kérdés lebeg megválaszolatlanul, de ebben, sajnos, nem segíthetek neki. Majd rájön mindenre magától, amikor eljön az ideje.
- Korábban megígértem egyik szomszédomnak, hogy felteszem az antik varrógépét valamelyik netes árverési oldalra. Erre, úgy éreztem, ma jött el a megfelelő pillanat, ám ez bonyolultabbnak bizonyult, mint azt elsőre hittem volna. Végül aztán csak találtam egy helyet, ahol regisztráció és bármiféle költség nélkül is hirdethettem, de attól tartok, mindez hiábavaló volt. Mert bár remek kis gépe van, kifogástalan rajta minden, működik is, csak attól tartok, bármennyire is reális árat szeretne érte kapni, a "reális" az esetleges vevőknek túlságosan magas lesz. Meglátjuk.

Este hét óra múlt, a Nap már rég lenyugodott, s lassan kezdődik a hétvége. Azonban számomra hátra van még  egy könnyed séta, valamint egy éjszakai Alan Wake menet is. Amennyiben ezek közül bármelyik is szolgálna valamiféle érdekességgel vagy újdonsággal, úgy a következő mondatom egy óriási hazugság lesz! A péntekem lassan csörgedezve, hosszas kínlódás után, csöndesen véget ért.

2010. 10. 14.

4. nap: Évszakok

Ma reggel voltam pingpongozni. Ennek önmagában nincs túl nagy hírértéke, de kora hajnalban, mikor elindultam a Ligetbe, oly rettentő napok, hetek, hónapok után végre ismét éreztem, a csontjaimig hatolt a felismerés, pilács gyúlt a fejemben, hogy immár végérvényesen és visszavonhatatlanul beköszöntött a jó idő!
A jó, ugyebár az emberek szintjén csupán relatív fogalom lehet, ezért most némiképp finomítanom kell az előbbi állítást. Az ideális hőmérséklet nálam az, amikor kilépünk az utcára, és önkéntelenül kisóhajtjuk az utolsó csepp levegőt a tüdőnkből, majd sietve belelépünk a párafelhőbe, hogy az adjon valami meleget néhány kusza pillanatig az arcunknak. Amikor kesztyű nélkül csak úgy merjük kidugni a kezünket a kabát ujjából, ha mancsunkat ökölbe szorítjuk, és addig ezen egy fikarcnyit sem lazítunk, amíg ismét be nem érünk a melegbe. Amikor hiába érkezünk meg egy fűtött helységbe, mégsem akaródzik megszabadulnunk a vastag dzsekitől, úgy átfagytunk. Amikor forró vizet engedünk a jéghideg kezünkre, de az ettől csak még jobban fáj, éget, szúr, kipirosodik és sajogni kezd. Én ezt nevezem jó időnek.
Mikor megérkeztem a Városligetbe, a tó fölött magasan tornyosult egy varázslatos párafelhő, a vízparton rendszeresen időző kacsák pedig, akik ahelyett, hogy egy serpenyőben sülnének pecsenye gyanánt, a hónapokig tartó önfeledt úszkálás után már nekiindultak, és mostanra valahol egy melegebb ország légterében szárnyalnak. Az emberek is kevesebbet mozdulnak ki az otthonaikból, a hajléktalanok szerencsésebbjei találnak majd maguknak valami zugot, ahol kihúzhatják a keményebb időket, és a Nyugati pályaudvar aluljárójából is eltűnnek a kurvák, akik egyre nehezebben tudják kínálni szűkösen mért bájaikat a mind több és vastagabb ruházat alól. Később, ha úgy alakul, talán hó is lesz, de az már engem nem érdekel. Arról inkább írjanak blogot az autósok!
Tél! Én így szeretlek!

2010. 10. 13.

3. nap: A tartozás

Ma kaptam egy felszólítást, miszerint tartozásom van az egyik szolgáltató felé, és legyek szíves ezt a lehető leghamarabb rendezni. Igazuk van, egyetlen szó sem érheti őket ezzel kapcsolatban. Magam is a rend pártján állok, s ha nagy ritkán úgy alakul, hogy valamivel elcsúszom, elfelejtem, vagy bármely más okból kifolyólag sikerül összehoznom némi hátralékot, akkor nem szívom a fogam, nem mérgelődöm, hanem ahogyan azt kell, kifizetem a kérdéses összeget.
De ma valahogy mégis gondolkodóba estem. Nem az késztetett erre, hogy gyakorlatilag semmi olyan dolog nem jutott eszembe, ami alapján a kérdéses cégnél az elmúlt hónapokban tartozást halmozhattam föl, hanem úgy egészében rácsodálkoztam, hogy jó-e vajon az, ha a világ ennyire gépiesül, ha minden rendszert már számítógépek irányítanak, és nincs élő ember, aki kiszűrné az esetleges anomáliákat.
Mert az én teljes tartozásom tokkal-vonóval együtt 29 Ft. Egy ilyen küldemény kipostázása, amennyire én tudom viszont már 54 Ft, vagy valami ilyesmi, azaz a cég jelenleg 25 Ft bukóban van. Ezen az sem igazán segít, hogy a tartozásomat föltupírozzák majd egy csöppet, hogy szép, kerek összeg váljék belőle. Furcsa dolgok ezek.
De mire ennek a bejegyzésnek a végére érek, máris választ kapok az eredeti kérdésemre, miszerint sajnos tényleg jobb a számítógépes rendszer, mint egy emberi munkaerő, akivel ugyan megúszhatják a 25 forintos buktákat, de cserébe fizetniük kéne az illető havi bérét. Pénzügyileg így mindenképpen jobban járnak.
Az ügyfél, aki meg nem röstellt tartozást felhalmozni, ne szívja a fogát, ne mérgelődjön, hanem menjen szépen a postára és egyenlítse ki a számlát!

Frissítés: A felszólítás kiérkezését követő napon bementem az ügyfélszolgálatra, mert ekkora tartozást helyénvalóbban tűnt, ha személyesen egyenlítek ki. A nő nagyon kacagott, mikor meglátta a végösszeget, majd egy vállrándítással konstatálta, hogy "van ez így bizony néhanapján". No igen. Néhanapján egyes emberek fegyvert ragadnak, felmarkolnak egy nagyobb adag lőszert, és agyonlövik egy bevásárlóközpont látogatóinak felét. Kezdem érteni, miért tehetik mindezt. Mert néhanapján van ez úgy is...

2010. 10. 12.

2. nap: Ami ma jó volt, és ami jó lett volna...

Délelőtt kaptam egy linket, amelyen megtekinthettem az egyik legzseniálisabb Bud Spencer - Terence Hill jelenetet az És megint dühbe jövünk! című klasszikus, örök kedvencemből. Milliószor láttam már, kívülről ismerem a szöveget, a hangsúlyokat, a színészek arcjátékát. Bizonyára a kedves olvasóim jelentős hányada is emlékszik rá ("A pisztácia kifogyott!"), mégis megunhatatlan filmes geg, amely újra meg újra képes megnevettetni. Jó volt most is egymásutánban vagy tízszer végignézni!

Délután pedig módom volt sétálni egyet a környéken, amely során eljutottam egy térre. Jól ismerem a helyet, nap mint nap járok arrafelé. Régen buszpályaudvar állt ott, de ma már csak egy modernként tetszelgő parkszerűség, valamint egy földbe ásott, hétköznapi kocsma, amit Gödörnek hívnak, és esténként ott gyűlik össze a város összes hülyegyereke. A füves részen azonban észrevettem egy fiatalembert, aki valamiféle bármixer felszereléssel gyakorolt. Egy üres üveggel, valamint különböző ezüstszínű shaker poharakkal dobálózott, zsonglőrködött, pörgetett és bűvészkedett, miközben feszülten figyeltem, hátha leejti őket, netalán kicsúszik a kezéből az egyik eszköz, vagy bármely más módon dől dugába az egész gyakorlata. Azonban nem akart hibázni, nagyon ügyes volt, én pedig egy idő után tovább bandukoltam. Jó volt azért egy kicsit elidőzni, és meglesni az ingyencirkuszt.

Ugyanezen a helyen, a téren, amelyen egykoron buszpályaudvar állt, fiatalok gördeszkáztak és bicikliztek, gyakorolták mutatványaikat, fejlesztették ügyességüket. Mindig ott vannak, legyen tél, nyár, eső vagy szél. Egyesek érdeklődve figyelik őket, másokat talán egy kicsit zavarnak a sebesen cikázó és harsány ifjak. Na, ezeket a kölyköket lett volna jó egy rendkívül súlyos tárggyal véres péppé verni, hiszen L'oreal - mert megérdemlik!

2010. 10. 11.

1. nap: A vörösiszap-jelenség

Sokat vívódtam, hogy jó ötlet-e egy ilyen (feltehetően erősen megosztó) bejegyzéssel hozzákezdenem az Egy év tervezet végrehajtásához, de végül úgy döntöttem, hogy nagy baj nem lehet belőle. Sőt! Ha kenyerem lenne az önfényezés, egyértelműen pozitív gesztusként értékelném, hogy ennek hála a kedves olvasó villámgyorsan kiábrándul belőlem, meggyűlöl, tiltólistára tesz, majd minden létező módon ignorálja még a létezésemet is.
Amiről most írok, az nem más, mint az a vissza-visszatérő állapot, hangulat, érzés, amelynek magamban az elmúlt hét után végre nevet tudtam adni: vörösiszap-jelenség. Aligha van ember az országban, aki ne hallott volna arról, ami a MAL Zrt. timföldgyárának egyik iszaptározójánál történt egy héttel ezelőtt. A híradók, az újságok, a netes portálok mind-mind foglalkoztak és foglalkoznak a kérdéses katasztrófával, (számomra legalább is) meglepően jól, korrekten; nélkülözve a szenzáció- és a hisztériakeltés máskülönben mindenki által jól ismert fogásait. Hogy röviden összegezzem: a helyén kezelik a dolgot.
Sajnos ebben az ügyben inkább a civilek azok, akiknek lenne mit tanulniuk a híradásokból. Olyanok, akiknek jelen esetben az ég világon semmi érdekeltségük, kötődésük, vagy épp személyes tapasztalatuk nincs arról, hogy milyen embertelen és rettenetes állapotok uralkodhatnak most abban a térségben.
Aki kicsit is jó érzésű ember, az átérzi azoknak a szerencsétleneknek a fájdalmát és szenvedését, amin keresztül kellett menniük. Tudni nem tudhatja, milyen lehet, amikor valaki elveszíti mindenét, csak azt érzi, hogy valamit tennie kell értük. Ez teljesen rendjén való dolog, s bizonyítja azt, hogy bármilyen ellenségesen is viselkedünk egymás iránt a mindennapokban, de azért bajban ez a kis ország képes még az összefogásra, a segítségnyújtásra, az emberségre. Azonban ebben is, mint minden másban létezik egy határ. Egy olyan pont, amelyen túl az egész már a visszájára fordul, ezzel elveszítve a valódi értelmét, jelentőségét. Az egyén számára ez egy lehetőség lesz, amely egyaránt aggasztó és félelmetes.
Mert nézzük, mit is tesz egy úgynevezett átlagember, aki hallja a katasztrófa hírét, látja a szörnyű képeket és értesül az elveszett és romba dőlt életekről, értékekről, környezeti károkról. Hívja a Nemzeti Segélyvonalat, a Vöröskeresztet, hogy 200-250 Forintot adományozzon ezzel a rászorulóknak. Anyagi lehetőségeihez mérten adományozhat kisebb vagy nagyobb összegeket az arra kijelölt bankszámlaszámra, és/vagy a különböző állatmentő csoportokat támogatja a rendelkezésére álló pénzmennyiséggel. És... kész! Ennyit tehet, ennyi az ő "része" a történetben. Se több, se kevesebb. És ez így is van jól.
A gond azonban ott kezdődik, amikor egyesek képtelenek megérteni, hogy az ő szerepük ezennel véget ért. Amikor nem érdekli őket, hogy nincs tovább, többet nem tehetnek, csupán reménykedhetnek, hogy a szerencsétlenül járt emberek sorsa jobbra fordul. Nem, ők túlpörgetik magukat, számukra ez egy küldetéssé válik, és ahelyett, hogy a maguk módján és eszközeivel valódi segítséget nyújtanának, rátelepszenek másokra, őket uszítják, noszogatják és fűzik, hogy tegyenek minél többet és többet. Ez is jó és helyénvaló egy bizonyos fokig, viszont sokaknak ez réges-rég nem a bajba jutottakról szól, sokkal inkább saját magukról. Mert azzal, hogy ők nyilvánosan jóra buzdítanak, remélik, hogy ők maguk válnak jókká mások szemében. Ha nagy hanggal példát mutatnak, remélik, hogy mások fölnéznek rájuk. Azzal, hogy a nagy tömegben hangot adnak túlbuzgó igazságérzetüknek és lelkük szakadtáig bizonygatják mélységes megrendülésüket a történtek kapcsán, többé válnak annál a félmilliónál, akik csöndben, névtelenül, szerényen voltak képesek adakozni úgy, hogy nem csaptak maguk körül hatalmas felhajtást, nem éreztették másokkal, hogy ők mennyire átérzik a bajt, és hogy mennyire empatikusak. Mert bizony akik igazán átérzik a bajt, akik empatikusak, azoknak ez nem egy újabb alkalom az önreklámra (az árvíz után idén már másodszor), hanem a csöndes és szerény segítségnyújtásra. Mindenkinek meg kellene tanulnia, hol van a határ, meddig terjed az ő szerepe, és mikor kell csöndben visszavonulni, ha ezt beteljesítette.
Ami ezen túl van, az csak duma!

Előszó, vagy valami olyasmi

Azt az egyszerű, ám korántsem eredeti célt tűztem ki magam elé, amikor létrehoztam ezt a blogot, hogy egy éven keresztül minden nap írok ide valamit. Bármit, ami érdekel, ami foglalkoztat, ami aggaszt, ami örömet okoz. A lényeg, hogy jusson bejegyzés a hét minden napjára, legyen az bármilyen jelentéktelen, unalmas, vagy épp szánalmas. Ám előre szólok: könnyen megeshet, hogy én vagyok a létező legjelentéktelenebb lény, akit ez a bolygó valaha is a hátán hordott, ezért sok jóra ne számítson senki!
A dolog lényege jelen esetben nem is az, hogy bárki elolvassa a jegyzeteket, hanem hogy jómagam okuljak belőlük. No és persze nem árt némi gyakorlás sem, hiszen évek óta nem írtam sem novellát, sem cikket, sem kritikát. Az idő múlásával pedig a szöveg egyre nehezebben áll össze, a valódi mondanivaló elvész a részletekben, a túlbonyolított mondatszerkezetek kihámozására pedig a kedves olvasónak sem ideje, sem energiája nincs. Úgyhogy igyekszem majd rövidre fogni a dolgot... Csak semmi sallang, semmi cicoma!
Eddigi írásaimat figyelembe véve nem lesz könnyű dolgom ezeket az elveket szem előtt tartani, s abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a végére jutok ennek az "egy évnek". Ugyanakkor az is megeshet, hogy végül csak kihozok ebből a zagyva kuszaságból valami olyat, ami talán kevésbé szennyezi, mint amennyire színesíti az internet világát. De ennyire azért még ne szaladjunk előre!