Oké, ehhez egy kicsit
utaznom kellett. Nem volt vészes, a Budapest-New York útvonal
megvan fél nap alatt, nincs ok túlragozni a dolgot. Meg aztán van
itt valaki, aki ne nyargalt volna át egy másik kontinesre pusztán
azért, hogy megnézzen egy színdarabot? Na, ugye, hogy nincs! Ennél
természetesebb dolgot el sem lehetne képzelni, nincs itt kérem
semmi látnivaló!
"Megnézzen egy
színdarabot" – írom némi költői túlzással, de az
igazság az, hogy magának a színdarabnak vajmi kevés köze volt a
színházi látogatásomhoz. A címén és a szereplőgárdán (ki
nem találná a Kedves Olvasó, ki miatt utaztam 8500 kilométert a
marha nagy ismeretlenbe!) kívül gyakorlatilag nem tudtam róla
semmit, és nem is tettem jelentős lépéseket ezen állapot
megváltoztatása érdekében. All the Fine Boys – ránézésre (és
a rövid leírást elolvasva) úgy hangzott, mint a szokásos "két
felnőtté váló tinilány első szerelmi kalandjai a szemét
pasikkal" nonszensz. Valami romantikus vígjátéknak gondoltam,
ahol majd sajnálnunk kell a leányokat a rájuk váró kötelező
csalódások miatt, de a végén mégis kellemesen jóleső,
bizsergető érzéssel távozunk, mert a történet morális
zárásaként megtudjuk, milyen jó és erős is a kapocs a nők
között (HAHAHA!!), és mennyire nincs szükségük a rohadt hímekre
ahhoz, hogy boldogok legyenek és szeressék magukat.
Ó, jaj, mekkorát
tévedtem, te jó ég!
Az All the Fine Boys nem
egy romantikus vígjáték. Kicsit annak indul, itt-ott előtérbe
kerül ez a jelleg, de összességében egy felnőtteknek szóló
dráma lapul a felszín alatt, amiért e sorok írója igen hálás
volt. Igaz, két tinilány első romantikus kalandjait mutatja be a
hímekkel, de a történet alatt és a függöny legördülése után
nem érezzük úgy, hogy egy barátságról, szerelemről és
unikornisokról szóló felemelő darabbal lett volna dolgunk.
A két főszereplőnk
Jenny (Abigail Breslin) és Emily (Isabelle Fuhrman), a két barátnő,
akik belezúgnak egy-egy tipikus férfiideálba. Jenny esetében ez
egy idősebb pasas, Joseph (Joe Tippett), akinek már rendes, felnőtt
élete van. Emily eközben egy rosszfiú-light srác (Alex Wolff)
után kezd futni, akinek mindig mindenre van valami jól hangzó, de
rém ostoba válasza, és aki folyton lázad a világ ellen.
Az egész darab alatt
ennek a négy figurának a történetét ismerjük meg. Több
szereplő nincs, és nincs is szükség több szereplőre. Felváltva
látjuk a párocskákat, amint építgetik a szerelmi viszonyukat.
Jenny és Joseph esetében minden jól indul, aztán fokozatosan
egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Emilyék románca ezzel szemben
végig bizarr, furcsa és legtöbbször gyerekes marad, ami éles
kontrasztot képez Jenny nyűglődéséhez képest.
A maga módján mindkét
szál hihetőnek tűnik, mert a párbeszédek kimondottan jól vannak
megírva és a színészek is jól adják elő őket. Ugyanakkor
mégis kicsit kiszámíthatónak és közhelyesnek tűnt a cselekmény
bizonyos pontokon, ami valahol csalódást keltő volt. Mire
gondolok? (Miután a színdarabnak március 26-án volt az utolsó
előadása, így nincs értelme spoilerekkel szórakozni. Aki eddig
nem látta, az többé nem is fogja). Az, hogy menet közben
Josephről kiderül, hogy házas és gyereke is van, aligha nevezhető
meglepő fordulatnak. És mikor félúton Jenny elsőként zsarolja
meg a férfit azzal, hogy beszámol kettejük viszonyáról a
feleségének, azonnal felötlött bennem az "Ejj, halott vagy,
kisanyám!" mondat. Nem is tévedtem, Jennyt tényleg elteszi
láb alól a fickó. (Tudom, sokkoló: egy sztori, ahol NEM Isabelle
Fuhrman karaktere hal meg! Ilyent sem sokat láttunk még!)
Az Emily-vonal eközben
arról szól, ahogyan a lány ügyetlenül próbálja felhívni
magára a kamugép-művészlélek-lázadó srác figyelmét. Az egész
szál sokkal ártatlanabb és egyszerűbb, mégis ebben az
egyszerűségben valószínűleg sokan magukra ismerhetnek. A
kapcsolatuk végül nem jut sehová, a srác visszautasítja Emilyt,
amit a lány akkor és ott nem visel éppen túlzottan jón. De a
néző tudja, hogy ez volt a helyes döntés, a színdarab végén
pedig, mikor a karakterek újra találkoznak, a lány is belátja
ezt. Számára a korábbi szerelmi csalódás egyet jelentett a happy
end befejezéssel. Minden jól és logikusan épül fel, a néző
pontosan tudja, minek miért kellett úgy történnie, ahogy. De
talán pont ennek köszönhető, hogy itt sem éri meglepetés az
embert. A kapcsolatok legtöbbször nem járnak be ilyen jól
kiszámított és logikus utakat. Talán jó lett volna valami
meglepőt és újszerűt belecsempészni a sztoriba. Így a néző
csupán elégedetten bólogat és egyetértően hümmög. Én meg
általában nem szeretek elégedetten bólogatni és egyetértően
hümmögni. De ezzel talán én vagyok így egyedül.
Az All the Fine Boys a
80-as években játszódik. Ennek igazából nem sok jelentősége
van azon kívül, hogy időnként jól jött a cselekménynek a
mobiltelefonok hiánya. Feltételezem, ezért is kellett ebbe az
időszakba ültetni a történetet. A jelmezek és egyéb körítés
passzolt, zenei aláfestésnek is a kornak megfelelő muzsikát
válogattak be.
Abigail Breslinről
viszonylag keveset tudtam eddig, és a színdarab megtekintése után
sem támadt fel bennem a vágy, hogy ezen a hiányosságomon azonnal
javítanom kell. A szerepet hozta, de ezzel nagyjából ki is merült
minden, amit mondani tudok róla. Joe Tippett és Alex Wolff közül
egyértelműen az előbbinek volt nehezebb és komolyabb feladata, és
ezt elég jól meg is oldotta.
És, igen, örömmel
vettem tudomásul, hogy jó lóra tettem: Isabelle Fuhrman valóban
remek, kivételes és zseniális. E sorok írója szerint a jelenlegi
generáció talán legjobbja. Most, hogy élőben láttam, ezt immár
bizonyítottnak érzem. Csak kapna végre jó szerepeket! Nem kell
annak mindenáron Star Warsnak, szuperhősös nonszensznek vagy James
Bondnak lennie! Elég, ha csak egyszerűen emlékezetes az a bizonyos
szerep.
Gyerünk, Hollywood,
szedd végre össze magad! Legyen végre okom a szutyok filmjeiteket
újra figyelemmel követni!
