Az új, modern,
radikális, szélsőséges feminizmus hosszú évek óta mérgezi a
nyugati világot az egyenlőség álcája mögé bújtatott
irányítási kényszerével, hatalmi törekvéseivel, polkorrekt
nonszenszével. Tevékenységüknek köszönhetően eddig mindent
tönkretettek, felemésztettek, elrohasztottak, amire csak rátették
a mocskos mancsukat vagy amit megfertőztek beteges ideológiájukkal.
Beleértve ebbe természetesen azokat a korábbi fontos feminista
értékeket is, amelyekért a mai Tumblr-idióták elődei sokat
tettek és harcoltak. A mozgalom jelenlegi „élharcosainak”
köszönhetően maga a szó is a lehető legnegatívabb kicsengéssel
bír, egyet jelent a hisztivel, a kicsinyes ostobaságokkal, a kettős
mércével, az érzelmi zsarolással.
Professzionális áldozati
szerepüknek köszönhetően a modern feministák nyugodtan
támadhatnak, rágalmazhatnak, sértegethetnek bárkit és bármit,
ha úgy tartja kedvük (és általában úgy tartja), hiszen úgysem
mer nekik ellent mondani senki. És ha mégis, akkor azonnal érkezik
a siránkozás, a különféle jelzők sorozata (nőgyűlölet,
kirekesztés, elnyomás, meg ami épp az eszükbe jut), és mintegy
varázsütésre ezek az erős, független és emancipált amazonok
átvedlenek védtelen virágszirmokká, akiket aljas módon, ok
nélkül támadás ért, és akiket mindenkinek illik megvédenie a
bestiális hímek ádáz rohamaitól. Roppant átlátszó módszer,
de sajnos ugyanilyen hatásos is.
A cégek, vállalatok,
politikusok és a sajtótermékek is egyetlen csettintésükre
behódolnak, ahogy behódoltak a feministák előtt mindenkinek, aki
ugyanezt a taktikát követve próbált előnyösebb pozícióba
jutni a hatalomért folytatott küzdelemben. A korrupt, hazug
rendszer az ügyeskedőket és a szélhámosokat támogatja, ameddig
azok az ügyeskedők és szélhámosok egy csónakban eveznek velük.
Ezért tűrik meg a modern feministákat. Használják őket, ahogyan
a feministák maguk is felhasználják a rendszert a saját javukra.
Jól bejáratott, régi módszer ez, amelyet a mai, túlérzékeny,
sértődős, politikailag korrekt, a különbségeket megsemmisíteni
igyekvő közeg egészen elképesztő magasságokig erősít.
Mindenki szeret felháborodni. Mindenki különlegesnek érzi magát.
Mindenkinek tekintettel kell lennie az egyedi hópihék törékeny
lelkére.
Ám a dolgok tavaly
augusztus óta kicsit megváltoztak.
Ugyanis a feminista
brigád, feltehetőleg az eddigi gyenge ellenállásnak hála kicsit
elbízta magát. Elhitte, hogy bárkivel el tud bánni, csak az
áldozati szerepet kell sokadjára előhúzni a tarsolyából. Bízott
benne, miszerint a továbbiakban is ugyanúgy behódol mindenki a
sértett érzéseik előtt, mint ezt megelőzően bárki, akinek
eljátszották a hattyú halálát. Valamiért abba a fantáziába
ringatták magukat, hogy a nyilvánvaló hazugságaikat továbbra is
feltétel nélkül tényként kezelik, pusztán azért, mert ők a
véresszájú feministák.
Valószínűleg ezért
támadtak neki a videojátékok iparának is. Amit, mint kiderült,
nagyon rosszul tettek.
Azt azért meg kell
hagyni, szépen előkészítették a dolgot. A szaksajtó egy részét
a hatalmukba kerítették, majd előrángatták a bábjukat, Anita
Sarkeesiant, akit lassan, de biztosan felépítettek, előtérbe
toltak, felerősítettek, majd profitálni próbáltak belőle. Nem
volt ugyanis nehéz előre felmérni, milyen reakciókat fog
kiváltani a játékosokból, amikor a szubkultúrán kívülről
jövő szélsőséges feminista idióta ordenáré baromságokat kezd
el összehordani arról a hobbiról, ami világszerte tízmilliók
számára oly kedves és fontos. A Sarkeesiant érő kritikák,
vádak, támadások kereszttüzében pedig nem kellett mást tenniük,
mint hátradőlniük, és rákezdeni a szokásos mondókára. Azaz,
hogy a játékok és a játékosok mennyire szexisták, nőgyűlölők,
kirekesztők, erőszakosak, hiszen lám, itt van ez a szegény,
ártatlan, magányos hölgy, aki csupán a véleményét mondja el a
dolgokról, és tessék, mennyi rondaságot kap érte a kis drága!
Hát kell ennél több bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben a
videojátékokkal, az azt övező kultúrával, és magukkal a
játékosokkal?! Nincs mit tenni, meg kell hát változtatni mindent,
mert ez az állapot nem maradhat így!
Narratívájuk szerint a
nőket szisztematikusan ki akarják üldözni az iparágból. Mint
ahogyan ezt a szerencsétlen, ártatlan kritikust, Anita Sarkeesiant
is tönkre akarják tenni, pedig ő csak annyit mondott, hogy azok a
disznó játékosok egytől egyig szörnyetegek! Vagy például Zoe
Quinn-t, mert hát szegény ugyan mindenkivel lefeküdt, aki kicsit
is előremozdíthatta a nevetséges játékának karrierjét, de mi
mást tehetett volna a lelkem egy olyan ellenséges közegben, ahol
ilyen megpróbáltatások érik ezeket a bátor és hősies
feministákat?! Vagy harmadiknak ott van például Brianna Wu, aki
kicsit sem azért gerjeszti maga körül a feszültséget, hogy az
aljas megnyilvánulásai után rendeltetésszerűen érkező
viszontválaszok láttán segítségért kiabálva adományok után
kuncsorogjon!
A szaksajtó idióták,
SJW barmok és feminista propagandisták által irányított fele
pedig gépiesen, rendszeres időközönként beszámol nekünk
ezeknek a szegény, elnyomott asszonyoknak a megpróbáltatásiról.
Azt mondják, minden a mi, azaz a játékosok hibája, miközben
azért siránkoznak, mert az iparág nem elég nyitott és befogadó.
Szerintük a játékosok és a játékos identitás halott, de jó
hír, hogy a progresszív feminista nézeteiknek köszönhetően
valamiféle pozitív fordulat indult el az iparágon belül.
Mint említettem, eddig
ez a taktikájuk remekül működött. De azt is mondtam, hogy
ezúttal nagyon melléfogtak.
Mert akik hozzám
hasonlóan eltöltöttek pár évtizedet a videojátékok világában,
azok nagyon jól tudják, mivel állunk szemben. A konzolgyártókkal
és kiadókkal napi szinten vívjuk sokszor kilátástalannak tűnő,
mégis fontos harcunkat. A politikusokat jól ismerjük, elvégre
amióta az iparág létezik, azóta próbálnak belőlünk profitálni
azok, akiknek szüksége van valamilyen ellenségképre. Mi, a
játékosok vagyunk a gonoszok, amikor egy jelölt az iparággal
kapcsolatos ismereteket nélkülöző szülők szavazataira vágyik.
Minket vesznek elő, amikor egy eszelős rohadék lövöldözni kezd
egy iskolában vagy bevásárlóközpontban. Bármilyen szörnyűségről
legyen is szó, biztosra vehetjük, hogy valahol valaki bennünket
vádol vele.
A sajtóra meg kár is
szót vesztegetni, elvégre mi vagyunk a tévécsatornák legnagyobb
konkurensei. Illetve csak voltunk, mert mostanra a földbe tapostuk
őket. Hiszen legnagyobb bánatukra nem nézzük az ő műsoraikat és
reklámjaikat, helyette inkább játszunk valamivel, ami nagyobb
élménnyel szolgál, mint az ő szánalmas próbálkozásaik.
Hollywood pöffeszkedő urai is erőlködhetnek, ahogy kedvük tartja
(a legtöbb nagy amerikai kábeltévé tulajdonosa valamelyik
filmstúdió), de mi átlátunk a hazugságaikon. A videojátékok
több pénzt termelnek, mint a filmek és a zeneipar együttvéve.
Innentől kezdve pedig valahol érthető, miért támadnak bennünket
ilyen vehemenciával.
De kibírjuk ezt is.
Kibírtuk, amikor Jack Thompson azzal a váddal próbálkozott, hogy
a videojátékok erőszakossá teszik a felhasználókat. Ugyanúgy
azt is ki fogjuk bírni, hogy Anita Sarkeesian szerint a videojátékok
szexistává és nőgyűlölővé nevelnek bennünket. Kibírjuk,
hogy a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra, a PockPaperShotgun, meg a
többi oldal gyűlöl bennünket – a saját olvasótáborát, mert
eddig sem tartottuk túl sokra sem őket, sem azt, amit képviselnek.
Kibírjuk, mert ezek az
idióták semmi olyan hazugságot nem tudnak mondani rólunk, aminél
rosszabbal ne vádoltak volna már bennünket az évek során.
A feministák, mint
mondtam, hatalmas hibát követtek el, amikor belekötöttek a
játékosokba. De nem azért, mert bennünket nem tudnak
megfélemlíteni – igaz, nem tudnak. Nem azért, mert mi nem
hajtunk fejet a nyüszítő sipítozásaik és professzionális
áldozati szerepük előtt – igaz, tényleg nem hajtunk. És nem is
azért, mert mi nem hagyjuk magunkat, bárki is támadjon ránk –
és tényleg nem hagyjuk, ahogy eddig sem hagytuk.
Hanem azért, mert ezzel
az ostoba támadással felhívták magukra a figyelmet. A játékosok
ennek a rohamnak hála megismerkedtek a feminizmus mai, nevetséges
álarcával, és azzal a kettős mércével, amit képviselnek. És
nagyon nem tetszik nekik az, amit látnak.
Amikor egy olyan
hatalmas, nyitott, sokszínű és változatos csoport, mint amilyen a
játékostársadalom talál magának egy közös ellenséget, ami még
a kiadók szemétségeinél is jobban egyesíti őket, az bizony nem
sok jóval kecsegtet. Mármint az ellenségre nézve. A feministák
megrángatták az alvó oroszlán bajszát, aki ettől felébredt, és
alaposan megcsócsálta őket. És bizony hiába kiáltanak
szexizmust, kirekesztést, vagy éppen nőgyülöletet, az oroszlánt
ez nem fogja érdekelni, mert ő csak azt teszi, amit a természete
diktál neki. A játékosok természete pedig az évek során
alkalmazkodott az ellenséges közeghez, az állandó támadásokhoz,
a külvilág becsmérlő, lenéző és gúnyos hozzáállásához.
Így ha valaki rángatja a bajuszát, annak leharapja a karját.
Ilyen egyszerű az egész. Aztán nekiindul, és felfalja a többi
végtagját is, amíg semmi nem marad belőle. Ez számunkra a
valóság. Ilyen a mi önvédelmi mechanizmusunk.
Így aztán, kedves
modern feminista barátaink, csak azt tudjuk mondani, hogy bárhol is
ütitek fel a csúf pofátokat, az innentől kezdve az oroszlán
vadászterületének számít. És továbbra is ti vagytok a préda.
Bárhová is merészkedtek ezt követően, vagy bármit is
szennyeztetek be korábban a hazugságok hálójával, mi ott is
ugyanúgy bolondot csinálunk belőletek, ahogyan azt tettük veletek
a videojátékok iparában. Tudnotok kell, hogy ismerjük a
módszereiteket, és gondoskodunk arról, hogy mindenki más is
megismerje azokat. Immár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy
ti nem képviseltek semmiféle egyenlőséget, ami viszont a
videojátékok iparának egyik legfontosabb jellemzője. A
mondandótok pedig épp olyan üres, mint a jövőtök, így nincs
szükség túl nagy erőfeszítésre ahhoz, hogy eltakarítsunk
benneteket és a propagandátokat, ahonnan csak kedvünk tartja!