2015. 01. 27.

#GamerGate kontra modern feminizmus

Az új, modern, radikális, szélsőséges feminizmus hosszú évek óta mérgezi a nyugati világot az egyenlőség álcája mögé bújtatott irányítási kényszerével, hatalmi törekvéseivel, polkorrekt nonszenszével. Tevékenységüknek köszönhetően eddig mindent tönkretettek, felemésztettek, elrohasztottak, amire csak rátették a mocskos mancsukat vagy amit megfertőztek beteges ideológiájukkal. Beleértve ebbe természetesen azokat a korábbi fontos feminista értékeket is, amelyekért a mai Tumblr-idióták elődei sokat tettek és harcoltak. A mozgalom jelenlegi „élharcosainak” köszönhetően maga a szó is a lehető legnegatívabb kicsengéssel bír, egyet jelent a hisztivel, a kicsinyes ostobaságokkal, a kettős mércével, az érzelmi zsarolással.

Professzionális áldozati szerepüknek köszönhetően a modern feministák nyugodtan támadhatnak, rágalmazhatnak, sértegethetnek bárkit és bármit, ha úgy tartja kedvük (és általában úgy tartja), hiszen úgysem mer nekik ellent mondani senki. És ha mégis, akkor azonnal érkezik a siránkozás, a különféle jelzők sorozata (nőgyűlölet, kirekesztés, elnyomás, meg ami épp az eszükbe jut), és mintegy varázsütésre ezek az erős, független és emancipált amazonok átvedlenek védtelen virágszirmokká, akiket aljas módon, ok nélkül támadás ért, és akiket mindenkinek illik megvédenie a bestiális hímek ádáz rohamaitól. Roppant átlátszó módszer, de sajnos ugyanilyen hatásos is.

A cégek, vállalatok, politikusok és a sajtótermékek is egyetlen csettintésükre behódolnak, ahogy behódoltak a feministák előtt mindenkinek, aki ugyanezt a taktikát követve próbált előnyösebb pozícióba jutni a hatalomért folytatott küzdelemben. A korrupt, hazug rendszer az ügyeskedőket és a szélhámosokat támogatja, ameddig azok az ügyeskedők és szélhámosok egy csónakban eveznek velük. Ezért tűrik meg a modern feministákat. Használják őket, ahogyan a feministák maguk is felhasználják a rendszert a saját javukra. Jól bejáratott, régi módszer ez, amelyet a mai, túlérzékeny, sértődős, politikailag korrekt, a különbségeket megsemmisíteni igyekvő közeg egészen elképesztő magasságokig erősít. Mindenki szeret felháborodni. Mindenki különlegesnek érzi magát. Mindenkinek tekintettel kell lennie az egyedi hópihék törékeny lelkére.

Ám a dolgok tavaly augusztus óta kicsit megváltoztak.

Ugyanis a feminista brigád, feltehetőleg az eddigi gyenge ellenállásnak hála kicsit elbízta magát. Elhitte, hogy bárkivel el tud bánni, csak az áldozati szerepet kell sokadjára előhúzni a tarsolyából. Bízott benne, miszerint a továbbiakban is ugyanúgy behódol mindenki a sértett érzéseik előtt, mint ezt megelőzően bárki, akinek eljátszották a hattyú halálát. Valamiért abba a fantáziába ringatták magukat, hogy a nyilvánvaló hazugságaikat továbbra is feltétel nélkül tényként kezelik, pusztán azért, mert ők a véresszájú feministák.

Valószínűleg ezért támadtak neki a videojátékok iparának is. Amit, mint kiderült, nagyon rosszul tettek.
Azt azért meg kell hagyni, szépen előkészítették a dolgot. A szaksajtó egy részét a hatalmukba kerítették, majd előrángatták a bábjukat, Anita Sarkeesiant, akit lassan, de biztosan felépítettek, előtérbe toltak, felerősítettek, majd profitálni próbáltak belőle. Nem volt ugyanis nehéz előre felmérni, milyen reakciókat fog kiváltani a játékosokból, amikor a szubkultúrán kívülről jövő szélsőséges feminista idióta ordenáré baromságokat kezd el összehordani arról a hobbiról, ami világszerte tízmilliók számára oly kedves és fontos. A Sarkeesiant érő kritikák, vádak, támadások kereszttüzében pedig nem kellett mást tenniük, mint hátradőlniük, és rákezdeni a szokásos mondókára. Azaz, hogy a játékok és a játékosok mennyire szexisták, nőgyűlölők, kirekesztők, erőszakosak, hiszen lám, itt van ez a szegény, ártatlan, magányos hölgy, aki csupán a véleményét mondja el a dolgokról, és tessék, mennyi rondaságot kap érte a kis drága! Hát kell ennél több bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben a videojátékokkal, az azt övező kultúrával, és magukkal a játékosokkal?! Nincs mit tenni, meg kell hát változtatni mindent, mert ez az állapot nem maradhat így!

Narratívájuk szerint a nőket szisztematikusan ki akarják üldözni az iparágból. Mint ahogyan ezt a szerencsétlen, ártatlan kritikust, Anita Sarkeesiant is tönkre akarják tenni, pedig ő csak annyit mondott, hogy azok a disznó játékosok egytől egyig szörnyetegek! Vagy például Zoe Quinn-t, mert hát szegény ugyan mindenkivel lefeküdt, aki kicsit is előremozdíthatta a nevetséges játékának karrierjét, de mi mást tehetett volna a lelkem egy olyan ellenséges közegben, ahol ilyen megpróbáltatások érik ezeket a bátor és hősies feministákat?! Vagy harmadiknak ott van például Brianna Wu, aki kicsit sem azért gerjeszti maga körül a feszültséget, hogy az aljas megnyilvánulásai után rendeltetésszerűen érkező viszontválaszok láttán segítségért kiabálva adományok után kuncsorogjon!
A szaksajtó idióták, SJW barmok és feminista propagandisták által irányított fele pedig gépiesen, rendszeres időközönként beszámol nekünk ezeknek a szegény, elnyomott asszonyoknak a megpróbáltatásiról. Azt mondják, minden a mi, azaz a játékosok hibája, miközben azért siránkoznak, mert az iparág nem elég nyitott és befogadó. Szerintük a játékosok és a játékos identitás halott, de jó hír, hogy a progresszív feminista nézeteiknek köszönhetően valamiféle pozitív fordulat indult el az iparágon belül. 
Mint említettem, eddig ez a taktikájuk remekül működött. De azt is mondtam, hogy ezúttal nagyon melléfogtak.

Mert akik hozzám hasonlóan eltöltöttek pár évtizedet a videojátékok világában, azok nagyon jól tudják, mivel állunk szemben. A konzolgyártókkal és kiadókkal napi szinten vívjuk sokszor kilátástalannak tűnő, mégis fontos harcunkat. A politikusokat jól ismerjük, elvégre amióta az iparág létezik, azóta próbálnak belőlünk profitálni azok, akiknek szüksége van valamilyen ellenségképre. Mi, a játékosok vagyunk a gonoszok, amikor egy jelölt az iparággal kapcsolatos ismereteket nélkülöző szülők szavazataira vágyik. Minket vesznek elő, amikor egy eszelős rohadék lövöldözni kezd egy iskolában vagy bevásárlóközpontban. Bármilyen szörnyűségről legyen is szó, biztosra vehetjük, hogy valahol valaki bennünket vádol vele.
A sajtóra meg kár is szót vesztegetni, elvégre mi vagyunk a tévécsatornák legnagyobb konkurensei. Illetve csak voltunk, mert mostanra a földbe tapostuk őket. Hiszen legnagyobb bánatukra nem nézzük az ő műsoraikat és reklámjaikat, helyette inkább játszunk valamivel, ami nagyobb élménnyel szolgál, mint az ő szánalmas próbálkozásaik. Hollywood pöffeszkedő urai is erőlködhetnek, ahogy kedvük tartja (a legtöbb nagy amerikai kábeltévé tulajdonosa valamelyik filmstúdió), de mi átlátunk a hazugságaikon. A videojátékok több pénzt termelnek, mint a filmek és a zeneipar együttvéve. Innentől kezdve pedig valahol érthető, miért támadnak bennünket ilyen vehemenciával.
De kibírjuk ezt is. Kibírtuk, amikor Jack Thompson azzal a váddal próbálkozott, hogy a videojátékok erőszakossá teszik a felhasználókat. Ugyanúgy azt is ki fogjuk bírni, hogy Anita Sarkeesian szerint a videojátékok szexistává és nőgyűlölővé nevelnek bennünket. Kibírjuk, hogy a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra, a PockPaperShotgun, meg a többi oldal gyűlöl bennünket – a saját olvasótáborát, mert eddig sem tartottuk túl sokra sem őket, sem azt, amit képviselnek.
Kibírjuk, mert ezek az idióták semmi olyan hazugságot nem tudnak mondani rólunk, aminél rosszabbal ne vádoltak volna már bennünket az évek során. 
A feministák, mint mondtam, hatalmas hibát követtek el, amikor belekötöttek a játékosokba. De nem azért, mert bennünket nem tudnak megfélemlíteni – igaz, nem tudnak. Nem azért, mert mi nem hajtunk fejet a nyüszítő sipítozásaik és professzionális áldozati szerepük előtt – igaz, tényleg nem hajtunk. És nem is azért, mert mi nem hagyjuk magunkat, bárki is támadjon ránk – és tényleg nem hagyjuk, ahogy eddig sem hagytuk.
Hanem azért, mert ezzel az ostoba támadással felhívták magukra a figyelmet. A játékosok ennek a rohamnak hála megismerkedtek a feminizmus mai, nevetséges álarcával, és azzal a kettős mércével, amit képviselnek. És nagyon nem tetszik nekik az, amit látnak.
Amikor egy olyan hatalmas, nyitott, sokszínű és változatos csoport, mint amilyen a játékostársadalom talál magának egy közös ellenséget, ami még a kiadók szemétségeinél is jobban egyesíti őket, az bizony nem sok jóval kecsegtet. Mármint az ellenségre nézve. A feministák megrángatták az alvó oroszlán bajszát, aki ettől felébredt, és alaposan megcsócsálta őket. És bizony hiába kiáltanak szexizmust, kirekesztést, vagy éppen nőgyülöletet, az oroszlánt ez nem fogja érdekelni, mert ő csak azt teszi, amit a természete diktál neki. A játékosok természete pedig az évek során alkalmazkodott az ellenséges közeghez, az állandó támadásokhoz, a külvilág becsmérlő, lenéző és gúnyos hozzáállásához. Így ha valaki rángatja a bajuszát, annak leharapja a karját. Ilyen egyszerű az egész. Aztán nekiindul, és felfalja a többi végtagját is, amíg semmi nem marad belőle. Ez számunkra a valóság. Ilyen a mi önvédelmi mechanizmusunk.

Így aztán, kedves modern feminista barátaink, csak azt tudjuk mondani, hogy bárhol is ütitek fel a csúf pofátokat, az innentől kezdve az oroszlán vadászterületének számít. És továbbra is ti vagytok a préda. Bárhová is merészkedtek ezt követően, vagy bármit is szennyeztetek be korábban a hazugságok hálójával, mi ott is ugyanúgy bolondot csinálunk belőletek, ahogyan azt tettük veletek a videojátékok iparában. Tudnotok kell, hogy ismerjük a módszereiteket, és gondoskodunk arról, hogy mindenki más is megismerje azokat. Immár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ti nem képviseltek semmiféle egyenlőséget, ami viszont a videojátékok iparának egyik legfontosabb jellemzője. A mondandótok pedig épp olyan üres, mint a jövőtök, így nincs szükség túl nagy erőfeszítésre ahhoz, hogy eltakarítsunk benneteket és a propagandátokat, ahonnan csak kedvünk tartja!


2015. 01. 16.

ABC News, menjetek ti a jó fenébe! #GamerGate

A GamerGate balhé alatt egyértelművé vált, hogy a nők jelenléte az iparágban komoly, és egyre inkább részt követelnek maguknak a hardcore cuccokban is. És ez nagyon jól van így. A videojátékok mindenki (de tényleg mindenki) előtt nyitva állnak, bárki leülhet a számítógép elé, vagy vehet egy konzolt, és annyi időt szentel a hobbinak, amennyit akar.

Jómagam elég sokat szentelek neki. Túlzás nélkül, És sok a női játékos a mobilos, facebook szemeteken túli életben is. És a saját tapasztalataim szerint ezeknek a csajoknak jobb dolga van, mint a férfiaknak. Elvégre egy lány lehet gyengébb valamiben, mert neki elnézik. Ha viszont pasi vagy, nincs kegyelem. Ha nő vagy, akkor kapsz ingyen cuccokat, mindenki segít mindenben, minden kérdésre válaszolni fognak. A túloldalon ez nincs így.
Az meg, hogy idióta vicceket is elsütnek egyesek, az szintén nem nagy ügy. Elvégre ezek a hülye feministák azt hiszik, hogy játék közben a férfiak polkorrekt, udvarias, tisztelettudó hangon beszélnek egymással? A szívatás és a beszólás a kompetitív szféra elengedhetetlen kelléke, és ha valakit kóstolgatni kezdenek, attól egyben azt is elvárják, hogy ugyanúgy visszakóstolgasson. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki nő és ki férfi - mindenkit tesztelnek, mindenkit bepróbálnak, és azzal nem megy át senki a vizsgán, ha nyüszítve szexistának bélyegez mindenkit, mert ezeket a beszólásokat a kérdéses troll egyszerűen úgy alakította, hogy az nőspecifikus legyen. Így mennek a dolgok, kivétel nélkül.

Úgyhogy oltári nagy hülyeség, miszerint itt bárki el akarná üldözni a nőket az iparágból. Senkit nem érdekel, ki ül a kontroller túlsó végén. A játékosokat nem, a játékot magát biztosan nem, a kiadóknak meg teljesen mindegy, ki veszi meg a portékájukat. Az egyetlenek, akik ezt az ostoba narratívát erőltetik, azok a szaksajtó egyes képviselői, az SJW idióták és a polkorrekt baromságot erőltetők, akik diktálni akarnak a játékosoknak arról, mit szerethetnek és mit nem. És ugyanígy diktálnának a fejlesztőknek, hogy mi elfogadható és mi nem. Holott a játékosok (férfiak és nők) egyértelművé tették már százszor, hogy nem szeretik, ha a feministák a nevükben próbálnak diktálni bármit is. A videojátékok jelenleg úgy jók, ahogy vannak (több pénzt hoznak, mint a filmek és a zeneipar együttvéve - ezt legalább az ABC News pontosan közölte), és nincs szükségük azokra, akik számára ez a közeg idegenül hat. Sőt, nincs szükség a feminista brigádra, a polkorrekt bagázsra, az SJW barmokra sem. Megvoltunk eddig is nélkülük, és ezután is megleszünk, még ha ezek az idióták nehezen is hiszik el, mennyire jelentéktelenek valójában.

Nohát! A GTA 5-ben megölhetünk nőket! Bumm! Ugyanúgy megölhetünk férfiakat is, az mégsem zavar senkit. A kampányküldetések során soha egyetlen egy nőt sem kellett kötelező jelleggel megölni abban a játékban, minden más meg opcionális. Hol itt a szexizmus és a kirekesztés?
A Watch Dogs jelenetek pedig még viccesebbek. Ugyanis ott ezek a véletlenszerű bűnesetek pontosan azok, amiket a nevük sugall: véletlenszerűek, azaz a játék véletlenszerűen generálja, ki a támadó és ki az áldozat. És a játékosnak minden esetben lehetősége van arra, hogy megmentse az áldozatot, ha elég gyors. Ebben hol a nők kirekesztése?

Elképesztő! És ez a mocsokláda Anita Sarkeesian kerül reflektorfénybe, mikor inkább arról kéne kérdezni a Kotaku, a Gamasutra, a Polygon és a RockPaperShotgun oldalak egyes "újságíróit", vajon mennyire etikus a szeretőnk, a lakótársunk, a gyerekkori pajtásunk játékát egekbe dicsérni, miközben elfelejtjük megemlíteni, hogy ő a lakótársunk, a szeretőnk vagy a pajtásunk? Vajon mennyire etikus újságíróként egy tanácsadó céget indítani fejlesztők számára, és aztán ezeket az ügyfeleket az egekbe dicsérni az oldalunkon, miközben elfelejtjük közölni, hogy mi egyben az ő tanácsadó cége is vagyunk? Vajon mennyire etikus Skype összeröffenéseken ezeknek az állítólagosan konkurens magazinoknak összegyűlnie, és közösen eldöntenie, kiről mit mondanak, kiről mit nem mondanak, miről hallgatnak és mit hazudnak? Vajon mennyiben meríti ki az újságírói etikát, miszerint ezek az "újságírók" évek óta aszerint írnak dolgokról (vagy hallgatják el őket), hogy az az ismerősi körüket hogyan érinti?
Csak néhány dolog azok közül, amelyekre az utóbbi hónapokban fény derült. Ezeket ki kérdezi meg? Kit érdekel Anita Sarkeesian? Mindenki kap fenyegetéseket az interneten, halálosakat is szép számmal. Akkor hol van a média? És "Brianna Wu", aki valójában férfi? Miért releváns? Miért számít a véleménye? Patologikus hazudozó, ezerszer bebizonyították róla, mégis ismét előadhatja a professzionális áldozat szerepet nagy nyilvánosság előtt. Hihetetlen!

Tudom, a fősodratú média számára a videojátékok ipara a legnagyobb ellenség, hiszen amíg valaki játszik, addig nem fogja nézni a remek műsoraikat és a még remekebb reklámokat. De ennyire egyoldalú, hazug, félrevezető és vérforraló anyagot rég láttam már!

2015. 01. 10.

Je Suis Maksa

Elképesztő, vérlázító, arcpirító és minden képzeletet felülmúló az az aljas kettős mérce, amivel az utóbbi napokban szembesülnie kellett a nyugati „demokráciák” civilizált lakóinak. Természetesen a párizsi terroristatámadásról (és hazai viszonylatban a pár nappal korábbi Maksa ügyről) van szó. Mert mi is történt nálunk azon a szilveszter esti kabaréban, amire a feminista SJW csürhe úgy reagált, ahogy? Nos, megtudtuk, hogy a nagy demokráciánk kellős közepén nem szabad ám olyat mondani, ami sértheti mások érzékenységét. A szólásszabadságot háttérbe kell tolni az érzések mindenhatósága felett, Maksa egy nőgyűlölő és kirekesztő szörnyeteg, akit bizony el kell ítélni a női nem – sőt, az egész emberiség! - ellen elkövetett bűneiért!

Aztán ugyebár befutott a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni támadás híre, amiből meg hirtelen azt a következtetést kellett volna levonnunk nekünk, nagy nyugati demokratáknak, hogy a szólásszabadság mindenek fölött áll, semmi esetre sem szabad hagynunk, hogy megfélemlítsenek bennünket, és nem kell tekintettel lennünk mások érzékenységre és sértődéseire.

De most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Amit Maksa tett, azt az érzések, a jó ízlés és az emberi értékek védelmében el kell ítélni, míg a vallásgyalázás rendjén van, az a szólásszabadság netovábbja, és igenis mindenki azt mond, amit csak akar – még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik? Ezek az eltérő impulzusok bizony megkavarják a hozzám hasonló, politikailag inkorrekt emberkék gondolatait. Döntsük már el végre, melyik oldalon állunk, miként vélekedünk a szólásszabadság és a kényes kérdések kapcsolatáról!

A kérdés azonban egy kicsit tovább bonyolódott, miután Marc Zuckerberg, a Facebook alapítója kiállt a nyilvánosság elé, és a következő nyilatkozatot tette, elítélve az iszlamisták tettét és kiállva a szólásszabadság mellett:

"Pár évvel ezelőtt pakisztáni szélsőségesek azt akarták elérni, hogy halálra ítéljenek, mert a Facebook nem volt hajlandó leszedni azokat a Mohamedet érintő posztokat, amik számukra sértőek voltak. Akkor azért álltunk ki magunkért, mert a különböző vélemények – még akkor is, ha néha sértőek – jobbá és érdekesebbé teszik a világot
A Facebook mindig az a hely volt, ahol a világ minden tájáról származó emberek megoszthatják ötleteiket és nézeteiket. Minden ország törvényét tiszteletben tartjuk, de soha nem engedjük egy országnak vagy csoportnak sem, hogy diktálják az embereknek, mit lehet, vagy nem lehet posztolniuk. Most, a szerdai merénylet kapcsán, saját tapasztalatomból azt mondom: egy csoport szélsőséges megpróbálja elhallgattatni a sajátjukkal nem egyező hangokat és véleményeket – ezt pedig vissza kell utasítanunk.
Nem hagyom, hogy ez megtörténjen a Facebookon. Elkötelezett vagyok egy olyan szolgáltatás építésében, ahol szabadon lehet véleményt nyilvánítani, az erőszaktól való félelem nélkül. Gondolok az áldozatokra, családjaikra, a francia emberekre és mindazokra, akik akkor is elmondják véleményüket, ha ahhoz bátorságra van szükség"

(fordítás: HVG)

Ugye, milyen szép, nemes és igaz gondolatok ezek? Zuckerberg számára fontos a vélemény szabad kinyilatkoztatása, még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik. És igaz, ami igaz, vele kell egyetértenem. Viccelni és véleményt formálni szabad mindennel és mindenről, akkor is, ha az nem tetszik másoknak. Ha sérti az érzéseiket. Ha negatív visszhangja lesz. Mert azért annyit nézzünk már ki a mindenható égiekből, hogy pár harmatos poént képesek lesznek helyén kezelni!
Épp csak akkor azt nem értem, vajon hogyan is magyarázza azt az igazság bajnokaként pózoló demokratikus tömeg, Zuckerberggel az élen, hogy az utóbbi évek során rendszeresen letiltottak a Facebook oldaláról olyan tartalmakat, amelyek a szólásszabadság állítólagos megkérdőjelezhetetlen fontosságára való tekintettel igenis megfértek volna a politikailag korrektebb nonszenszek mellett? Mi lett a Tolvajkergetőkkel? A valóban kicsit keményebben fogalmazó Kuruc.info oldallal? Vagy a „többi véleménnyel”, amelyek „jobbá és érdekesebbé teszik a világot”? Mégis, ki mondhat akkor véleményt, ha egyébként minden vélemény fontos, épp csak egyeseket üldözni kell?

Világos, ilyenkor menetrendszerűen jön a „gyűlöletbeszéd”, a „kirekesztő” és „rasszista” vélemények elítélésének állítólagos fontossága, ami tulajdonképpen visszarepít bennünket a Maksa ügyünkhöz. Hiszen ott is az érzések voltak a fontosabbak a szólásszabadságnál.
És ezen a ponton végleg elvesztettem a fonalat. Mert bizony nagyon úgy fest, a politikailag korrekt baromság és a szólásszabadság együtt nem mennek. Nem kompatibilisek. Nem férnek meg egymás mellett. Vagy lehet mindent mondani, miközben nem törődünk azzal, mit gondolnak majd mások (szólásszabadság), vagy semmi olyat nem lehet kiejteni a szánkon, ami esetleg valakit érzékenyen érinthet (politikailag korrekt puhapöcs nonszensz). Döntsétek már végre el, ó, ti Je Suis Charlie fotelharcosok!

Továbbá érdemes vetni egy pillantást erre a bizonyos gyűlöletbeszéd izére. Mert immár biztossá vált, hogy, jól jönne végre egy pontos, egyértelmű definíció, kedves demokrata, polkorrekt, szólásszabadságot hol elítélő, hol támogató lángelmék. Mert az nem megy, hogy amit mások mondanak rólunk, az gyűlöletbeszéd, viszont amit mi mondunk, az a szólásszabadság diadala. Azok az iszlamista gyilkosok a hetilap karikatúráit valószínűleg úgy értelmezték, amit ti gyűlöletbeszédnek hívtok. És pontosan úgy reagáltak rá, ahogyan azt a vallásuk elvárta tőlük. Számukra ez a létező legkirekesztőbb, legrasszistább és leginkább gyűlöletkeltő sértés volt. De valamiért ezt ezúttal felülírja a sajtószabadság szentsége. Milyen furcsa dolog ez.
A kettős mérce egyszerűen égbekiáltó, és nehéz elhinni, hogy nem sül le a bőr a pofájáról azoknak, akik alig pár nappal ezelőtt még visítva rinyáltak Maksa poénja ellen, és akik most büszkén verik a mellüket a szólásszabadság fontossága mellett tüntetve.

E sorok írója úgy véli, a szabad vélemény fontosabb, mint a becses érzések védelme. És némiképp gyanús módon a nyugati sajtót, a közvéleményt, az emberek reakcióját elnézve az utóbbi napokban mintha mindenki velem értene egyet... Leszámítva persze azokat a szörnyen kirekesztő eseteket, amikor valaki olyat mond, amin meg lehet sértődni, amikor a nagy demokraták lesznek a gúny tárgyai, amikor a képmutató, túlérzékeny, progresszív hisztikirályoknak tartanak görbe tükröt. Na, az onnantól kezdve egyértelműen gyűlöletbeszéd, és a szólásszabadság érvényét veszti!
Ezt nevezzük mi demokráciának? Szabad véleménynek? Menjetek a francba, hipokrita idióták!

2015. 01. 05.

Maksa ügy - a szólásszabadság ott ér véget, ahol az érzések elkezdődnek

Eddig többé-kevésbé semlegesen álltam Maksa Zoltánhoz és munkásságához. És ez a továbbiakban is így maradt volna, ha nem fut be az a bizonyos ominózus szilveszter esti kabarés beszólása, ami után valamennyi hazai politikailag korrekt, feminista, SJW (social justice warrior – a legrosszabb mind közül), szólásszabadságot ellenző csürhe azonnal éktelen rikácsolásba kezdett. Mert bizony azóta Maksa Zoltán számomra hős lett, példakép, az első mártír azok között, akiket majd ez az ostoba lincselő tömeg magával sodor abba a posványba, amiben ők maguk randalíroznak.
Előre szólok, nem vagyok politikailag elfogult egyetlen párttal szemben sem. Ám ezt valószínűleg úgysem hiszi majd el senki eme bejegyzés után, de ez a legkevésbé sem érdekel. Amit viszont gyűlölök, ami ellen mindig felemelem a szavam, és amit nem tolerálok, az a kettős mérce, a hipokrita mocskok fröcsögése, az ostobaság, és mindaz, ami ezekből következik.

De nézzük, mit is mondott Maksa Zoltán azon a bizonyos napon, ami kiverte a biztosítékot! „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE jogi kara környékén megerőszakolásban reménykedve” - ez volt az a világrengető mondat. Röviden egy úgynevezett „rape joke”, azaz a nemi erőszakra utaló vicc, amit e sorok írója nem tart túlságosan jónak, egész egyszerűen azért, mert szerintem nem mókás. Sőt, némiképp ízléstelen is. Ennek ellenére nem háborodom fel rajta, nem érzem sértve magam, nem teszek úgy, mintha a lelkembe gázoltak volna.
Nem így a polkorrekt feminista brigád, akik kikérik mindezt maguknak, akik szerint ezzel nem lehet viccelni, és akik most valószínűleg nem lennének ellenére egy nyilvános korbácsolásnak, kasztrálásnak, kivégzésnek sem. Hozzájuk csapódik egy sereg úgynevezett „white knight” is (white knight az, aki önfeláldozóan veti magát a tűzvonalba, valahányszor egy nőt sérelem ér az interneten, függetlenül attól, hogy esetleg nem a nőnek volt igaza), a nyilvánosság meg valamiért némán bólogat ezeknek a degenerált barmoknak a siránkozásához, mert hát „ÉRZÉSEK SÉRÜLTEK!”

Azonban ez a jelenség* (a siránkozás, valamint a többség gyáva hallgatása) egy rendkívül veszélyes és káros jelenség kezdete. Ez az, amely előrébb hozza az Orwelli valóságot, a gondolatrendőrséget, a totálisan lecsupaszított, egységesített és jellemzők nélküli társadalmat. A társadalmat, ahol nem a logika, nem az ész és nem a tények dominálnak, hanem az érzések, az egyén felsőbbrendűsége a többség akaratával szemben, és ahol kritizálhatatlan csoportok döntik el, mi a helyes, mi a követendő, és mi az a vélemény, amit üldözni kell.
Mert mit üzennek a feministák, mikor Maksa poénja miatt bevágják magukat a „professzionális áldozat” rendkívül jövedelmező szerepébe? Azt, hogy az ő nyomoruk és bajuk olyan nyomor és baj, amivel tilos viccelnie bárkinek is. Azt, hogy az ő érzéseik, a sértődés, a felháborodás olyan valami, amire bizony innentől kezdve kötelező jelleggel tekintettel kell lennie mindenkinek. Sőt, ennél többről van szó, hiszen a lényeg az, miszerint ezek a bizonyos érzések azok, amire egyedül tekintettel kell lennie a világnak és a társadalomnak. Elvégre hogy jön bárki is ahhoz, hogy olyat mondjon, amit ők esetleg nem tartanak a szájuk íze szerint valónak?! Márpedig, mint tudjuk, nincs fontosabb annál, hogy megvédjük ezeket a szerencsétlen, ártatlan, törékeny feminista elméket attól, hogy a sajátjuktól eltérő véleménnyel kelljen találkozniuk. Hogy valaki ne legyen tekintettel az ő mindenek felett álló érzéseikre, az egyszerűen hallatlan, és minden erőnkkel ki kell gyomlálni a hitetlen gondolatot az elnyomó, patriarchális társadalom gonosz fejéből!

Holott a mocsok igazság az, kedves feministák, SJW szarzsákok, pokorrekt hipokriták, hogy viccelni bizony mindennel szabad. Sőt, kell! Akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. Akkor is, ha ezen megsértődik valaki. És ha már itt tartunk: mégis mi van akkor, ha valaki felhúzza magát valamin? Miért kell figyelembe venni azt, ha valaki teli pofával azt ordítja: „ez sérti a drágalátos érzéseimet!”? Elárulom, nem kell figyelembe venni mindezt. Nem kell tekintettel lenni mások érzéseire. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – és akkor mi a franc van?! Kit érdekel? Miért érdekelne bárkit is, mi esik rosszul nektek, édes bogárkáim?
Manapság az emberek kétségbeesetten próbálnak találni valamit, amin rendszeres időközönként felháborodhatnak. Legyen szó politikáról, közéletről, hobbiról vagy bármi másról, a lényeg, hogy jól besértődjünk, pusztán azért, mert valahol, valaki, valamiért, valamilyen kontextusban olyat mondott, ami sérti törékeny lelki világunkat. Holott a világon senkit nem érdekel a drága virágszirmok érzésekkel teli birodalma, akik elhervadnak az első csúnya szó hatására. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – le van szarva, veled együtt! Nőj fel, vedd észre, hogy a világ nem körülötted forog, és ha nem tetszik valami, akkor állj odébb!

Az pedig, hogy ezek az idióták ellenzik azt, hogy Maksa – vagy bárki más – arról viccelődjön, amiről akar, egyszerűen nevetséges. Mert ennek bizony az az üzenete, hogy bizony annak a néhány szerencsétlennek az ÉRZÉSE, akiknek ez nem tetszik, fontosabb, mint a modern, nyugati demokrácia egyik legfontosabb és legjobb vívmánya, a szólásszabadság. Hiszen innentől kezdve tilos lesz mondani olyan valamit, ami esetleg mások érzékenységét sértheti. Ha valakinek nem tetszik valami, csak mert attól felmegy benne a pumpa, akkor annak a bizonyos valaminek nincs helye a köznyelvben.
Ennek a folyamatnak a teljesen fölösleges és káros öncenzúra lesz a vége, mert hát Isten mentsen meg attól, hogy valami olyat mondjunk, ami valakinek nem tetszik. Márpedig ezt a világot nagyon is jól ismerjük, és köszönjük, de nem kérünk belőle!

Szóval, kedves tubarózsák, az érzéseiteket tartsátok meg magatoknak. A nemi erőszak rendőrségi és kriminalisztikai ügy, amit komolyan kell venni, és nem arra való, hogy a szánalmas narratívátokat próbáljátok vele hazug módon alátámasztani. Felháborodtatok egy gyenge viccen – nagy ügy, legközelebb hallgassatok Sas kabarét! 

*Szerencsére idehaza a feminizmus még nem ért el olyan mélypontokat, mint a „fejlett” és „progresszív” Svédországban, Kanadában (Toronto) vagy az Egyesült Államok bizonyos területein (San Francisco), ahol olyan „előremutató” javaslatok kerülnek a törvényhozók asztalára vagy a nyilvánosság elé, miszerint ne lehessen börtönbe küldeni a nőket (WP), csökkentsék a férfiak fizetését 25%-kal pusztán nemi alapon (The Guardian), vagy egyéb nyalánkságok, amelyeket nem jó dolog emlegetni, mert a hazai kretének esetleg ötleteket merítenek belőlük.
De kétségünk se legyen azzal kapcsolatban, hogy hozzánk is elérnek majd ezek a nonszenszek.

FRISSÍTÉS (2015. 01. 08.): Az agymosott SJW idióták időnként tényleg nézhetnének tükörbe. Mert bizony ugyanazok, akik alig pár napja veszettül rikácsolták, miszerint Maksa nem viccelhet azzal, amivel akar, most ugyanolyan lelkesedéssel csaptak le a tragikus franciaországi eseményekre azt hangoztatva, hogy a szólásszabadság mindenek felett, éljen a humor, és nem szabad engedni a külső nyomásnak. Ó, az a mocskos nagy irónia!