2011. 09. 30.

355. nap: Hírszerkesztés felsőfokon

Unalmamban úgy döntöttem, alaposabban górcső alá veszem az RTL Klub esti híradójának struktúráját. Napok óta figyelem azt a műsort, és feltűnt, hogy valami nagyon nem stimmel nekem az ott látottakkal kapcsolatban. Az alább következő, sorrendbe szedett anyagok összesítését elnézve túl sokat nem is kell már gondolkodni a miérteken. Lássuk hát, az adó szerint ma melyek voltak Magyarország és a világ legfontosabb, legfajsúlyosabb, legjelentősebb és legérdekesebb eseményei!

1. Találtak egy halott csecsemőt.
2. Elszökött pár óvodás egy órára.
3. Egy terhes nő rabolt ki valakit.
4. Egy tizenéves kölyök bolti lopásai.
5. Lakástűz.
6. Kiégett egy autó.
7. Újabb lakástüzes téma, ezúttal egy francia.
8. Halálos baleset.
9. Egy fickó gázpisztollyal lezúzott két tahót.
10. Az oszlopokra kiragasztott plakátok eltüntetésének nehézségei. 
11. Egy valószínűleg jogtalanul kiküldött villanyszámla.
12. Cigánytelep felszámolása.
13. Óvodás zenekar a Hangfoglaló kiállításon.
14. Megdőlt az "egyszerre kísérletezés" világrekordja.
15. Ételmérgezés után nyert egy gyerek egy sakkmeccsen.
16. Lövöldözés volt egy templomban.
17. Megöltek az amcsik egy terroristát.
18. Betiltanának pár fehérneműreklámot. 
19. Túlélőkapszula Japánban.
20. Jövő évi költségvetési ügyek.
21. Mit szólnak a 20. hírhez a pártok.
22. Tüntetnek a szakszervezetek.
23. Tüntetnek az egyetemisták.
24. Átadtak egy új üzemet.
25. Újra kinyit a Füvészkert.
26. Egy meccsen egy apa elejtette a kölkét.

Nos, nem csalás, nem ámítás, az RTL szerint az olyan jelentéktelen ügyek, mint a jövő évi költségvetés, megszorítások, tüntetések legfeljebb a huszadik hely környékéhez méltók. Teszik mindezt úgy, hogy egy autó kigyulladása befért a hatodik(!) helyre. Bennem van a hiba, hogy valami itt nem egészen tiszta, és hogy érzésem szerint valahol, valakinél a sorrend mintha kicsit eltolódott volna a bulvár felé? Világos, hogy két óvodás felügyelet nélküli sétája az egész planéta második legjelentősebb eseménye 2011. szeptember 30-án, de azért a bennem rejtező, állandóan kötekedő mogorva alak picit furcsállja is a dolgot.
Tudtam, persze, hogy az RTL ilyen baromságokat követ el "hírek" címszó alatt, de ezt a listát végigolvasva tényleg megdöbbentő szembesülni a tényekkel. És nem áltatom magam azzal, hogy a csatornánál csupa hülye dolgozik. Nem, erről szó sincs. Épp ezért olyan ijesztő szembesülni mindezzel, és azzal, amit ez valójában jelent...

2011. 09. 29.

354. nap: Amire még érdemes várni

Mivel túl vagyunk az idei esztendő jelentős hányadán, helyénvalónak tűnik készíteni egy rövid áttekintés a hátralévő hónapok során várható izgalmasabb játékmegjelenésekről.
Október erőskének tűnik minden létező fronton. Konzolra már az első héten befut a Rage, amit majd a hó végén megjelenő Batman: Arkham City követ. Ha a társasokat nézzük, érkezik a Blood Bowl - Team Manager, ami remélhetőleg legalább olyan ütősnek bizonyul, mint a tegnap bemutatott Elder Sign.
Ha átugrunk novemberre, máris a képünkbe csattan az Elder Scrolls sorozat ötödik fejezete, a Skyrim. Megjelenése a hangzatos 11. 11. 11. dátumra van belőve (milyen szerencse, hogy a következő év után hosszú időre megszabadulunk ezektől a hülye, hatáskeltő dátumoktól!), ami azért még messze van, de a rajongók majd kibírják valahogy.
Decemberben pedig érkezik a trónkövetelő, az MMO-k új, korszakos jelentőségű csodafegyvere, az Old Republic. 
Lényegében, azt hiszem, ennyi volna hátra 2011-ből, már ami a szórakoztató produktumokat illeti. Ha kihagytam volna valamit, nos, annyi baj legyen! Azt majd betudom kellemes meglepetésnek.



2011. 09. 28.

353. nap: Elder Sign teszt

Az Elder Sign nevű társasjáték nem tagadja meg a gyökereit. A méltán népszerű Arkham Horror kistestvéreként ugyanazt nyújtja, mint a nagynevű előd: izgalmas, érdekes, fordulatos játékmenetet, nehezen kiszenvedett győzelmeket és remek hangulatot. Ráadásul mindezekhez nincs szükség hosszadalmas előkészületekre és órákig tartó kalandozásokra. Elég húzni pár lapot, kézbe venni néhány dobókockát, és máris indulhat a világ megmentéséért indított küldetés!
A Fantasy Flight Games dizájnerei kivételesen jó munkát végeztek az Elder Sign esetében. Az egyedül és csapatban is tolható, kooperatív játékmód, a jól ismert, visszatérő karakterek, a szintúgy "barátként" üdvözölt földöntúli rémségek és a versenyfutás az idővel metódus mind-mind az Arkham Horror jellegzetes stílusát hivatottak visszaadni. Egy gyors, pörgős, sokszor a szerencsén is múló, de az együttműködést nagylelkűen jutalmazó taktikai játékról van szó, aminek szabályait pillanatok alatt meg lehet ismerni, de a győzelemhez ennél többre van szükségünk. 
Ez alkalommal, a város, majd a sötét és kísérteties kúriák után (Mansions of Madness) Arkham természettudományi múzeumába vezet balsorsunk, ahol különféle feladatok megoldásával, szörnyek legyőzésével és Ősi Jelek (Elder Sign) gyűjtésével azon fáradozunk, hogy megakadályozzuk valamelyik főrondaság eljövetelét. Ahogy korábban már említettem, a szereplők megegyeznek a többi, Lovecraft világán alapuló társas nyomozóival, így aki kedvet érez hozzá, akár egymás után is lenyomhatja a sztorikat ugyanazzal a csapattal. Ugyanakkor természetesen nem szenved hátrányt az sem, aki nem ismerné az "előzményeket". 
A játék maga valami elképesztően addiktív. Ez részben a pörgős szabályoknak és a rengeteg, véletlenszerűen felbukkanó variációs lehetőségnek köszönhető, másrészt annak a dühös frusztrációnak, amit akkor érzünk, amikor immár sokadjára döngölt bele minket a múzeum márványpadlójába valami bűzölgő-rothadó ősi istenség. Bevallom, én még egyetlen játék esetében sem éreztem akkora késztetést arra, hogy akár győzelem, akár vereség után azonnal egy új partit kezdjek, mint az Elder Sign esetében. Egyszerűen zseniális! De nézzük, milyen is maga a játékmenet.
A karakterünk kiválasztása, a főgonosz meghatározása és a felszerelés kiosztása után csupán annyi a teendőnk, hogy húzunk hat kalandlapot, és felcsapjuk az első mítoszkártyát. Előbbiek megoldásáért különféle jutalmakban részesülünk, amelyek segítségünkre lesznek a gonosz ellen folytatott kilátástalan harcunkban, utóbbiak pedig olyan hatásokat szabadítanak ránk, amelyek többnyire megnehezítik az életünket. A győzelemhez mindössze arra van szükségünk, hogy bizonyos számú Ősi Jelet összegyűjtsünk, ezzel lezárva a világunkra nyíló kaput a borzalom előtt. Hogy összesen hány darabra van szükségünk, az dögönként változik, de ne számítsunk könnyed sétagaloppra. 
Menet közben, illetve sok esetben már a kezdéskor is rendelkezésünkre állnak tárgyak, fegyverek, varázslatok és szövetségesek, amik bónuszaikkal nélkülözhetetlen segítséget jelentenek majd. Minden körben lehetőségünk nyílik megoldani a játéktéren található kalandlapok közül egyet, amit a különböző színű kockák szerencsés dobásaival érhetünk el. Alapjáraton csupán a hat zöld kocka áll rendelkezésünkre, de itt jönnek a képbe a felszerelések, amelyekkel a sokkal jobb eredményeket produkáló sárga és piros kocka is elérhetővé válik számunkra. Minden kalandlapot különféle kombinációk kidobásával van módunk teljesíteni, és amennyiben sikerrel járunk, sokszor igen komoly jutalmak ütik a markunkat. De ha nem, bizony el kell szenvednünk a lap negatív hatásait, ami súlyos következményeket jelent az elménkre és az egészségünkre. Szerencsére azonban módunk van bizonyos mértékig befolyásolni a dobásainkat, akár bizonyos kockák "lementésével", vagy különféle eredmények megváltoztatásával, így nincs arról szó, hogy minden pusztán a vakszerencsén múlna. Sőt, a játék egyik legérdekesebb része pont az, hogy miként osztjuk be a rendelkezésünkre álló erőforrásokat és módosítókat, hogy a lehető legjobb eredményeket érjük el a lehető legjobb időben.
Az óra azonban ketyeg (szó szerint, ugyanis a körök múlását egy óra számlapja szimbolizálja, amit forgatnunk kell), és minden éjféllel egyre nő az esély arra, hogy elfogy az időnk és valami csúfság tör át a dimenziók közti térből a mi békés, tudatlanságban senyvedő bolygónkra. Ha ez megtörténik, nincs más lehetőségünk, harcolnunk kell a bestia ellen, szemtől szemben. Ez esetben az esélyeink meglehetősen szerények, már-már minimálisak lesznek a győzelemre, azaz jobban tesszük, ha igyekszünk begyűjteni még időben azokat az Ősi Jeleket. 
A kiadó a jól megszokott üzletpolitikájának megfelelően ezúttal is millió apró jelzőt és mütyürt csapott hozzá a dobozhoz, amelyek elsőre talán zavarba ejthetik a gyanútlan játékosokat, de aggodalomra nincs ok, hamar meg lehet szokni ezt is. A formátum jellegéből adódóan a jövőben számíthatunk további kiegészítőkre is, amelyekkel tovább bővíthetik a lehetőségeket. De ez a játék így, önmagában is bőven megállja a helyét a mai piacon. Megunhatatlan és letehetetlen - az Elder Sign simán JÓ!

2011. 09. 27.

352. nap: Alapos termékteszt

Lássanak csodát, kedves olvasóim! Ez itt kérem nem csalás, nem ámítás, hanem igazi, valódi, hamisítatlan fehér csokis Sport szelet! Az íze mesés, a beszerezhetősége kiváló (új CBA), az ára baráti, kalóriatartalma pedig minimális. Szuper kombináció, így nincs is ok arra, hogy hosszasan győzködjem magam a napi adagomért. Egyértelműen édesebb, mint a klasszikus fajta, de ez inkább előnyére, sem mint hátrányára válik. Két falással elpusztítható, ez baj - de ha nagyobb mennyiségben áll rendelkezésünkre, ezen tulajdonsága mindössze egy kiküszöbölhető nüansznak tűnik.
Alapos, több napos, minden részletre kiterjedő elemzéseim és kutatásaim után megállapítható, hogy emberi fogyasztásra nemhogy alkalmas, hanem egyenesen ajánlott! Komolyan!

2011. 09. 26.

351. nap: Fontos dátum

A várakozásnak vége - bejelentették talán minden idők legjobban várt MMO-ja, az Old Republic megjelenési dátumát. Ezek szerint karácsony előtt pár nappal kezdhetjük el kalandozásainkat a Régi Köztársaság korát feldolgozó alkotásban. Egészen pontosan Észak-Amerikában december 20-án, Európában pedig két nappal később, azaz 22-én indul az előfizetéses masszív multiplélyer onlályn rólplélying gém, én pedig csak abban reménykedhetek, hogy addigra sikerül beszereznem egy olyan masinát, amin futni fog a progi. 
A havidíj nem tartogat túl sok meglepetést. Egy hónap 15 Dollár, 3 hónapos előfizetés esetén ez az összeg 14-re csökken, fél év bevállalása esetén pedig tovább zsugorodik 13 zöldhasúra (per hó, természetesen). Valószínű kapható lesz hozzá a jól ismert feltöltőkártyás cucc is, aminek az az előnye, hogy nem kell bajlódnunk a hitelkártyánkkal, az adatainkkal és egyebekkel. 
Már előre sajnálom a gyerekeket, akiket a karácsonyi szünet alatt a szülők állandóan különböző rokon- és ismerőslátogatásokra cipelnének magukkal, de a kölyköknek persze eszük ágában sem lesz hátrahagyni a gépüket. Bejgli ide, töltött káposzta oda, húsleves amoda, számos, családon belüli vitát fog még szülni ez a megjelenési időpont. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy a kutya nem törődik azzal, hol leszek és mit csinálok az ünnepek alatt.

2011. 09. 25.

350. nap: BB VI.

A Budapesti Barangolások legújabb fejezete ezúttal a Budai Várba kalauzol el bennünket. Az utóbbi néhány hétben többször is megfordultam ott, de minden alkalommal valamilyen kiállítás, fesztivál ürügyén. Végtelen embermassza, tolongás, bódék, és fellángoló tömegiszony jellemezte ezeket a bulikat, ezért úgy döntöttem, ma reggel kilátogatok egymagam, hogy békében és nyugiban tudjak körülnézni. 
Emberek voltak szép számmal, nem tagadom, de most különösebben nem zavartak. Középkorú, illetve annál idősebb turisták lézengtek bambán fotózva, én pedig elgondolkoztam sok mindenen. Például azon, hogy miért nem jönnek ide fiatalok, legfeljebb csak a fesztiválidény alatt? Annyira unalmas, üres, érdektelen és szürke lenne a főváros, hogy csak át- és körutazók fordulnak meg errefelé egy-egy napra, legföljebb egy hétvégére? Nincs tengerpartunk, ahol heteket el lehet lébecolni, az oké, de attól még jöhetne ide pénzt költeni a fiatalabb generáció is. 
Legutóbb az Eurosport egyik reklámblokkjában csodálkoztam rá az országimázsos-látogatócsalogató kisfilmünkre, ahol azzal próbáltak hatni a világot bejárni kívánó potenciális turistákra, hogy Budapest a "Spa capital of Europe". Most ez itt mi akar lenni?! Ezek szerint ide csak a fürdők miatt lehet és érdemes utazni? Aki reumával, ízületi panasszal, derékfájással bajlódik, az jöjjön nyugodtan Magyarországra, mert számára tartogatunk valami frenetikusat? Lehet, csak engem bosszant fel, hogy a PR istencsászárok szerint a nyugdíjasokat leszámítva érdektelenek vagyunk a világ számára?
Ha esetleg próbálnánk tenni valamit az ellen, hogy ne fulladjunk bele a szemétbe és mocsokba, ha nem hagynánk, hogy elrohadjon és összedőljön minden érték körülöttünk, és ha kevésbé erőltetnénk ezt a "bocs, hogy élek" attitűdöt, talán lenne valami keresnivalónk a mai piacokon is. Az azért jó hír, hogy legalább a vár és környéke szépen rendben van tartva. Ennek bizonyítására jöjjenek a képek!

2011. 09. 24.

349. nap: CBA kontra CBA

Nemrégiben nyílt egy új CBA a közelben. Azelőtt egy másik, azóta az országból kivonult bolthálózat üzlete állt ott, annak a helyére fészkelte be most magát néhány év üresjárat után a "hazai élelmiszerlánc" legújabb üdvöskéje. Érdekes módon egy éttermi rész is tartozik hozzá, ahol a szokásos sült-rántott dolgok mellett napi menüt is felszolgálnak a vendégeknek. Az áraik kimondottan barátiak, főként a környéken megszokottakhoz képest, ráadásul maguk az étkek is megfelelnek az elvárásoknak. Vannak továbbá leveseik, desszertjeik, salátáik is, és szerencsére a kajákat elfogyaszthatjuk ott helyben, vagy kérhetjük elvitelre is akár. 
Magáról a boltról sem tudok sok rosszat mondani. Nagyon új, nagyon tiszta, nagyon csillog, és minden polcot roskadásig tömtek árúval. Nem drága, a kínálat megfelelő, és érdekes plusz, hogy olyan édességeket is találni náluk, amit egyébként ritkán látni más üzletekben. Két napja járok oda, és minden alkalommal csokikkal megrakodva tértem haza - hiába tiltakozik ellene minden porcikám, a marketing és a tudatalattit bombázó együttes hatások megteszik a magukét. Ebből is látszik, hogy nem hiába fizetik túl azokat a fránya pszichodokikat és reklámemberkéket, akiket a vásárlók behülyítéséhez használnak. A lényeg, hogy jó a hely, és a dél körüli csúcsidőszakot leszámítva nem elviselhetetlen a tömeg sem. Egy hibája van csupán: hogy egy alig 100 méterre található másik CBA üzlet elől fogja elszipkázni a vevőket.
Az a másik, a "régi" CBA már hosszú évek óta működik, változó színvonal és árak mellett. Nem tartozik hozzá kajálda, folyton kifogynak mindenből, és az általam látottak alapján nem örülnének túlzottan, ha az ÁNTSZ bekopogna hozzájuk azzal, hogy most aztán kártevő rovarok után akarnak kutakodni náluk. Nem túl régen még az is állandó probléma volt, hogy lejárt szavatosságú cuccokat tettek ki a polcokra. Egyszóval nem épp a tökély, de mióta nincs az a bizonyos, az országból kivonult másik üzletlánc két saroknyira, lényegében konkurencia nélkül tudtak tevékenykedni (és ámokot futni, a 175 forintos Szentkirályi ásványvíz árakkal, meg egyebekkel). Mocskosul drága ott minden, de megtehették, hisz az éjjelnappali boltok nem igazán versenyképesek, a jónép pedig jó dolgában túl lusta ahhoz, hogy megmozduljon. 
Mondanám, hogy nesze nekik, vége a monopolhelyzetüknek, de nem biztos, hogy ebben a szövegkörnyezetben ez a megállapítás helyénvaló lenne. Hiszen az új bolt is CBA, meg ez is, tehát duplán bebiztosították magukat a szomszédságban. A kettő között húzódó ég és föld különbség azonban nem sok jóval kecsegtet a réginek, de ez már legyen az ő bajuk. Csak azt nem értem, hogy a döntéshozók elé egy új üzlet megnyitása előtt nem tesznek ki valami zónatérképet, vonzáskörzetet, akármit, amin látják, hogy valami baj csúszott a lefedettségükbe? Igaz, technikailag a két bolt a város két különböző kerületében található, de nekem ez akkor is furcsa. 
Annyi baj legyen, legalább a vevők jól járnak egy kicsit. Olcsóbb, kellemesebb hely ez az új, ahol kevésbé akarják lehúzni az embereket kapzsi boltvezetők. Vagy legalább jobban álcázzák mindezt.  

2011. 09. 23.

348. nap: Koncsertó

November 10-én Rammstein koncert lesz a Papp László Budapest Sportarénában. Erősen elgondolkodtam azon, hogy ezen bizony nekem ott kéne lennem, ha másért nem is, hát azért, hogy legalább egyszer lássam élőben a metálbanda bohóckodásait. 
Sebes rákeresés után kiderült, a normális áron kapható jegyek (értsd: 10 ezer körül) elfogytak, és már csak a 13-20 ropi között kapható cuccok elérhetőek a nagyközönség számára. Elég húzós, de talán egyszer beleférhet. A Rammstein az egyetlen általam ismert zenekar, ami élőben is legalább olyan jól szól, mint lemezről, ami nem kis szó, szerintem. Ráadásul ez egy ilyen "best of" koncertféleség lesz, válogatás a legjobb számok közül, tehát még csak nem is vakon mennék bele az ismeretlenbe. 
Sokat nem pepecselhetek a döntéssel, ha ilyen ütemben fogynak a jegyek, azaz legkésőbb a jövő héten cselekednem kell. Gyanítom, nem nagyon fogok ehhez partnert találni, de egyedül is megteszi, ha úgy döntök, elmegyek. Ha úgy döntök...   

2011. 09. 22.

347. nap: Epic fail!

Nem hazudtoltam meg önmagamat. Az Élet Császára hosszú előkészítő munka után minden eddiginél nagyobb orcára huppanást produkált, ami valószínűleg igen-igen hosszútávú negatív következményekkel jár majd. De ezek egyelőre még nem érdekelnek. A lényeg: nem most élem meg a létezés legvidámabb és legfelemelőbb pillanatait, magamat ismerve pedig ez az állapot jó fél-egy évig is elhúzódhat. Előre is bocs mindenkitől az összes közös program lemondása és a hetekig tartó köddé válások miatt. 
Az élet azonban különös dolgokat képes összehozni. Mert hiába a mélypont, amikor ezen már én is csak röhögni tudok siránkozás helyett. Pedig sok okom nincs a vidámkodásra, és mégis... Kívülről szemlélve magam igazán mulatságos ívet leírva röpültem és csapódtam a betonba, hogy ilyen szép hasonlattal jellemezzem jelenlegi helyzetemet. És ami a zuhanás után maradt belőlem, az nem egy szép látvány.

2011. 09. 21.

346. nap: Ingyenvacsi

Úgy tűnik, megvannak az előnyei, ha valaki gyakran tér be egy étterembe. Ma este például sokadjára fordultam meg kedvenc török gyorskajáldámban, és az ottani tulaj, hogy változatosabbá tegye az állandó "gyros, paradicsom nélkül" menümet, ingyen megdobott valami furcsa, tésztába göngyölt, sült izével, és hozzácsapott egy kis adag köretet is. Kedves volt tőle, igazán, ráadásul kimondottan finom volt ez az eddig ismeretlen fogás. Ha valahogy, csodával határos módon, épp bőrrel és elmével átvészelem a holnapi napot, ünnepélyes ígéretet tettem magamnak, hogy azt fogok vacsorázni, immár a teljes vételár kifizetése mellett. De addig még hosszú az út... bitang hosszú!  

2011. 09. 20.

345. nap: Húsz

Ha minden a tervek szerint halad, kevesebb, mint három hét, sőt, kevesebb, mint húsz nap múlva véget ér ez az önmagam által teremtett, és Egy évnek hívott rémálom, amiből lassan - és értelemszerűen - egy esztendeje nem bírok felébredni. Már alig várom! 
Elvileg innen már fél lábbal is ki kéne bírnom, de tudom, ennek a hétnek a második fele komoly vízválasztót jelent majd. Ismét kockáztatni kényszerülök bizonyos kérdésekben, amit nem kimondottan szeretek, de a frissiben összeeszkábált folyamatábráimon remekül modelleztem minden lehetséges döntési opció valamennyi végkimenetelét. A végeredmény pedig azt mutatja, bizonyos mértékig, ésszerű keretek között megéri rizikót vállalni a fontosabb célok elérése érdekében.
De erről talán majd a későbbiek során bővebben is írok majd. A mai nap legfontosabb mondanivalója, hogy végre tényleg a szemem előtt lebeg a végkifejlet, a lezárás, a célszalag a blog sarkalatos ügyében. Ráadásul végre befutott a jó idő is, egyetlen percre sem kellett a napsütés elviselhetetlenségével szembesülnöm, ami külön jó pontot és biztató előjelet sugall a közeljövőre nézve. Elvégre, ha már a csillagunk sem dugja elő rusnya képét az összefüggő felhőréteg közül, mi baj érhetné a magamfajta szerencsétleneket?!

2011. 09. 19.

344. nap: Tudom, megint azok a fránya rébuszok!

Ostobán hangzana, ha azt mondanám: van lejjebb a tegnapihoz képest? Elképzelhető, de attól a tény tény marad - bőven lehet süllyedni a feneketlen mocsárban azután is, hogy egy pillanatig megvetettük a lábunkat és azt hittük, nincs lejjebb.
Tegyük félre a technikát, felejtsük el a játékipar furcsaságait, legyintsünk bátran a sekélyes materiális világ kérészéletű produktumaira. Hanyagoljuk a dühöt, haragot és frusztráló tehetetlenséget is, mert abban újat ezen a héten egyébként sem tudna nekem mutatni senki. Inkább fókuszáljunk a csalódásra, a rossz döntésekre, esetenként a lehetetlen feladatokra, és máris megértjük az emberi psziché igazi mélységeit. 
A bölcsek úgy tartják, a remény a csalódáshoz vezető út első lépcsőfoka. Ha ez igaz, kezdem megérteni, hol és mivel szúrom el úton-útfélen a dolgaimat. De mit tehetnék?! Mégiscsak emberféleség vagyok, és bármennyire is szeretnék, ettől a tehertől képtelen vagyok szabadulni. Az értelem felsőbbrendűsége az érzelmek felett elérhetetlen cél, pedig annyit mondhatok, sokkal nyugodtabb és könnyebb lenne az életem, ha ez sikerülne. 
Hogy a fene vinné el, egy év alatt gyakorlatilag semmit nem haladtam abban, amiben igazán szerettem volna! Pedig olyan egyszerűnek és logikusnak tűnt minden... Kezdem belátni, hogy a megoldhatatlan feladatok valóban azok, aminek elsőre tűnnek: megoldhatatlanok. Ha pedig félre tudnám dobni a halandó gondolkodásmódomat, a piti önérzetet, büszkeséget, arroganciát és önsajnálatot, akkor el tudnék engedni mindent, amivel egy helyben araszolok. De nem megy!  

2011. 09. 18.

343. nap: Diszkréten álcázott elégedetlenség

A tehetség sokszínű. Aligha létezik olyan ember, aki ne lenne jó valamiben, legyen szó akár a legjelentéktelenebb, legfurcsább, leghaszontalanabb vagy legőrültebb dologról. Én például büszke vagyok arra, hogy rajtam soha, semmilyen érzelmi állapot, lelki ingadozás és hangulati elem nem látszik. Tudom, ez nem egy remek emberi tulajdonság, sem erény, de attól még örülök, hogy ha más képesség nem is, legalább ez megadatott nekem. De most dühös vagyok. Kurvára, kibaszottul, elmondhatatlanul dühös. És kivételesen ez látszik rajtam. 
Kevés dolog képes úgy kihozni a sodromból, hogy annak látható jelei legyenek. A videojátékok azonban feltétlen ebbe a csoportba tartoznak, így nem is lehet csodálkozni azon, ami a mai napon lejátszódott. Történt ugyanis, hogy legújabb kedvencem, a Dead Island egyik pillanatról a másikra bedobta a törülközőt. Úgy rémlik a pár nappal ezelőtti tesztben már említettem, milyen értetlenül állok a mentési rendszer visszásságai előtt. Akkor még nem sejtettem, hogy tényleg az okozza majd a vesztemet. 
A részletek: a játék autosave rendszerben működik, azaz időnként, amikor kedve tartja, lementi az aktuális állást. Manuális mentésre, fix, maradandó pontok elraktározására nincs semmilyen mód. Egy, azaz egy darab autosave jut karakterenként egy olyan játékra, amivel 20, 40, 70, esetenként 100 órát simán el lehet szöszölni. Na, ki lehet találni, mi ment tönkre ma reggel. Bezony, a mentésem. A töltőképernyőn lefagy a gép, és nem létezik semmilyen módszer, amivel behozhatnám az előző állásomat. 53 órányi játék, 80%-os végigjátszás, milliónyi begyűjtött felszerelés, fegyvermódosító, embertelen mennyiségű pénz mehet a süllyesztőbe. 
Ha én lettem volna az egyetlen, aki így jár, csöndben szívnám a fogamat és kussolnék. De úgy tűnik, ez a probléma ezernyi másik felhasználót is érint, mindenkinél ugyanúgy előbukkan, és kicsinálja minden addigi tevékenységét. Nem akarok most belemenni abba, hogy egy ilyen hibával rendelkező játék piacra dobása most a kiadó hibája, aki kőkeményen betartatja a készítőkkel a megjelenési dátumot, vagy a fejlesztőké, akik 5 év alatt nem voltak képesek létrehozni egy működőképes, hibáktól viszonylag mentes produktumot. Csak annyit tudok, hogy én, mint felhasználó baromira megszívtam, és azt kell mondjam, nincs erőm elölről kezdeni az egész cuccot. Annál is inkább, mert nincs semmi garancia arra, hogy nem bukkan fel újra ez a bug a második végigjátszás alatt.
És baromira nem vigasztal a tudat, hogy a T. fejlesztők mindenhol arról igyekeznek biztosítani a játékosokat, hogy gőzerővel dolgoznak a hiba korrigálásán. Ugyanis a hiba korrigálásához javítófájl kell, amit meg csak XBox Live-ról lehet letölteni. Olyanom meg nincs - azaz szart sem érek a javítással.
Így, elérkezvén a napi bejegyzés végére, bevallom, abban reménykedtem, kiadom magamból a gőzt és lenyugszom picit. De nem így történt. Mert még mindig dühös vagyok, kurvára és kibaszottul, és ez az érzés egyre csak fokozódik most is, ahogy írom e sorokat. Csessze meg mindenki, aki felelős ezért. Mert egyébként egy bitang jó játékról van szó! Ezért olyan mocsok dolog ez az elvesztegetett 53 óra...

2011. 09. 17.

342. nap: Dreadfleet

Érdekesnek ígérkező társasjáték a küszöbön a Games Workshop tálalásában. Még nem döntöttem el, mit kezdjek a hírrel, de annyi haszna azért van, hogy a mai nap sem maradunk bejegyzés nélkül. 
Íme az előzetes!

2011. 09. 16.

341. nap: Warhammer 40,000 - Space Marine teszt

Az általam rajongásig imádott Warhammer világ sci-fi részlegének, a 40K-nak legtöbbször látott, legtöbbet promózott és legismertebb figurái, az Űrgárdisták ezúttal egy látványos, külső nézetes játékban próbálják elnyerni az Istencsászár és a rajongók elismerését. És bizony be kell vetniük mindent, ami szem-szájnak ingere, nehogy kudarcot valljanak. Van itt kérem ork inváziós horda, aljas fondorlat Káosz módra, és végeérhetetlen mészárlás, amolyan igazi Warhammer stílusban prezentálva. 
Az eddigiek során is számtalanszor bebizonyosodott, hogy a Games Workshop és a Relic fejlesztőcsapata remek párost alkotnak. Elég csak a méltán népszerű Dawn of War sorozatra gondolni, ami a stratégiai játékok egén igazán kellemes és üdítő színfoltként tündököl. Ám az elénk tárt sötét jövő világa elég nagy ahhoz, hogy nem csupán a figurák és a seregépítgetős-nyersanyagtermelős cuccok férjenek el benne, hanem egy vérbeli akciójáték is, amelyben nyomát sem lehet felfedezni semmiféle taktikai elemnek. Hogy most melyik is igazából a valódi 40K, arról órákig lehetne vitatkozni. Tény azonban, hogy a Space Marine a maga brutális módján sokkal közelebb hozza a plazmafegyverekkel és lánckardokkal vívott háború embertelen valóságát annál, amire egy terepasztalon zajló, szigorú szabályok által vezérelt ütközet valaha is képes lehet.
A történetben nem kell semmi eredetit keresni. Egy nagyravágyó Ork Warboss legújabb bolygóközi inváziója célpontjául épp egy Forge World-öt szemel ki magának (olyan bolygót, ahol az emberiség számára nélkülözhetetlen fegyvereket és harci gépeket gyártják nagyüzemben), és a váratlan rajtaütéssel hamar felőrli a planétát védő erőket. De gond egy szál sem, hiszen épp ilyen helyzetekben szokták bevetni az Űrgárdistákat, a genetikailag felturbózott, legyőzhetetlen szuperkatonákat, akik kisujjból ráznak ki ilyen feladatokat. Több százezres, milliós túlerő nem jelent különösebb gondot nekik, ezért aztán mi, azaz a játékos sem egy hatalmas felmentő sereg élén érkezünk, mindössze két bajtársunk tart velünk a csatákban. Többre pedig nem is nagyon van szükség ilyen triviális ügyekben.
Akciójáték révén a Space Marine esetében a játékmenetet illető legfontosabb szempont egyértelműen a harc menete kell legyen, elvégre a bő tíz órányi játékidő alatt nem nagyon lesz módunk békés városnézésre és béketárgyalásokra. Arzenálunk lényegében lefedi a táblás játékból jól ismert közelharci- és lőfegyverek teljes skáláját, ráadásul ezeket egyformán kényelmesen és gördülékenyen tudjuk használni. A megjelenés előtt közzétett videók alapján aggódtam, hogy a csaták során háttérbe kerülnek majd a távolsági mordályok, és helyettük majd vagdalkoznunk kell ész nélkül, de szerencsére nem lett igazam. Igazán jó, szinte már megnyugtató érzés kézbe venni egy boltert, és azzal megszórni a felénk özönlő zöldbőrűeket, addig hátrálva, amíg elfogy belőlük az utolsó is. Ha viszont inkább az első sorban, lánckarddal a kezünkben várnánk a rohamot, akkor sem kell izgulnunk, mert darálhatunk is, ha úgy tetszik. Persze, legjobb módszer az, ha vegyítjük a két stílust, azaz előbb lesorozzuk az ellent mindennel, ami a kezünk ügyébe kerül, majd a maradékot felaprítjuk apró ork-darabkákra.   
A hangulatra sem lehet panaszunk. Minden klappol, minden a helyén van, a ledózerolt város romjai remek környezetet biztosítanak a harcoknak. A készítők figyeltek az apró részletekre, az orkok nagyon "orkosak", azaz egyszerre viccesek és fenyegetőek, és szerencsére számos fajtájuk vonul fel ellenünk. Nagy, nyitott területeken és szűk folyosókon egyaránt keresztülvezet utunk, időnként kis csapatunk mellé betársul pár mellékszereplő is, akiknek aztán kisebb-nagyobb szerepük lesz a sztoriban. A harc egyértelműen dominál minden lépésnél, ugyanakkor ez nem válik soha túl unalmassá vagy monotonná. Ebben szerepe van annak is, hogy egy ponton megváltozik az ellenség kiléte, és onnantól főleg a Káosz erőinek megfékezése lesz a feladatunk. Ami pedig a végkifejletet illeti, egyértelműen a játék folytatása lebeghetett a fejlesztők szeme előtt, ami nem is baj különösebben.  
A Space Marine ajánlható mindenkinek, aki szereti a Warhammert, a sci-fit, az akciójátékokat, vagy esetleg ezek keverékét. Egyetlen, komoly hibája, hogy talán kicsit rövidre sikerült, én legalább is el tudtam volna képzelni újabb tíz-egynéhány órát idegenek és Árulók levadászásával. Ettől eltekintve élveztem a vele töltött időt, és amint végigtoltam, azonnal kezdtem is elölről. Ez pedig nagyobb dicséret a részemről minden szónál! 

2011. 09. 15.

340. nap: Kompenzáció

Amilyen förtelmesen hosszúra nyúlt a tegnapi bejegyzés a Dead Island teszttel, pontosan olyan rövidre szeretném fogni a mait, hogy ezzel újra egyensúlyt teremtsek a világegyetememben. Tudom, gyenge kifogás ez a lustaságra, de bizony vannak olyan időszakok, amikor az embernek a világon semmi kedve sincs bejegyzésekkel szenvedni. Ez most egy ilyen alkalom. Holnap majd összeütök valami hosszabbat, tartalmasabbat, értelmesebbet. Vagy nem. Majd kiderül!

2011. 09. 14.

339. nap: Dead Island teszt

Nem tagadom, idén a Dead Island című játék a leginkább várósok csoportjába tartozott. Hatalmas, szabadon bejárható területek, paradicsomi környezet, szerepjátékos elemek... és egy hordányi zombi, akik nem restek a legváratlanabb pillanatokban ránk vetni magukat, mivelhogy az étvágyuknak csak a mi friss, élő húsunk szolgál kielégítő táplálékul. Fene a belüket. Úgy számoltam, ha a fejlesztők hozzák az elvárható szintet minden kérdésben, ezek az összetevők elégségesek lesznek arra, hogy végtelen órákra rabul ejtsen a túlélőhorrorok legújabb üdvöskéje. Azért tegyük hozzá, a feladat nem volt egyszerű, mivelhogy nálam az a bizonyos "elvárható szint" elég magasan van, de ennek ellenére az előzetesek és ízelítők után bizakodó voltam. És hogy mennyire felelt meg az elvárásaimnak a végtermék, az alább kiderül.
Miután ráböktünk a négy választható karakter közül a hozzánk leginkább közel álló figurára, azonnal a történet sűrűjébe pottyanunk. Kalandunk Banoi szigetén játszódik, aminek lakóinak többségét egyik napról a másikra egy ismeretlen eredetű kórság zombikká változtatta. Mi a szerencsés kivételek közé tartozunk, ráadásul kiderül, hogy bármi is álljon a fertőzés mögött, ránk nincs semmilyen hatással. E különleges helyzetből adódik, hogy hamarosan a kevéske, szétszórt túlélőcsoport egyetlen reménységévé válunk. Azon túl pedig, hogy igyekszünk megoltalmazni a halálra rémült embertársainkat, még a szörnyű események hátterére is megpróbálunk majd fényt deríteni.
A Dead Island egy belső nézetes akció-szerepjáték. A négy választható karakter mindegyike másra specializálódott, így érdemes ezt a szempontot is figyelembe venni a kiválasztásukkor. Továbbá az élőhalottak leöléséért, valamint a küldetések megoldásáért tapasztalati pontokat kapunk, szinteket lépünk, és képességeket fejleszthetünk kedvünk szerint. Lényegében ezen alapszik a játék szerepjátékos oldala, amire nem is igen lehet okunk panaszkodni. A harc olajozottan zajlik, lényegében oda ütünk, ahová a célkereszt mutat, és fegyvertől függően akár csontot törhetünk vagy végtagot csonkolhatunk. A mai kor embere azonban kivétel nélkül jól tudja, hogy zombik ellen a leghatásosabb mód egyből a fejet célba venni, ami legtöbbször hozzásegít minket a nagyobb sebzéshez és a szétloccsanó kobak látványához. 
Azonban nem mindegy, mivel kezdjük el gyepálni a felénk csoszogó, rothadó zombikat. Különböző fegyverekből igazán bőséges a választék, az evezőlapáttól kezdve a konyhakésen át egészen a gépkarabélyig szinte minden a kezünk ügyébe kerülhet. A lőfegyverek használatával azonban érdemes óvatosan bánni, mert töltényből nincs túl sok, így aztán nem jó ötlet azokat mezei zombikra elpazarolni. Legtöbbször megteszi majd egy jó, éles hentesbárd vagy baseball ütő, csak győzzük őket javítani. Mert bizony azok a fránya pengék hamar kicsorbulnak, a fa meghasad, mi pedig jobb, ha minél előbb keresünk egy szerelőasztalt, ahol a használat közben beállt hibákat jó pénzért kijavíthatjuk. Lehetőségünk van továbbá a fegyvereink fejlesztésére, illetve egyéb módosítókkal és kiegészítőkkel is felturbózhatjuk őket. Készíthetünk még házi készítésű bombákat, Molotov-koktélt, csalikat, amelyek jelentősen megkönnyíthetik az életünket a húzósabb pillanatokban.
A játékmenet során a kétségbeesett túlélők kismillió feladattal bíznak meg minket, mint például elveszett szeretteik felkutatása, felszerelések beszerzése, vagy éppen a vízhálózat rendbehozatala. A mellékküldetések opcionálisak, ugyanakkor mégis érdemes foglalkozni velük az értük járó jutalom és az egyedi tárgyak miatt. A sziget azonban valóban veszedelmes hely, az élőhalott horda sosem fogy el, így bizony gyakran kerülünk majd meleg helyzetekbe. Számos különböző rondasággal lesz majd dolgunk barangolásaink során, amelyek eltérő módon és eszközzel próbálják majd utunkat állni. Nincs nagy baj akkor sem, ha sikerrel járnak, ugyanis halálunk esetén mindössze öt másodpercet kell várnunk, és némi kápé levonása után folytathatjuk is a kalandozást. Ez így nem is hangzana rosszul, de egy idő után elég frusztráló tud lenni. Az egy dolog, hogy a játékban igencsak nagy szükségünk van a pénzre, ráadásul néha a program a feltámadásunk után visszadob a szörnyhorda kellős közepére, ami pillanatok alatt újabb elhalálozáshoz és hosszú távon anyagi csődhöz vezet. 
Igen sarkalatos pont továbbá a save game rendszer, amit nem igazán tudok hova tenni. A játék akkor csinál mentéseket, amikor épp kedve tartja, ami néhol jó, néhol pedig pokolian rossz nekünk. A checkpoint megoldás küldetések közben viszonylag megbízhatóan működik, de akkor is jobb lett volna, ha inkább mi dönthetjük el, mit tartunk megtartásra érdemes állásnak. Sok hajtépéstől és káromkodástól kímélték volna meg ezzel a gyanútlan játékosokat, akik bizony gyakran veszik majd szájukra a készítők egyenesági felmenőit. 
Grafikailag a Dead Island jobbára rendben van. A látványos, lenyűgöző tengerpart, a végítélet sújtotta kisváros és a végtelen őserdő egyaránt hangulatosra sikerültek. Ezzel szemben kevésbé lenyűgözőek a belső terek, folyosók, szobák, amelyekre ráfért volna, ha kipofozzák őket egy kicsit. A zombik szépek (a maguk módján, persze), az effektek, robbanások elfogadhatók, a kézben tartott fegyvereink kellően élethűek. Néhány érdekes vizuális buggal azért találkozhatunk, amelyek kis odafigyeléssel valószínűleg kiküszöbölhetőek lettek volna. Manapság már viccesen mutatnak a falba, ajtókba ragadó ellenségek, a talajon átzuhanó és eltűnő szörnyek, vagy a mindennemű fizika nélkül mozgó tereptárgyak. 
A környezetet sem lehet éppenséggel túl interaktívnak nevezni, hiszen néhány dologtól eltekintve semmilyen hatással nem vagyunk a minket körülvevő világra. Egy szék nem sok, annyit sem tudunk eltenni az útból, a komolyabb tárgyakról nem is beszélve. Csodát nem vártam ezen a téren, de ennél azért valamivel többre számítottam.  
Jól szerepel viszont a játék a hangok tekintetében. A közelünkben lihegő élőhalottak hátborzongató hatással lehetnek az idegrendszerünkre, a hörgések, sikoltások, böffentések remekül hangzanak, ami jelentősen hozzásegíti az embert a hangulat átélésében. A kissé monoton és néhol bosszantóan nehéz játékmenetre ez rá is fér, mert hiába van nekünk számolatlan bejárható négyzetkilométer, ha egyszer már rájöttünk arra, hogy mindenhol ugyanaz vár ránk - zombik és idegesítő elhalálozások. Pedig megérné bejárni a térképet, egyrészt a kellemes látvány, másrészt a begyűjthető fegyverek és kiegészítő felszerelés miatt is.
A főbb helyszínek között szerencsére lehetőségünk van egyetlen gombnyomásra utazni, és időnként autókba pattanva is megkönnyíthetjük az életünket. Ezek nélkül valószínűleg nem sokaknak lenne kedve végigtolni a különben elég hosszúra nyúlt játékidőt, dacára annak, hogy a Dead Island a felsorolt hibái ellenére élvezetesre sikerült. Lett volna még mit csiszolni rajta, nem is keveset, de mégis, valahogy összességében nálam jól vizsgázott a program. Nem kis mazochizmus kell ahhoz, hogy valaki minden küldetést teljesítve, valamennyi helyszínt bejárva, az összes titkos zugot felderítve vigye végig, de erre nincs is feltétlenül szüksége mindenkinek. Zombis konkurencia van dögivel, de aki a műfajt kedveli, valószínűleg ebben a játékban sem fog csalódni.

2011. 09. 13.

338. nap: Johnny English újratöltve

Johnny English, minden kémek legbénábbika visszatért a mozivászonra, hogy megnevettesse a nézőket, és közben megmentse a világot. Nem kis feladat egyik sem, de mindenki nyugodjon meg, vegyen egy mély lélegzetet, dőljön hátra, mert Rowan Atkinson dörzsölt titkos ügynökhöz méltón tudja, mit csinál. Vagy legalább igyekszik úgy csinálni, mint aki tudja.
Ha valaki a klasszikus kémfilmek paródiáját szeretné sikerre vinni, nem kell túl nagy kockázatot vállalnia. A recept gyakorlatilag ugyanaz, mint amit megszokhattunk: kalandok, akció, csajok, menő kocsik, furcsa kütyük, egzotikus helyszínek. Gyúrjuk ezeket össze némi politikai kavarással és gonosz összeesküvéseket fontolgató titkos szervezetekkel, és máris kész a nézőcsalogató látványmozi. A Johnny English folytatásában az összes hozzávalót megkapjuk, ráadásként pedig még egy jó adaggal meg is szórják mindezt a méltán híres angol humor egyik legnagyobb alakjának bohóckodásával. A végeredmény pedig egy végtelenül könnyed, mulatságos, kellőképpen agyzsibbasztó, és legtöbbször nem túlerőltetett móka, amivel kellemesen elüthetjük a moziban töltött két órát.
Történetünk kezdetén Johnny English, a kegyvesztett szuperkém egy tibeti kolostorban tengeti önkéntes száműzetését, ahol igyekszik elsajátítani a belső harmóniához vezető utat. Ám a világ közben nem áll meg, küszöbön áll a kínai és a brit miniszterelnöki csúcstalálkozó, így az MI7 visszahívja őt aktív szolgálatra. Mit sem sejtő hősünk ekkor még csupán annyit tud, hogy valakik merényletet terveznek az államfők ellen, amit minden lehetséges eszközzel meg kell majd akadályoznia. Ettől a ponttól aztán a film a jól bevált forgatókönyvet követi, egészen a végkifejletig. Az akció és a cselekmény dacára azonban ez a mozi elsősorban egy családi vígjáték, a néző pedig néhol valóban könnyesre neveti magát a helyzetkomikumokra épülő jelenetek sokaságán. Rowan Atkinson szokás szerint jól teljesít a balfácán kém szerepében, a többiek pedig remekül adják alá a lovat. 
Nincsenek hullahegyek, elmarad a vérfürdő, és a főhős sem csavarja az ujja köré az összes fő- és mellékszereplőnőt. Ez itt most nem James Bond, hanem Johnny English, a filmtörténet legszerencsétlenebb, legügyefogyottabb angol titkos ügynöke, aki viszont sokkal viccesebb, mint amennyire veszedelmes. És bizony ez a csere jelen esetben igencsak jó üzletnek bizonyult.


2011. 09. 12.

337. nap: Tízből egy

Ha számszerűsíteni szeretném, mennyire sikeres napot tudhatok magam mögött, akkor olyan 10-ből 1-es összeggel jutalmaznám magam. Ezt hívják teljes kudarcnak, totális csődnek, égbekiáltó katasztrófának. Sebaj, gyanítottam, hogy ez lesz a vége, így nincs is mit csodálkozni ezen. A hivatali ügyintézés bürokratikus mocsarának kiskapui zárva vannak az egyszerű halandók számára, ezért aztán marad a vég nélküli sor, a meglehetősen teszetosza ügyintéző bambán értetlen bakiparádéja és a Chaos Lordok készletének idő előtti végzetes leapadása. 
Ez utóbbi volt az igazán fájdalmas gyomros. Mit érdekel engem, ha egyetlen gomb megnyomása a képernyőn 30 napos ügyintézést igényel, teszek rá, hogy a multinak mindig igaza van a kisemberrel szemben, és hogy a nem túl távoli irodát áthelyezték a város lehető legtávolabbi felébe. Csak azt a nyomorult babát sikerült volna beszereznem! De nem, még ez sem jött össze, ezért az alacsony osztályzat a napi átlagomra. Hiába, nekem baromi kevés kéne a boldogsághoz - és pontosan ugyanilyen kevés a bosszúsághoz.

2011. 09. 11.

336. nap: Holnapi zsákmány

Nem szaporítom fölöslegesen a szót: holnap első dolgom lesz beszerezni egy ilyet!
A szépség relatív, tartják egyesek, de szerintem ez nincs így. Tessék csak megnézni ezt a csodás valamit itt fentebb, és egyből láthatjuk, mily varázslatos báj rejtezik a marcona külső, a rothadó bőr és a lógó belek mögött! Chaos Lord ez kérem a javából, és ha minden jól megy, hétfő reggel 10 órakor én is egy ilyen büszke tulajdonosa leszek.

2011. 09. 10.

335. nap: Nagytakarítás

Nos, a tervezett baromi nagy játékból pusztán egy baromi nagy takarítás jött össze a mai napon. Nem épp a szórakozás magasiskolája, az önfeledt mulatság legfölsőbb szintje, a tökéletes kikapcsolódás non plus ultrája, de attól még nagyon hasznos, és ha jól csinálja az ember, látványos eredményeket érhet el vele. Ráadásul ezen elfoglaltság a jellemet is erősíti, ami igazán rám fér mostanában. 
Így, késő délutánra sajog minden porcikám, legfőképp a derekam és a rozoga térdem. Viszont, ha őszinte akarok lenni magammal, nem bántam meg az erre fordított időt és energiát. A kéró csillog-villog a padlótól a plafonig, óvatos határozottsággal kiebrudáltam az összes pókomat, akik hónapok óta gubbasztottak a sötétebb sarkokban, és megszabadultam egy adag fölöslegessé vált lomtól. Nem is hinné az ember, mennyi nevetséges ócskaságot őriznek a ritkán nyitogatott szekrények zugai. Öreg, semmitmondó porfogókat, amelyek szentimentális értéküktől megfosztva valóban nem többek zavaró kacatnál, üres, funkciójukat vesztett tárgyaknál. 
De legyen elég ennyi a mai napból. Van még hátra néhány óra, amit szeretnék eltölteni pár elképesztően értelmetlen, butító, agymunkára semmiképp nem serkentő tevékenységgel, mint amilyen például egy videojáték! A többi szeleburdiságot lesz még módom kifejteni bőségesen a későbbiekben is.  

2011. 09. 09.

334. nap: Álomhétvége

Itt a csodás hétvége a küszöbön, ami azt jelenti, hogy beindulhat az ész nélküli, szemkifolyásig tartó, agyzsibbadást okozó, káromkodás-hegyeket generáló játéközön! Két kiváló, örömteli megjelenésről is be tudok számolni kedves olvasóimnak. Az egyik a Space Marine, ami a Warhammer 40K világában játszódó hentelés, a másik pedig a Dead Island című sandbox stílusú zombi apokalipszises fps-szerepjáték. Mindkettőre hónapok óta sóvárogtam, számoltam a megjelenésig hátralévő napokat, reménykedve gondoltam a vidám percekre, amikor majd orkokat és zombikat mészárolhatok számolatlanul. És immár a várakozás idegőrlő időszaka örökre a múlté, a játékok frissen és ropogósan virítanak az asztalomon, és csak arra várnak, hogy alapos nyüsztölés után legalább olyan alapos tesztelésnek vessem alá őket. 
Persze, pont ilyenkor vannak a legsúlyosabb belső konfliktusai minden jóravaló blogírónak. Hiszen még az internet szájkaratésai sem képesek egyszerre két dolgot csinálni, azaz egy ponton fájdalmas döntéshelyzet áll elő. Játszani, vagy tesztet írni? A szórakozás, vagy a kötelesség? Az önös érdek fontosabb, vagy a közjót illik inkább szem előtt tartani? Morális kérdésekben mindig gyengén muzsikáltam, tehát valószínűleg most sem fogok lélekszakadva a géphez szaladni, félredobva a kontrollert még a legjobb pillanatok közben is. De előbb vagy utóbb megírom majd a teszteket. Addig meg jöjjenek a lánckardok és a szöges baseball ütők! Sosem látott vérzivatar hullik a következő két nap során a nappalimra - és én ezt már alig vártam!

2011. 09. 08.

333. nap: Egy ilyen nap

Hiába a kötelességtudat, hiába a motiváció, hiába az elhivatottság, egyszerűen vannak olyan napok, amikor az ember millió dolgot csinálna szívesebben annál, minthogy kényszerű blogbejegyzésekkel szenvedjen. Ez most pontosan egy olyan nap. Reggeltől mostanáig rohangásztam keresztül a fél városon idióta ügyeket intézve, így érthető, hogy a késő délutánt és az estét a bambán butulásnak szeretném szentelni. Pedig még témám is lenne dögivel. Áh, sebaj, van még hátra bőségesen üres nap, amit majd tartalommal kell megtöltenem. De legalább már látom az alagút végét!

2011. 09. 07.

332. nap: Végső Állomás 5

A mozikban a napokban debütáló Végső Állomás 5 nem akar többnek mutatkozni, mint a sorozat előző epizódjai, nem akarja megváltani a világot, sem magvas gondolatokat elültetni a nézők fejében. Egyedül a műfaj rajongói számára kíván megfelelni, és két óra szórakozást nyújtani a borzongani vágyóknak. 
Kezdettől fogva horrorfilmek bélyegezték a Végső Állomás részeit, ám nekem ezzel a besorolással mindig bajom volt. Hiszen itt nincs kalapos-pulcsis álomszörny, hokimaszkos gyilkológép, vagy kútba veszett szellemlány, akik a történet során megkeseríthetnék hőseink hátralévő napjait. Itt pusztán néhány hullajelölt tűnik fel, akik valamilyen szerencsés okból elsőre megússzák a halállal való találkozást, ám rövidesen szembesülniük kell vele, hogy a végzet elől nem olyan könnyű megszökni. 
Nincs ez másként most sem. Egy busznyi kolléga épp csapatépítő tréningre tart, ám pechükre épp alattuk kezd összeomlani egy híd. Néhányuknak még sikerül időben elmenekülniük, de örömük, ahogy arra számítani lehet, kérészéletűnek bizonyul. Ettől kezdve pedig a sorozatra oly jellemző módon változatos, véres, fájdalmas és olyan igazi "nézni is rossz" módokon kezdenek egyenként elpatkolni, hogy ezzel kiegyenlítsék a tartozásukat a halálnak.
Azért öt rész után érthető, hogy néhol kicsit alábbhagyott a készítők kreativitása, már ami a hősöket érő baleseteket illeti, viszont cserébe a 3D látványnak köszönhetően igazán mutatós és jópofa jelenetekben lehet részünk. Mindig is érdekes kihívás volt megkísérelni előre kitalálni az apró jelekből, hogyan is veszejti el a balsors az éppen aktuális szereplőt. Majdnem úgy, mintha egy fordított krimit nézne az ember - a nyomok mind egy pontba futnak össze, ami a lehető legdurvább, legkegyetlenebb halálnemet fogja jelenteni valakinek. Mivel azonban épp ezek alkotják a történet sava-borsát, előzetesen nem lenne helyénvaló bármit elárulni róluk. 
A tinihorror sokat kritizált műfaja igen komoly rajongótáborral rendelkezik, és a Végső Állomás sorozat sem kivétel ez alól. Akik kedvelték az eddig jól bevált receptet, most is megkapják, amit látni szeretnének. A félelem-faktor hiányát ellensúlyozza néhány valóban jól eltalált látványelem, a színészek hozzák az elvárhatót, és egy kellemesen borzongatós mozis élménynek egyáltalán nem rossz választás. Ha bírja a gyomrunk, jó mulatságban lehet részünk általa.  

2011. 09. 06.

331. nap: Véleménykülönbség

Hogy mennyire ellentétes jelentéssel bír a hidegfront megnevezés a meteorológusok és az én számomra, azt szavakkal szinte képtelen vagyok elmondani. Tudom, biztos megint bennem van valahol a hiba, de akkor is képtelen vagyok elmenni szó nélkül a dolog mellett. Mert most, ugyebár, elvileg, minden jel szerint hidegfront vonul el felettünk - épp csak baromira nem érezni ebből semmit. Lehet persze mondani, hogy az erősödő északnyugati szél így, meg az enyhülő nappali középhőmérséklet úgy, és a gomolyfelhőzet kialakulása amúgy, de a tény attól még tény marad: az éjszakai vihart leszámítva ugyanolyan mocsok, elviselhetetlen, idegesítő meleg van, mint az elmúlt napok során mindig. Számomra a hidegfront hideget jelent, valódi hideget, ahol nem lehet pillanatok alatt leizzadni, lebarnulni és megfőni a napon. 
Ó, mennyire gyűlölöm már ezt a rohadt nyarat időjárással, meleggel, napsütéssel együtt! Mikor lesz végre itt jó idő?! Hol vannak a mínuszaim?

2011. 09. 05.

330. nap: Újrakezdés

Ma hétfő van - de ez a hétfő nem egy szokványos hétfő ám! Mert a nyár végi szabadságok, üresjáratok, nyomorúságok után végre újra kinyitott két hely is, ahová étkezni járok. Egyik is, másik is két hétig húzta le a rolót, az indok pedig ugyanaz volt: pihenés. És hiába van tucatnyi remek kifőzde, étterem és millió rendelési lehetőség, attól még a kedvenc helyek átmeneti elvesztése igenis érzékenyen érintett. Nélkülöznöm kellett a mesés gyroszt, a csodás rántott csirkét, a sajtmártásos sültet, a mézes-mustáros pulykát és a császármorzsát is. Nem volt vicces.
De ennek vége! Újra kinyitottak, indulhat tehát a gigantikus zabálás! Na, nem mintha egyébként takarékra állítottam volna magam a hiátus alatt, de azért ez mégis más. Jól megszokott ízek, emberes adagok, barátságos árak, és mindezt kőhajításnyi távolságon belül. 
Félelmetes, már-már szégyenletes, milyen mérhetetlenül elkényelmesedik az ember, ha túlságosan jó dolga van a szánalmas civilizáció kellős közepén...

2011. 09. 04.

329. nap: A lustaság

A lustaság, amely a mai napon jellemzi minden tettemet, egészen elképesztő méreteket kezd ölteni. Reggel még csak amiatt problémáztam, ha kartávolságon kívülre kellett nyúlni az üdítős üvegért, mostanra viszont odáig fajult a dolog, hogy az is bosszant, amikor a bőven hatótávolságon belül található tárgyakkal kell bíbelődnöm. Bevallom, nem sokszor fordul elő velem ilyen, de ma még az is nehezemre esett, hogy reggel kikecmeregjek a pihe-puha dunyha alól, ráadásul mindezt megspékeltem azzal, hogy majdnem sikerült napfelkeltéig durmolnom! Ki hallott már ilyet?!
Mindennek oka van, persze. Valóban kimerítő három hét áll mögöttem, amit valamilyen formában ki kellett pihennem. Úgy látszik, egy ilyen nap kellett hozzá - egy nap, amikor gyakorlatilag mozdulni sem volt kedvem, nemhogy a lakást elhagyni, vagy bármiféle tevékenységet folytatni. Egyébként is, jövő héten már korántsem kell olyan hajtásra számítanom, mint eddig, a határidős tevékenységek egytől egyig lezárultak, ami azt jelenti, hogy mostantól mindent intézhetek a saját tempómban. 
Egy dolog alól azonban nincs számomra kibúvó. Nincs mentség. Nem létezik alibi. Ez pedig nem más, mint ez a blog, de szerencsére mára ettől is sikerült megszabadulnom, hála ennek a rövid és velőtlen elmélkedésnek a lustaságomról. Milyen bosszantó, hogy a közzétételéhez rá kell nyomnom egy gombra az egérrel... ami majdnem húsz centire van a kezemtől! Hát miért kell mindent így túlbonyolítani? Miért nem elég erre mondjuk egy lassú, kimért, unott kacsintás...?!

2011. 09. 03.

328. nap: Melyik a jobb?

A cím nem holmi bugyuta szójátékot takar. Nincs köze politikához, nem feszeget morális dilemmákat, ráadásul még a közlekedési tematikát is hanyagolja. Itt most tényleg egy pofonegyszerű, eldöntendő kérdés merült fel, amire empirikus úton próbálok választ találni. Tehát: melyik a jobb, az igazi, vagy a mű?
Ez így valamivel jobb, de még mindig nem az igazi. Sajnos továbbra is félreérthető a dolog annak, akinek feltett szándéka félreérteni. Akkor hát jöjjön a végleges próba: melyik a jobb, az igazi, vagy a műnövény?
Felteszem, ezek után nem számíthatok arra, hogy kedves olvasóim továbbra is velem maradjanak a téma kivesézése során, így nem marad más hátra, mint az önmagammal való diskurzus. De akkor is tudnom kell a választ, mert fontos lehet a későbbiekben. Érvek szólnak mindkettő mellett, amik viszont olyannyira triviálisak, hogy nem is szeretném vele untatni magam. Végső soron azonban csak oda lyukadunk ki, hogy el kell dönteni: mi értelme lenne igazit venni a műnövény helyett? Hisz ez utóbbit nem kell soha locsolni. Nem kell szenvedni az átültetéssel, tápoldatokkal, nem kell letépkedni róla a megsárgult leveleket, felseperni a lehullottakat, megmetszeni a túlburjánzott ágakat. Néhány havonta elég bevágni a kádba és lemosni róla a port. Majdhogynem korlátlan ideig kitart, nem támadja meg semmiféle betegség, és ami a legfontosabb: a jó minőségűeket, ha nem közvetlen közelről vizsgáljuk, lényegében szinte lehetetlen megkülönböztetni az igaziaktól. Lusta "gazdiknak" ideális házi kedvencek, szó se róla, ezek alapján pedig logikus választás lenne a számomra. És különben is, van nekem már két kaktuszom, amelyek teljesen eredetiek, élők és lélegzők. Tehát ezek után bármit is teszek, elmondhatom, hogy igazi- és műnövényeket egyaránt tartok a lakásban. Máris jobban fest az a bizonyos kép rólam, nem igaz? 
De ott a másik oldal is, miszerint a műnövény, bármilyen jól is néz ki, bármilyen igénytelen, attól még csak egy méretre vágott, se íze, se bűze műanyagdarab, amiben épp annyi valódi érték szorult, mint egy szemeteskukába. Meg aztán a heti egyszeri locsolás, évente egyszeri átültetés és az elhalt levelek begyűjtése nem éri meg azt, hogy szép, mutatós, hálás növényeink legyenek? Egy kis szelet természet a lepusztult betondzsungel kellős közepén? 
Melyik a jobb, melyik, melyik? Egy kérdés, és nincs válasz sehonnan. Így jár az, aki önmagával folytat beszélgetést egy olyan témában, ami számára feloldhatatlan dilemmával szolgál.

2011. 09. 02.

327. nap: Dupla dinamit

Kiderült: az utóbbi néhány nap során elszállt a két legeslegeslegkedvencebb fórumom. Ráadásul, attól tartok, nem egyszerű karbantartásról vagy túlterheltségről van itt kérem szó, hanem végleges leállásról. Micsoda csapás! Pedig ha volt valami, amit érdemes volt követnem nap nap után, az pont ez a két oldal. Persze, nem állítom, hogy egyedüliek voltak az internet széles óceánján, így pótolhatatlannak sem lehet nevezni egyiket sem, de attól még nem lettem túlzottan boldog a szanálásuktól.  
A tény, hogy tartalmi hasonlóságuk mellett a megszűnésük is egy időre esett, gyanakvásra ad okot. Valamiféle átfedés volt ugyan a tulajdonosaik között, de a kapcsolat nem volt közvetlen és nem is volt nyilvánvaló. Hogy mi történt pontosan, arról csak találgatásokat lehet hallani, konkrétumok nélkül, és lassan biztos vagyok abban, hogy soha nem is derül fény a megoldásra. 
Azért nagy veszteség nem ért, legalább is ennél történtek már rosszabb dolgok is velem. De attól még bosszantó az ügy. Végtelen lustaságomban örültem, hogy két helyen megtalálhattam mindent, amikért különben órákat kellett volna kutakodnom a világhálón. Hiába, a jóhoz piszok könnyű hozzászokni, és nehéz elengedni. 

2011. 09. 01.

326. nap: Metamorfózis

Amikor egy lakás teljesen kiürül, onnantól már nem is igazán a lakás, hanem a sokkal hivatalosabb és személytelenebb ingatlan a megnevezése. Gyors, szinte észrevétlen átalakulás ez, és jóformán lehetetlen meghatározni azt a pillanatot, amikor a dolog az ember lelkében átbillen. Mint amikor feldobunk egy kavicsot - egy darabig emelkedik, miközben egyre lassul, majd egy végtelenül rövid ideig lebeg, semmibe véve a gravitáció és a felfelé hajtó erők egymás ellen vívott harcát. Aztán alábukik, ahogyan azt a természet törvényei diktálják, és onnantól minden megváltozik körülötte. De az a századmásodperc, amikor se nem emelkedett, se nem zuhant, ott volt, létezett, hiszen nélküle a gravitáció sem teljesíthette volna be sorsát.
Magam sem tudom, hogy a mai lomtalanítás közben pontosan mikortól tekintettem ingatlanként arra a lakásra, ahol harminc esztendőt töltöttem el az életemből. De pusztán azért, mert az elme túl gyarló az ilyen apróságok beazonosítására, még nincsenek kétségeim afelől, hogy átestem ezen a vízválasztón. A felismerés ráadásul nem volt sem szomorú, sem lesújtó, sem szívbemarkoló. Egyszerűen csak megtörtént, következmények és mellékhatások nélkül. 
A tárgyakkal, bútorokkal együtt pedig mintha minden egyéb is tovaszállt volna. Az emlékek, az élmények, az érzések, amelyek a lakáshoz kötöttek oly hosszú ideig, semmivé foszlottak. A lakáshoz, nem az ingatlanhoz. Az ingatlan pusztán egy hely, amelynek ára van, területe van, belmagassága és elhelyezkedése van, de semmi olyan, ami bármiféle érzelmi reakciót váltana ki tulajdonosából. Az ember lelke a lakásért sajog, ami örökre távozott az életéből. Hiába szerepel a neve továbbra is az ingatlan tulajdoni lapján, amikor az már nem jelent számára többet, mint egy értékesítésre váró terhet. 
Így van ez. Ma is megtapasztaltam valamit, de hogy több lettem tőle, vagy kevesebb, arra még aludnom kellene egyet.