2013. 03. 16.

Sim City frissítés

Komolyan?! Most tényleg komolyan?! Ezt az ótvaros blablát meri az EA a játékosok képébe vágni a Sim City-vel kapcsolatban felmerült aggályok és kritikák után? 
Miért néznek ezek mindenkit hülyének? Miért gondolják, hogy 10 év körül mozog a játék felhasználóinak átlagéletkora? A sorozat rajongóinak nagy része igenis ismeri a korábbi részeket, azaz elég idős már ahhoz, hogy felismerje, amikor épp átverik őt a palánkon. A pofátlan hazugságaik után pedig még mindig van képük "vízióról" és elégedett játékosok ezreiről zagyválni. 
Döbbenetes! Tényleg döbbenetes! Az utóbbi pár év folyamatainak egyik kicsúcsosodása zajlik a szemünk előtt. És akik ezek után a védelmükbe merészelik venni a kiadót, azok ássák el magukat jó mélyre szégyenükben! 
Mégis, mi történ a játékosokkal? Hol vannak már azok az idők, amikor még lehetett hinni a másiknak, amikor egymást figyelmeztettük és óva intettük az ilyen, játéknak nevezett szörnyszülöttektől és üzleti praktikáktól? Miért kell az embernek a számos elvakult fanboy ellen hadakozni ahelyett, hogy magával a bajok forrásával nézne szembe? Miért képtelenek beismerni egyesek, hogy őket is átvágták, ők is áldozatok ahelyett, hogy keserves erőlködések közepette igyekeznek magyarázatokat találni arra, miért nincs igazuk a kritikák megfogalmazóinak?
Tényleg csak az tudom mondani, hogy ideje mindenkinek felnőnie, és szembenéznie azzal, ha átvágták. Azt pedig végképp felejtse el mindenki, hogy előretolt helyőrségként, önfeláldozóan védvonalat képezzen olyan cégek köré, amelyek aztán őt is kihasználják, lefejik egy jó adag pénzre, és ráadásnak még jól ki is röhögik, amiért helyettük elvégzi a piszkos munkát. Ez egy ostoba és mindenek előtt rendkívül káros tevékenység, ami sokkal többet árt az egész iparágnak, semmint azt a többség felfogná.

2013. 03. 15.

A katasztrófák lélektana

(forrás: Origo)
A ByeAlexes bejegyzésem után itt egy újabb cikk, amivel biztosan nem fogok rekordokat döntögetni a népszerűségi listákon. De mivel a dolog, amiről írni fogok fontosabb annál, mint hogy pár ember érzékeny lelkébe gázolok, így jobb, ha mindenki egy pillanatra félreteszi a belsejét feszítő hős szerepét és legalább megfontolja az itt elhangzottakat.
Egy amerikai ismerősöm (nevezzük őt mostantól Tom-nak) mesélte a következő történetet. Floridában él, ahol pár éve átélte az utóbbi idők legsúlyosabb, hurrikán okozta természeti katasztrófáját. Ha jól emlékszem, a Katrina volt az. Tom részletesen beszámolt magáról a viharról, ami önmagában is elég ijesztő képet festett az ott történtekről. De azok az események, amelyek a forgószél távozását követték, jóval aggasztóbb forgatókönyvet írtak le bármiféle természeti csapásnál. 
Itt jegyezném meg, hogy ismerősöm meglehetősen jó anyagi körülmények között él egy olyan környéken, ahol a szomszédai között nem egy milliomost és milliárdost találhatunk. Röviden szólva: nem egy lepusztult nyomornegyedet választott lakóhelyéül.
De a viharok, mint tudjuk, nem válogatnak a célpontok között, így rájuk is teljes erővel sújtott le a természeti csapás. Az egykor elegáns környék pár óra alatt csatatérré változott, kivétel nélkül minden épület súlyos károkat szenvedett, ráadásul több haláleset is történt. A pusztítás rettenetes volt, a hatóságok képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. Nem volt víz, nem volt élelem, nem volt áram. A segélyszállítmányok sokszor el sem jutottak a céljukig a mindent elborító törmeléknek és romoknak köszönhetően. Egyértelműnek tűnt, hogy külső segítségre jó darabig nem számíthatnak. Csak egymásra. 
És ez így is történt. Az első napokban felkeresték egymást a szomszédok, hogy miben tudnak segíteni a másikon. Megosztották egymással az ivóvizüket, az élelmüket, közös erővel elkezdtek munkálkodni az utak újbóli járhatóvá tételén. Egymást fizikailag és lelkileg támogatva próbáltak túljutni az őket sújtó tragédián, miközben önfeláldozóan mások szükségleteit helyezték a sajátjuk elé. Úgy viselkedtek, mint egy igazi, összetartó közösség, akik a bajban odafigyelnek egymásra. 
De az idő egyre csak ment, a helyzetük pedig nem javult. A vízellátás napok elteltével sem volt megoldott, az élelmiszerkészletek kezdtek kimerülni, az áram pedig nem tért vissza. És ekkor az addig oly figyelmes és gondoskodó szomszédok kezdtek megváltozni. Immár nem foglalkoztak mások bajával. Nem keresték egymást, hogy miben tudnak segíteni. Nem akarták megosztani a készleteik maradékát. Az odafigyelést és a törődést felváltotta az önzés és a túlélőösztön. Egy ponton túl mindenki csupán önmagával és önnön bajával volt elfoglalva, nem pedig azzal, mit tehet a másikért. Kárhoztathatja őket bárki is ezért? Aligha. Természetes és érthető reakció ez egy váratlan helyzetre. Nyilvánvalóan miután az emberek túljutottak az első sokkhatáson, elkezdtek gondolkodni a jövőn, és azon, hogyan tudják átvészelni a következő időszakot. És a megoldásba nem fért bele az, hogy magukon kívül bárkivel is törődjenek. A racionális gondolkodás fölülírta az emberséget.
A történet azonban nem ért itt véget. Mert a helyzet bizony nem akart megoldódni egy hét elteltével sem. Ennek következtében a racionalitás helyét átvette a kétségbeesés. A kétségbeesés pedig, mint tudjuk, csúnya dolgokra késztet mindenkit. Innentől kezdve az egykori szomszédok, barátok, ismerősök egymásnak estek. A fenyegetőzések, a lopások, a verekedések egyre gyakoribbá váltak. Az emberek a másiktól egyszerűen elvették azt, amire szükségük volt. 
Hogy mindez meddig fajult volna, azt nehéz megmondani. De szerencséjükre nem is derült ki soha, ugyanis a helyzet rövidesen normalizálódni kezdett. Visszatért a víz és a villany, járhatóvá váltak az utak, a kedélyek pedig hamar lecsillapodtak. A történet azonban szolgál néhány súlyos tanulsággal.
Mint tudjuk, az országban ma több megyében katasztrófariadót rendeltek el a rendkívül erős szél és a hó miatt. Ezrek rekedtek az utakon, települések váltak megközelíthetetlenné, miközben a mentőcsapatok (már ha igaz) erejüket megfeszítve próbálnak segíteni a bajbajutottakon. Amennyiben szerencsénk lesz, és hihetünk az előrejelzéseknek, holnapra enyhülni fog az idő. Szép dolog azonban, hogy sokakat ez nem nyugtatott meg, és egyre többen igyekeznek valamilyen formában segítséget nyújtani a rászorulóknak. Üzemanyagot, vizet, ételt próbálnak eljuttatni a vesztegelő kocsisorokhoz, az elvágott településekre vezető utakat próbálják megtisztítani, vagy csak otthon lesik a friss híreket a helyzetről. 
De azért ne is legyünk túlságosan elájulva magunktól. Megértem én, hogy végre adódik egy lehetőség, ahol mindenki egy kicsit hősnek gondolhatja magát, ahol lehetősége adódik bárkinek arra, hogy - gondolatban - eljátssza a nagy megmentőt vagy az emberség bajnokát, aki körmét lerágva várja, mi történik pár ismeretlen, arctalan idegennel az ország túlsó felén. Mert hősök csak azért lehetünk ebben a helyzetben, mert holnapra a helyzet javulni fog, a jövő hét elejére pedig az egész nem lesz több, mint egy rossz emlék. És hősnek lenni baromi jó érzés, miközben a meleg szobában azon ábrándozunk, milyen jók is vagyunk azért, mert minket érdekel a szerencsétlenül jártak sorsa. 
Hadd áruljam el: ha ez egy elhúzódó, tartós "helyzet" lenne, senki nem érezné lánglelkű hősnek magát. Ha az áldatlan állapotok az egész országot sújtanák, akkor azok a jóérzésű Facebook-felhasználók, akik most álszent módon idegenek életét és testi épségét féltik a tévé előtt ülve, egytől egyig hirtelen átalakulnának önzően racionális lényekké. 
Mert alapvetően ilyen az ember. 
Katasztrófahelyzetben, túlélési szituációban nincs módunk arra, hogy nagylelkű gavallérokat játszunk. Egyedül olyanok tehetik meg ezt, akiket nem fenyeget a veszély, hogy maguk is részeseivé váljanak mások bajának. Ebből következően mindenkinek csak azt tudom üzenni, aki jó dolgában nem tud mást tenni, mint mártírt játszani: vagy emelje fel a lusta seggét a fotelből és ténylegesen, fizikailag tegyen valamit a siránkozás és megjátszott aggodalom helyett, vagy fogja be a száját és legyen hálás azért, amiért nem vele történik mindez. 
   
 

2013. 03. 14.

Sim City átverés

Aki figyelemmel kíséri a játékipar eseményeit, azok előtt aligha maradt titokban a nemrégiben megjelent Sim City 5 körül kialakult mizéria. Az egykoron szebb napokat látott városépítgetős-menedzselős sorozat legújabb tagjának indulása ugyanis mondjuk ki: kudarcba fulladt. Az állandó netkapcsolatot igénylő program napokig (egyesek számára hetekig) játszhatatlannak bizonyult, köszönhetően annak, hogy a kiadó Electronic Arts szerverparkja pillanatokkal az indulás után felmondta a szolgálatot. Millió felhasználó került várólistára, és azon kevesek sem örülhettek sokáig, akiknek valamilyen csoda folytán mégis sikerült elindítaniuk a programot. Fagyások, összeomlások, majd a szerver ledobta őket a kezdőoldalra, és mehettek szépen arra a bizonyos várólistára. A közben épített városok pedig ezzel együtt a levesbe. 
A megjelenés előtt sokan aggodalmukat fejezték ki, hogy egy alapvetően egyjátékos módra kihegyezett sorozatot hirtelen miért konvertáltak át erre a multis hibrid-szörnyetegre, amikor erre az ég világon semmi igény nem merült fel a felhasználók részéről. A Diablo 3 csapnivaló indulása pedig úgyszintén megkongatta a vészharangot, miszerint az állandó online mód bizony nem feltétlenül előnyös a játékosok számára. A kérdés így sokáig ott lógott a levegőben: vajon bírni fogja a rendszer a kezdeti nagy rohamokat? A válasz erre, mint az kiderült, egyértelműen és határozottan: nem!
Az Electronic Arts aztán gyorsan tűzoltásba kezdett. Kijelentették, hogy az állandó internetkapcsolat annyira szerves részét képezi a játéknak, annyira e köré épül az egész, hogy immár lehetetlenség lenne bármit is kezdeni vele. Megváltoztatni nem tudják, csupán annyit tehetnek, hogy igyekeznek növelni a szervereik kapacitását és megpróbálják kompenzálni a csalódott felhasználókat egy későbbiekben megjelenő ingyenes játékkal. Bocs, srácok, ez van, nincs mit tenni, fogadjátok el már ezt úgy, ahogy van!
És mit tehet erre a szegény játékos? Lógó orral, lehajtott fejjel, csalódottan tudomásul veszi, hogy a dolgokon már nem lehet változtatni, és hogy a hónapok óta szajkózott figyelmeztetések süket fülekre találtak a fejlesztőknél. Marad a beletörődés.
De úgy fest, nem mindenki törődött bele ebbe. Legalább is az a modder semmiképpen, aki a mai napon kiadott módosításának köszönhetően elérte, hogy a Sim City futtatható legyen offline is. 
És itt nem állt le. Most azon dolgozik, hogy a mesterségesen a játékba illesztett 2 km-es városméret-korlátozást is felülírja valahogyan. Ami az EA szerint úgyszintén túlságosan integrálva van már a játékban ahhoz, hogy változtatni lehessen rajta.
Érti a kedves olvasó, mit is jelent mindez? Azt, hogy az Electronic Arts és a fejlesztő Maxis az utóbbi hetekben adott összes interjúban hazudott. Bele a pofánkba, egyenesen, nyíltan, szemérmetlenül hazudott. Nincs szó mellébeszélésről, PR szófordulatokról, marketing kerülőutas magyarázatokról. Ez bizony színtiszta és félreérthetetlen hazugság volt. Egyetlen árva modder a mai napon megtette azt, ami a kiadó szerint technikailag lehetetlenség. És most az teljesen mindegy, hogy ezzel szerzői jogokat sértett vagy sem, hogy vajon a felhasználónak jogában áll hozzányúlnia a saját gépére telepített programhoz, illetve hogy az online vagy az offline módot részesítjük előnyben. 
A lényeg ott van, hogy az EA szerint nincs választási lehetőség. A korábbi sajtóközleményeik alapján még akkor sem tudták volna az offline módot biztosítani a felhasználók számára, ha akarták volna. Ezt kommunikálták, ezt terjesztették, ez volt az álláspontjuk. És mindez egy oltári nagy átverésnek bizonyult. 
Mert mondjuk ki az igazságot a hazugságok után: ha a fejlesztők akarták volna, akkor ők is megoldhatták volna az offline módot. De nem tették. Inkább pofátlanul a képünkbe vágták, hogy ezt jobb, ha elfelejtjük. Megoldhatatlan. Mint kiderült, nem volt az.
Itt tartunk most. 
Kíváncsian várom, mit lép erre az EA. De tulajdonképpen mindegy is. Túl sok van már a számlájukon ahhoz, hogy bárki hitelt adjon ezek után egyetlen szavuknak is.          

2013. 03. 04.

A Dal - avagy a tudatlanság diadala

Mocskosul nem akartam foglalkozni ezzel a témával. De komolyan nem! Hidegen hagyott maga a műsor (A Dal), nem foglalkozom az Euróvízióval, és egyébként is, a mai popzene körülbelül annyira áll közel a szívemhez, mint egy felbosszantott japán lódarázs kolónia. Semennyire. De mégis, ha már arra adtam a fejem, hogy megmondóemberként próbálok érvényesülni a millió másik, nálam sokkal rátermettebb megmondóember között, akkor bizonyos esetekben illik leülni a gép elé és megírni a tutifrankót. Csak, hogy enyhítsek lelkem végtelen gyötrődésén.
Nos, ahogyan arról mostanra az országban mindenki értesülhetett, hazánkat ByeAlex képviseli a következő Euróvíziós Dalfesztiválon. Ő az.
(Forrás: Morning Show - Facebook)

Nagy ügy - vághatja rá erre bárki, aki figyelemmel követte a nemzetközi verseny alakulását az előző évek során. Nyerni, vagy bármiféle előkelő helyre pályázni nincs esélyünk sem vele, sem mással. A győztesekről és a helyezésekről nem az alapján döntenek a nézők, hogy ki hogyan teljesít a színpadon. Erről semmi nem nyújt ékesebb és nyilvánvalóbb képet, mint az alább következő videó, amiben a német "szakértők" a versenyt megelőzően elemzik a Compact Disco 2012-es fellépődalát. Ja, és nem felejtik el percenként emlékeztetni a nézőt Magyarország politikai helyzetére sem. De persze szigorúan a szóban forgó zeneműről van szó, és ők nem kívánnak befolyásolni semmit!

Akkor meg minek is erőlködni? - Teszik fel a kérdést sokan. Ha nem nyerhetünk, vajon minek is próbálkozunk? Mi értelme van az egésznek? Mondjuk... azon túl, hogy az egyik csatorna tud ebből egy zenés műsort katyvasztani... és a szennylapokat hetekre elegendő tartalommal látják el... és újra fel lehet szítani a primitív "Megasztár kontra X-Faktor" vitát... és a háttérben sokmilliós tételek vándorolnak egyik kézből a másikba lobbi címszóval... Na jó! Úgy fest, bizonyos értelemben mégis van értelme az indulásunknak.
És ha őszinték akarunk lenni, akkor a "ha nem nyersz, inkább ne is csinálj semmit!" elv is sántít egy kicsikét. Morálisan, persze. Mert a sportban is kiállsz, hiába tudod, hogy lemosnak a pályáról. A matekversenyen is részt veszel, hiába vagy egy tuskó, mert az jó fényt vet a tanár nénire és büszkék lesznek a szülők. Az Apple boltban is beállnak az éjféli nyitásra a mentálisan defektesek, hiába látják, hogy legalább kilencen előbb fogják a magukénak tudni a 87-edik IPhone-t, mint ők. Az élet már csak ilyen - harcolni kell, és emelt fejjel veszíteni, ha úgy alakul. Ennyi tisztesség kell, hogy legyen bennünk.
De, mint azt korábban már említettem, nem akartam a témával foglalkozni. És ígérem, nem is fogok többet egyetlen szót sem írni sem az Euróvízóról, sem az esélyeinkről. Az sem számít különösebben, hogy ki hogyan vélekedik a hazai győztes, ByeAlex daláról és énekesi kvalitásairól.
Az viszont már kiverte a biztosítékot, amit a "művész úrról" írtak bizonyos kommentelők, rajongók és támogatók a különböző fórumokra. Ugyanis a tudatlanság, az ostobaság, az ismeretek mindennemű hiánya oly bántóan süt át rajtuk, ami fájdalmasabb mindennél, amit én szavakba tudnék önteni. Ennek bizonyítására engedtessék meg nekem, hogy a szövegkörnyezetből pofátlan módon kiragadva idézzek néhány jelzőt és fordulatot, amelyek ByeAlex fanjainak szótárában leggyakrabban felbukkannak: eredeti, egyedi, stílusos, nem szokványos, nem celeb, újszerű. Ja, és a "művész urat" fikázók tábora ellen indított végső érv: csinálj jobbat, ha tudsz! Ez utóbbira majd a későbbiekben visszatérek. Ismétlem: ezek a kommentek erről a fiatalemberről szólnak:
(Forrás: MTI)

Elképesztő, de ezredszer (mit ezredszer - százmilliomodszorra!) is beigazolódik a tény: a gyereknek minden mese új. Másképp fogalmazva: a magyar nézőnek minden szart el lehet adni, mert úgy sincs halvány lila gőze sem arról, mit is lát.
Kérek mindenkit, hogy fogja szépen a keresőjét és írja be a következő szót: hipster. Aztán tanulmányozza a megjelenő képeket egy darabig. Ígérem, csodát fog látni!
Ugyanis ByeAlex nem más, mint egy hipster. És még ráadásul annak a bizonyos "szubkultúrának" a legalpáribb, legvisszataszítóbb, leggusztustalanabb, legprimitívebb jegyeit viseli magán. Szubkultúrát írok, de valójában ezek a figurák nem mások, mint a legalja. Mindennek.
Tisztára mintha emósok lennének, épp csak még egy szinttel rosszabbak. Ez az a réteg, aki kizárólag a legújabb IPhone-t használja, amiről kizárólag olyan zenéket hallgat, amelyeket senki más (csak a hozzá hasonló pár millió egyéb agyhalott). Olyan mozikba jár, ahová senki más (kivéve a többi hipstert), ahol aztán olyan filmeket néz meg, amikről szintén senki nem hallott (kivéve, természetesen a hozzá hasonlóakat). Ők azok, akik beülnek a legközelebbi Starbucks-ba, hogy ott egy túlárazott kávé mellett posztolják ki Facebook oldalukra, mennyire nem értenek egyet a gazdagok és a szegények között húzódó szakadékkal.
Külső jegyekkel is bírnak, úgy ám! A szögletes, műanyag keretes szemüveg kötelező fajtajelleg, ami mellett szinte mindig feltűnik valamiféle ordenáré fejfedő is. A nyakukban sál vagy nyakkendő lóg. Garbót hordanak. A retró jegyében igyekeznek úgy öltözni, mint a nagyszüleik (vagy mint egy csöves), szívják a slim/mentolos/teveszaros bagót, és mély, forradalmár gondolataikat kizárólag nagy tömegben osztják meg egymással, hogy mindenki hallja tartalmas elemzésüket. A nőstény és a hím egyedek között külsőleg mindössze annyi a különbség, hogy az utóbbiak kivétel nélkül borostát vagy szakállat hordanak. Röviden tehát ők az unatkozó középréteg fiataljai, akiknek mindenük megvan, ezért aztán kénytelenek maguknak problémákat és személyiséget kreálni. Létezésük egyetlen magyarázata a jóléti társadalom, azon belül is az unalom és a különbözőségre, feltűnőségre való hajlam. A vicc azonban éppen az, hogy pont emiatt a kényszeres másságkeresés miatt válnak egyformává az ezernyi hozzájuk hasonlóval. Egyek lesznek egy elterjedt szubkultúra képviselői közül. Különbözőségről pedig ettől kezdve értelmetlen beszélni.
Ha ByeAlex Amerikában próbált volna meg érvényesülni ezzel a stílussal, a közönség hangos nevetésben tört volna ki. Egyéb nyugati országokban még rendesen el is kalapálták volna a műsor szünetében. Ugyanis nincs még egy olyan közösség, ami akkora népszerűtlenségnek örvendene, mint a hipsterek.
És erre most itt van nekünk ez a ByeAlex, a "művész úr", aki keretes szemüvegével, "eredetiségével", "egyediségével", "stílusával" magával ragadta a közönség azon felét, akik még nem láttak hozzá hasonlót. És még szavaztak is rá! Mit szavaztak, meg is nyerették vele! Mert olyan egyedi! Nos, ők meg is érdemlik, hogy hülyét csináljanak belőlük. Ők az igazi célközönségei a hazai tehetségkutatóknak, reality műsoroknak, pletykalapoknak és a sztárcsináló gépezeteknek.
Ja és mielőtt még megfeledkeznék róla: a "csinálj jobbat, ha tudsz!" érv! Csak annyit mondanék, nekem nem kell mesterszakácsnak lennem ahhoz, hogy megállapítsam egy ételről, hogy ehető vagy sem. Nem kell programozónak lennem ahhoz, hogy eldöntsem egy játékról, hogy jó-e vagy sem. Ebből a logikából következik, hogy akinek van hallása, az ne féljen kritizálni bárminemű zeneszámot, még ha nem is tud játszani egyetlen hangszeren sem. Megjegyzem: a manapság sztárnak kikiáltott előadók jelentős többsége sem tud még kottát sem olvasni.