2014. 12. 07.

Ezért fontos szerintem a Reszkessetek, betörők!

A karácsonyi időszak a nyakunkon liheg, azaz jobb, ha már most felkészülünk a tévécsatornák kiszámítható, unalmas és végtelenül sablonos repertoárjára. Amelyekből egészen biztosan nem fog hiányozni az ünnepi műsorrend minden bizonnyal legnagyobb közhelye, a Reszkessetek, betörők! sem. Tudat alatt talán épp ennek köszönhetően került szóba egy hétvégi beszélgetés kapcsán – gyakorlatilag a semmiből – a film, amely során megjegyeztem, miszerint annak a másfél órának az egyetlen valamirevaló jelenete szerintem a templomi beszélgetés.
Akkor nem fejtettem ki pontosan, miért vélekedem így, és valószínűleg nem is lettem volna képes spontán érvekkel alátámasztani az álláspontomat. Ám azóta sokat gondolkodtam az okokon, és úgy vélem, megtaláltam azokat a válaszokat, amelyeket kerestem. Ezeknek a válaszoknak köszönhetően pedig azt is megértettem, hogy az a jelenet önmagában, kontextusából kiragadva valójában mit sem ér, és hogy a maga módján a film igenis fontos és erős mondanivalót kínál azoknak a gyerekeknek (és közvetve felnőtteknek), akik odafigyelnek rá. Sőt, megkockáztatom, ez a mozi egyenesen ajánlott a fiatal korosztálynak, főként, ha azt a bizonyos ünnepi kínálatot vesszük összehasonlítási alapnak.

A film java része természetesen nem több, mint az összes többi, elsősorban gyerekeknek szánt nonszensz, és a széleskörű ismertségére való tekintettel nem is kívánok foglalkozni az általános jellemzéssel. Fontos viszont megemlíteni, hogy a főszereplőnk, Kevin valójában egyfajta karikatúrája a mai (és akkori) kölköknek, és mint ilyen, azok alaptulajdonságait vonultatja fel a maga eltúlzott módján. Mondjuk ki: lényegében egy szociopatával van dolgunk, aki kizárólag magával van elfoglalva, aki képtelen másokra figyelni, aki szerint a világ körülötte forog, és akiben egyszerre teng túl az ostobaság és az arrogancia. Azaz pont úgy viselkedik, mint ahogyan a gyerekek viselkednének a valóságban, ha megszabadulnának a szülői felügyelettől.
A dolog pikantériája, hogy a filmben Kevin tényleg szülők és család nélkül marad, ám ez a cselekmény előrehaladtával egyértelműen a karakter javára válik, ami valóban abban a bizonyos templomi jelenetben csúcsosodik ki. De nem azért, amire a felületes néző elsőre gondolhat. Hiszen a lényeg nem az, hogy Kevin egy találkozásnak hála megérti, miszerint a rosszindulatú pletykák és hazugságok miatt teljesen félreismerte a szomszédban lakó Marley-t. Meglátásom szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek a beszélgetésük során olyat tesz, amire addig a film során egyszer sem volt példa, és ami a hétköznapi életben gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Nevezetesen, hogy megérti, ő maga is vastagon hibás sok mindenben, hogy ő is felelős a saját nyomorúságáért, és hogy nyíltan bevallja, rosszat tett. Az addigi szociopata eltűnik, és helyette felbukkan egy önreflexív, őszinte bűnbánatot érző gyerek, aki nem próbálja kisebbíteni a szemétségeit. A beszélgetés során tényleges érdeklődést mutat Marley és az ő problémái iránt, megérti annak gyökereit, és együtt érez vele – amikre pedig kizárólag az képes, aki rendelkezik a szociopatákból (és gyerekekből) hiányzó empátiával.
Az pedig, hogy a beszélgetés végén a gyerek ad tanácsot az idős szomszédnak, a maga módján természetesen megmosolyogtató. Ugyanakkor nem is az a lényeg, mennyire életszerű egy ilyen pillanat. Az a fontos, hogy valóban hasznos és jó tanácsot ad, amire valóban csak olyan valaki képes, akiben van együttérzés.
A jelenet elején Kevin szomorúan és magányosan ballag el a boldog családokkal zsúfolt házak előtt, és bizonytalan azzal kapcsolatban, vajon be merjen-e menni a templomba hazafelé menet. De végül mégis bemegy, ám nem azért, mert olyan tökös és bátor gyerek, hanem mert feltámad benne a hiányérzet és a bűntudat. A döntést azonban így vagy úgy, de neki kellett meghoznia. Ha Kevin akkor és ott nem ment volna be a templomba, ha Marley és ő nem beszélgetnek, valószínűleg a karakter épp olyan önző, gonosz és arrogáns idióta maradt volna, mint amilyennek a film elején megismertük. Ebben az esetben pedig valószínűleg képtelen lett volna örülni annak, hogy a film végén visszakapta a családját, elvégre továbbra is őket okolta volna minden rosszért, ami vele történt.

Tehát lényegében azért vélem úgy, hogy a Reszkessetek, betörők! egy fontos film, mert esetleg némi világosságot gyújthat az önimádatba beleőrült kölkök fejében. Talán néhányukkal megértetheti, hogy ők is hibásak lehetnek sok mindenben, és hogy egyáltalán nem szégyen – sőt, egyenesen hatalmas jó pont – elismerni a saját felelősségüket, amennyiben az felmerül. Tudom, reménytelen ilyen dolgokban hinni, hiszen a gyerekekre jellemző mentalitás a legtöbb felnőtt esetében is ugyanúgy fellelhető és ugyanolyan domináns.
De legalább valahol mélyen azért megpedzegeti azokat a bizonyos gyerek és felnőtt morális irányjelzőket. Vagy esetleg néhányan elgondolkodnak azon, honnan is jöhet az a kellemes, nosztalgikus érzés, és értetlenkedve teszik fel a kérdést, vajon mi is az, ami a régi filmekben még megvolt, de a maiakból már hiányzik.
Pedig a válasz egyszerű: a mai filmek már nem próbálnak szembesíteni bennünket a saját szörnyeteg énünkkel.