2010. 11. 30.

51. nap: Az Év Játéka - a jelöltek

Elérkeztünk november legutolsó napjához, ami azzal jár, hogy kihirdetem az Év Játéka díjra esélyes versenyzőket! A lista szigorúan a magánvéleményemet tükrözi, épp ezért kicsit sem kell egyetérteni velem. Ugyanakkor számomra is örömteli, ha összefoglalom az esztendő legjobbjait, mintegy örök mementót állítva nekik ezzel a blogom oldalain. A pontos végeredmény előttem is kérdéses, sokat kell még rajta gondolkodnom. De mivel egy teljes hónapot adtam magamnak az értékelésre, ezért december 31-ig mindenkinek várnia kell a helyezések megismerésére. 
Nincs lefutva még semmi, a verseny óriási és gyilkos volt idén is, rengeteg különleges és értékes címmel. Nem hiszek abban, hogy a játékokat külön stílusok alapján kellene értékelni; ezt csak azok az újságok és Internetes oldalak csinálják, akiknek jól felfogott anyagi érdekük, hogy minél több címet emlegessenek előkelő kontextusba ágyazva. 
A legfőbb két szempont egyértelműen az, hogy milyen játékélményt nyújtott az adott cím, valamint az, hogy milyen utóhatásokat, érzelmi és gondolati folyamatokat indított el bennem. A történetről itt lényegtelen említést tenni: számomra evidens, hogy ebben a kategóriában csak olyanok indulhatnak, amelyek komoly, érdekes és lebilincselő cselekményszállal rendelkeznek. A grafika, a szinkronhangok, és a játék hossza ezzel szemben másodlagos jellemző csupán, persze egyáltalán nem elhanyagolható szempont egyik sem. A végső értékelést százalékban közlöm majd, a pontos sorrend pedig kizárólag ez alapján kerekedik ki. 

Ezeken túl pedig szeretnék még egy Legjobb Zenék csoportot is létrehozni valamikor, ám itt már nem lesznek helyezések. Amely muzsika ide bekerül, az biztosan számíthat teljes és maximális elismerésemre és főhajtásomra. Sajnos ebben idén nem volt akkora verseny, amilyenre számítottam. Ha az adott játékok teljes hanganyagát nézzük, mindössze két, a többieket messze maguk mögött hagyó produktumot tudnék kiemelni, és az egyes, említésre méltó trackek száma sem túl magas. De erről majd kicsit később. Most inkább nézzük a jelölteket!

1. Mass Effect 2 - A játék, amelyben a galaxis, és vele együtt minden értelmes faj megmentése csupán egy csapatépítő tréning! 
A Mass Effect 2 egy BioWare játék, és mint ilyen, számomra a létező legmagasabb minőséget képviseli mind a tartalom, mind a külső megjelenés szempontjából. A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Shepard parancsnok, miután tudomást szerzett az ismert galaxist fenyegető külső, hatalmas, és legyőzhetetlen fenyegetésről, egy terrorista-szervezetnek tűnő csoport, a Cerberus szolgálatába áll, mivel ők az egyetlenek, akik tisztában vannak a veszedelem valódi méretével (s nem mellékesen minden létező eszközzel azon fáradoznak, hogy az emberiséget az összes többi, szövetséges faj fölé emeljék). Ám hősünk egyedül mégsem szállhat szembe a rettenetes, ősi lényekkel, ezért a Piszkos Tizenkettő mintájára csapatot verbuvál maga köré a létező legveszélyesebb, legelszántabb, legzseniálisabb és leghalálosabb fickók és csajszik közül. Feladata, hogy az egyre bővülő osztag tagjainak elnyerje teljes bizalmát és odaadását, ami jelentős mértékben hozzájárulhat a rájuk váró, öngyilkos küldetés teljesítésének sikeréhez. Mindezek után pedig kezdődhet az igazi móka, a bevetés, amely dönt nem csupán az emberiség, hanem minden értelmes lény és faj jövőjéről!
Launch Trailer:
lyutúb klip
Cinematic Trailer:
Megint lyutúb

2. Alan Wake - A játék, ahol még egy nyavalyás markológéptől is jobban parázik az ember, mint Freddy Krueger összes csínytevésétől együttvéve!

Hosszú, hosszú éveket kellett várni az Alan Wake megjelenésére, és mi tagadás, a végeredmény sok tekintetben teljesen más lett, mint amire előzetesen számítani lehetett. A játékot eredetileg sandbox stílusúra tervezték (amikor egy hatalmas területet lehet bejárni töltés és határok nélkül), és folyamatosan csiszolgattak az alaptörténeten is. De amikor végre megérkezett a kizárólag XBox 360-ra kiadott cím, olyat durrantott, hogy abba még az én masszív, ódon falaim is beleremegtek!
Mintha H. P. Lovecraft és Stephen King beköltözött volna Twin Peaks-be, megspékelve mindezt egy csodálatos, utánozhatatlan és félelmetes atmoszférával és hangulattal, amihez foghatót játékban még nem tapasztaltam. Epizodikus felépítésű, ami annyit tesz, hogy időnként a cselekmény egy brutális cliffhanger közepette megszakad, majd  mintha egy tévésorozatot néznénk, összefoglalót látunk az eddig történtekből: "Previously on Alan Wake"! S ezt követően folytathatjuk rettegéssel és félelemmel teli nyomozásunkat a felfoghatatlan és megismerhetetlen Gonosz után. Főhősünk, Alan Wake egy népszerű és sikeres író, amely tény még tovább bonyolítja a szálakat, hála a sztori összetett hermeneutikai megközelítésének (nem is beszélve azokról a szójátékokról, amelyek a címszereplő nevéből születnek... egyszerűen zseniális!).
Trailer:
Lyutúb klip

3. Fable III. - A játék, ahol az elkényeztetett hercegecskéből Albion utolsó, és egyben legnagyobb Hősévé válunk, s mindeközben nem vesszük túl komolyan magunkat!
Sokat nem szeretnék mondani erről, hiszen egy rövid tesztet már írtam a játékról a 26. napon. Az mindenesetre ide kívánkozik, hogy idén számomra ez volt a legnagyobb kellemes csalódás, ami elég volt arra, hogy a gém elindulhasson az Év Játéka címért folytatott ádáz küzdelemben. Könnyed, többnyire vidám, a műfajt néhol kifigurázó, szarkasztikus jellegével és poénjaival könnyed szórakozást (valódi, igazi szórakozást) nyújt a játékosoknak, s mindeközben olyannyira szerethető az egész egység, hogy arról tényleg csak a legelőkelőbb jelzőkkel lehet értekezni. Örülök, hogy nem szalasztottam el azt az élményt, amelyben általa részesülhettem! 
Trailer:
Lyutúb klip

4. Red Dead Redemption - A játék, ahol végre igazából bejárhatjuk a végtelen prérit, a havas erdőket, a sivatagokat, s közben nem kell maffiózóktól és megvadult zsaruktól tartanunk! 
Ugyanis a Rockstar végre vette a fáradtságot, és készített egy játékot, ami nem GTA, és nem is nagyvárosban játszódik. A helyszín a vadnyugat, ahol egy kényszerhelyzetbe került, egykori banditát irányítunk, akit a kormány a családja fogvatartásával arra kényszerít, hogy kutassa fel és likvidálja egykori bűntársait és azok csatlósait. Küldetésekkel bőségesen el leszünk látva, miközben valóban fantasztikus vidékeken kóborolhatunk, ízelítőt kapva az egykori pisztolyhősök mindennapjaiból. Mindezeken túl pedig rengeteg finomságot, ötletet, érdekességet is belecsempésztek az alkotók, amelyek biztosítják, hogy unatkozni nem fog senki. Véletlenszerűen beleakadhatunk pár útonállóba, akik ki akarnak minket fosztani. A segítségünket kérheti egy szerencsétlenül járt férj, akinek a feleségét néhány haramia épp készül felakasztani egy fára. Megállíthat egy egyszerű "stoppos", aki váratlanul leránt a lovunkról, és megpróbál elmenekülni vele. És csak rajtunk áll, miként kezeljük ezeket a helyzeteket: segítőkészek, együttműködők leszünk, jófiú bőrbe bújunk, vagy könyörtelen, hideg és számító gyilkosokként taroljuk végig a vadnyugatot. Elmehetünk vadászni, beülhetünk egy kocsmába kockázni vagy pókerezni, nagyképű taknyosok kezéből lőhetjük ki a pisztolyt egy utcai párbaj során, bankokat vagy postakocsikat rabolhatunk ki. Vagy csak egyszerűen felülünk a lóra, és elindulunk a naplementébe. Mert azt egyszer mindenkinek ki kell próbálni!
Trailer: 



5. The Saboteur - A játék, ahol egy piás ír alaposan ellátja a baját a Párizst megszálló, teljes német hadigépezetnek!
A játék még 2009 végén jelent meg, de én csak idén jutottam hozzá, ezért úgy döntöttem, nevezhetem a címre! Annál is inkább, mert egy méltatlanul leírt produktumról van szó. S bár nem kapott túl rossz értékeléseket sehol, de nem is igazán magasztalta az égig senki - kivéve engem!
Mert nekem bizony az elejétől kezdve tetszett a megvalósítás: a magányos, felbosszantott átlagember, akinek alaposan a tyúkszemére lépnek a gaz németek, s aki ezért nem rest kiadós bosszút állni. Ismét egy sandbox játék, csak ezúttal a háború által feldúlt(?) Párizsba kerülünk, ahol az egymást követő, változatos feladatok elvégzése közben bejárhatunk valamennyi utcát és teret, valamint a környező vidék dús szántóit és legelőit. Persze nem egyszerű turistaként: módunkban áll minden őrtornyot, ellenőrzőpontot, rádióállomást, rakétakilövőt megsemmisíteni vérmérsékletünknek és felszerelésünknek megfelelően. Lopakodhatunk, álruhába, tiszti uniformisba bújhatunk, vagy egyszerűen előkapva a géppisztolyt szitává lőhetjük az ellent, majd autóba pattanva sebesen (mármint a korhű járművekből kiindulva kevésbé sebesen) elhúzhatjuk a csíkot a tetthelyről. 
A játék egyébként érdekesen kezeli azt, hogy mennyit haladtunk előre a történetben. Ha egy kerületet már megtisztítottunk a náciktól, azaz teljesítettünk bizonyos mennyiségű küldetést, az addig fekete-fehér világ kiszínesedik, mintegy jelezve: az élet visszaköltözött az adott területre. 
Állítólag a címben szereplő szabotőr úr valóban létezett, és valóban borsot tört a németek orra alá. Ám a játékban a főhősünk falakat mászik meg, profin kezeli az összes robbanószert, az aknavetőt, valamint az összes lőfegyvert is. Valamennyire túlzó, kicsit elnagyolt, némiképp húzós maga a megvalósítás, ám mindennek ellenére nagyszerű hangulata van, ahogy egyszerű átlagemberként elvegyülünk a tömegben, majd a mit sem sejtő ellenségre lecsapva tovább állunk újabb célpont után kutatva. 
Nekem bejött az elejétől a végéig. Mert minden megvan benne, ami szerintem egy jó játékhoz kell. Nem volt körülötte hatalmas felhajtás, médiakampány, csinnadratta, s talán ezért volt a néminemű ismeretlenség és kétkedés, ami körülvette. Ennek ellenére most itt van, s ez a tény önmagáért beszél!
Trailer:



Öt jelölt, akik eséllyel indulnak az igen rangos, általam odaítélt Év játéka címért! Elképzelem, ahogy a kiadók fejesei most imára kulcsolt kezekkel, tűkön ülve várják az év utolsó napját, amikor is kiderül, ki az, aki mindent visz!

2010. 11. 29.

50. nap: BB II.

Elérkeztünk a Budapesti Barangolások második felvonásához, amelyben ezúttal a Városliget bizonyos pontjait szeretném bemutatni kedves olvasóimnak. No, nem mintha különösebben reklámozni kéne a fent nevezett helyet; jómagam, s millióan mások is gyakran megfordulnak arrafelé nap mint nap.
De sok dolog történik most ott, amelyekről meg kell emlékezni. Kezdjük mindjárt a múlt és a jelen összevetésével.
Egykoron itt egy korcsolyapálya állt. Telente legalább is ezt a funkciót töltötte be, immár 140 esztendeje. De most csak egy romhalmazt találhat az idelátogató barangoló. Rebesgetik, az építkezések befejeztével megújult formában, modern külsővel ismét jégpálya nyílik majd, de az már nem lesz ugyanaz. 
Az épület rozoga volt, omladozott a vakolat, lepusztult volt kívül és belül,  így jogos az alapos tatarozás, renoválás, felújítás. Ugyanakkor sok minden tűnik el az ódon falakkal együtt örökre, amelyekért talán kár. Pontosan nem is tudom, mi az, amitől az átépítésnek most nem tudok felhőtlenül örülni. Pedig szerintem is jó, ha a dolgok ilyen formában változnak. Csak valahogy... hiányozni fog a régi, ütött-kopott pálya.
A Vajdahunyad vára, ezzel szemben már túl van némi ráncfelvarráson. Az előző héten eltűntek a markológépek, a teherautók, a munkások, ám áldásos tevékenységüknek köszönhetően az épületegyüttesen átvezető út egy teljesen új, elegáns díszburkolatot kapott.
S emitt látható a vár egyik épületének kevésbé ismert, hátulsó oldala. Évek óta nem tettem meg ezt a kis kitérőt, ami a várárok mentén nem a szokásos, tavacska oldalában futó úton kerüli meg a műemléket, hanem az ellenkező irányban. Pedig nagyon szép látvány onnan is.
Mára legyen elég ennyi. A Nagy Kaland ismét elkerült engem, hiába kutatok utána lassan harminc éve, kitartóan. Sebaj, talán majd legközelebb!

2010. 11. 28.

49. nap: Egy lány nem elég

Nem, sajnos tényleg nem elég. Emma Watson ide vagy oda, nincs az az Isten, hogy én moziban megnézzem a Harry Potter hetedik részét/részének első/második/akárhányadik epizódját!
Jól emlékszem még azokra a nyilatkozatokra, amelyeket a Warner Bros. illetékesei adtak ki a Félvér Herceg bemutatóját követően. Miszerint csupán rosszindulatú, minden alapot nélkülöző pletykák azok a híresztelések, amelyek szerint a sorozatot lezáró filmet két részben fogják elkészíteni. Hogy ilyen jellegű terveik nincsenek, és nem is vetődött fel soha ez az ötlet. Rossz tulajdonságom, hogy soha nem felejtek.
Aztán, mit hoz a véletlen, mégis itt állunk egy első epizóddal. S a szívhez szóló, érzelmes magyarázatokkal, miszerint jó dolog, ha a filmeseknek hagynak elegendő teret és lehetőséget a könyv feldolgozására. Nagyszerű, hogy a rajongóknak nem kell lemondaniuk semmiről a szűkös időkeret miatt. Felemelő, hogy az egyébként méltán népszerű regényfolyam illendő befejezést kap. Szívmelengető, hogy a médiabirodalom fejesei belátták: egy 600 oldalas könyvet nem lehet 150 percbe belesűríteni. 
A nénikétek füle!
Eddig ezek közül miért nem volt egyik érv sem szempont? Eddig nem számított, hogy baromira kevés egy rövidke film az adott rész kifejtéséhez? Mellékes volt, hogy a rajongóknak egy átdolgozott, lebutított, mozissá alakított Harry Pottert kellett lenyelniük évről évre? Említésre sem volt méltó, hogy részről részre egyre kevésbé tükrözték a vásznon látottak a könyvben olvasottakat?
Nem vagyok naiv, persze, hogy magasról tettek mindezekre. Egyszerű lehúzásról van szó, nem is beszélve arról, hányszor adhatják majd ki így DVD-n a filmeket! Először persze külön-külön, természetesen az egyes részeket 2-3 verzióban. Aztán majd jöhet egyben a hetedik epizód, szintén sok-sok kiadásban. Ha nagyon kreatívak akarnak lenni, csinálnak majd egy olyat is, ahol nincs elválasztva egymástól stáblistákkal a kettéosztott Halál Ereklyéi. Micsoda innováció! Végül a teljes, 7/8 részes sorozat, egyben. Ezt majd szigorúan egy karácsony közeli időpontban jelentetik meg, hogy legyen megfelelő indok a vásárlásra.
De az is meglehet, amit néhányan már felvetettek: hogy a hatodik rész után még egy darabig kivártak, hátha J. K. Rowling úgy dönt, folytatja a sorozatot valamilyen formában, amiből aztán ők a továbbiakban is hasznot húzhatnak. De aztán megértették, hogy erre nem számíthatnak, és másképpen kell megkopasztaniuk a fanokat. A megmentő ötlet pedig a dupla epizód lett.
Bárhogy is legyen, én köszönöm, de nem kérek belőle. Thanks, but no thanks! A HP filmekkel egyébként is hullámzó a viszonyom. Az első két rész még úgy, ahogy tetszett, mert pontosan követték a könyvek cselekményét (bár azok is jóval rövidebbek voltak a későbbieknél). A harmadik rész kellemes volt, bár nem tökéletes. A negyedik filmként jól működött, de ott már látszódott, mennyire nem kompatibilis a két műfaj. Az ötödik és a hatodik teljes katasztrófa volt, nincs ezen mit szépíteni. Ez utóbbit már meg sem néztem moziban, és utólag láttam, hogy nem vesztettem vele semmit. Privát véleményem az, hogy sorozatként sokkal jobban működött volna a dolog, mint moziként. Egy-egy évad dolgozott volna fel egyetlen könyvet. Költséghatékony megoldás, ráadásul így minden elfért volna, amit csak bele szerettek volna sűríteni.
Szóval bocs, Emma, de majd máskor. A főnökeid hozzáállását nem veszi be a gyomrom. Pedig edzett és nagyétkű vagyok, de ez így, ebben a formában sok, megüli a pocakomat! Azt  azért el kell ismernem, hogy remekül áll ez az új, rövid haj!

2010. 11. 27.

48. nap: Amit nem szeretek

Ó, nagyon hosszú lenne az a lista, amit az általam nem szeretett dolgokról tudnék összeállítani, épp ezért inkább most csak egyetlen, régi rigolyámat kívánom bemutatni. De ez olyan, amivel az őrületben tudnak kergetni egyetlen pillanat leforgása alatt, ahogyan azt tették a közelmúltban is.
Nyílt egy kiállítás a Közlekedési Múzeumban, amire nagyon szerettem volna ellátogatni. Autók, repülők, meg millió egyéb jármű kicsinyített mását tekinthetik meg az érdeklődők majd két hónapon át. Vannak ott makettek, modellek, diorámák különböző méretarányokban, de egy dolog közös bennük: mindegyik egyformán igényesen kialakított, pontos, minőségi darab. Gyerekeknek, és gyerekes felnőtteknek egyaránt kiváló látványosság egy ilyen bemutató, ezért biztos volt, hogy nekem is ott a helyem.
Belépődíjas buliról van szó, ezt nem is titkolták, és nincs is ebben semmi különösebb kivetnivaló. Időszakos kiállítás, csupa elsőrangú darabból összeválogatva, meg aztán szép dolog támogatni a múzeumokat, satöbbi. De hogy pontosan mennyi az annyi, arról sehol nem esett szó.
Ezért mikor megérkeztem, rákérdeztem a díjszabásra a pénztárban, mire a hölgy maga mögé bökött a kifüggesztett táblák közül az egyikre, és rám se hederítve odaköpte: - Ki van írva!
Na ez az, amit - többek között - nem szeretek. Egyrészt mert logikátlan. Miért nem tud értelmes, rövid választ adni egy különösebben nem túl bonyolult kérdésre? Így is, úgy is mond valamit, nem lenne hát egyszerűbb konkrét válasszal szolgálnia? Ha csak a betűmennyiséget vesszük, azzal sincs beljebb, egy hajszálnyival sem. És ráadásul még meg is kellett mozdulnia (a bökés), ami miatt végképp pazarlónak és veszteségesnek kell kikiáltanom ezt a fajta reakciót. 
Másrészt meg, ugyebár, ezért ő még pénzt is kap. Ráadásul nem foghatja arra sem, hogy bosszantják a hozzám hasonló, senkiházi, vaksi ügyfelek. Mert az árlistán kívül a falon volt még vagy 6-8 másik, hasonló méretű lap, amelyet végig kellett volna böngésznem, hogy ráleljek a válaszra.  Ésszerű döntés tehát egy látogató részéről, ha inkább kérdez, mint feltartja a sort.
Mindennek az lett az eredménye, hogy a mára tervezett múzeumi ajánló - nyafogós, túlontúl igényes, felfuvalkodott, nagyképű hozzáállásomnak köszönhetően - elmaradt. Ezek után inkább hátat fordítottam a tisztelt intézménynek, és hazajöttem. Biztos bennem van a hiba.
Egyébként magáról a kiállításról nem szeretnék lebeszélni senkit, mert biztosan fantasztikus élmény azokat a modelleket megtekinteni. De nekem ez sajnos már nem fog összejönni.
Ja, és kérek mindenkit, aki ellátogatna ide, ne terhelje túl szerencsétlen pénztároshölgyet olyan baromságokkal, mint a belépődíj összegének firtatása. Az kereken egy ezres.

2010. 11. 26.

2010 vége - A patkány éve





Reggel sikerült lencsevégre kapni a szerencsétlent. Méghozzá a szomszéd ház tövében, a belváros kellős közepén! És még én panaszkodom, amiért a nyáron úgy elszaporodtak a csótányok az egész nyavalyás kerületben. Azokhoz képest ez egy-két fokkal durvább! 
Bépé! Én így szeretlek!

47. nap: Bird Milk

Nem vagyok egy Gordon Ramsay, de ambícióim bőségesen kárpótolnak hiányosságaimért, ezért néha nekiállok főzőcskézni. Remek hobbi, s bár a végeredmény többnyire nem túl hosszú életű, azért mégis jó érzés tölti el az embert, amikor a saját maga által alkotott kaját fogyasztja. De eddig javarészt főételekkel és levesekkel kísérleteztem, a desszert, néhány bágyatag próbálkozást leszámítva, kimaradt a szórásból. Ezért döntöttem úgy, hogy szakítva az eddigiekkel, ma délelőtt nekiállok, és összeütök egy adag madártejet. 
Klasszikusnak tetsző, netről letöltött recepttel dolgoztam, ami nem tűnt túlságosan bonyolultnak, ám mégis kellemes végeredménnyel kecsegtetett. A madártejben egyébként az a jó, hogy nem kell hozzá túl sok alapanyag, és hamar végez vele az ember, ha tudja, mit csinál. Viszont ellenem szólt, hogy a konyhám úgy fest a legutóbbi csőtörtésem óta, mintha atomcsapást mértek volna rá, és nem lenne egyetlen túlélő sem, aki eltakarítaná a romokat. Pengeélen táncoltam hát, de ez sosem szabad, hogy a séfet eltántorítsa! Küzdöttem én már csirkepörkölttel, lecsóval, mézes-mustáros pulykával, sültekkel, no meg néhány saját agyszüleménnyel is, ezért aztán büszkeségem nem engedte, hogy holmi tej-tojás egyveleg kifogjon rajtam.
Hogy egy huszáros vágással rátérjek a lényegre, bő két óráig tartott, mire sikerült végeznem az egyébként igen gyorsan elkészíthető desszerttel. De büszke voltam rá, hiszen azok a fehérjehabok ott úszkáltak a tetején, s a  folyékony rész színe sem tűnt túl rettenetesnek. Jöhetett a hűtő, majd újabb két órányi várakozás, amíg végre ehető hőmérsékletű nem lett a remekművem.
Nagy reményekkel, és korgó gyomorral vágtam neki az elfogyasztásának. Aztán... megcsappant a korábbi, tomboló lelkesedésem, s átváltozott csalódottsággá, majd röviddel azután heves undorrá. Mert bizony ez a madártej pocsék lett! Olyannyira, hogy még csak nem is foghatom az első próbálkozás számlájára; egyszerűen bűn rossz az egész cucc úgy, ahogy van. A lé túl sűrű, és gusztustalanul cukros, ezzel szemben azok a lebegő vackok a tetején minimális mértékben sem édesek, ami nem tesz túl jót az összhatásnak.
Normális esetben ez a teljes kudarc szinonimája lenne. De ez most túlmutat mindenen! Az általam készített madártej megérdemli az alábbi matricát:

2010. 11. 25.

46. nap: Önreflexió

Az utóbbi napokban elkövetett bejegyzéseimet átfutva meglepetten vettem észre, hogy azokban legalább olyan gyakran foglalkozom a tegnap történéseivel, mint a mával, ami azért némiképp lehangoló. Hiszen egy blog mégiscsak az aktuálisról, a jelenről, a friss dolgokról kéne, hogy szóljon, s nem pedig a távoli időkbe révedve a múlt eseményeit felelevenítve merengenie az emlékek csalóka rengetegében.
Illetlenség, ha az ember arról ír, ami az előző napon esett meg vele, amikor pedig a pillanat sokkal izgalmasabb minden másnál. Udvariatlanság, amikor visszatekintünk ahelyett, hogy tükröt tartanánk magunknak, és leírnánk a látottakat. Lustaság, amikor csak azért nem közlünk le valamit a történése pillanatában, mert tudjuk, holnapra is kell egy bejegyzés. 
Ez utóbbi, természetesen jóval súlyosabb érv nálam, a lustaság manifesztumánál, mint az összes többi együttvéve. Ha az a csoda történik meg velem, hogy egyetlen napon több olyan dolog is fölbukkan, ami ide kívánkozna, inkább várok vele, amíg eljön a másnap, a holnap. És így keletkeznek a Tegnap esett meg velem X és Y esemény... kezdetű bejegyzéseim. Elsőre talán nem is igazán láttam át, mekkora feladat is lesz ezt az Egy évet megvalósítani. De alakul a dolog, kezd minden a helyére kerülni.
És azt sem szeretném, ha túlságosan egy irányba menne el a dolog. Unalmas, jellegtelen életemben nem mindig történnek említésre méltó események, de ilyenkor is ellent kell állnom a kísértésnek, és vigyázni, nehogy teletömjem a blogot tesztekkel, leírásokkal, elemzésekkel. Az a könnyebbik út, a járhatóbb út, az egyszerűbb út.
De ezt a feladatot a kitűzése pillanatától komolyan gondoltam, habár egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy sikerül majd teljesítenem. És nem azért, mert nincs kedvem írni, hanem mert nincs semmi aktuális, amiről egyes napokon be lehetne számolni. Legalább is akkor, ha szeretnék valamit megőrizni az inkognitóm maradványaiból.
Tehát eldöntöttem: mostantól a mának él a blog, elég volt a fondorlatos, kivárásos megoldásokból, a lustaságból, a lazaságból! Ha megtehetem, minden a lehető leghamarabb kikerül majd ide, bár azért néhány teszt fel-felbukkan majd néhanapján. Az az eredeti koncepciómban is jelen voltak, ráadásul néha tényleg rettentő kevés, említésre, blogbejegyzésre méltó dologgal találkozom. 
Ilyen volt ez a mai nap is.
Ezért született meg, színtiszta kényszerűségből ez a bejegyzés. 
Az utóhatásaival meg majd ráérek holnap foglalkozni!

2010. 11. 24.

45. nap: A fagyi visszanyal

Töredelmesen bevallom: nem váltam eltökélt rajongójává a manapság oly divatos ásványvíz fétisnek. Egyrészt nem hiszem, hogy bármi természetes lenne azokban a kotyvalékokban, amelyeket nagy lelkesedéssel, úton-útfélen elénk tolnak és ránk erőltetnek, másrészt meg, ha vízre vágyom, jó nekem a hétköznapi, egyszerű csapvíz is. Unalmas fickó vagyok, tudom.
De ami jó, az jó, így olykor a kosaramban landol egy-egy üveg szénsavmentes Szentkirályi. Valamiért számomra ez jelenti a tökéletes, hamisítatlan, semleges "víz-ízt", amelyben nem érződik semmilyen adalékanyag, és mindennek tetejében még csak nem is büdös. Ritka az ilyen, ráadásul magyar termékről is van szó, így igazi főnyeremény a drága. És bizony mások számára is vonzó lehet ez az itóka, ugyanis év eleje óta a Szentkirályi víz ára - jóformán hétről hétre - növekszik, látszólag mindennemű külső ok vagy behatás nélkül. Persze nem ismerem valamennyi üzletlánc árait, így pontosan azt sem tudom, hogy a másfél literes kiszerelés mennyibe kerül, teszem azt a Lecsóban, az Ósönben, a Lidliben, a Spárban. Csak azt látom, hogy a Cébéá nyáron már 175 forintot kért érte, ami azért, valljuk meg, emberes összeg egy kis vízért.
Értem én, hogy ha nagy rá a kereslet, az üzletnek megérné ennek arányában növelnie az árakat, de azért nem kéne teljesen hülyének nézni a becses fogyasztót sem. A belváros egyik előnye ugyanis az, hogy a lakóhelyem 100 méteres körzetében legalább 5 élelmiszerbolt található, amelyek mindegyikében olcsóbb volt a Szentkirályi, mint a Cébéában. Hozzáteszem, széles skálán mozgott az utóbbi hónapokban a víz ára, de azért mindig a nagyjából 130 és 150 forint közti mezsgyén mozgott, már ami az említett élelmiszerlánc üzletét illeti. A 175 csak rövid ideig tartotta magát.
De ma felfedeztem, hogy váratlanul ez az összeg 99 forintra csökkent. Paranoiás énem azonnal megkongatta a vészharangokat: ez biztosan nem a véletlen, s nem is az adakozó kedv műve! Azt gyanítottam, hogy mindösszesen pár nap lehet hátra a készletük szavatosságából, s a legutóbbi néhány átdátumozási balhéjuk után több, ilyen jellegű felhajtást nem szeretnének csapni maguk körül. Ezért választották inkább az utolsó pillanatban történő leárazást. Dúvadként vetettem rá magam az első, kezem ügyébe kerülő palackra, hogy kisilabizáljam a lejárati időpontokat, de nagy meglepetésemre egy új, átdolgozott címke fogadott, amelyen szép, nagy, feltűnő piros karikában ott virított: "javasolt fogyasztói ár: 99 forint". A rejtély tehát megoldódott! Ez állt az árcsökkentés mögött.
Bizonyára annyi történt, hogy az előállítónak elege lett abból, hogy amíg tőlük potom pénzért veszik át a terméket a kisebb-nagyobb hálózatok, addig a vásárlóknak ezt ők már többszörös áron adják tovább, az indokoltnál is nagyobb, már-már pofátlanul magas haszonra téve szert. Ez nyilván ellenérzést vált ki a Szentkirályinál dolgozó, jobb érzésű emberekből, míg a gazdasági osztályukon többen komoran húzták össze bozontos szemöldöküket, miközben mindenhol hallatszott a felháborodott duruzsolás: ez így nem mehet tovább, valamit tenniük kell!
S bár egy címkén feltüntetett, ajánlott árnak nincsen kötelező jellege, de úgy fest, ebben az esetben mégis megtette a hatását, és elég volt, hogy a körmére nézzen a kapzsi Cébéának. És ez jó!

2010. 11. 23.

44. nap: Ez már mindennek a... khm... teteje?

Tegnap újfent találkoztam egy olyan jelenséggel, amely teljes egészében ellentmond az ésszerűségnek, a logikának, valamint a fizika valamennyi törvényének. Nevezetesen, hogy miképp lehet bőrig ázni egy elvileg fedett, zárt térben.
Az eset a Nyugati pályaudvaron történt, valamikor a kora esti órákban. Odakint egész álló nap zuhogott az eső, nálam viszont - valamennyi ösztönös beidegződésem ellenére - nem volt ernyő, így mindössze a kabátom kapucnija védett az időjárás viszontagságai ellen. Ezért határoztam el, hogy lecsippentek valamennyit a nyílt utcán való tartózkodásomból, és rövid kerülővel, a pályaudvar elegáns csarnokán keresztül jutok el a közeli bevásárlóközpontba. Jó, praktikus, ésszerű döntésnek tűnt, legalább is abban a pillanatban.
De amint betettem a lábam a csapadékmentesnek vélt helyre, és hátradobtam a kapucnimat, jeges vízáradat csapott a nyakamba, és ezzel egy időben jött a hidegzuhanyra emlékeztető látvány és felismerés: a Nyugati pályaudvar csarnokának egyetlen négyzetmétere sem véd az esővíz ellen! Mindenhol hatalmas cseppekben, folyamatosan, megállíthatatlanul dől a víz a tető résein, hézagjain át, ami elől egyszerűen nem lehet biztonságba húzódni, mert nincsen hova.
A helyzet már ilyen évek óta. Ciki. Csak eddig nem volt egy olyan blogom, amely napi rendszerességgel követeli meg a bejegyzéseket. Ezért emlékeztem meg erről a kellemetlen, nevetséges, ámde mégis elgondolkodtató eseményről. Hiszen annyira rám vall, hogy képes vagyok még ott is bőrig ázni, ahol pedig, elméletileg, nem lenne szabad. Ezúton köszönöm hát meg azoknak az elvtársaknak, akik képtelenek rendes tetőszerkezetet varázsolni a fejem fölé, és ezzel ismét rávilágítottak, mennyire alkalmatlan vagyok a civilizációban való létezésre.

2010. 11. 22.

43. nap: WTF?!

Egyszerűen nem hiszem el, hogy a médiában - első felbukkanása után hónapokkal még mindig - hír lehet az, hogy létezik egy olyan magyar honlap, ahová "csalódott, bosszúszomjas, elégtételre vágyó fiatalok" feltöltik exbarátnőik pikáns, meztelen fotóit!
Sokan kitárgyalták már a témát, ezért ezzel nem is kívánok érdemben foglalkozni. A történetben szereplő mindhárom fél, az éppen aktuális "modell", a feltöltő, és az oldal is megérdemlik egymást. Ráadásul egyáltalán nem eredeti, vagy újszerű dologról van itt kérem szó, hiszen rengeteg külföldi honlap létezik hasonló tartalommal. Nincs új a Nap alatt. Vagy erre talán már elfelejtettek a T. illetékesek rákeresni?
Nekem egyedül azzal van problémám, hogy a hétvégén megint ezt cibálták elő valamelyik csatornán, mint meghökkentő, csámcsogásra alkalmasnak ítéltetett témát. Na ne röhögtessenek! Öreg vagyok én az ilyen együgyű mókákhoz!
Emberek! Tévében, rádióban, pletykalapoknál dolgozó szenzációhajhászok! Körülnéztetek mostanában a világban?! Láttátok, milyen oldalak milyen tartalmakkal léteznek már hosszú-hosszú évek óta?! Felfogjátok, mennyire le vagytok maradva akkor, amikor egy ilyen portálból hírt próbáltok gyártani?! Hogy mennyire elment mellettetek a világ?!
Mi lesz a következő nagy durranás, amivel tarolni szeretnétek? Hogy a húsvéti nyuszi nem is létezik? Ugyan már, könyörgöm!

2010. 11. 21.

42. nap: Késedelem

Ahogyan azt olvasóim közül néhányan jól tudják, az utóbbi pár hónapot lomtalanítással töltöttem. Megszabadultam rengeteg fölösleges bútortól, ruhától, használhatatlan edénytől, ócska szerszámtól, doboztól, lerobbant műszaki cikktől, s ezzel együtt egy jókora adag, régi, szép emléktől is. Biztos mindenki átesik ezen, aki egyszer úgy dönt, hogy elad egy lakást. Ám bármennyire is keménynek kellett lennem sok esetben, bizonyos holmikat képtelen voltam végleg a kukába hajítani. Ezek pedig a könyvek voltak.
Döntő többségük, anyagi értelemben véve, értéktelen. Egy darabig antikváriumról antikváriumra jártam, hogy érdeklődjek, kérdezősködjek a lehetőségekről, és egyáltalán nem számított, mennyit fizetnének értük. Csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy hozzáértő kezek veszik gondozásba őket.
De nem jártam sikerrel. A boltok inkább eladni szeretnének végre, nem pedig vásárolni, ami az ő részükről teljesen érthető dolog, ugyanakkor mégis szomorú képet fest a világról. Azt jelzi, hogy az emberek kénytelenek voltak az utóbbi időben már a könyveiktől is megszabadulni, hogy átvészeljék a mindennapokat.
Így végül nem tehettem mást, nekiálltam a kisebbik lakásban helyet szorítani a vaskos, ódon köteteknek a fiókokban, a polcokon, a szekrények mélyén. És egyúttal készítettem egyfajta leltárat is; áttekintést arról a több száz könyvről, amelyek, gyengeségem okán a "nyakamon maradtak". És nagyon elégedett voltam az impozáns végeredménnyel.
Mindössze egyetlen problémám származik a rengeteg, nagyszerű felfedezésből. Az, hogy már eddig is legalább 30-40 könyv hátrányban voltam magamhoz képest, azaz ennyi várt arra, hogy végre nekikezdjek. Mert bár nem olvasok lassan, de mégis jóval nagyobb iramban vásárolok könyveket, mint ahogyan ki tudnám őket végezni. Nem is beszélve bizonyos művek egymás után többször történő elolvasásáról, amely szintén negatívan befolyásolja a megveszem/ledarálom rátámat.
A ma véget ért rendezgetés után pedig biztosnak látszik, hogy valamennyi, várólistás könyvem további, igen jelentős csúszásokra számíthat, mielőtt végre kézbe vehetném. Sőt, tovább is megyek: megkockáztatom, hogy a kényszerhelyzet okán rám szakadt irodalmi művek sokasága legalább öt évre előre képes lenne kitölteni szabadidőm minden egyes percét.
Annyi baj legyen, állok elébe!

2010. 11. 20.

41. nap: Addikció

Néhány évvel ezelőtt sokat játszottam a World of Warcract nevű játékkal. Rengeteg időmet elvette, de én mégis szerettem a magam módján: lekötött, érdekelt, újabb és újabb kihívásokat állított fel előttem. Havidíjat kell érte fizetni, de ez sosem zavart. Kedvemre való volt a társaság, akikkel együtt kaszaboltuk, varázsoltuk, aprítottuk apró miszlikbe a szörnyek hordáit, és mindezeken túl nem csak többedmagammal, hanem egyedül is élvezetesek voltak azok a változatos tevékenységek, amelyek nyitva álltak előttem minden egyes belépésnél.
Hogy függő voltam-e? Erre nem tudnék egyértelmű választ adni. Ha csupán a játékkal töltött, napi mennyiséget vennénk alapul, bizonyosan "igen" lenne a helyénvaló felelet. De én igazából sosem éreztem, hogy gondjaim támadnának abból, ha abba kéne hagynom. És mikor eljött az ideje a leállásnak, nem is haboztam egy pillanatig sem. A játék egy ponton túl már nem szórakozás, inkább egyfajta munka volt, rutin, kötelező feladatok sora, amelyek kezdtek rémesen unalmassá válni. Így aztán egy este (ami, egészen véletlenül egybeesett az aktuális, havi előfizetésem legutolsó napjával) véget vetettem az egésznek.
Utána egy darabig azért még volt némi hiányérzetem. Ha úgy tetszik, elvonási tünetek; a lelkesedés, a nosztalgia, a hangulat iránti sóvárgás. De tudtam jól: ezek már akkor sem voltak meg, amikor még előfizető voltam, csak épp másképp éltem meg a hiányukat. Nem a játék iránt vágyakoztam, hanem azért az érzésért, ami a kezdeti időkben magával ragadott, és ami szép lassan kikopott belőlem. Talán az én hibám, talán a fejlesztések mentek el rossz irányba, mindenesetre ezen fölösleges dolog rágódni. Hónapok, évek teltek el anélkül, hogy egyáltalán eszembe jutott volna a játék, vagy az általa okozott élmények.
De a sors keze, valamint az ügyes marketingesek fondorlatai elől nehéz véglegesen megszökni!
Ugyanis a WOW legújabb kiegészítője december 7-én jelenik meg, és ehhez idomulva a régi, inaktív játékosoknak felajánlottak egy ingyenes hetet, hogy azok ismét kedvet kapjanak a programhoz, visszatérjen beléjük a lelkesedés, a nosztalgia, elragadja őket a hangulat. Korábban is volt már persze ilyen, de akkor fittyet hánytam az egészre. Ma viszont mégis úgy döntöttem, kihasználom az időt, és erre a hét napra adok egy újabb esélyt a Warcraft-nak. Leginkább azért, hogy visszacsempéssze azt a régi varázst, amely egykoron arra késztetett, hogy minden nap újra és újra elindítsam a játékot.
De ez nem megy ilyen egyszerűen. A lelkesedés, a nosztalgia, hangulat ugyan vissza-visszatérhet egy szemvillanásra, de összességében nem érzek az ég világon semmit. Elmúlt, végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Vajon ez most jó, vagy rossz dolog? Azt jelenti, hogy teljesen kigyógyultam a függőségből, és ismét szabad vagyok? Vagy azt, hogy megint sivárabb, szegényebb, fakóbb lettem egy kicsit?
Tudja a fene!

2010. 11. 19.

40. nap: A Nap Hallgatója 2: A Nap Hallgatója visszatér!

A hangzatos cím alig burkolt, szerény kis utalás a 29. nap grandiózus, nagyszerű pillanatára, amikor is végre ország-világ előtt, hivatalosan is elismerték emberi nagyságomat. A dolgok a helyükre kerültek, a multiverzum, mint valami gigantikus entitás, elismerően rábólintott dicsőségemre, s azóta a Nap is büszkébben, erőteljesebben sugározza világosságát.
Nos, tegnap szerencsésen megérkeztek az ajándékaim, amelyek ezt a kitüntetést voltak hivatottak megkoronázni. Így festettek kibontásuk előtt:
És így utána:
Hiába, nincs mit tenni! A nagyság minden körülmények között utat tör magának!

2010. 11. 18.

39. nap: Atya gatya!

Olvasóim a 34. napon már szembesülhettek azokkal a komoly erkölcsi, filozófiai és logisztikai problémákkal, amelyek kizárólag akkor fenyegetik az embert, ha az illetőnek mindössze egyetlen nadrág áll rendelkezésére. Szar ügy, de több megoldás is létezik a nehézség kiküszöbölésére. Ezek közül ma reggel kiválasztottam a leginkább kézenfekvőt, és nekiindultam, hogy elhatalmasodó birtoklási vágyamat kielégítendő vegyek egy újabb farmert. Nagy extremitásokra nem vállalkoztam; sima, hétköznapi, egyszerű fekete gatyára fentem a fogam, ami azért valamennyire a cudar tél viszontagságainak is képes lesz ellenállni.
Azonban -ahogyan azt D. szokta mondani - nem igazán lélegzem együtt a divattal, így némi komplikáció adódott abból, hogy hol is tudom lebonyolítani a vásárlást. Elvégre a nagyobb, márkásabb cégek minőségi termékei nem mindig kaphatók Godzilla méretében, ráadásul kimondottan fukar vagyok, amikor ruhákról van szó. A rongyos csöves imidzsem megőrzésére is ügyelnem kell, így hát lehetőségeim egy jól behatárolható mezsgyére korlátozódtak. Röviden: irány a kínai piac!
A kedvencem a Frangepán utcai, ami azért jó 50 percnyi sétára van tőlem, az időjárás azonban kiszámíthatatlannak tűnt. Ezért abban állapodtam meg magammal, hogy a Lehel térig gyalog megyek, ott pedig majd meglátom, számíthatok-e a továbbiakban esőre. Mert ha igen, veszek két jegyet,oda-vissza megjárom a túrát villamossal, s legfeljebb majd lealkudom ezt az extra kiadást a gatya árából (ugyebár fukar lennék, vagy mifene).
A Lehel téri piacig gond nélkül eljutottam, de ott elhatalmasodott rajtam a ruhavásárlás iránt érzett, olthatatlan, végtelen gyűlöletem. Kiskapuk után kezdtem kutatni, ki akartam törni bosszantó helyzetemből, és arra jutottam, hogy ezekben a nagyobb vásárcsarnokokban biztos árulnak mást is, nem csupán répát meg zellert. Ha szerencsém van, lesznek ott ruhák is! Önismeretem súlyosan hibádzana valahol, ha nem ismerném el: fukarságommal csak lustaságom veheti fel a versenyt, ha a divatról van szó.
A lényegen azonban ez mit sem változtat, mert feltételezésem igaznak bizonyult! Olyannyira, hogy alig pár percnyi nézelődés után a felsőbb szinten ráakadtam egy helyre, ahol megejthettem a tranzakciót. A folyamat egyszerre bizonyult meglepően kellemesnek, ugyanakkor gyötrően fájdalmasnak is. Mert ugyan kinek ne esne jól, amikor a méret bemondásakor az eladónő meglepetten fordul meg, és visszakérdez: - Biztos, hogy kell magának akkora nagy? Úgy fest, a nyár óta tartó diéta, és a 13 kiló mínusz megtette a hatását.
Na de a feketeleves, a vásárlás sava-borsa mégis a fizetés! És a fukar, lusta énemnek nagyon rosszul esett, hogy 3500 Forintot kellett fizetnem egy gatyáért. Nem azért, mert az úgy egyébként drága lenne... csak hát, nekem az akkor is sok. Egy nyomorult nadrágért ennyit fizetni olyan, mintha véradásra mennék, és bónuszként ingyen kapnék mellé egy gerincvelő-folyadék csapolást is. Fájdalmas! Egy ekkora lusta fukarnak, mint én, az!
Zárásként pedig álljon itt a címke arról, hogy pontosan minek is jutottam a birtokába, tételesen, precízen fölsorolva!
Már csak az a kérdés, mikor mossam ki?!

2010. 11. 17.

38. nap: Rendíthetetlenül

Érdekes afférom támad ma, kora délután a belvárosban. Egy keskeny, szűk kis utcában sétáltam, kezemben egy szatyorral, amelyben kései ebédemet szállítottam hazafelé. Éhes voltam, nincs ezen mit szépíteni. Siettem hát, hogy mielőbb nekilássak a fasírtoknak, a steak burgonyának, valamint a csalamádénak. Ha jobban belegondolok, lapult abban a zacskóban még két meggyes pite is! Egy szó, mit száz, már befordultam a célegyenesbe, amikor megláttam, hogy egy néni, valamint a házi kedvence, egy uszkár jön velem szemben. Nem voltak ismeretlenek, nap nap után találkozom velük a környéken, legtöbbször a reggeli órákban, amikor a boltba megyek.
A hozzávetőlegesen 40 centiméter magas kutya egy igazi agresszióbomba. Ugat, vicsorog, morog bárkire, aki a közelébe megy, s nincs különösebben tekintettel gazdájára sem; lényegében azt csinál, amit akar, oda megy, ahová épp kedve tartja, s nem hatja meg sem a kérlelő szó, sem a dörgedelmes parancsnoklat. Alaposan el lett szúrva a nevelése, aminek következtében egyértelmű, hogy a néni és az általa alkotott kis közösségen belül ki hordja a nadrágot. Engem is kóstolgatott már a dög korábban, de eddig, szerencséjére mindig megúszta kettőnk közelebbi találkozását.
De most elkerülhetetlennek tűnt a dolog. Keskeny szakasz, a járdán alig lehet haladni a parkoló autóktól, s közben egyre csak hűl az ebédem! Nem volt jobb ötletem: megszaporáztam lépteimet, azt remélve, hogy még azelőtt kislisszanok az autók közül, és átlibbenek a túloldalra, mielőtt még szembetalálkoznék a nénit sétáltató, fekete adrenalinfröccsel. De tervem balul sült el. A hölgy ugyanis félreérthetett valamit, s úgy döntött, inkább ő húzódik le két jármű közé, magával cibálva az ellenkező uszkárt, ezzel utat biztosítva előttem. Türelmesen várt, s közben kedvesen mosolygott.
Mit lehetett tenni?! Nem hagyhattam figyelmen kívül az előzékeny gesztust. Ráadásul bíztam abban, hogy a kutya megérzi majd az ebédem illatát, így inkább majd a szatyor tartalmának kifürkészésével, s nem pedig az én megtámadásommal lesz elfoglalva. Rendíthetetlenül megindultam hát feléjük, miközben kényszeredett gesztusokkal próbáltam kifejezni hálámat. Az uszkár, eleinte, úgy viselkedett, ahogy arra számítottam. Egyre mélyebb torokhangon hörgött rám, őszbe hajló bundája csak úgy reszketett az idegességtől. Támadásra készen figyelt engem, és mindennek tetejében nem reménykedhettem abban sem, hogy a póráz majd visszatartja a cukorfalatot az attaktól. A néni ugyanis különösebben nem zavartatta magát: olykor rám, olykor a kutyára nézett, és valamit bátorítóan odaszólt az állatnak. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki - ahogy mondani szokták - ura a helyzetnek. Sőt! Valószínűleg azzal sem volt tisztában, hogy uszkárjánál ez a viselkedés az agresszió megnyilvánulásának félreérthetetlen jele. Az is lehet persze, hogy már megszokta ezt. Vagy egyszerűen nem mer ujjat húzni a főnökkel, amikor az ilyen.
De bárhogy is volt, a távolság már csupán egy méter lehetett, amikor a kutya viselkedése hirtelenjében megváltozott. Ekkor eshetett le neki ugyanis, hogy a szétszaggatásra kiszemelt személynél kaja van. A morgás abbamaradt, a tekintet a szatyromra vándorolt, s a vicsorgó, röhejes pofikát felváltotta az édesdeden kíváncsi, fürkésző, bárgyú pillantás. Bingó!
Dagadt a májam a büszkeségtől, amiért ily remekül kiismertem a négylábút, s ekkor már végképp elhatalmasodott rajtam a magabiztos érzés: a csatát megnyertem, mielőtt egyáltalán harcra került volna a sor. Győztes hadvezérhez méltó pózba vágtam magam, így akartam elsétálni a lelki terrorom áldozatául esett, legyőzött eb előtt. Ám a végső hadicsel az ő kezében volt.
Mert egyik pillanatról a másikra az uszkár ismét átalakult a jól megszokott, fekete ágyúgolyóvá, nyálat köhögve dühödt ugatásban tört ki, és az ebédemre fittyet hányva megkísérelt nekem rontani.
Az emberi agy, ilyen helyzetekben gyorsan mérlegel. Az alábbi gondolatsor egyetlen szempillantás alatt született meg: felmértem, hogy amennyiben fejbe kívánom rúgni, úgy sokkal kisebb az esélyem egy pontos találat beviteléhez annál, mintha csak simán oldalba kapnám őkelmét. Érdemes tehát a bordákra mennem. Ugyanakkor egy jól sikerült arczúzás komolyabb visszatartó erővel rendelkezik, mint egy egyszerű, hétköznapi gyomros. Megéri-e vajon ezt a megoldást választani? Viszont a fejében mégiscsak több a csont, tehát kisebb eséllyel okozok az ördögfiókának maradandó károsodást, míg egy jobban sikerült oldaltalálat esetén kinézhet neki egy kiadós belső vérzés, amelynek kezelése igen komoly költségekbe verné gazdáját.
Végül azonban szerencsére nem került sor egyikre sem, mert a néni - legnagyobb meglepetésemre - gyorsan reagált. Magához rántotta a pórázt, mielőtt a végén tomboló, robbanás előtti kémiai reakcióra emlékeztető uszkár elért volna engem. Arcára a végtelen döbbenet ült ki; úgy tűnt, eddig nem tűnt föl neki, hogy a kis házi kedvenc mire készül. A félreérthetetlen jelek ellenére úgy hihette, a tündi-bündi jószág csupán így fejezi ki kíváncsiságát, szeretetét, figyelmét. Még azt is megkockáztatom: feltételezte, hogy én provokáltam ki az állatból ezt a fajta viselkedést.
De bárhogyan is volt, nem éreztem magamban annyi lelkierőt és türelmet, hogy nekiálljak diskurálni vele egy olyan kis görcsről, amely legközelebb bizton számíthat arra, hogy egy ehhez hasonló manőver esetén a nyakára lépek. És különben is: éhes voltam! Rendíthetetlenségemből semmit nem vesztve értem el a célállomásig. Ezután már senki nem állta utamat.

2010. 11. 16.

Szolgálati közlemény

Kérem valamennyi kedves olvasómat, amennyiben rendelkezésükre áll egy fölösleges Beholder figura, amitől rettenetesen meg akarnak szabadulni, s nem éreznék rangon alulinak, hogy felajánlják azt nekem, kérem, értesítsenek! Cserébe fel tudok ajánlani úgy 3-400, rossz állapotban lévő, antikváriumoknak sem kellő könyvet, amelyektől rövid úton meg kellene szabadulnom, lehetőleg úgy, hogy kizárom azok megsemmisítésének lehetőségét. Fair trade, nem?!
Őt keresném:
Ha ez esetleg nincs senkinél "raktáron", ő is megteszi!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, további szép napot!

37. nap: Fény, árnyék


A két dolog, ugyebár, élesen elkülönül egymástól. Úgy is mondhatnánk, a kettő ellentétes. Egészen pontosan bináris oppozíciók: egyik sem létezhet a másik nélkül abban a formában, ahogyan azt mi ismerjük. S bár meglehet: a végtelen sötétség, az üresség, a csend és a fagy a világegyetem természetes állapota, ezt néhol megtöri egy-egy csillag ragyogó, ámde galaktikus léptékben mérve csipetnyi fénye, ragyogása, melege. A rendet megzavarja a káosz, az árnyakat szétszaggatja a fény.

S a világosság ereje rettenetes! Nem kellenek neki hatalmas, izzó csillagok! Elég csupán egy apró szikra, egy lángocska, s a sötétség elillan a közeléből.

Ám azt tartja a mondás, hogy mindig a legragyogóbb fény veti a legsötétebb árnyékot. A dolog, a fizika törvényeit alapul véve nehezen állja meg a helyét. Ugyanis két variáció lehetséges: egyrészt, hogy a fény útját valami blokkolja. Ez esetben árnyék keletkezik. Vagy nem, s akkor természetesen minden egyértelmű, nincsenek "sötét foltok" (rohadt gyenge szóvirág, tudom... ma ilyen formában vagyok). Nincs olyan, hogy sötétebb vagy világosabb árnyék, csak olyan, hogy ÁRNYÉK.
Ám optikailag mégsem akkora badarság az elhíresült szólás. Hiszen félhomályban elmosódnak a határok, kevésbé tűnnek ki az eltérések, a különbségek. Ragyogó fényárban azonban az árnyékok egyértelműbbek, pontosan körülhatárolhatók, így a kontraszt is jóval erősebb. Szikrázó ragyogásban a szélsőségek uralkodnak. Különös világban létezünk, mi, emberek.

Magam is számos szélsőséget megjártam már. Szélsőségesen gondolkodom, fekete-fehér képernyőn szemlélem a világot, s az 1-ek és a 0-ák világában nincs helye annak, hogy lehet, hogy talán. Ez hiba, tisztában vagyok vele; a sok tévedésem közül az egyik, ám én mégsem tudok, nem is akarok megváltozni. Sokan úgy vélik, a világ a saját nézőpontunk, s nem egy egyetemes, mindenek fölött álló elv alapján nyer formát és értelmet, de én tiszta szívvel soha nem éreztem magaménak ezt a vélekedést. Van, kell lennie bűnnek és bűnhődésnek, oknak és okozatnak, jónak és rossznak. Ahogyan van fény és árnyék, s az ezek közötti nyilvánvaló különbség is egyértelmű, úgy létezik az igazság, amely a nézőpontok fölött állva, kérdés és feltétel nélkül képes elválasztani a valóditól a hamisat.
És az igazság nem egyenlő a törvényekkel, a joggal, a logikusnak tűnő megoldásokkal. Nem egyenlő a karmával sem, amely egy mérleg két szárához hasonlóan egyfajta egyensúlyi állapot, középutas megoldás csapdájában vergődik, amiből nem lehetséges szabadulni. Az igazság számára nem cél egy rendszer megtalálása, fenntartása és terjesztése.Az igazság könyörtelen, kegyetlen, nincs tekintettel semmire és senkire. Célja egyes egyedül a bűn megtorlása lehet, nem pedig a következményekkel való törődés.
(Személyes megjegyzésként álljon itt, hogy e bejegyzés alapja részben egy külföldön elkövetett bűncselekmény, amelynek pontos részletei, jelen esetben teljesen mellékesek.)
Néhány évszázaddal korábban (s a világ egyes részein még ma is) más volt a bevett mód az ítélkezésre. A tolvaj kezét levágták. A gyilkost kivégezték. Tiszta ügy, az emberekben nem merültek fel kérdőjelek, nem maradtak elvarratlan szálak. A maguk módján igazságot szolgáltattak, a tudatlanság fátyla mögé rejtőzve. Mert a legnagyobb igazságtalanságot éppen azzal lehet elkövetni, ha ártatlant ítélnek el, nem pedig a bűnöst. A tudomány azonban messze nem állt azon a szinten, hogy alkalmas lett volna minden körülmények közt, kétséget kizáróan igazolni a tettes kilétét.
Igazságosnak tűnt az emberek számára ez a rendszer? Feltételezem, hogy igen. Segített ez bármit a bűnmegelőzésben? Volt prevenciós hatása? Egy fikarcnyi sem! Az emberek ugyanúgy csaltak, loptak, raboltak, gyilkoltak, mint most. És felteszem, később is fognak, találjanak ki bárminemű rendszert ennek megakadályozására. Törvényekkel a bűnnek sajnos nem lehet gátat szabni.
És volt itt még egy probléma. Nevezetesen, hogy akkoriban, bár brutálisabb módszerekkel, de mégis azt a gyakorlatot követték, ami mostanra már sokkal kifinomultabbá vált: az egyenlőség elvét. Halálért halál, meg a többi hasonló megoldás. Logikus gyakorlatnak tűnik. Ám a bűn és a bűnhődés közé nem az egyenlőségjel, sokkal inkább a "</>" szimbólumok illenek. A büntetésnek mindig súlyosabbnak kell lenne az elkövetett bűnnél. Ez az, ami végső soron gondoskodik a méltó konklúzióról.
S ha már a bűnt lehetetlen megelőzni, legalább azt tegyük lehetővé, feltételek és vargabetűk nélkül, hogy igazságot szolgáltassunk a károsultaknak. Halálért halál: megölni a tettes számára fontos valakiket, annak szeme előtt, hogy tudja, mit is tett valójában. Kivégezni csak szigorúan ezután szabad az illetőt. Lopás? Levágni valamennyi végtagját, nem csupán azt a bizonyos enyves kezet. Hogy felfogja, mostantól bizony megváltozik az élete. Csalás? Teljes vagyonelkobzás tőle, és teljes családjától, majd jöhet a kényszermunka, jó sokáig, hogy legyen ideje átértékelni a csínytevését. Ismétlem: nem azért, mert a jog, a törvények szempontjából ez a helyénvaló, hanem azért, hogy a büntetés igazából beteljesítse létezésének célját: büntessen! Könyörtelenül, kíméletlenül.
Tudom, elvakult vagyok, s ennek megfelelően ez nem fog az én életemben bekövetkezni. Ráadásul sok esetben felmerülnek valódi aggályok, feloldhatatlan kétségek, megoldhatatlan problémák azzal kapcsolatban, mi számít igazságnak egyik-másik esetben. De egyszer, talán valamikor a jövőben, eljön majd az az idő, amikor többé nem marad kétségek között semmi, fény derül mindenre, amire kíváncsiak vagyunk, s az igazság többé nem hagy kétséget afelől, hogy hová kell lesújtania.

Az azért megnyugtató gondolat, hogy a fény és a sötétség csatájának, hosszútávon, csupán egyetlen győztese lehet. Mert bizony előbb-utóbb minden csillag kialszik!

2010. 11. 15.

36. nap: Az átkok ördögi köre

Brühühü! Nekem mikor lesz végre egy ilyen, vagy legalább ehhez hasonló terepasztalom?! Én is szívesen lejátszanék egy Tiranida inváziót, ha lenne hol, lenne kivel, s lenne mivel...



Mert jelenleg a lakásban hely ilyesmire nincsen túl sok. Ismerőseim, barátaim nem játszanak Warhammert. Mindezeken túl pedig nincs elegendő figurám, hogy méretes seregek összecsapását tudjam levezényelni.
A fogyasztói társadalom átka. A pofánkba tolják az elérhetetlent, ami majd felpaprikáz minket, s a végtelen kényelemről s jólétről megfeledkezve azon törjük magunkat, hogy kielégítsük mesterségesen generált igényeinket. Hiába van minden a hátsónk alá tolva, ez mégsem elég nekünk, többet akarunk. A lehetetlent, az elérhetetlent. Csak sajnos azok minden alkalommal lehetetlennek, elérhetetlennek bizonyulnak. Marad hát a nyálcsorgatás!
A nyálcsorgatás átka pedig az, hogy hirtelenjében kegyetlenül megéheztem. Brühühü! Mikor rak elém valaki végre egy ilyen, vagy legalább ehhez hasonló svédasztalt...?!

2010. 11. 14.

35. nap: A Sárga Király

Robert William Chambers novelláskötete csupán néhány napja került a birtokomba, s ezen fölbuzdulva mohón vetettem bele magam a természetfeletti irodalom egyik kevésbé ismert képviselőjének műveibe. Kezdeti lelkesedésem azonban hamar alábbhagyott. A Sárga Király ugyanis több ponton nem volt képes hozni az általam elvárt színvonalat, pedig megfogadtam, hogy nem fogom a rémtörténetek nagyágyúihoz hasonlítani egyetlen sorát sem. De kezdjük inkább a legelején.
A könyv a Tuan Kiadó gondozásában jelent meg, s mostanra eltűnt a nagyobb könyvházak polcairól. Nekem az Andrássy úton lévő, A Könyvesbolt nevű helyen sikerült beszereznem, igen baráti áron, 50% kedvezménnyel. Egyébként a Kodály Köröndön található üzletben még számos egyéb kiadvány is hasonlóan zsebpénzbarát összegért kapható, így aki egy régebbi, de még nem antikvár kötetet szeretne beszerezni, érdemes itt körülnéznie.
http://www.akonyvesbolt.com

A Sárga Királyban összesen kilenc novella található. S bár nagyon szerettem volna, ha a művek önmagukban is értelmezhetőnek bizonyulnak, ám a könyv kiolvasása után szinte lehetetlennek tűnik, hogy ne más írók munkáit alapul véve alkossak véleményt a szövegekről. Ha műfajilag akarjuk besorolni a történeteket, találhatunk köztük gótikus horrort, tudományos-fantasztikumot, fantasyt, s mindezeket körüllengi egyfajta groteszk látásmód és értelmezés. Szigorúan véve Chambers novelláiban egy Ambrose Bierce - H. P. Lovecraft egyveleggel van dolgunk, amelyben megtalálhatóak mindkét, fentebb nevezett szerző stílusának jellegzetességei. Ezeket összegyúrva azonban nem mindig azt kapjuk, amit várunk, sajnos a rosszabbik értelemben.
Viszont az is igaz, hogy olykor teljesen magával ragadja az olvasót a történet, s életre kelnek a helyszínek, a cselekmény és a karakterek. Ilyen novella a Holdvarázsló és a zárófelvonásnak számító Sárga Jel, amelyek az első betűtől az utolsóig "működnek", elvarázsolják az olvasót, és fellebbentik azt a bizonyos fátylat egy ismeretlen és rettenetes világról, amely ott rejtőzik körülöttünk, mégis titokban marad a szem előtt.
A szövegek narrátorai jellemzően az érintetlen vadont járva találkoznak a természetfeletti különböző megnyilvánulásaival, és ezeket az embertől távoli, ismeretlen tájakat Chambers olyan kellemesen érzékletesen tudja visszaadni az olvasóknak, mintha Fekete István egyik leírását olvasnám a Tüskevárban. A feszültség adagolása viszont olykor meg-megakad, s gyakran azon vettem észre magam, hogy sokkal szívesebben olvasnám tovább a hangulatos jellemzéseket a vidékről, mint azt, hogy valami csúnya, lidérces lény váratlanul megzavarja a szereplők barangolását.
A novellák többsége rövid és tömör, a szerző a realizmus jellegzetes stílusjegyeit követve viszi végig a cselekményt. A narrátor többnyire egyes szám, első személyben szól hozzánk, amely kellőképpen megalapozza a hangulatot. A felbukkanó rejtélyekre nincs magyarázat, nincs konklúzió, nincs megnyugtató végkifejlet. A karakterek találkozásai az ismeretlennel nem végződnek, nem is végződhetnek jól. Minden együtt van a kellemes horror-történetek elengedhetetlen kellékeiből. És mégsem éreztem azt, hogy jól működne Chambers szövegeiben a tökéletes recept. Valami hiányzik belőlük. Talán Bierce fanyar, embergyűlölő, kegyetlenül valóságos humora. Esetleg Lovecraft mesterien felépített, megtervezett és kivitelezett cselekményeinek zökkenőmentes sodrása. Chambers novellái az arany középutat járják, amely ebben az esetben nem mindig tudja kielégíteni az olvasók igényeit.
És mindezeken túl a könyv mégis jó. Kicsit kevesebb, mint amire számítottam, és sokkalta rövidebb, mint ami elégséges lenne. Aki kedveli a műfajt, aki Bierce, Poe, Lovecraft rajongója, annak szinte kötelező darab, de érdemes némi fenntartással kezelni a novellákat. 

Kiegészítés: A könyv ajánlójában szereplő megjegyzés, miszerint Lovecraft Chambers műveiből is vett át bizonyos elemeket, hízelgő és jól hangzik, s itt javarészt a Sárga Király karakterére gondolnak. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy Hastur eredetileg Bierce két novellája, az Egy férfi Carcosából (An Inhabitant of Carcosa), és a Haita, a pásztor (Haita the Shepherd) sorai közt bukkant fel először.

2010. 11. 13.

34. nap: A fogoly

Saját otthonom foglya vagyok.
A négy fal közt ülve, a külvilágtól elzárva, magányosan, félhomályban, a harmadik emeleten írom e sorokat. Odakint a Nap rég lenyugodott már, a város zajai, a szombat estére való tekintettel viszont lassan kezdenek felélénkülni. Huzatot csináltam, hogy valamelyest enyhítsem a lakásban uralkodó meleget. Nem segít. Nem segít, hiszen odakint sincsen hideg; az ősz egyik utolsó, talán végső feltámadása zajlik épp most, mielőtt beköszönt a tél, a hó és a fagy korszaka.
Egy darabig a tévét kapcsolgattam, de nem fogott meg semmi. Nekiálltam egy könyvnek, de nem volt hozzá sok hangulatom. Félretettem hát későbbre, jobb időkre. Nem szeretném, ha egy gyenge pillanat miatt ne élvezném ki minden lapját. A rádióban a szokásos tingli-tangli: jelentéktelen és egysíkú, pillanatok alatt befogadható, de éppen olyan gyorsan elfelejthető zenék futnak, s csak ritkán hallom, amint egy műsorvezető mézes-mázos hangon próbálja elhitetni velem azt a hazugságot, hogy amit hallok, az jó.
Ilyen helyzetekben legtöbbször egyszerűen fogom magam, és nekivágok a városnak. Sétálok, nézelődöm, vegyülök és eltűnök az emberek forgatagában. A jelenlétem okán válok láthatatlanná. És Budapest valóban gyönyörű esténként. A sötétben ugyanis nem látszanak apró, de nagyszámú hibái; a kosz, a falfirkák, a lerobbant házak omladozó vakolata. Az emberek arcán sem tűnik ki annyira ilyenkor a komor mélabú. A lámpák, a kirakatok ragyogása, a mesterséges fény jótékonyan fedi el azt, amit a természetes világosság egytől egyig, kíméletlenül leleplez előttünk.
De most nem mehetek sehová! Rabbá váltam, képtelen vagyok kimozdulni, bármennyire is szeretnék ma éjszaka nekivágni a város utcáinak. Börtönöm aranykalitka, amelyből számomra nincs kiút. Édes béklyó, amely gúzsba köt és nem ereszt. Hiába minden, hiába az út, a kaland, az izgalom iránit vágy, ezeket most a sors szeszélye megtagadja tőlem, bármit is próbálnék ellene tenni. 

Ugyanis kimostam az egyetlen nadrágot, amit utcán is viselni tudok. És az a nyomorult, béna farmer még nem száradt meg teljesen, hogy a pék rakja tele! Ezért vagyok én a saját otthonom foglya!

2010. 11. 12.

33. nap: Alibi

Fárasztó egy nap volt ez! Sajog minden porcikám, izomláz gyötör, csupa sár valamennyi ruhadarabom, és ennek ellenére nem sikerült teljesíteni a kitűzött cél(oka)t. Izgalmas kirándulásnak indult, de aztán a szeszélyes időjárás, valamit a járhatatlanul csúszós, latyakos utak meghiúsítottak bennünket abban, hogy megmásszuk a hegyeket, leereszkedjünk a völgyekbe, barlangnyílásokat és várromokat látogassunk meg.
A fenti kép egy hatalmas kudarc! Ugyanis nem képes visszaadni, hogy milyen rettenetes volt a dőlésszög, amit megmásztunk azért, hogy elérjük a fotó készítésének pontját. És mindjárt a legelején! Továbbá, ha hozzávesszük a meredekhez a csúszós avart és a nedves, agyagos talajt, máris érthetővé válik, miért volt olyan epikus, egyben reménytelen a mi küzdelmünk!
Azért így is módunkban állt remek fotókat készíteni, még ha nem is sikerült teljesíteni a kitűzött célokat.
Erről a rönkről, tuskóról, fadarabról Attila sokkalta jobb képeket készített nálam! A saját kattintások közül ez a fenti volt az egyetlen, amely méltónak bizonyult a megjelenítéshez.
És a kedvencem! A tarantula, madárpók, Vérpók rejtekhelyét sikerült a fönti képen megcsípni! Elképzelem, ahogyan a bejáratot fátyolozó háló mögül figyelt minket, a két leendő prédát, s csupán az alkalomra várt, hogy lecsapjon ránk! Szerencsére végül is megúsztuk a mindent lehengerlő rohamot, de szerintem csak egy hajszálon múlt az életünk!

És ezzel zárom is mára a blogot. Ahogy a cím is mutatja, ezt legfeljebb csak egy gyenge alibi-bejegyzéskének tekinthetjük. Ha jól emlékszem, valahol mintha már említettem volna, mennyire fárasztó volt számomra ez a mai nap, ezért lett ennyi az annyi. Amennyiben nem alszom át a holnapot, úgy talán írok majd erről a túráról bővebben is. De most egy jókora durmolás következik!

2010. 11. 11.

32. nap: A végső kérdés


Mmm! Mályvacukor! Az atombomba és a napalm után az emberiség harmadik legnagyszerűbb találmánya! Három különböző csomagolás, három eltérő ízesítés - egyetlen jeles alkalomra, karácsonyra!
Nem biztos, hogy egyértelműen itt lenne már az ideje az ünnepi előkészületeknek és vásárlásnak. De ha a boltokban ezt árulják, akkor biztosan így van rendjén minden, hiszen ők tuti jobban tudják minálunk, egyszerű halandóknál!
Csak egyetlen dolgot nem értek! Az amcsi filmekben, a tábortűz körbeülése közben miért égetik meg nyársra tűzve a mályvacukrot, mint valami elvetemült boszorkát a középkorban? Attól jobb lesz az aromája? Vagy kicsit megolvad, és úgy még finomabb? Karamellizálják a cukrot, ezzel egy édes bevonatot képezve a falaton? Vagy az ő mályvájukat eleve nyersen húzzák karóba, és az égetés folyamata által nyeri el az édesség a végleges formáját, ízét?

A kérdés súlya alatt roskadozva szükségem van azonnali energiára! Van is kéznél három csomag mályvacukrom...  

2010. 11. 10.

31. nap: A dongó


Közismert tény, hogy a dongó méretes (vagy sokkal inkább: puffadt, gusztustalan, rettenetes, ilyesztő, félelmetes, visszataszító... csak így, zárójelben, leválasztva magáról a "közismert tényről") teste és ehhez viszonyítva rendkívül kicsiny szárnyfelülete miatt - az aerodinamika álláspontja szerint - tökéletesen alkalmatlan a repülésre. Persze ezt azzal a mocskos döggel nem közölte senki, így az nem is zavartatja magát: repül!
Valahogy így voltam, vagyok ezzel én is. Amikor elkezdtem az általános iskolát, és ezzel együtt a betűvetés művészetének tanulását, tanáraim, szüleim, rokonaim, osztálytársaim állandóan figyelmeztettek: rosszul fogom azt a szerencsétlen ceruzát vagy tollat, alapvetően félresikerült a tartásom, és így bizony soha a büdös életben nem fogok megtanulni rendesen, szépen írni!
Igazuk is lett. A mai napig képtelen vagyok két egyforma betűt létrehozni, így például egy jól begyakorolt aláírásról nem is álmodhatok. Mindennek tetejében pedig alig néhány sor papírra vetése után sajogni kezd a csuklóm és néhány ujjam is, így kénytelen vagyok időnként rövid pihenőket beiktatni a körmölésbe.  
Később aztán persze eljött a megváltó klaviatúra, s nekem többé nem kellett aggódnom deviáns kéztartásom miatt. Írni sajnos azon sem sikerült megtanulnom. Szememet állandóan a gombokon kell tartsam, ha érthető végeredményt szeretnék kapni, de egy fokkal jobb volt már a helyzet. Tehetségnek híján voltam, de lelkesedésem határtalan, így egy ponton elkezdtem saját magam szórakoztatására történeteket írni. Inspirációt furcsa álmaimból nyertem; értelmetlen zagyvaságokból, amelyeket eszméléseim után megpróbáltam értelemmel felruházni és tartalommal megtölteni. Ostoba ötlet volt, tudom; részben azért, mert valószínűleg ezzel tönkre is vágtam a minimális esélyét annak, hogy valami újszerűt és egyedit készítsek. Ráadásul egy idő után szomorúan kellett megállapítanom, hogy a magamnak írt szövegek visszaolvasásai a legcsekélyebb mértékben sem képesek szórakoztatni, pedig eredeti funkciójuk éppenséggel ez lett volna. Ezen a ponton talán az egészet hagyni kellett volna a fenébe. De sajnos nem ment. Szerettem írni, még ha a végeredményt legtöbbször mélységesen gyűlöltem is. Ugyanakkor minek írni, ha nincs meg az ehhez szükséges képesség, én nem jár semminemű sikerélménnyel? Minek repül az a rohadék dongó, ha erre - elvileg - képtelen?
Az a szörnyszülött azonban gond nélkül röpköd, én pedig írok, holott ezt a külvilág szerint egyikünknek sem kéne tennie. S ahogyan a dongó is belekezd olykor egy látványosabb légi manőverbe, úgy nekem is eszembe jutnak hajmeresztő ötletek. Most például elhatároztam, hogy oly sok évnyi szöszmötölés, tervezés után végre nekiállok megírni az első könyvemet. Sutba dobom a gyávaságot, a lustaságot, a végtelen mennyiségű kifogást és aggályt, amelyek az ellen szóltak, hogy nekivágjak végre a nagy feladatnak. Szerencsére elkészült a forgatókönyvem végleges változata az első részhez (egyáltalán normális dolog, ha forgatókönyvet ír valaki egy könyvhöz?!) így már semmi nem állhat az utamba! Legfeljebb az aerodinamika, ami - bár a címszereplő rácáfol erre - többé-kevésbé tévedhetetlen!  

 
U.i.: A bejegyzés nyitányaként szolgáló dongó-elemzés elhangzott - többek között - a Retúr című film egyik jelenetében is. Ezen sorok írója ezt a legmélyebb tisztelettel használta fel, s csupán néhol egészítette ki az állatra vonatkozó, személyes, kissé barátságtalan megjegyzéseivel!

U. i. 2:Ezen túl pedig szeretném leszögezni, hogy elhatározásom az Egy évet semmilyen formában nem érinti. Kitartok az eredeti terv mellett, és szeretném befejezni, amit elkezdtem.

2010. 11. 09.

30. nap: Próba

Olykor megpróbálom kevésbé gyűlölni az emberi fajt. Érdekes és izgalmas feladat, rengeteg türelmet, kreativitást és empátiát igényel. Szórakozásnak sem utolsó, unalmas, jellegtelen napokra. Csak az a bibi, hogy ezt a folyamatot maguk az emberek teszik rettentő nehézzé, szinte lehetetlenné. Á, mindegy! Ami nem megy, azt inkább ne erőltessük!

2010. 11. 08.

29. nap: A nap hallgatója


A címben nevezett személy én lennék, legalább is a Class FM Morning Show című műsorában engem választottak ki erre a megtisztelő titulusra a délelőtt folyamán. Mindezt pedig egy sms küldésével értem el, a jutalmam pedig ajándékcsomag lesz, amikor majd megérkezik.
Ez a váratlan és kellemes esemény nem csupán megvidámította számomra ezt a hétfőt, hanem egyben keresztülhúzta a mára tervezett bejegyzésem megírásának tervét is. Sebaj, majd legközelebb! Hiszen nem sürget semmi és senki, az Egy évem döntő hányada még előttem áll. Viszont amellett már nem mehetek el szó nélkül, hogy ismételten a szerencse témakörét kell körbejárnom, a 24., majd a 28. nap után immár harmadszor. Kicsit olyan ez, mintha egy szinusz-görbére ültetett volna valaki, és a tegnapi zuhanás után ismét a csúcsokat kezdeném ostromolni. A helyzet számomra új, olvasóimnak pedig valószínűleg kezd unalmassá válni, így most abban bízom, hogy ezzel véget ér a száguldás, és beállok egy állandó szintre, különösebb elmozdulások és kilengések nélkül. A rosszat már ismerem, felőlem lehetek újra az örök balszerencsés, nincs ezzel semmi problémám. Ha pedig abban a csodában lehet részem, hogy utamat a csúcson abbahagyván ott is maradok még egy darabig, nos... mindent meg lehet ám szokni!
Persze a Nap Hallgatójaként (nem akarom túlragozni a dolgot, és szeretném leszögezni, hogy nem szálltam el magamtól, és a nagy kezdőbetűkkel sem emberi nagyságomra utaltam...) elgondolkodtam azon, mi is történhetett valójában. Két alternatíva létezik. Egyrészt vagy annyira zseniális sms-t írtam, hogy nem volt kérdéses a dolog (hiszen a NAP HALLGATÓJA attól a NAP HALLGATÓJA, hogy erre képes kell legyen!).
A második lehetőség az, hogy a tegnapi fölháborodásom után a szerencse istenasszonya végre magába nézett, és rájött, hogy A NAP HALLGATÓJÁVAL nem lehet csak úgy szórakozni, neki alanyi jogon járnak bizonyos dolgok, és elérkezett a pillanat, hogy égi létezése minden szikrájával jóvá tegye, átfordítsa eddigi pech-szériámat. A NAP HALLGATÓJA mostantól szerencsés lesz, ha bele is pusztul a világ!
De a tréfát félretéve tényleg jópofa volt a délelőtt, főleg annak fényében, hogy tegnap oly csúfondárosan befürödtem a kedvenc programommal, és kifakadtam Lady Luck szeszélyei ellen. Hogy lesznek-e további hegyek és völgyek? Ezt természetesen nem tudhatom. De az már mindenesetre bizonyosan látszik, hogy Fortuna istennőre illik az angolból jól ismert, szellemes "attention whore" megnevezés!

2010. 11. 07.

Pofára esés

Van nekem egy nagyszerű, ingyenes szoftverem. Format Factory a neve, és arra szolgál, hogy különböző formátumú fájlokat, képeket, videókat átalakítson, átkonvertáljon más kiterjesztésűekre. Elvégre a lejátszókkal Dunát lehet rekeszteni, ám azok mégsem annyira felhasználóbarátak (vagy épp a jogdíjak túl magasak), hogy megbirkózzanak az összes, internetről begyűjtött cuccaimmal.
Az F.F. használata végtelenül egyszerű (értsd: még nekem is megy), gyors és megbízható; kiváló kezelőfelülettel és logikus felépítéssel. Az elmúlt hónapokban gyakran nyújtott számomra nélkülözhetetlen segítséget, ezért nem lehet azon csodálkozni, ha eléggé a szívemhez nőtt a drága. A mai napig az 1.9-es verzióját használtam. Ma estefelé azonban úgy döntöttem, letöltöm hozzá a legfrissebb adalékot, és felturbózom a kicsikét 2.5-re! Végigolvastam a listát, amely a program változásait és újításait tartalmazta, és úgy vélekedtem, kedvemre való, amit látok. Különben is, rengeteg zeném MP4 kiterjesztésben van meg, amelyeket szerettem volna átalakítani AVI-ra. Tudom, luxus ilyen fajsúlyú problémákra időt fecsérelni, mégis fontosnak éreztem, hogy rászánjam az ehhez szükséges energiát.
Természetesen, mint mindig, bakot lőttem!
Letöltés, install, miegymás. Simán ment minden, egészen addig a pillanatig, amíg el szerettem volna indítani az új, friss, ropogós programocskámat. Mert ekkor elkezdődött a hibaüzenetek áradata, majd villámcsapásként ért a felismerés: a nagyszerű Format Factory karrierje a gépemen véget ért.
Ha majd harcos énem valaha visszatér, majd rákeresek, mi okozhatja nálam a hibát. Addig pedig megelégedtem annyival, hogy cafatokra téptem a korábban emlegetett, nyertes Bounty csoki papírját.
Lady Luck csessze meg magát! Nálam soha, semmi nem változik!

28. nap: Furcsaságok boltja

Tegnap nagyon különös élményem volt egy boltban. Úgy tűnt, mintha tudomást szeretek volna a jelenlétemről, a létezésemről! Máskor, máshol inkább átnéznek rajtam. Furcsa dolog volt valódinak éreznem magam, már-már szürreális. Pedig néha tényleg elhiszem, hogy Harry Potter vagyok a láthatatlanná tévő köpenyben! Erre most az eladó megtöri a varázst... Nehéz eldönteni, hogy hálás legyek ezért, vagy a Pokolba kívánjam a fickót!

2010. 11. 06.

27. nap: Feledékenység

Remember, remember the fifth of November!
No igen, ezt csúnyán elfelejtettem, pedig a felszólítás mindenkinek szólhat, akiből még nem halt ki teljesen a lázadó. Guy Fawkes egy kicsit több, mint 400 évvel ezelőtt szerette volna a levegőbe röpíteni az angol parlamentet, és azzal együtt a királyt, hogy a birodalomnak ismét katolikus uralkodója legyen. A merénylet kudarcot vallott, ami után a nép az 1605 november 5-én tartott ünnepséggel vigadozott azon, hogy őfelsége életben maradt. Azóta ez a dátum - többek között - Guy Fawkes napja a szigetországban.
A merénylőt megkínozták és kivégezték, de az elmélete, miszerint a parlament felrobbantása után kialakuló anarchia elegendő ahhoz, hogy a nép megszabaduljon a zsarnokoskodó uralkodói rétegtől, nem teljesen lehetetlen. Mi több, nagyon is kivitelezhetőnek tűnik, ha bizonyos körülmények kedvezően alakulnak.
Persze nem akarok itt utalgatni az elmúlt húsz évre. A mi drága politikusainkra. A nagyszerű államférfiakra és államasszonyokra, akik éjt nappallá téve küzdenek a jobb, élhetőbb ország megteremtéséért. Akik tűzzel-vassal harcolnak a korrupció ellen, s ők maguk olyannyira makulátlanok, mint a ma született bárány. Nem, nem és nem! Én csupán a teóriát vázoltam fel, hangosan gondolkodtam és megkésett Guy Fawkes Napot tartottam.